Nemzeti irányú napilapjaink részletes tudósításokban számoltak be arról, hogy a milánói beszéd nyomán milyen új, súlyos megpróbáltatások zúdultak az erdélyi magyarságra. A Királyhágón túl valóságos bosszúhadjárat vette kezdetét, amelynek brutális, kíméletet nem ismerő balkáni módszerei és eszközei a kisebbségi sorsba süllyedt magyarság életét figyelemmel kísérők előtt eddig sem voltak ismeretlenek. A nyíltan bevallott cél: a magyarságnak még megmaradt anyagi és szellemi birtokállományától való teljes megfosztása. Az oláhok embertelen dühkitöréseinek lélektani magyarázatát abban láthatjuk, hogy Mussolini szavaiból meg kellett érteniök, miként Európa lelkiismerete nem szunnyadt még el egészen, a zsákmány, amelyet a vakszerencse — nem kis részben a világ államférfiainak tudatlansága és gonoszsága s a magunk bárgyúsága — nekik juttatott, még korántsem birtokolható zavartalanul.

Mi a mai határokon innen tehetetlenül, szorongó szívvel hallgatjuk ezeket a keletről érkező új segélykiáltásokat. Napi gondjaink, bajaink közepette egy pillanatra felfigyelünk s eszünkbe jut, hogy van ott keleten egy országrész, a régi magyar impérium egyik legszebb, leggazdagabb darabja, amelynek kiterjedése nagyobb, mint ez a terület, amelyre most itt összeszorultunk. Eszünkbe jut, hogy ott már két évtized óta csaknem két millió magyar vívja a létért való kemény harcát, de lassan elmosódnak, ködbe vesznek ezek a gondolataink és mi loholunk tovább a mindennapi gond örömtelen útján.

A magyar közvélemény felületességére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy ha a kisebbségi magyarság sorsa iránt tanúsít is némi figyelmet egészen közömbös a kisebbségi élettel összefüggő kérdésekkel szemben.

Milyen környezetben él és vívja életküzdelmeit a kisebbségi, közelebbről az erdélyi magyarság? Milyen a mai Oláhország belső élete? Milyen politikai, társadalmi erők, eszmék, mozgalmak állnak egymással szemben? Milyen világnézeti rugók mozgatják ma az oláh tömegeket? Milyen helyet foglal majd el Oláhország a mai európai politikai és világnézeti átcsoportosításban? Ezekről jóformán semmit se hallunk, holott nyilvánvaló, hogy népességben, területben a régi Magyarországhoz hasonló méretű keleti szomszédunk belső élete nemcsak az erdélyi magyarságot, de bennünket is közelről kell, hogy érdekeljen.

* * *

A régi, a háború előtti Oláhország politikai életében vezető szerepet játszott a ma is uralmon levő liberális párt, mely világnézetileg a kiegyezést követő évtizedek magyar politikai életében sokáig uralkodó szabadelvű párttal hozható rokonságba s voltaképp csak az általános európai liberalizmus eszméit és frázisait festette át helyi használatra balkáni színekkel. Azonban az oláh liberális párt szellemiségében a nacionalista eszmék sokkal átütőbb erővel érvényesültek, mint magyarországi hasonmásában, a Bécs felé örökké szolgálatkész és mindig udvarképességre törekvő szabadelvű pártban. A nagy oláh törekvéseket a liberális párt benn az országban és a határokon túl mindenütt, ahol oláh kisebbségek éltek, minden eszközzel támogatta és bőven ellátta anyagi és szellemi fegyverekkel. Szociális érzéke nem sok volt. Már a háború előtti évtizedekben megszerezte a liberális párt az ország pénzügyi, ipari, gazdasági életének irányítását. Politikai súlyát ma is elsősorban ennek köszönheti (sajtó, bankok, iparvállalatok stb.). Ha átmenetileg rövid időre egyszer-másszor kénytelen is átengedni a vezetést politikai ellenfeleinek, az ország egész gazdasági életére gyakorolt befolyásával mindig újra sikerült hatalomra jutnia. A régebben is meglevő szabadkőműves befolyás a háború után még fokozódott a pártban. A zsidókérdésben kifelé a liberálisok közönyös magatartást színleltek. A valóságban, a kulisszák mögött, a zsidó pénzügyi és merkantil körökkel a legszorosabb üzleti és politikai összeköttetésben álltak és állnak ma is.

