ÉS AZÓTA…

1919. március 21-én a magyarországi, szociáldemokrata párt tehát beismerte, hogy alkalmatlan a hatalomra, s azzal élni nem tud. Illetve… tovább folytatta a legszélsőbb marxista irányzat — a kommunizmus felé való eltolódását és részben a kommunistákkal, de még nagyobb részben a volt szociáldemokrata pártfunkcionálisokból álló kormányzattal megalapította a szégyenteljes magyar tanácsköztársaságot. Az ugyancsak szociádemokratákból álló munkás és katonatanács a kommunista-szociáldemokrata egységkormánynak nyilvánosságra való kerülésének napján ugyancsak ülést tartott és legfontosabb tendőit az alábbi két pontban jelölte meg:

1. Haladéktalanul megteremtendő a proletárság osztály hadserege.
2. A legteljesebb és legbensőbb szövetség kötendő az orosz-szovjet kormánnyal.
Ugyanezen a napon Károlyi Mihály gróf aláírta a Kéri Pál és Kunfi Zsigmond fogalmazta lemondólevelet:

„A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletariátus veszi a kezébe. Lemondok tehát és átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának.”

Jellemző, hogy a magyarországi szociáldemokrata — kommunista tanácsköztársaság megalakulását a közép-európai szociáldemokrata pártok a legnagyobb megbotránkozással fogadták. Ezt részben a magyarországi szociáldemokrata pártban helyet foglaló zsidóságnak köszönhette a párt, amely a zsidó motortól hajtva önnön vesztébe rohant. A német szociáldemokraták lapja a Berlinben megjelenő Vorwarts így irt: „Mi szociáldemokraták vagyunk és a gazdasági viszonyoknak hirtelen és teljes felforgatásától csupán a munkásosztály újabb borzalmas nyomorúságát reméljük.”

A Népszava így utasította vissza a német elvtársak támadását:

„A Vorwarts üzenetében nem a forradalmi német proletárság szólt hozzánk, hanem annak néhány elpolgárosodott, a kispolgárok tömegére támaszkodó vezére. A valódi nemét proletárság újabb nagyszerű forradalmi felkeléssel, tettekkel fogja megadni a választ.”

Így kezdődött Magyarországon a magyar tanácsköztársaság uralma, melynek történelmére ezúttal most már nem térünk ki, de szükségesnek tartjuk leszögezni, hogy a volt szociáldemokrata vezetők az utolsó napig hű kiszolgálói voltak Kun Béla uralmának, a volt szociáldemokrata vezetők nem csak hogy versenyt üvöltöttek, de egyenesen újabb cselekedetekre ösztönözték a tanácskormány meglódult agyú brigantiait és a kommunizmus bukása után semmiféle határozatot nem hoztak azok ellen, akik részt vettek a magyar tanácsköztársaság uralmában. Ezt nem is tehették, mert ebben az esetben önmaguk felett mondottak volna ítéletet.

1919. augusztus elsején Rónai Zoltán és Kun Béla a budapesti munkástanácson bejelentették a tanácsköztársaság bukását. A vörös kormány tagjainak Peidl Gyula szociáldemokrata miniszterelnök és Peyer Károly szociáldemokrata belügyminiszter különvonatot bocsájtottak rendelkezésre és azok augusztus másodikán bántatlanul távoztak az országból. A vesztett csatából menekülők között nemcsak kommunisták, hanem igen sok szociáldemokrata is volt. De az itthon maradt szociáldemokraták nem adták fel a reményt és a munkástanács megbízásából Peidl Gyula szociáldemokrata miniszterelnök alatt új kormány alakult. Ennek tagjai a következők voltak:

Külügyminiszter: Ágoston Péter.
Ipari- és kereskedelemügyi miniszter: dr. Dovcsák Antal.
Közoktatásügyi miniszter: Garbai Sándor.
Igazságügyminiszter: Garami Ernő.
Hadügyminiszter: Haubrich József.
Belügyminiszter: Peyer Károly.
Földmívelésügyi miniszter: Takács József.

