A magyarországi zsidó fajvédelem magyar nyelvű, de ízig-vérig héber szellemű vezérlapjának, a Magyar Hírlapnak, április 9. számában Móra Ferencnek, a kitűnő írónak, mesemondónak és múzeumigazgatónak tollából a német eseményekkel kapcsolatban egy, az antiszemitizmusról elmélkedő írásmű látott napvilágot.

Móra Ferenc nem egyedül álló jelenség, sőt inkább jellegzetes megtestesítője közéleti jeleseink ama rétegének, akik tudatosan, vagy tudatlanul, nevükkel és írásaikkal a kirakatmagyarok szerepét játsszák s mint ilyenek, kiválóan alkalmasak egyrészt a zsidó sajtó legbensőbb lényének elleplezésére, másrészt á magyar hírlapolvasó társadalomnak félrevezetésére. Móra Ferenc az ő jól ismert könnyed, derűs, napsugaras, adomázó modorában nyilván megnyugtatni, bátorítani és vigasztalni próbálja a baloldali felekezethez tartozó polgártársait. Az ehhez való jogot senkitől sem óhajtjuk elvitatni, de ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, mennyire nem tudjuk megérteni, hogy a magyar írók számottevő hányada, úgy lehet, túlnyomó többsége, miért nézi olyan megdöbbentő érzéketlenséggel és fölényes közömbösséggel a magyarságnak határokon innen és túl folyó élet-halálharcát. Ebből a szemszögből kell Móra Ferenc elmefuttatásának egyik-másik megállapítását szóvá tennünk.

Mindenekelőtt köztudomású, hogy az antiszemitizmus egy sok évezredes történelmi valóság, amelyet nem lehet ízes, zamatos adomákkal, vagy akár a legvidámabb csevegéssel elintézni Az antiszemitizmus, lényegét tekintve, sem több sem kevesebb, mint egyik kifejezésformája a nemzsidó fajoknak — a termeszei megmásíthatatlan törvényei által megszabott — létért való küzdelmének. Ez pedig a zsidóság és magyarság életében is olyan kérlelhetetlen és titkolhatatlan adottság, amely elől kitérni nem lehet.

Móra Ferencnek oly bensőséges kapcsolatai vannak a magyarországi zsidó népkisebbség felé, hogy ismernie kellene minden idők egyik legtekintélyesebb, egyszersmind legőszintébb zsidajának, D’ Israelinek, a későbbi Beaconsfield lordnak szállóigévé vált következő kijelentéseit: „Senkinek sem szabad a faji elvet, a faji kérdést közömbösen kezelnie A faji kérdés a világtörténelemnek a kulcsa s a történelem gyakran csak azért olyan zűrzavaros, mert olyan emberek írják, akik a fajkérdést és a vele összefüggő mozzanatokat nem ismerték. A fajnak a lényege nem a nyelv és a vallás, hanem a vér.”

Móra Ferenc írásában mégis annak bizonyítására vállalkozik, hogy az antiszemitizmus 1.) csak egy időlegesen jelentkező járvány, amely mint egy hirtelen jött nyári zivatar hamarosan nyomtalanul eltűnik, 2.) hogy csak az árja (nyilván a germán, pontosabban a német) népek között van otthon, 3.) hogy a magyarság gondolatvilágától mindeddig és bizonyosan ezután is egészen távol áll.*

Ezzel szemben a puszta tényekre és adatokra támaszkodó valóság az, hogy történelmi kútfőkkel bizonyíthatólag az antiszemitizmus olyan régi, mint maga a zsidóság. Már Egyiptomban, a zsidók ott tartózkodásának idején, voltak zsidóellenes megmozdulások. Azóta is minden élni akaró egészséges fajközösségben, ha oda zsidók is beszivárogtak, ösztönösen ott szunnyadt az antiszemitizmus, hogy azután ha a zsidók parazitasága már elviselhetetlenné vált, elemi erővel ki is robbanjon. Évszázadok során gyakran észlelhető antiszemita megmozdulásokat sohasem kellett mesterségesen szítani, mert azok nem véletlen és titokzatos erőknek voltak eredményei. S nem gépiesen, időnként megújuló tünetei a történelemnek, mint ahogy azt Móra Ferenc képzeli, hanem mindig a népek életének legmélyén gyökerező okok szükségszerűen váltották ki a zsidóellenes megmozdulásokat.