A világháború után Oláhország belső politikai életében is igen figyelemreméltó változás állott be. A kis balkáni országból máról-holnapra számottevő középhatalom és Európa nyersanyagokban egyik leggazdagabb országa lett. A régi oláh királyság (regát) vezető rétegei kelletlenül és gyanakodva bár, de helyet és szerepet kellett, hogy adjanak az új területek, elsősorban Erdély oláh értelmiségének. A kisszámú regáti intelligencia a hirtelenül nagyra növekedett országban még az államigazgatást sem tudta volna ellátni s az értelmiség hiánya még így is hosszú évekig sok zavart okozott. Az erdélyi oláh értelmiség a regáti testvérek által képviselt balkáni szellemet a régi Magyarországon elsajátított magasabb műveltséggel és európaibb életformákkal akarta helyettesíteni, a politikai életet pedig szociális tartalommal próbálta felfrissíteni. A parasztság megsegítésének jegyében indult meg a nagyarányú földbirtokreform, amelynek végül is igazi célja: a magyar földbirtokos osztály teljes megsemmisítése lett. Az egyesülés (regát és Erdély) mámorának elmúltával az egy ideig lappangó ellentétek az oláh vezetők között egyre jobban kiéleződtek. Ezeknek a belső szellemi, kulturális ellentéteknek áthidalása máig sem következett be. A regáti értelmiség a „felszabadító” kissé merész jogcímén követelte magának a vezetést. A magasabb állásokba mindenütt a saját embereit helyezte el. Az erdélyi oláhság viszont a fejlettebb civilizáció, a magasabb kultúra jogán igényelt méltányos osztályrészt a hatalomból s nem titkolt ellenszenvvel fogadta a Kárpátokon túlról érkező „jövevényeket”. Ezek az eleinte csak a társadalmi érintkezésben jelentkező ellentétek nem maradhattak hatás nélkül a politikai életre.

A liberális párt, amely a mindenható Bratianu vezetése alatt fénykorát élte, a regáti oláhság érdekképviseleti szervévé alakult át. (Érdekes, hogy a párt vezérkarában szép számmal találunk görög, levantei, örmény, tatár és sváb származásúakat is.) Az erdélyi oláhság törekvéseinek kifejezője pedig a nemzeti parasztpárt lett, amelynek szellemi vezetését jórészt a háború előtti magyar parlamenti és politikai életből — az oláh nacionalizmus szószólóiként — jólismert politikusok vették kezükbe. (Maniu Gyula, Vajda Sándor, Pop Csicsó stb.). Évek multán bizonyos eltolódások következtek be.

A hatalom birtokában levő liberális pártnak érthető okokból, ha kisebb számban is, de sikerült híveket hódítania az erdélyi oláhság köréből is. Másrészt a nemzeti parasztpárt radikális, szociális és demokratikus programjával és jól szervezett agitációjával jelentős tömegekre tett szert a regátban, Bukovinában és Besszarábiában is. A két pártot eredetileg egymással szembeállító lokális ellentétek lassan, de csak látszólag, elmosódtak, a hangsúly átterelődött a világnézeti és politikai különbségekre. (Hogy ez mennyire csak látszat, abból is kitűnik, hogy alig pár héttel ezelőtt tette szóvá botrányos jelenetek és verekedések közepette a nemzeti parasztpárti Pop Ghita a kamarában az erdélyi oláhság súlyos panaszait. A nemzeti parasztpárt a parlamenti ülés után tartott értekezletén azonosította magát Pop Ghita kijelentéseivel.)

