1942 JÚNIUS 7.

Az 1910-es évek felé már teljes volt a politikai nyugtalanság. Késett a titkos választójog, s Tisza István ugrai levele még 1904-ben bejelentette a házszabályrevíziót, amelyre azért volt szükség, hogy letörjék az évek óta húzódó obstrukciót. Ez azonban nem sikerült. 1912. június 4-én Tisza István elnöklete alatt a házszabályok megszigorítását végre is hajtják, s ezzel végképp kirobbant a harc, melynek megszüntetésére az uralkodó 1913. június 10-én ismét az erőskezű Tisza Istvánt bízta meg kormányalapítással. A magyar parlament tekintélyét aláásó küzdelem tovább kísértett a magyar belpolitikában s a kormány ellen az úgynevezett polgári ellenzék közös nevezőre lépett a szociáldemokrata párttal. Nem segített ezen az úgynevezett koalíciós kormány sem, amelyet az ellenzék nyíltan a korrupció uralmának nevezett. Növelte a magyar szociáldemokrata párt erejét az ausztriai párt eredménye, amely az 1907-es ausztriai választásokon 88 mandátumot kapott. 1907. október 10-én — a magyar parlament megnyitásának napján — általános sztrájk ütött ki, amelyet Andrássy azzal akart megszüntetni, hogy újból megígérte a választójogi törvényjavaslat — benyújtását. A hivatalos kimutatás szerint ezen a napon 84.000 magyar munkás tüntetett a szociáldemokrata párt vörös lobogói alatt. Olaj volt a tűzre az a politikai hír is, amelyből kitűnt, hogy a kormány úgynevezett plurális választójogot akar megvalósítani, azaz a jobbmódú választóknak három szavazat, a munkásoknak pedig csak egy szavazat jut. A hamu alatt tovább izzott a parázs, s így múlt el a XX. század első évtizede.

A 67-es politika teljes győzelmet aratott és a Khuen-Hederváry kormány óriása többséggel került ki a választásokból. Az összeülő parlamentben a kormánypárt volt többségben, de még ez a többség sem tudta megszüntetni az újból meginduló obstrukciós hadjárat fellángolását. A választójogról már csak a szociáldemokratákkal szövetkezett Justh párt beszélt, s a kormány mögött ott állott Tisza István, aki jottányit sem engedett kérlelhetetlen szigorúságaiból. Ilyen viszonyok közepette nyújtotta be a kormány az újonc-létszámnak harminchat ezer emberrel való szaporítását, amelyet úgy a polgári ellenzék, mint a marxisták a legélesebben támadtak és ebből kifolyólag valóságos antimilitarista propaganda hadjárat söpört végig az országon. A szociáldemokrata pártgyűlés határozati javaslatot hozott, kimondván, hogy

„a magyarországi szociáldemokrata párt a szervezett munkásság erejének és minden eszközének felhasználásával végsőkig elszánt harcot fog vívni és szembefordul, mindazokkal, akiknek ez nem tetszik”.

A marxizmus tehát harci eszközül megnyerte a polgári ellenzéki pártot és az Aradon megtartott 1911. április 30-i nagygyűlésen a szociáldemokraták mellett Justh Gyula és Batthyány Tivadar gróf is felszólalt. Az aradi gyűlés után a budapesti május elseje következett, ahol a szociáldemokrata párt marxista jelvényekkel díszített vörös zászlókkal vonult ki az utcákra. Egykori feljegyzések szerint ezen a május elsején több mint százezer pesti munkás és polgár vonult fel. A parlamentben Justhék az utca támogatásával küzdöttek, még pedig oly erővel, hogy a véderő-reform vitája már az első napon kudarcba fulladt. Július 30-án a szociáldemokrata párt a Justh párttal közös népgyűlést tartott a Tattersalban, mely gyűlésen ismét óriási tömegek csatlakoztak a szociáldemokrata párthoz.