Passarge „A zsidóság”-ról írt pompás munkájában nagyon találóan mutat rá az antiszemita népmozgalmak valódi indítékaira és igazi hátterére. Fejtegetéseinek a lényege a következőkben foglalható össze: A zsidók mind számosabban, mind tömegesebben jelennek meg a befogadó nép országának határain belül. Behízelgő, simulékony modorukért, kifejlett alkalmazkodó képességükért bizonyos fokú jóakarattal, sőt igen gyakran még tisztelettel is fogadják őket. De egyrészt a befogadó népek erőtlensége és könnyelműsége, másrészt s főképpen a zsidóság kielégíthetetlen kapzsisága következtében hamarosan jelentkeznek a súrlódások.

A zsidóság az ellenségeskedések dacára sem lesz mértékletesebb, vagy elővigyázatosabb, sőt vakmerősége mindinkább fokozódik. Végül is csordultig telik a pohár, jelentkeznek a pogromok s életbe lépnek a zsidóságot korlátok közé szorító céltudatos népvédelmi rendszabályok. De a népek emlékezőtehetsége nagyon fogyatékos. A ma kiutasított zsidók 10—20, vagy 100 év múlva újból visszatérhetnek. Ismét jóakarattal fogadják őket, ők azonban bizonyos idő múlva megint megcsúfolják és kigúnyolják ezt a jóakaratot s a körforgás megismétlődik.

Minden alapot nélkülöz Mórának az az állítása is, hogy az antiszemitizmus kizárólag a német népre szorítkozik. Tacitus az ő Históriájában már közel kétezer évvel ezelőtt megállapította, hogy a zsidók mélységesen gyűlölnek mindent, ami nem zsidó, valaminthogy a zsidók szokásai a lehető legesztelenebbek. Mohamed a Koránban (IV. Sure) a következőket mondja: „A zsidóknak igazságtalanságaik miatt egyet-mást megtiltottunk, ami eddig meg volt nekik engedve, mert igen eltávolodtak Isten vallásától s uzsorát szedtek, pedig ez nekik tilos volt s más emberek vagyonát igazságtalanul eltulajdonították. Mohamed még arra is figyelmeztet, hogy a zsidóknál jogérzésre és becsületességre számítani nem lehet.”

Az ugyancsak nem germán és nem német Voltairnek a zsidóságról táplált nézetei is nagyon figyelemreméltók. A „Dictionnaire philosophique”-ben írja, hogy: „A zsidók nem egyebek, mint egy tudatlan és barbár nép, amelyiknél a legpiszkosabb kapzsiság, a legmegvetésre méltóbb babonák kiolthatatlan gyűlölettel vannak összekötve ama népek iránt, amelyek megtűrik őket s amelyen meggazdagodnak.” Más helyütt: „A zsidóság lényegéhez tartozik más népek gyűlölete. Alig van a zsidósággal foglalkozó, történetíró aki ne lenne meggyőződve erről az igazságról s alig nyíljuk fel a zsidó könyveket, máris megvannak erre a bizonyítékok.”

Ugyancsak Voltaire írja (Euvies ed. Beuchot, Essai sur les moeurs) „Csodálkoznak azon a megvetésen és gyűlöleten, amelyet minden nemzet a zsidókkal szemben tanúsít, holott ez természetes következménye az ő magatartásuknak. Olyan szokásokat gyakorolnak, amelyek egészen ellentétesek a meglevő társadalmi viszonyokkal; tehát joggal kezelték őket olyan nemzetként, mint amely minden más népnek ellentéte Más népeket szolgálnak kapzsiságból, megvetnek fanatizmusból s az uzsorát szent kötelességnek tekintik.”