A liberálisok és a nemzeti paraszpárt közötti ellentét éles harcokban jutott kifejezésre. A közhangulat nem egyszer forradalmi volt s a fegyveres összecsapás gyakran elkerülhetetlennek látszott. A kétségkívül sokkal hatalmasabb tömegekkel rendelkező nemzeti parasztpárt rövidebb-hosszabb időközökre a kormányhatalmat is megszerezte. Azonban programját még kis részben sem tudta megvalósítani. Népszerűségéből tehát sokat veszített s a liberális pártnak a közgazdasági életben kiépített pompás hadállásait sem tudta áttörni. Erejét belső ellentétek is nagyon gyengítették. A pártnak erdélyi, regáti, besszarábiai frakciói sokszor nem tudtak egyetérteni taktikai kérdésekben, nem tudtak megosztozni a hatalomban. Maniu, a párt szellemi atyja, önkéntes politikai számkivetésbe vonult vissza. Vajda és hívei kiléptek. Helyüket Michalache, egy törtető, demagóg besszarábiai néptanító foglalja el, akinek befolyása alatt a parasztpárt az utóbbi időben világnézetileg feltűnően baloldali irányba tolódott el. Ma a francia példa nyomán Oláhországban a parasztpárt a szószólója az ú. n. népfront politikának (kommunisták, szociáldemokraták és polgári radikálisok együttműködése). Van a pártnak egy egészen szélsőbaloldali, félbolsevista frakciója is. Tömegei, bár megfogyatkoztak — különösen Erdélyben — még mindig elég számottevőek és csaknem kizárólag a parasztságból kerülnek ki. Az értelmiségi vezetőréteg hiánya nagyon is érezhető. Az oláh intelligencia törtető, érvényesülni akaró része a liberális pártban helyezkedett el, míg az öntudatosabb hányad nyíltan, vagy titokban a különféle szélső jobboldali alakulatok valamelyikéhez szít.

Külpolitikai szempontból a parasztpárt ma más világnézeti s érzelmi okokból is a francia szövetség és a szovjet-barátság feltétlen híve. A francia kapcsolatok egészen a múlt század elejéig, Oláhország önálló állami életének kezdetéig nyúlnak vissza. Az oláhok mindig szívesen büszkélkedtek — igazában minden komolyabb vérségi, faji rokonság nélkül — a nagy latin testvérrel.

Magukat előszeretettel tekintették kelet franciáinak. Kulturális életüket kezdettől fogva francia mintára igyekeztek berendezni, ez a törekvésük azonban sokszor a beteges és együgyű utánzásig fajult és nem volt mentes a nevetséges túlzásoktól sem. Sikerültnek inkább csak a külsőségekben mondható. Egy torz gall-mór szellemiség lett az eredmény, amelyből mindig és mindenütt kiütköznek a balkáni színek. A világháború óta a francia barátság alapvető dogmájává lett az oláh külpolitikának.

A ma uralmon levő liberális párt Bratianu halála után két részre szakadt (ó- és újliberálisok). A kettéválásnak elsősorban személyi okai voltak. A párton belül van olyan frakció, amely a szélső-jobboldali mozgalmakkal rokonszenvez, egy másik szárny pedig a parasztpárttal tart fenn kapcsolatokat.

A többi polgári pártok és politikusok (Avarescu, Argetoianu, Jorga stb.) sem a parlamentben, sem azon kívül nem bírnak különösebb súllyal. Nincsenek tömegeik, miért is választások, politikai válságok idején valamelyik nagyobb párttal próbálnak kapcsolatot keresni.

A szociáldemokrácia Bukaresten, a kikötővárosokon és néhány erdélyi ipari gócponton kívül gyökértelen. Terjeszkedni nem tud. Egészen zsidóvezetés alatt áll. Főereje a szakszervezetekben van, de ezeknek kereteit mindinkább szétfeszítik a nemzetiségi ellentétek. Az oláh, magyar és német ipari munkásság kisebb-nagyobb csoportjai a maguk megfelelő nemzeti pártjaihoz keresnek kapcsolatokat.

* * *

Az utóbbi egy-két évben — a részben talán európai nacionalista mozgalmak előretörésével kapcsolatban — egyre nagyobb súlyuk van a különböző szélsőjobboldali antiszemita pártoknak és szervezeteknek. Az oláh értelmiség fiatalabb évjáratai háromnegyedrészben ezekhez az alakulatokhoz tartoznak, de helyenként a jobboldali mozgalmak a városi polgárság és a parasztság körében is igen népszerűek. Hihetetlenül hangzik, de ez a valóság, hogy újabban még a különböző nemzetiségek körében is tért tudott hódítani az oláh szélső jobboldal. A nacionalista zsidóellenes pártok parlamenti számaránya — az oláh választási rendszer, minden demokratikus látszat ellenére, kiválóan alkalmas az igazi népakarat meghamisítására — egyáltalában nem fejezi ki azt az erőt, amelyet a mögéjük felsorakozó tömegek jelentenek.