Ez a félig kommunista, félig szociáldemokrata kormány azonban nem volt hosszú életű, mert Friedrich István augusztus 6-án József főherceg megbízásából feloszlatta a minisztertanácsot és rendőrökkel megszállatta a Népszavát és a szociáldemokrata szervezeteket. De a szociáldemokraták szívós ellenfélnek bizonyultak. 1919. augusztus 24-én újból megalakították a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot és siralmaikkal a külföld felé fordultak. Az akkori vörös Bécsben és Berlinben élő emigránsok a legaljasabb módon írtak Magyarországról és mindent elkövettek, hogy külföldön aláássák a kommunizmusból kivergődött ország tekintélyét.

Ebben az időben érkezett Budapestre Sir Georg Clark, az angol kormány megbízottja, akinek egyetlen feladata a magyarországi demokráciák megvédése volt. Az ő közbenjárására alakult meg a Huszár-kormány, melyben a szociáldemokrata párt részéről Peyer Károly a népjóléti miniszteri tárcát. Miakits Ferenc pedig a kereskedelmi tárca államtitkárságait kapta meg. De ez a kormány sem volt hosszú életű, mert december közepén a két szociáldemokrata vezér lemondott és kilépett a kormányból. Ezekről az időkről így ír a politikai eseményeket összefoglaló Népszava naptár:

„Az összeomlás után 1919. augusztus havában gyors egymásutánban peregtek le az események. A Peidl kormányt puccs útján (!!!) a románok segítségével távolították el hivatalából és Friedrich István ragadta magához a hatalmat. Ezzel a ténykedésével jutott uralomra az a politikai irányzat, amely napjainkban is a nyakunkon ülés egyoldalú berendezkedéseivel kivételes állapotokat teremtett és a munkásmozgalom életnyilvánulásainak lehetőségeit megsemmisítette. Egyesülésről és gyülekezésről szó sem lehetett, ellenben a politikai üldözések olyan nagy erővel indultak meg, hogy a munkások tízezrei kerültek börtönbe, később internáló tálborokba… Az antant Sir Clarkot küldte Budapestre, hogy ott koalíciós kabinetet alakítson. Clark antant megbízott egyik kikötése volt, hogy a kormányban helyet kell foglalnia a szociáldemokrata pártnak és a liberális pártoknak is.”

Az ezen események után megtartott első nemzetgyűlésnek még egyetlen szociáldemokrata tagja sem volt, de a bűnök felejtése már megkezdődött. Teleki Pál első miniszterelnöklésének idején megígérte, hagy felülvizsgáltatja a szakszervezetek felfüggesztésének ügyét, ami rövidesen be is következett.

1922. június 28-án ült össze a második nemzetgyűlés, ahol már 24 szociáldemokrata volt jelen — ezúttal először a magyar parlamentben. A szociáldemokrata párt ezen a választáson 272 ezer szavazatot kapott. A szociáldemokrata pártnak minden lehetősége megvolt arra, hogy hozzásimuljon a nacionalista Magyarország életéhez és ne jelentsen külön testet a magyarság testében. Ez azonban ismét nem következett be. Ha valami fájdalmuk volt, azonnal a külföldhöz továbbították panaszaikat és így számtalan külpolitikai bonyodalmat idéztek elő. Ezt annál könnyebben tehették, mert ebben az időben még sziklaszilárdan állott a vörös Bécs és Németországban a szociáldemokrata párt diktálta a weimari Németország politikáját. Az első nagy felháborodást azonban az úgynevezett „frank ügy” váltotta ki, amely majdnem jóvátehetetlen külpolitikai válságba sodorta az országot — a szociáldemokrata párt viselkedése miatt. Ma már kétségtelen, hogy ezt az ügyet nemes célzattal induló emberek idézték elő, hogy az ő sajátos elképzelésük szerint segítsenek az akkor óriási szegénységben lévő országon. Mikor kirobbant a frank-hamisítás ügye, akkor a magyar szociáldemokrata párt ahelyett, hogy hallgatott volna erről a dologról, ország világ előtt a magyar felelős kormányt vádolta meg a frankhamisítással. Á szociáldemokrata párt 1926. október 31-én tartott pártgyűlésén így számolt be ezekről az eseményekről:

„A frank-hamisítás, a nyugat-magyarországi betörés, a királypuccs és a budaörsi csata után az ellenforradalom egyik legsúlyosabb válsága volt. Az egész ellenforradalmi kormányzat a vádlottak padjára került. Az országos főkapitány más politikai és társadalmi tényezőkkel való egyetértésben hamis frankok gyártására szövetkezett abból a célból, hogy a felvidéki választásokat, egyéb irredenta és belpolitikai hazafias célokat finanszírozzon.”

A szociáldemokrata felszólaló igazának bizonyítására a nem éppen demokrata Pallavicini őrgróf megállapítását hozta elő. Ezután így hangzik a beszámoló:

„Álláspontunk az országban és az országon kívül erős hatást váltott ki. Világos és tiszta, követeléseinket a külföld is olyanoknak ítélte, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy az országot a súlyos konfliktusból kivezessék.”

Újabb bizonyítéka, hagy a szociáldemokrata párt semmiféle eszközöktől nem riadt vissza és nemi vette tekintetbe á nemzet egyetemes nagy érdekeit akkor, ha a nemzetközi marxizmus magyarországi érvényesüléséről volt szó. A frank-ügy során az antant részéről felmerült az ország megszállásának a gondolata s a szociáldemokrata párt és a párt akkori országgyűlési képviselői — többek között Peyer Károly is, aki tagja volt a vizsgálóbizottságnak — külön jelentéseket küldtek erről az ügyről úgy Párisba, mint — Prágába is.

De a Bethlen kormány nem oszlatta fel a szociáldemokrata pártot és megelégedett a „Világ” című szabadkőműves napilap betiltásával. Ez a lap, mely testvéri közösségben dolgozott a Népszavával, 1926. április 29-iki számában a Nemzeti Bankot is vonatkozásba hozta a bankjegyhamisításokkal.

De gyerünk tovább.

A szociáldemokrata párt a magyar miniszterelnök genfi útja előtt deklarációt hozott, melyben tiltakozik a magyar államot képviselő felelős miniszterelnök külföldre való utazása ellen. Ez a deklaráció, amelyet egyébként Rupert Rezső is aláirt, többek között a következőket mondja:

„A frank-pörben hozott bírói Ítélet nem kelt megnyugvást és a politikai felelősséget nem tisztázta. Az a szellem, amely a frank-hamisítást 1923. óta táplálta, azonos azzal a kormányzati szellemmel, amely megtarlatlanul hagyott gyilkosságokat és bűntényeket, eltűrte és fedezte az egyéni akciókat, nagyra növelte a titkos társaságokat, elősegítette a romboló tevékenységüket, kíméletlenül alkalmazta a politikai üldözési és polgárjogot nyújtott kalandor szellemeknek. A demokratikus ellenzéki pártok és a szociáldemokrata párt újból hangsúlyozzák, hogy Magyarországot nem képviselheti a külföldön sikerrel olyan miniszterelnök, aki 1923-ban értesült egy idegen állam pénzének a hamisítási tervéről és ezt nem akadályozta meg a rendelkezésére álló hatalmi eszközökkel: nem képviselheti méltóan olyan miniszterelnök, akinek olyan belügyminisztere van, aki a frank-hamisítás két fővádlottjával a frank-hamisítás kipattanásakor a lakásán folytat megbeszélést és tud kibontatkozási, tehát eltussolási szándékról.”