A párt aktivitása egy pillanatra sem csökkent és nagyarányú propaganda eszközeivel valóban óriási hatást ért el. Egymás után tartották gyűléseiket, összejöveteleiket és a politikai irodalom minden ágában olyan tevékenységet fejtettek ki, amit sem a kormány munkája, sem a rendőrség, legkevésbé pedig a polgári pártok nem tudtak ellensúlyozni. A magyar szociáldemokraták állandóan a külföldet járták, destruáltak a hazai viszonyok ellen, de ugyanakkor majdnem minden fél-esztendőben külföldi szociáldemokrata vezéreket látták vendégül. A szakszervezetek szövetségének titkárai 1911-ben Budapesten tartották meg nemzetközi értekezletüket. Az értekezleten a magyar szociáldemokratákat Jászai Samu és Teszársz Károly képviselte. Ekkor járt első ízben Budapesten a. kommintern jelenlegi főtitkára a bolgár Dimitrov, s még sokan mások, akik azóta nemcsak a szociáldemokrácia, hanem a kommunizmus történelmének könyvébe írták be nevüket. Amint látjuk, a párt úgy bel-, mint külpolitikai síkon óriási munkát végzett. Nem voltak pénzgondjai, sőt, — mindenre volt pénzük. 1909-ben 1,506-637 korona 42 fillér volt a párt bevétele. Egy év alatt ez az összeg 300.000 koronával emelkedett. A tartalékolt tőkéből támogatták a sztrájkokat és megkezdték a munkanélküli segélyek kifizetését. A polgári pártok ilynemű munkájáról nem beszélhetünk és így természetes, hogy a magárahagyatott magyar munkásság nem is csatlakozhatott máshová, mint ehhez a párthoz. Érdekes az a kimutatás, amely a szociáldemokrata párt által rendezett sztrájkokat ismerteti. 1905-ben 346, 1906-ban 652, 1907-ben 488, 1908-ban 251, 1909-ben 181, 1910-ben 162 sztrájkot rendezett a szociáldemokrata párt, ami hat esztendő alatt több, mint hét millió vesztett munkanapot jelentett, óriási vesztesség a termelés szempontjából, de mégnagyobb veszteséget jelentett ez a hódítás a nemzeti gondolat ügyét illetően. De nemcsak Magyarországon, egész Európában is ebben az időben tört az élre a marxista szervezkedés. Amíg azonban Németországban és Angliában a kormányzat nem a rendőrség segítségével akarta megrendszabályozni a mind féktelenebb tempót diktáló marxizmust, addig a magyarországi liberális politika semmi érdemleges reformot, vagy sakkhúzást nem alkalmazott ellenük. A magyar munkásság kérdése végképp rendőri ügy lett, de törvényeink akkori értelmezése mégis teljes szabadságot biztosított a kommunizmus szálláscsinálóinak. A magyar marxizmus irodalmában a legelvadultabb stílusban a Népszava írt, de még ezen a hangon is túltett a Népszava zsidó munkatársai által szerkesztett és óriási példányszámban előállított Népszava Naptár. Az 1912-ős marxista naptár többek között az alábbiakban számolt be a külföldi eseményekről:

„Oroszországban — olvassuk a Népszava naptárban — a forradalmi mozgalom újra éledezni kezd. De a kormány a legvadabb üldözéssel igyekszik a mozgalmat elnyomni és százszámra hurcolják Szibériába és akasztófára a forradalmárokat. A forradalmárok viszont bosszúból igen sok rendőrt és egyéb hivatalos gonosztevőt tesznek el láb alól.

Portugáliában a királyi család már több évszázad óta fosztogatta az országot. De most már ott is terjed a világosság, elcsapták a királyt és köztársaságot csináltak. Az új kormánynak az volt az első dolga, hogy a butítás mesterségét folytató szerzeteseket kiűzte az országból.