Oláhországban a zsidóellenes politikai törekvéseknek több, mint félszázados múltjuk van. A XIX. század második felében — a hetvenes-nyolcvanas években — az oroszországi zsidó kivándorlás valóságos nemzeti csapásként fenyegette Oláhországot. A bevándorlást megtiltó rendszabályokat megkésve léptették életbe. A fölösszámú zsidótól úgy próbáltak szabadulni, hogy helyzetüket különféle korlátozásokkal igyekeztek megnehezíteni s az emancipációt is elhalogatták. Ez a taktika nem vált be. A zsidók száma ahelyett, hogy fogyott volna, egyre szaporodott.

A zsidókérdés a mai napig is egyik legsúlyosabb belső problémája maradt Oláhországnak. A hivatalos statisztika kereken egy millió oláhországi zsidóról tud. Irányadó jobboldali oláh polititikusok azonban legalább még egyszer ennyire, vagyis két millióra becsülik a zsidók számát. Énnek a tekintélyes zsidó tömegnek legalább 95%-a legfanatikusabb, mohó, türelmetlen, vad keleti zsidó. A zsidóságnak döntő befolyása van az egész oláh pénz- és hiteléletre. A nagykereskedelmet is csaknem monopolizálja. A keleti zsidóság parazitizmusa Északmoldvában, Bukovinában, Besszarábiában hihetetlenül megnyomorítja, kiszipolyozza a falusi népet. Az oláh középosztály soraiban is (szabadfoglalkozásúak, ügyvéd, orvos) elég jelentékeny számban találunk zsidókat, a bukaresti nagy lapok között pedig egyetlen egy sincs, amelynek szerkesztőségében több-kevesebb zsidó ne volna. Mindezzel szemben viszont az is igaz, hogy az oláh parasztság és a középosztály nagy többségében, ha csak ösztönszerűen is, antiszemita érzelmű. Még a liberális és demokratikus meggyőződésű oláhok is bizalmatlanok a zsidósággal szemben.

A zsidóság helyzete ez idő szerint Oláhországban meglehetősen bizonytalannak mondható. Hivatalosan nemzeti kisebbségnek tekintik, sok esetben mégis, mint vallásfelekezet szerepel. Ha egy zsidó áttér a görögkeleti államvallásra, akkor már oláhnak számít. Az oláhországi zsidóság eddig még nem tudott a saját közéleti politikai magatartása tekintetében egységes frontot létrehozni. Sokan tűzön-vízen keresztül asszimilálódni akarnak. Egyesek türelmetlen oláh soviniszták, mások a külön zsidó nemzeti politika szükségét hangsúlyozzák, néhányan pedig a különböző oláhországi kisebbségek keretei között próbálnak elhelyezkedni.

* * *

A világháborút követő években indult meg Cuza professzor és néhány közvetlen munkatársának vezetésével a nemzeti kereszténypárt szervezkedése. A párt világnézete nacionalista, programja kifejezetten zsidóellenes volt. A vezérkarból hiányoztak a fiatal, agilis, mozgékony szervező erők. Maga Cuza professzor fiatal korában liberális, ateista meggyőződésű, később azonban az oláh nemzeti gondolat egyik leglelkesebb, legnépszerűbb szószólója lett. Pártjához később barátaival együtt a fiatal Corneliu Z. Codreanu, a román közélet egyik legérdekesebb egyénisége csatlakozott. Apja középiskolai tanár, hírhedt nacionalista és antiszemita volt. Codraenu politikai hitvallása tehát már szinte gyerekkorában, a szülői házban alakult ki. Jassyba kerül, a város és az egyetem, ahová beiratkozik, tele van zsidókkal és kommunistákkal. Érzi, hogy itt már cselekedni kell. Néhány barátjával megindítja a harcot népe két nagy ellensége: a zsidóság és a bolsevizmus ellen. Telve van fanatizmussal, elszántsággal. Kitűnő szónok, jótollú író, ügyes szervező. Egyre többen figyelnek fel rá. Bejut a parlamentbe is. Cuza professzorral azonban nem tud sokáig együtt dolgozni. Taktikai kérdésekben nem tudnak egyetérteni. Codreanu különválva megkezdi a hírhedt vasgárda szervezését. A különben jól fegyelmezett tömegek közé nagy számmal furakodnak be selejtes elemek, amelyek ismételten erőszakosságokat követnek el. A Duca külügyminiszter elleni merénylet végül is a vasgárda feloszlatását vonta maga után, de a feloszlatás csak papíroson történt meg, mert a vasgárda más néven ma is nyíltan szervezkedik. Cuza és Codreanu azonos célú, de két irányú mozgalma gyakran keresztezi egymást. Egyáltalában az oláhországi zsidóellenes mozgalmak az eddigieknél jóval nagyobb eredményt mutathatnának fel, ha állandó belső harcok, személyi ellentétek ismételten nem forgácsolták volna szét az erőket.