Így viselkedett ebben az időiben — 1926-ban — a magyarországi szociáldemokrata párt, mely a fenti deklarációját a francia zsidó Blum Leónak is megküldte, aki a francia kamarában március 3-án és április 23-án a legkeményebb eljárást sürgette Magyarország ellen.

Véleményünk szerint a szociáldemokrata pártnak a frankügyben tanúsított magatartása is hozzájárult ahhoz, hogy a legközelebbi választáson a párt tíz mandátumot veszített és a 24 szociáldemokrata képviselőből már csak 14 került vissza. A lassan öntudatra ébredő magyarság ösztönösen kezdte kiküszöbölni magából a kormányzatok által meghagyott marxizmust, amely nem tanult a múltból s tovább izgatott úgy a nemzeti gondolat, mint a nemzet legfontosabb intézményei ellen. A szociáldemokrata párt és annak parlamenti csoportja 1928. január 6-án pártgyűlést tartott. Ezen a pártgyűlésen részletesen foglalkoztak a levente mozgalommal is. Hogy hogyan és miként, azt a pártgyűlés jegyzőkönyvéből vett eredeti szövegből látjuk:

„A törvényben szabályozott leventemozgalom, ugyancsak az ellenforradalmi szervezkedés céljait szolgálja. Ezt ma már a kormány sem tagadja, mert hiszen ez év nyarán, amikor a belügyminiszter úr föltünést keltő leiratot intézett a főváros tanácsához, nyíltan megmondotta, hogy a leventézéssel a kormánynak politikai céljai vannak, mert ezzel akarják ellensúlyozni a szocialisták térhódítását. Ebben a leiratban a belügyminiszter nagyon határozott hangon kifogásolta, hogy a főváros nem létesít önálló sporttelepeket a leventeifjaknak, „akik eddig a nemzetközi agitáció martalékai voltak és akiket ki kell ragadni a leventemozgalommal ennek az agitációnak a kezéből.” És noha ez a 21 életévig terjedő leventekötelezettség nagyon sok fiatal munkásnak az exisztenciáját támadja meg, mert a munkáltatók a munkaerő elvonása miatt nem vesznek föl leventekötelezettség alatt álló munkásokat, vagy azokat emiatt elbocsájtják — a kormány görcsösen ragaszkodik mindenféle a leventetörvény szigorú végrehajtásához. Ennek tudható be, hogy különösen a vidéki közigazgatási tisztviselők sokszor olyan brutális erővel hajtják végre ezt a törvényt, hogy valósággal forrongást idéznek elő a községek lakosai között. Pártunk parlamenti frakciója már több ízben tette szóvá a képviselőháziban, hogy a jegyzők és főszolgabírák sokhelyütt milyen drákói szigorral büntetik le azokat a szülőket elvisel.hetetlen pénzbírságokkal, akiknek gyermekei bármilyen oknál fogva elmulasztották a leventegyakorlatot. Megtörtént, hogy az ágyneműt árverezték el azoktól a nincstelen földmunkásoktól, akik az így kirótt büntetést nem tudták megfizetni. De ezenkívül súlyos panaszok merültek fel a leventemozgalommal kapcsolatban az oktatók brutális bánásmódját illetően is. Napirenden vannak a brutalizálások, az ifjak pofozása, olyan leventeoktatók részéről, akik rendszerint ellenforradalmi szolgálataik jutalmaképpen nyerték el ezt az állást.

A salgótarjáni főszolgabíró, akinek a magatartását ugyancsak szóvá tettük a parlamentben, a leventeifjak bántalmazása miatt, legutóbbi időben azzal bosszulja meg magát, hogy tömegesen idézi maga elé a leventegyakorlatot elmulasztó ifjakat, akiket lebírságol és egy pillanatnyi haladékot nem adva a bírság lefizetésére, azonnal és tömegesen tereli be a rendőrségi fogdába, hogy ott nyomban kitöltsék a pénzbírságról önkényesen elzárásra átváltoztatott büntetéseket. Ilyen körülmények között nem szorul bizonyításra, hogy sem a leventekötelezettség alatt álló ifjak, sem azok szülei nem tudnak fölmelegedni ezért az ellenforradalmi célokat szolgáló intézményért.”