Spanyolországban a munkásság az egész országban szinte forradalmi jellegű sztrájkokat rendez.

Olaszországban a pápa szörnyen haragszik azokra a papokra, akik azt akarják, hogy a katolikus vallást épp úgy alakítsák át, hogy a gondolkozni tudó emberek is hihessenek benne.”

Ilyen izgatás és baloldali forradalmi hang mellett természetesen nem lehetett szó politikai nyugalomról s ezekből az adatokból világosan kitűnik, hogy mennyire nincs igazuk azoknak a mai „politikusoknak és írástudóknak”, akik állandóan a háború előtti békés viszonyokról írnak. Az akkori kormányzat nem látta — vagy talán nem is akarta látni a széles néprétegek baját és fájdalmát, nem hallgatta meg a magyar munkásság panaszát, nem oldotta meg a földreformot, s mikor már nagyon hevesek voltak a viták a dunaparti parlament épületében, akkor legfeljebb az Apponyi által ajánlott „szociális olajcseppekkel” kívánt segíteni. Tisza István vaskézzel akarta elfojtani a népi indulatokat, de ahelyett, hogy segített volna a dolgokon, a parlamentre támaszkodva, — illetve bízva a rendőrök által megregulázott parlament erejében, — akart segíteni a bajokon. Elismerjük az ő puritán egyéniségét, hallatlan energiáját, de ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy Tisza István minden liberális politikája ellenére sem látta a mélyben kavargó örvényeket. Második miniszterelnöksége előtt — 1912 nyarán — megszavaztatta mint házelnök a házszabály-revíziót és az ellenzéki képviselőket rendőrökkel cipeltette ki a teremből. A parlamentben teljes volt a felfordulás és ezt a fejetlenséget használta ki a marxizmus, melynek vezérlapja az akkor már óriási példányban megjelenő Népszava a leggaládabb és legbecstelenebb hangot használta nemcsak a magyar közintézmények, hanem a magyar államiság gondolata ellen is.

*

Heves, forró nyári napra virradt a magyar főváros közönsége 1912. június 7-én. Pénteki napot írtunk.

A munkapárt többsége három nappal ezelőtt már megszavazta a házszabály-revíziót s az obstrukció úgy dühöngött, mint még soha. A képviselőház elnöki székében Tisza István ült. Nyugodt tárgyalásról szó sem lehetett, hiszen majdnem minden ülésen rendőrök nyomultak be az ülésterembe és Tisza István intésére egymás után távolították el a teremből az ellenzéki Képviselőket, A marxista és a liberális lapok külön kiadásokban számoltak be a parlamenti eseményekről és forráspontra hevítették az indulatokat. Az ellenzéki pártok közös memorandumot intéztek az országhoz, s ezt a memorandumot többek között Justh Gyula, Apponyi Albert, Nagyatádi-Szabó I., Dési Zoltán, Rakovszky István, Gróf Károlyi Mihály, Zbóray Miklós, Huszár Károly, Kállay Ubul, Hock János, Lovászy Márton és Rákosi Viktor is aláírták. Az ellenzék tehát egységes volt, de épp ilyen egységes volt a Tisza István által összekovácsolt munkapárt is. Az ország szeme a parlamenten függött, hiszen az ellenzéki képviselők által írt memorandumot minden lap leközölte, s Tisza István nemcsak a politikai, hanem a személyi gyűlölet gyújtópontjába is került. A jobb és baloldali ellenzék által aláírt memorandum csak fokozta a szenvedélyeket:

„A magyar képviselőházban — olvassuk az ellenzék határozatát — megszűnt a jognak a törvények és a törvényes szabályoknak uralma és helyébe az elnöki önkény, a többségi erőszak és a fegyveres karhatalom uralma lépett. A képviselőház elnöke nem riadt vissza attól, hogy a magyar törvényhozás csarnokába rendőrséget vezényeljen és a nemzet képviselőit kötelességteljesítésük színhelyéről erő-hatalommal távolítsa el. Nincs törvény, sem törvényerejű szabály, amely a képviselőház elnökének erre jogot adna! A képviselőház elnöke tehát vakmerőén, zsarnokilag túllépte törvényes hatáskörét, amikor törvényhozásunk termét fegyveres rendőrség bevezénylésével meggyalázta.