* * *

A számtalan kisebb-nagyobb zsidóellenes irányú szélső jobboldali párt, vagy társadalmi szervezet közül négy érdemel különösebb figyelmet.

1. A nemzeti keresztény párt. Ez a legrégibb, a legnagyobb, legerősebb és legszervezettebb, kifejezetten antiszemita jellegű politikai mozgalom. Cuza professzoron és fián kívül újabban fontos szerepe van a párt vezetésében a két évvel ezelőtt híveivel együtt belépett Goga Oktaviánnak (egykor az Eötvös kollégium ösztöndíjasa, költő és publicista, most a kolozsvári egyetemen a társadalomtudomány tanára; volt miniszter). Goga belépése nagy nyeresége volt a nemzeti keresztény pártnak; a szervezkedés és az agitáció új lendületet kapott. A keresztény párt programjára, harci módszereire, egész eszmevilágára mind nagyobb befolyást gyakorol a német nemzeti szocializmus. Cuzáék egyébként már évek óta törekedtek szoros kapcsolatok kiépítésére a nemzeti szocialista Németországgal. Goga hónapokkal ezelőtt Berlinben járt, ahol beható megbeszéléseket folytatott német vezető körökkel. Útjának főcélja állítólag az volt, hogy hivatalos német tényezőket revizióellenes álláspontra bírjon s bizonyos jelek valóban arra mutattak, hogy fáradozásai nem voltak egészen eredménytelenek.

A nemzeti kereszténypárt jól fegyelmezett, külön ifjúsági szervezetekkel is rendelkezik. Ezek a kékinges lándzsások. Legutóbbi, november 8-iki bukaresti nagygyűlésén a párt közel 100.000 embert vonultatott fel.

2. A „Mindent a hazáért” (Totul pentru Tara) nevű szervezet tulajdonképpen a feloszlatott vasgárda utóda. Vezére a dúsgazdag Cantacuzeno herceg. A mozgalom lelke Zelea Codrenau. Az egyetemi ifjúság nagy többsége ehhez a szövetséghez tartozik. A múlt nyáron a szervezet tagjai az egész országban szétszórt, több mint hetven munkatáborba voltak elosztva. A munkatáborok kimondott célja: népművelés a környező falvakban és hasznos közmunkák elvégzése volt. A valóságban politikai agitáción kívül egyéb alig történt.

A mozgalom világnézetét, belső szellemi tartalmát politikai, szociális, kulturális célkitűzéseit Codreanu dolgozta ki „Pentru Legionari” („A légionáriusoknak”, 482 oldal, Nagyszeben, Westeman nyomda, kiadta a „Mindent a Hazáért”, ára 150 lei) című munkájában, amelynek az elmúlt ősszel első kötete jelent meg.

Codreanu könyvét hazájában úgy emlegetik, mint az oláh „Mein Kampf”-ot. Az első kötetben színesen lüktető stílusban, a vasgárda történetét — beleszőve a saját életrajzát — mondja el egészen a feloszlatásig. Vörös fonálként húzódik végig az egész könyvön a zsidókérdés. A hazugságokra épített demokráciát és a mai parlamentarizmust éles szavakkal ostorozza és teljes felszámolásukat sürgeti. A „Pentru Legionari”-nak különben nagy sikere volt; feltűnően nagy példányszámban fogyott.

3. A „Román front” (Frontului Romunesc). A nemzeti parasztpártból kilépett Vajda dr. vezetése alatt áll. Ennek a mozgalomnak csak Erdélyben vannak szervezetei. Programja a „numerus vallachicus”, vagyis a fajtiszta oláhoknak arányszámuk szerinti érvényesülése a közéletben, állami szolgálatban, gazdasági és a szabadfoglalkozású értelmiségi életpályákon. Magyargyűlöletük mellett az antiszemitizmus sokszor egészen háttérbe szorul.