Így írtak a leventeintézményről azok, akik ma nemzeti mezbe öltözve Petőfi szobrához „zarándokolnak!”

De nem írtak másként a főiskolai ifjúságról sem. 1929-ben a szociáldemokrata pártgyűlés imigyen tudósítja az összegyűlt elvtársakat:

„Az ellenforradalmi reakció szelleme árad ki azokból az úgynevezett bajtársi alakulatokból is, amelyek az egyetemi ifjúság köreiben toborozzák híveiket. És noha Magyarországon az egyetemi ifjúságnak fölemelően szép és fönséges forradalmi tradíciói vannak, noha elődeik soraiból kerültek ki az elmúlt évtizedekben a szabadságnak, a jognak és igazságnak legkiválóbb bajnokai ma mégis ezek a törpe epigonok csúfolják meg sötétlelkű bujtogatóik biztatására nagy elődeik tiszta emlékét. Az elmúlt évben ezrek a bajtársi alakulatok hol egyes színdarabok ellen, hol pedig az úgynevezett destruktív sajtó ellen rendeztek parázs tüntetéseket, sáriba tiporva ezzel az irodalom és sajtó szabadságának magasztos eszményeit. És jellemző az ország lakosságának hangulatára, hogy e tüntetéseket már a polgári közösség is olyannyira undorodva nézte, hogy akárhány esetben az utcai járókelők pofozták meg az utcán üvöltöző „bajtársakat”. A rendőrség azonban itt is nagyszerű bizonyítványt állított ki magáról. Amikor ezek az alakulatok a Népszava könyvkereskedés és Az Est lapok s kiadóhivatala, előtt tüntettek, akkor a rendőrség egy egész sereg embert állított elő, de ezek közül alig akadt egy-két (bajtárs, ellenben, túlnyomó részben munkásokat vittek be a rendőrségre, akiket sorra-rendre lebüntettek kisebb-nagyobb pénzbírságokra. A bajtársi alakulatok ezt nem is tekintették másnak, mint egyenes biztatásnak, ami kiviláglik abból, hogy a numerus clausus törvényjavaslat legújabb tárgyalása alkalmával sorozatos botrányrendezésekbe kezdtek a különböző egyetemeken, ahol nagy hősiességről téve tanúbizonyságot, húsz-harmincan rohanták meg egy-egy zsidóvallású tanulótársukat és véresre verték azokat. De sem az egyetemi tanács, sem a rendőrség, de még a kultuszminiszter sem tudott köztük rendet teremteni, mert noha egy időre bezárták az egyetemeket és szüneteltették a tanítást, utólag újra föllángoltak ezek a verekedések és csak a sötétben bujkáló ellenforradalmi erők a megmondhatói, hogy ezek a bajtársi alakulatok mikor fogják beszüntetni garázdálkodásaikat, hogy ezzel megmentsék a magyarországi egyetemi, ifjúság hírnevét a világ előtt.”

A szociáldemokrata párt tehát nem tanult a múltból, mereven kitartott a maga nemzetközi álláspontjánál. Soha, egy pillanatig sem tisztelte a magyar érdekeket és valami ostoba rövidlátással szemlélte a nyugaton mindjobban erősbödő nacionalista mozgalmakat. Az új idők lassan megkondították a harangot a Conti utca fölött. Elmaradtak a fiatalok, nem volt utánpótlás s az egész Európában végighömpölygő antiszemita, hullám nem egedte meg még a szociáldemokrata pártnak sem, hogy kizárólag zsidókkal írassák újságjaikat és zsidó vezetőkkel irányítsák a pártba és a szakszervezetekbe beszervezett munkásságot.