A magyar képviselőházban a házszabálynak jelenleg érvénye nincs. Annak legvilágosabb rendelkezéseit az elnökség figyelmen kívül hagyja, elmellőzi, vagy kénye-kedve szerint alkalmazza. A kisebbségnek a házszabályokban lefektetett jogai el vannak kobozva. Pedig a házszabály közös tulajdona többségnek és kisebbségnek, a tanácskozás és határozathozatal e két egyaránt fontos tényezőjének. Nem egyéb durva jogfosztásnál, amikor az elnök és a többség a házszabálynak a kisebbséget védő rendelkezéseit önkényen megsemmisíti. Megsemmisülnek ezzel azok a nagy és jelentős alkotmányos értékek, amelyeket a nemzet bír a házszabályban, alkotmányának e kiegészítő részében.

Különösen fontosak ezek az értékek mireánk, magyar nemzetre, mert éppen nálunk vált lehetségessé az elavult választási rendszer révén a nemzeti akarat nagymérvű meghamisítása. Ezzel a választási rendszerrel a hatalom, ha elegendő pénzzel rendelkezik és a kormányzat erejével a választások eredményének befolyásolására visszaélni hajlandó, bármikor összetoborozhat egy szolgalelkű többséget, amely a nemzet jogainak megvédésére érdekeinek megoltalmazására képtelen. A mostani képviselőházi többség története világosan állítja szemünk elé ezeket a jelenségeket: az a többség, amely most vad erőszakkal gázol át a törvényen, jogon és igazságon, nem volt képes e két éven át a nemzet egyetlen egy kétségbevont jogát sem megoltalmazni és egyetlen egy jogos érdekét sem érvényesíteni. A többség, amely különben kezdettől fogva a nemzeti jogokról való lemondás politikáját vallotta, képes volt megtagadni saját meggyőződését, csakhogy a hatalom kegyét, amely létének egyetlen alapja, el ne veszítse. Az ilyen többség legkevésbé van jogosítva a többségi elvet hangoztatni és azzal hivalkodni, hogy ő a nemzeti akarat letéteményese. Az ilyen többségnek a legkevesebb erkölcsi jogosultsága van arra, hogy a fölfelé tanúsított erőhiányt lefelé való erőszakossággal pótolja.

Az ilyen szolgalelkű többségekkel szemben a nemzeti jogoknak és érdekeknek utolsó oltalma a házszabály, amely bizonyos korlátot szab a többségi önkényuralomnak. Ha a nemzet ezt az utolsó oltalmat elveszti és a nemzeti akarat meghamisításához a többségi és elnöki erőszak csatlakozik: akkor e házban nemzeti akaratról, annak bármily csekély mérvű érvényesüléséről többé szó sem lehet…”

Így szólt a mandátum nélküli szociáldemokrata párttal szövetkezett parlamenti ellenzék manifesztuma, amely végképp felkavarta az ország nyugalmát. A Lukács-kormány azonban mit sem törődött ezzel és június 7-én Tisza István elnöklete alatt újból összeült a parlament. A meginduló vita ismét elmérgesedett és Tisza István ezúttal is rendőrökkel hurcoltatta ki az ellenzéki képviselőket. A dulakodás lecsillapodta után sápadtan, de ismert energiájával ismét megnyitotta az ülést:

— Tisztelt Ház!

