A Budai Luther-Szövetség „Hegyen épített város” c. lapjának olvasóihoz intézett röpirat szerzője, Heller Harsány Oszkár prezsbitériumi póttag szerint Petőfi azt kiáltotta oda német bevándorlottjainknak: „Hogy meritek a zsidókat üldözni? a hazát szerezték.”

A „Hegyen épített város” vezetősége — úgy látszik — ugyanolyan gyanúval lehetett eltelve emez idézet hitelessége iráni, mint folyóiratunk szerkesztője, aki meg merte kockáztatni a prezsbitériumi póttaggal szemben azt az állítást, hogy ezt Petőfi nem is egészen így mondta, és azt is rosszul tudta, mert a honszerzésben a zsidók teljesen ártatlanok. (A Cél, XVII. 1927. 339. l.). Ez a sanda gyanú okozhatta aztán, hogy a nagytiszteletű prezsbitériumi póttag röpirata cikk formájában nem juthatott be a „Hegyen épített, város” belső magaslataira.

Én igen nagy tisztelője vagyok a zsidóság faji erényeinek és az öntudatos faji összetartozásnak ugyanazt a kiirthatatlan érzését óhajtanám beleoltani saját magyar fajtámba is, amelyet a zsidóságban napról-napra tapasztalhatunk. És amint kellőképpen tudom értékelni azt a hazafias munkásságot, amelyet német, tót vagy más fajbeli polgártársaim a magyar haza érdekében végeznek: éppen úgy igazi értéke szerint megbecsülöm azt is, amit ugyane téren zsidó fajú polgártársaim önzetlen hazaszeretetből cselekszenek. Az ellen azonban — már igazán nem tudom, komolyan-e, vagy humorosan? — de valahogyan tiltakoznom kell, hogy a zsidók „a hazát szerezték.” Sőt az ellen is, hogy Petőfi valaha ilyet mondott volna.

De mit is mondott hát az a Petőfi?

Pesten 1848-ban (május 1-én) Landerer és Heckenast kiadásában Lapok Petőfi Sándor naplójából címmel egy kis füzet jelent meg, amelynek 9. lapján Pest, március 20. 1848. fejezet-cím alatt a fönt megnevezett prezsbitériumi póttagnak kifogásolt idézetét az itt következő betű-szerinti formában találjuk:

„S miért üldözitek ti (t i. német polgárok*) a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? hullott-e egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték (t. i. a magyarok és nem a németek, se nem a zsidók*), vagy midőn oltalmazták (t. i. a magyarok — és nem a németek, se nem a zsidók*); ti jött-ment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, aki be tudná bizonyítani csak azt is, hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született.”

Íme így hangzik betű szerint Petőfinek az a kijelentése, amelyet a nevezett prezsbitériumi póttag tacitusi rövidséggel így idézett: „hogy meritek a zsidókat üldözni? a hazát szerezték.”

A föntebbi teljes idézetből kiviláglik, hogy Petőfi szemrehányással illeti német fajtájú polgártársait azon antiszemita mozgalmak miatt, amelyek ezek között 1848. márciusában jelentkeztek; bosszankodik azon, hogy „itt minálunk” éppen ők, a németek merik ezt megcselekedni, akik ugyanolyan, sőt talán még későbbi bevándorlottak, mint a zsidók; éppen ők merik ezt megtenni, akiknek egy csepp vérök sem hullott e földre, midőn „a hazát szerezték, vagy midőn oltalmazták.” Kik? Bizonyára nem a németek, de nem is a zsidók, hanem azok a sokat ócsárolt és később a radikálisoktól „hazaffyaknak” gúnyolt magyar nemesek, akik nemcsak saját, hanem minden egyéb fajtájú jobbágyaikat felszabadították a rabságból s a zsidókat is a sárgafoltos ghettóból.

Petőfinek fönt idézett szavait józan ésszel és helyes magyar nyelvérzékkel csak így lehet értelmezni még a „Hegyen épített város”-ban is! De hát tulajdonképpen nem is ehhez volt intézve a prezsbitériumi póttagnak fönt idézett ferdítése, mint inkább ama völgyben és pocsolyán épült s nem régiben „tetemre hívott, bűnös nagy város”-hoz, hogy aztán Pollák Illés, meg Sándor Pál és a többiek könnyebben besorozhassák a zsidókat — még nagyobb ferdítések útján — a honfoglaló ősmagyarok közé. Úgy gondolják, hogy a leglehetetlenebb híresztelésekből is mindig megmarad valami — az avatatlan és hiszékeny lelkekben, íme a honfoglaló magyarok nyolcadik törzsét, a kabarokat ezt a Vámbéry Ármin szerinti török nomád népet[1], szintén megtették zsidónak. Ezt ugyan e folyóiratban is, meg másutt is megdönthetetlen érvekkel már többen megcáfolták: de minden egyéb bizonyíték mellőzésével ez azért is hihetetlen állítás, mert Konstantin császárnak a magyarokról írt munkája szerint[2] a kabarok, mint legbátrabb és legvitézebb törzs kiváltságos tisztje az volt, hogy a harcokban mindig elül, az élen járlak. Már pedig akármily nagy respektussal vagyunk is a zsidók vitéz bátorsága iránt, azzal mégse vádolhatja őket senki, hogy a harcokban bármikor is az első sorokba valami nagyon oda tolakodtak volna.