A zsidókkal összehasonlítva még az irokézek is az emberiesség filozófusai voltak.

Hasonló idézetek cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy az antiszemitizmus nem kizárólagos német tulajdonság, mert a zsidó veszély sorsdöntő jelentőségét minden nép világosan látó vezetői felismertek. S ezzel így volt a magyarság is, legalább addig, amíg káros és romboló vérelemek nem kezdték ki és nem ásták alá biológiai és ezzel együtt lelki épségét és egészséget. Addig ösztönszerűen és céltudatosan védekezett a zsidó veszedelem ellen. Szent István, Szent László, Kálmán, Nagy Lajos törvényekkel védték meg népüket a zsidó rabszolgasággal és kizsákmányolással szemben s uralkodásuk alatt fénykorát élte a magyarság, (dr. Krűger Aladár: Fajvédelem a magyar ezer évben, A Cél, 1924. április). De Kölcsey, Petőfi, Széchenyi is tudatában volt a zsidó probléma szörnyű horderejének.

Verhovay és Istóczy kétségbeesetten küzdöttek a fenyegető magyar halál ellen, de már késő volt. A zsidó liberalizmus fajsorvasztó illúziói és nemzetromboló hazugságai megfertőzték és elernyesztették az ezer év óta harcoló magyarságot. Amilyen mértékben terjeszkedett gazdasági, politikai, kulturális tekintetben a zsidó világnézet, ugyanolyan mértékben zuhantunk — a látszólagos emelkedés dacára is — lefelé a teljes összeomlásig. Az 1883. évi antiszemita megmozdulások, amelyekről Móra Ferenc oly „lenge” fölénnyel adomázgat, utolsó felvillanásai voltak a magyar élni akarásnak. Egy csodálatos múltú nép életösztönének elektromos áramai cikáztak akkor a Kárpátok medencéjében s hogy ezek az antiszemita mozgalmak az erőteljes fajvédelem ébresztői helyeit egyszerű közrendészeti üggyé lettek, annak oka nem utolsó sorban a magyar értelmiségnek már akkor is mutatkozó vétkes közömbössége, melynek eredménye egyrészt a magyar tragédia, másrészt Judea diadala lett.

Tudjuk, hogy jónéhányan vannak, akik nemzetbénító dogmatikus liberálizmusukból semmiképpen sem gyógyíthatók ki. Azt is tudjuk, hogy itt közöltünk egy számra éppen nem nagy, de tekintélyben és hatalomban számottevő csoport él, amelynek tagjait szellemi és lelki s talán főképpen anyagi szálak széttéphetetlenül Judeához kötik, azonban mindezek ellenére, sőt éppen ezért, rá kellett mutatnunk a megdönthetetlen igazság megmásíthatatlan fényeire.

A fentebb jellemzett emberkategória fölölt nyomtalanul viharzott át a négy esztendős világégés, hiába dübörgőit át a két „forradalom” szennyes áradata, hiába sújtott le Trianon országszaggató katasztrófája s körülöttük hiába zajlik-morajlik a magyar milliók verejtékszagú élethalálharca, ők maradnak, akik voltak, vakok és süketek, Judea fogadott, vagy fogadatlan prókátorai. Ezt mind látjuk és tudjuk, de azt is tudjuk, hogy fajtánk felszabadulását a szégyenteljes zsidó rabszolgaságból egy tisztább vérű, egészségesebb lelkű, eszményekért rajongó s keményebb akaratú nemzedék fogja meghozni.

* Barcsay Adorján A szabadkőművesség bűnei c. műve. 2. kötetében (222. l.) olvassuk, hogy Móra Ferenc író, főszerkesztő, aki 1879 aug. 10-én Szegeden született, 1911-ben a Szeged nevű szabadkőműves páholy tagja lett, amelyben a III. fokot érte el. Tetszik most már érteni a nagy zsidószeretet motívumait?

Nyomtatható változat