4. A „Román Testvériség” (Fratia Románá) néhány hónap előtt alakult. Nem politikai párt, hanem titkos társadalmi szervezet. Megalakulása nagy vihart kavart fel az oláh közéletben. A szabadkőművességre emlékeztető módszerekkel dolgozik. A szövetség főcélja az oláh összetartás. Akik belépnek, esküvel fogadják meg, hogy csak oláh kereskedőnél vásárolnak, oláh iparossal dolgoztatnak, csak oláh ügyvéd, orvos, mérnök stb. szolgálatait veszik igénybe, csak oláhok által írt újságot, könyvet olvasnak és terjesztenek. A szövetség által elért eredményekről ma még korántsem lehet képet alkotni, az bizonyos, hogy a zsidó liberális sajtó részéről éles támadások érték.

A felsorolt zsidóellenes jobboldali szervezetek céljaik, eszméik érdekében élénk szellemi propagandát fejtenek ki.

A kisebb helyi hetilapokon és folyóiratokon kívül két elterjedt, nagy példányszámban megjelenő napilapjuk is van. Az egyik a Goga szerkesztésében megjelenő „Tara Noastra”. Ez a lap a zsidókérdésen és a bolsevizmuson kívül sokat foglalkozik az antirevízionizmus ügyével. A másik, a jobban szerkesztett és tartalmasabb „Porunca Vremi” (A kor parancsa) csaknem teljesen a zsidó veszélynek szenteli hasábjait. Minden cikke, minden sora a zsidóság elleni harcra buzdít.

* * *

Az oláh jobboldal most folyó harcának igazi világnézeti lényege végeredményben három szóval fejezhető ki: antiszemitizmus, antibolsevizmus és antirevízionizmus. A sorrend azt is kifejezi, — különösen a Cuza és a Codreanu-féle mozgalmakat illetően — hogy a hármas célkitűzésből melyiknek mennyi a jelentősége. Kétségtelen, hogy ezek a mozgalmak ízig-vérig nacionalista szellemükből következőleg, a revízió kérdésében élesen szemben állnak Magyarországgal és az erdélyi magyarsággal. Azonban a vezetők és jórészt a tömegek is jól tudják, hogy a zsidóság és a vele szövetkezett szabadkőművesség ma már kezében tartja az Oláhország feletti uralmat. Ez a veszély tehát nem holnap vagy holnapután fenyeget majd, hanem máris itt van és pusztít. Vele kell elsősorban leszámolni. Azzal is tisztában van az oláh jobboldal, hogy a szomszédos százhatvan milliós szláv-bolsevista Oroszország az oláh nép létére sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint a Duna-medence tíz-tizenkét milliónyi magyarsága. Világosan látják az oláh nacionalizmus komoly, irányadó körei, hogy ha a bolsevizmus tűzcsóvái egyszer átcsapnak a Dnyeszteren, az országpusztító lángtengereken nemcsak a mai nagy —de a tegnapi kis — Oláhország is örökre elhamvad. Volt idő, amikor a zsidóság elleni közös front megteremtése érdekében oláh jobboldali körök próbáltak kapcsolatot keresni az erdélyi magyarsággal. A kisebbségi magyarság ellen eddig elkövetett brutalitások pedig éppen nem az oláh jobboldal, hanem az uralmon levő demokratikus nemzeti parasztpárt, vagy a liberálisok lelkiismeretét terheli. A magyarság elleni gyűlölet szításában a liberális lapok, mint az Adeversul, Dimineata, Universul stb. mindig túlszárnyalták a nacionalista sajtót.

Tévedésbe esnénk, ha azt hinnők, hogy az oláh jobboldal programja csak negatívumokból áll. A parlamentáris demokrácia helyébe állítandó az igazi népakarat, a szociális igazság jegyében újjászülető Oláhország felépítésére vonatkozólag részletes terveket dolgoztak ki a szellemi vezető egyéniségek.

Külpolitikai téren a Cuza-párt és Codreanuék is a Szovjettel való szakítást és a francia kapcsolatok lazítását követelik. Német és olasz orientációt sürgetnek. Ezt a külpolitikai programot könnyen érthető okokból nehéz ma népszerűsíteni Oláhországban. Hiszen az antibolsevista államblokkhoz (Olaszország, Németország, Ausztria) tartozik a revíziós Magyarország is. A revízióval kapcsolatos oláh nemzeti érdek és a jobboldali mozgalmak külpolitikai törekvései közötti súlyos belső ellenmondások drámai szavakban jutnak kifejezésre abban a nyílt levélben, amelyet közvetlenül a milánói beszéd után írt Codreanu az oláh ifjúság nevében Károly királyhoz:

„Ha Románia ifjúsága kényszerítve volna a bolsevista hatalmak oldalán a keresztény világcivilizáció védelmezői ellen, a templomok és hősi sírok szétrombolói érdekében hadbavonulni, akkor pisztollyal lőne azokra, akik idáig kényszerítették, azután pedig, hogy ne kövesse el a szökés becstelenségét, öngyilkosságot követne el.”