A mai ülés megnyitását ismét sajnálatos incidensek késleltették. Rövid jelentést vagyok kénytelen tenni a Háznak… Megnyitó beszédét azonban nem folytathatta, mert a parlamenti karzatról rövid egymásutánban három revolverlövés dörrent el. A golyók közvetlenül Tisza István mellett csapódtak a faburkolatba, de nem találták el ezt a rettenhetetlen embert, aki viaszsárga arccal, de üléséről nem mozdulva tekintett a lövések irányába. Ekkor eldördült a negyedik lövés is, de ezt a merénylő önmagának szánta. A lövéseket Kovács Gyula ellenzéki képviselő adta le, akit Tisza elsőnek cipeltetett ki a teremből. Ez az esemény betetőzése volt az akkori túlfűtött állapotoknak, s most nézzük meg, hogy a magyarországi szociáldemokrata párt miként használta ki és hogyan írt erről a merényletről. Ha elolvassuk az 1912. június 8-án megjelent Népszava tudósítását, akkor

nem csodálkozunk azon, hogy Tisza István grófnak a Népszava és Az Est munkatársai által toborzott, szökött katonák golyójától kellett meghalnia.

Másnap — június 8-án — az ügyészség lefoglalta a Népszavát, de alig két óra múlva fehér foltokkal, mégis az utcán volt a lap és részletes beszámolót nyújtott a parlamentben lejátszódott eseményekről. Hogy ebben a korban hogyan lehetett izgatni, azt az alábbi cikkek bizonyítják. Pedig ezek a cikkek csak az elkobzott számok után jelentettek meg, s így elképzelhetjük, milyen tollal íródtak azok a beszámolók, amelyeket a második kiadásból ki kellett hagyniok a Népszava zsidó szerkesztőinek. Most pedig szólaltassuk meg magát a Népszavát, emlékeztetőül ennek a sajtónak minden munkájára és tevékenységére. Mindegyik sor, mindegyik fékevesztett mondat egy ásónyom volt abban a sírgödörben, amelyet az elvtársak ástak a háború előtti liberalizmus védőszárnyai alatt.

Így irt ekkor a Népszava…

„Rálőttek a geszti betyárra”

„…amikor már egyetlen tisztességes ember sem volt a teremben, csak a Tisza István lopott pénzért összevásárolt részeg csordája, akkor ez a minden emberi érzésből kivetkőzött aljas fenevad ismét felszaladt az elnöki székbe, utált, szikár alakjával elhelyezkedett és megnyitotta a munkapárti országgyűlést. Ebben a pillanatban jelentkezett az ezernyi rémtettel kihívott Végzet. A teljesen üres baloldali padszakasz sorai közé ugrott, a baloldali újságírók karzatán áthatolva és a páholy ajtaját felszakítva Kovács Gyula, a legelőször kitiltott képviselő. Képéből kikelve s egész testében remegve kiáltja gróf Tisza István felé:

— Van még itten egy ellenzéki képviselő! A meglepetéstől sárgára válva elhallgatott gróf Tisza István, a jobboldalon a képviselők elámultak.

A halotti csendben Kovács Gyula magasra emelt egy revolvert és hirtelen kinyújtva azt az elnöki emelvény felé, rálőtt gróf Tisza Istvánra.

A golyó nem talált. Rettenetes pillanat volt. A dörrenés megriasztotta a képviselőket a jobboldalon és a karzaton a közönséget. Mindenki felugrott.

Nem telt bele egy szempillantás és Kovács Gyula ismét elsütötte revolverét. Megint Tisza Istvánra célzott. Ez a golyó is messze süvített el az elnöktől.

A rémes kavarodásban a munkapártiak felugráltak, össze vissza futkostak, sokan Tisza felé rohantak, a mungóknak az volt az első gondolata, hogy tán megsebesült a geszti betyár.

Tisza István, aki a rettenhetetlen vakmerőséget szeret pózolni, rettenetesen megijedt. Hiába hazudjak majd a megfizetett tollak az ellenkezőjét, Tisza halálosan megijedt, meg sem mert mozdulni és csak akkor emelkedett fel székében, amikor a harmadik lövés is eldördült Kovács Gyula revolveréből.