Még tovább ment Sándor (Schlésinger) Pál, aki fajvédelmi elragadtatásában megtette a honalapító Árpád fejedelmet anyai ágon zsidó ivadéknak. Ez az állítás persze, még annyit sem ér (csak sokkal vakmerőbb), mint a „Hegyen épített város” prezsbitériumi póttagjának fönt méltatott idézete, bár mind a ketten ugyanazon eredményre jutnak: hogy t. i. a zsidók is honszerző ősök itt. Ezzel szemben elégnek tartom, hogy ismét Konstantin császár előbb idézett munkájára hivatkozzam, amelynek 38. fejezetében ide vonatkozólag a következő sorokat találjuk:

„A turkok (vagyis a magyarok) hét nemzetségből állottak s fejedelmök sem belföldi, sem idegen soha nem volt, hanem bizonyos vajdák voltak közöttük, kik közül első vajda volt Lebediász. S együtt laktak a khazarokkal három esztendeig, szövetségeseik lévén a khazaroknak minden háborúikban. S Khazaria fejedelme, a khagán, a turkok vitézségéért és szövetségeért Lebediász nevezetű első vajdájoknak egy nemes születésű khazar nőt adott nejül, vitézségének nagy híre és nemzetségének nagy fénye miatt, hogy az tőle gyermeket szülne: azonban úgy történt, hogy azon Lebediásznak ezen khazar nőtől nem született gyermeke”.[3]

Mivel a török fajú kazárok főbbjei zsidó vallásúak voltak, Lebediásznak itt említett felesége lehetett volna tehát az az ősanya, akinek ereiből Árpádba is átszivároghatott volna egy kis zsidó vér. Föltéve persze, hogy a görögös Lebediász a magyar Elend (Előd) névvel volna azonos, amit azonban csak nyaktörő etymologiával lehetne kierőszakolni; azután föl kellene tenni azt is, hogy ez a Lebediász-Elend csakugyan ős-elődje lett volna Árpádnak, aminek megint az összes krónikák és egyéb történeti források csökönyösen ellene mondanak; végre pedig legfőképp azt kellene föltennünk, hogy Lebediász-Elődnek ettől a kazár nőtől csakugyan gyermeke született volna. Ez azonban mind csak lehetett volna, de valójában nem volt így!

És most Sándor Pál méltán bosszankodhatik erre a kíváncsiskodó Konstantin császárra, hogy mi az ördögnek érdeklődött a birodalom kormányzásának ürügye alatt az olyan bizalmas családi esemény iránt is: vajon született-e Libediász vajdánénak gyermeke, vagy sem!? Így azután mi most kénytelenek vagyunk lemondani arról a szerencséről, hogy honfoglaló őseink között zsidókat is tisztelhessünk. Tudom, hogy ez Sándor Pálnak nem csekély lelki gyötrelmet okoz, de bizonyára még jobban elszontyolodik ama ténybeli megállapításunkra, hogy a magyar honfoglalásban közreműködhettek ugyan izraelita vallású kazár törökök,[4] de egyáltalán nem vehettek benne részt izraelita vallású zsidók. Nem, semmiképp sem! Mert lám a harcokban legelől járó kabarok antiszemiták voltak, hisz éppen ilyen érzületük miatt hagyták ott az elzsidósodott kazár kormányt; ezekkel tehát a hadak élén zsidók már csak ennél az egy oknál fogva sem jöhettek. De viszont a front mögött se fejthették ki háborús gazdasági tevékenységüket. Akkor u. i. minden katona magával vitte, vagy maga szerezte be az élelmét s az ú. n. korpa-, burgonya- s egyéb efféle élelmezési központok ismeretlenek lévén, ezeknek megszervezésében és gyakorlati kezelésében a zsidók nem voltak olyan nélkülözhetetlenek, mint pl. a legutóbbi nagy háború idején.

Akármely oldalról tekintjük is tehát ezt a dolgot, oda lyukadunk ki, ahova folyóiratunk szerkesztője: hogy a honszerzésben a zsidók teljesen ártatlanok.

Szinte látom, hogy Sándor Pálék arcán, mikor e sorokat olvassák, széles kaján mosoly vonul át és szinte hallom, amint mondják:

— Naná, jól van! Egykoron ti szereztétek a hazát — ez a ti dicsőségtek; de mi azóta megszereztük magunknak — s ez meg a mi hasznunk.

— Mi pedig visszaszerezzük! — kiáltom én és kiáltja velem minden magyar testvérem.

* A zárójelbe tett részek a cikkíró felvilágosító megjegyzései.

[1] Vámbéry Á.: A magyarok eredete, Budapest 1882. 97—98., 113., 159., 161. V. szerint a kabarok az egy török fajt jelentő besenyő, úz, palóc v. kún nemzetség valamelyik (valószínűleg úz) ágának kötelékébe tartoztak; a honfoglaláskor ott telepedtek le, ahol utódaik, a palóc-magyarok, most is laknak.

[2] De administrando imperio, 39. fej.

[3] De administrando imperio 38. fej.

[4] Vámbéry Á.: A magyarok eredete, Budapest, 1882. 88. l.
Nyomtatható változat