Bizonyos fokig a jobboldal nyomásával magyarázható, hogy a legutóbbi kormányválság során megbukott Oláhország örökös külügyminisztere, a szovjetbarát, szabadkőműves Titulescu.

A bolsevista Oroszország, a szovjetvazallus Csehország és az antibolsevista államblokk közé ékelt Oláhország nem folytathatja sokáig mai kétértelmű, ingadozó külpolitikáját. A belpolitikai helyzetkép is arra mutat, hogy a döntés órájának rövidesen el kell következnie. Hogy Oláhország melyik útra lép, az attól függ, hogy a jobboldali mozgalmak ezekben a pillanatokban mekkora erőket tudnak majd harcba vetni.

* * *

Ha azt nem is tudjuk megjövendölni, hogy Oláhország merre halad majd az elkerülhetetlen világnézeti irányváltoztatás után, azt a kérdést talán mégsem árt megvizsgálnunk, hogy egy ilyen mélyreható bel- és külpolitikai fordulat nyomán mi vár az erdélyi magyarságra?

További balfelé tolódás az oláh belpolitikában, esetleg egy szélsőbaloldali népfront kormányzat — bár ennek valószínűsége nagyon csekély — aligha hozhat enyhülést az agyonzaklatott kisebbségi magyarságnak. Említettük már, hogy eddig is a liberalizmus, a demokrácia, az emberi és népjog jegyében uralkodó politikai irányzatok fosztották meg mindenétől és gyötörték meg a magyarságot.

A jobboldali mozgalmak uralomra jutása esetében óvatosságra inthet ösztönös sovinizmusuk. Az bizonyos, hogy a hatalom birtokában is jó ideig komoly gondot fog okozni szívós és mindenre elszánt belső világnézeti ellenfeleik, a zsidóság, a marxizmus, a szabadkőművesség és a vele szövetkezett liberális érdekeltségek végleges felszámolása. Ilyen körülmények között a józan megfontoltság a kisebb magyarsággal szemben a békés megértést tenné kívánatossá.

A legnagyobb baj, hogy az erdélyi magyarság túlnyomó része, a magyar nyelvű zsidó sajtó jóvoltából, teljes világnézeti tájékozatlanságban él.

Talán szükségtelen részletesen fejtegetnünk, hogy a magyarság Erdélyben a megszállás óta miért nem folytathatott és nem folytathat ma sem cselekvő antiszemita politikát. Mint kisebbség, nem harcolhatott egy másik kisebbség ellen. A zsidók ügyének elintézése elsősorban a többségi nép feladata. A zsidók szellemi gyámsága, befolyása alól azonban igenis fel kellett volna szabadítani a magyarságot. Politikai vezetői megfeledkeztek erről a kötelességükről. Csak akkor döbbentek meg, mikor arról jöttek hírek, hogy a Székelyföldön itt is, ott is színmagyar községek népe a vasgárda egyenruhájában, horogkeresztes zászlók alatt vonult fel és tüntetett a zsidó nép kizsákmányolása ellen. Olyan aggasztó jelenségek ezek, amelyek mellett nem lehet többé behunyt szemmel elmenni. A magyarság politikai vezetőinek számot kell vetni tömegeik hangulatával és igazi érdekeivel.

Bukaresttől-Madridig és Tokióig a népek belső lázaktól gyötörve keresik a nemzeti felemelkedést jelentő új életformákat. Egyedül nekünk nincsenek gondjaink, nincsenek vágyaink, céljaink. Tőlünk a mennybolt leszakadhat, felfordulhat az egész világ, minket nem érdekelnek a világrészekre kiható roppant átalakulások. Mi magunkra húzzuk takaróinkat, hogy nyugodtan tovább szundikálhassunk, hogy — talán örökre — elszenderedjünk.

Nyomtatható változat