A harmadik lövés sem talált és a halottsárga Tisza afölött való örömében, hogy még mindig él, feltápászkodott és a rémülettől megdermedt tekintetét Kovács Gyulára vetette. És most következett ennek a szépen megindult történetnek szomorú és drámai fejezete, amelyről a megbecsülés és a mélyen átérzett részvét hangján számolunk be.

A következő pillanatban ugyanis negyedszer dördült el Kovács Gyula fegyvere és ez a golyó helytelen irányba futott, mert Kovács Gyula főbe lőtte magát. Amikor Kovács Gyula véresen feküdt a padok között, a mungók, akik az imént még gyáván meglapultak, most rárohantak a haldoklóra, nekiestek, ütötték, verték, rúgták, pofozták, ruháját tépték. Az újságírók figyelmeztették a verekedő kapcabetyárokat, de Tisza hívei tovább bántalmazták a mozdulatlanul fekvő embert, akinek fejéből dőlt a meleg, piros vér.”

A hasonló stílusban tartott részletes beszámoló után a következőket írta az akkori Népszava:

„Kovács Gyula nagyszerűen és meghatóan szép cselekedetével beleírta nevét a történelembe és egy egész ország áll kegyeletes aggodalommal betegágya mellett. Tisza István pedig, hagy hősként ünnepeltethesse magát, amikor szörnyű ijedelmében magához tért, folytatta az ülést, a lőporfüstös képviselőházban. Amikor Tisza felfüggesztette az ülést, a lopott pénzen összevásárolt csorda kitódult a folyosóra és ott rekedésig éljenezték és tapsolták a „geszti betyárt.” Kovács Gyula életveszélyes sebeit akkor kötözték be a Házban és a munkapárti csürhe éljenzett. Egy haldoklót vittek a mentők és ez a piszkos csőcselék tombolt, tapsolt és ünnepelt. A munkapárt tolvajbandája röhögött és duhajkodott. Van-e ezekben valami, ami az emberre emlékeztet? Amikor Kovács Gyulát véresen elvitték a parlamentből és Tisza István brigantiai kitódultak a folyosóra, Kabos Ferenc magából kikelve szólt rá a munkapárti csőcselékre:

— Ti vagytok az okai mindennek.

Kabos Ferenc igazságai lesújtóan hatottak Tisza István berúgott hóhérlegényeire…”

Másnap természetesen az ország minden részéből üdvözlő táviratok érkeztek Tisza Istvánhoz, hogy megmenekült. Tisza Horvátországból is kapott ilyen üdvözlést, mellyel kapcsolatban a Népszava az alábbi — szociáldemokrata sajtóerkölcsnek megfelelő cikket irt:

„A horvát szabadság hóhérai testvéri örömmel üdvözlik magyar elvbarátjukat, kollégájukat, céljaik magyar képviselőjét. Ez a szolidaritás nyilvánítás érthető a komisszáriusok részéről, de érthetetlen, hogy a félhivatalos eldicsekszik a sintérszaktársaknak a fősintérrel szemben tanúsított szolidaritásával. Ha a magyar kuvajnak nincs is annyi bőr a pofáján, hogy szégyellje a horvát kollégával való lelki rokonságot — félhivatalosban lehetne annyi tapintat, hegy elhallgassa a kuvajok szeretkezéséről szóló híreket.”

A Népszava ugyanezen számának kilencedik oldalán kezdődő cikk „Az ország a mungó brigantik ellen” címet viseli. Érdemes idéznünk az egész cikket, hogy teljes legyen a háború előtti sajtóról alkotott véleményünk. Megjegyezzük, hogy a kommün bukásakor a Népszavának ez a hírhedt példánya teljesen eltűnt, s még a könyvtárban sem találjuk meg. De beszéljen maga a cikk:

„Jaj lesz a kapcabetyároknak!”