Hivatalos kormánytényezőink közül először Gömbös Gyula foglalt élesen állást a szociáldemokrata párt ellen. 1932-ben a Tattersalban megtartott gyűlésen kijelentette, hogy „…a szociáldemokratáknak nincs helyük a magyar politikában.” Sajnos, a fővárosi marxizmus kiseprűzését egykori hívére, baráti-Huszár Aladárra bízta, aki az OTI elnökségében hamarosan elfelejtette Gömbös Gyula kívánságát. A szociáldemokrata párt feloszlatása tehát elmaradt, de az európai koreszme olyannyira felmorzsolta a párt erejét, hogy az 1939-ben megtartott pünkösdi választásokon már csak öt képviselőt tudtak behozni a parlamentbe.

Ekkor a párt furcsa — de túlságosan is átlátszó praktikához folyamodott. 1940. január 22-én szakszervezeti tanácsi határozatot hozott, melyben a pártvezetőség a magyar munkásságra való örökös hivatkozással kijelentette, hogy „a szervezett munkásság eddig is a legjobb meggyőződéssel szolgálta azokat a nemzeti célokat, amelyekben az ország történelmi rendeltetése, múltja és jövendője jut kifejezésre. A magyar szervezett-munkásság — mondja a deklaráció — törhetetlenül ragaszkodik Magyarország függetlenségéhez és szabadságához. Tisztában van azzal, hogy ezek megóvására kell, hogy az ország tökéletes felkészültség állapotába jusson és hadserege minden erőszakos támadással szemben az egész magyar nép egységes erővel képes legyen megvédelmezni az országot.”

Az antimilitarista szociáldemokrácia így próbálta átmenteni magát a jövőbe.

de sem a tömegek, sem a politikai tényezők nem adtak hitelt ennek a nemzeti ízű határozatnak, mert az egyenesen a szociáldemokráciának Marx-tól hozott alapelveinek a megtagadását jelentette.

Ez a határozat csak alibi volt a jövőre nézve. De a jövő az másutt van letéve, más hatalmak irányítják és ahogyan egykét északi ország kivételével egész. Európából eltűnt a szociáldemokrácia, úgy el kell tűnnie a Duna-Tisza közéről is. A beteljesedett marxizmussal, — az orosz bolsevizmussal — most vívja csatáját egész Európa és Horthy Miklós Kormányzó vezetése alatt Magyarország is.

és semmi szükségünk nincsen olyan politikusokra, szervezetekre és pártokra, amelyek eddigi fennállásukkal megrögzött tagadói voltak a nacionalista gondolatnak és mindent elkövettek, hogy ne sikerüljön Európa újjáépítése azoknak az államférfiaknak, akik először ismerték fel Európában a marxizmus roppant veszedelmeit.

*

A magyarországi szociáldemokrata párt 1941-ben adta ki ötvenéves jubileumára készült összefoglaló munkáját. A beszámoló jelleggel bíró tanulmányt a zsidó Buchinger Manó és a zsidó Révész Mihály írták. A szerzők az előszóban többek között a következőket mondják:

„Feladatunk nagyon nehéz volt, mert vannak akadályok, amelyeket az adott viszonyok között sem lehet elhárítani, sem leküzdeni.”

A marxista mozgalom ötvenéves jubileumára íródott könyvből valóban sok minden olyan dolog kimaradt, amely szorosan hozzátartozik a magyarországi szociáldemokrata párt történetéhez. Bizonyára a megváltozott időkre való tekintettel: hagyták ki azt a szerzők. Ezeket a hiányokat akarja pótolni ez a könyv, írván és bizonyítván, hogy:

Így működött és így dolgozott Magyarországon a „magyarországi” szociáldemokrata párt…

Nyomtatható változat