„Miközben az ellenzék nagyszerű küzdelmét vívja a szuronyok mögé bujt piszkos kapcabetyárokkal, lassanként határozott formában önti annak a másik küzdelemnek. a programját is, amelyet künn az országban fog lefolytatni a törvénytiprók ellen. Vasárnap már megkezdődnek a népgyűlések künn az országban és ezt követve minden vasárnap népgyűlések százain fogja megmondani az országnak, hogy mi a teendője. Az ország népe, polgársága már várja azt az irányítást, amely a gazemberek ellen vezeti őket, mert az ország népében a gyűlölet és undor annyira fejlődött, hogy a küzdelemnek a legrövidebb időn belül meg kell indulnia. A zsiványokhoz hiába jönnek a megrendelt táviratok, őket már nem menti meg semmi. Tökéletes erkölcsi haláluk befejezett dolog. Bűzlenek ezek a gazok, mint az útszélre vetett dög és ha tisztességes ember meglát egyet közülük, alig-alig hogy le tudja bírni kínzó fizikai undorodását. Talán ezt a hatást látja és érzi Berzeviczy Albert, amikor arra sürgeti Lukácsot, hogy a Házat napoltassa már el. Berzeviczy Albert azonban nem tud olyan orvosságot ajánlani, amely a zsiványbandát életre támasztaná. Ez a banda már elveszett és éppen ezért senki sem adott hitelt annak a pénteken kószált hírnek, hogy egy-ketten kiléptek a munkapártból. Nem, nem lépett ki pénteken senki. A mindenre kapható, hitvány gazemberek és csirkefogók benne maradnak a pártban. Az egyik, akiről a kilépés híre szólt, ijedten siet nyilatkozni és azt mondja, hogy küzdelem közben nem hagyja ott a zászlót. Persze, hogy nem hagyja ott a zászlót, mert ha zsiványkodás közben távozik, nem kap a koncból. És különben is a mungók, mikor még csak képviselőjelöltek voltak, reverzálist írtak alá, hogy a lopott pénzből választásra kapott összeget visszafizetik, ha kilépnek a pártból. Ezek a zsiványok meg vannak, vásárolva, zsebkérdés is van a dologban, hogy nem lépnek ki”.

*

„Az ellenzék körül spiclik serege ólálkodik. A rendőrség ronda tetűi seregestől lepik el azokat a helyeket, ahová ellenzéki képviselőik járnak és kihallgatják a magánbeszélgetéseket is. Persze sok esetben megtörténik, hogy Boda szerelmetes gyermekeit bottal zargatják el maguk mögül az ellenzékiek. Nemcsak a hivatásos hadács vigyáz azonban az ellenzékre, hanem spicliszolgálatot teljesít a magyar királyi posta táviratosztálya is. Biztos tudomásunk van arról, hogy az ellenzék részére az országból és külföldről érkezett táviratokat megcenzúrázzák, sőt el is sikkasztják. Az érkezett táviratok kézbesítés előtt az ellenőrök, osztályvezetők és az igazgató kezén mennek keresztül, akik kihúznak, beírnak és egész táviratokat megsemmisítenek. Ezenkívül tudunk arról, hogy a Justh-pártkör telefonján három nap óta a telefonközpont nem ad összeköttetést. A telefon nincs elromolva, azoknak az állami tisztviselőknél van valami elromolva, akik ilyen piszkos szolgálatra odaadják magukat”.

„Hogy milyen a hatás külföldön? Nem közlünk külföldi lapkivonatokat, hanem elmondjuk a következőket: Az európai pénzcsoportok közül második; helyen álló legnagyobb pénzcsoportnak a baseli „Schweizerischer Bankverein”-nak egyik igazgatója Budapesten járt csütörtökön, hogy egy nagy budapesti pénzintézettel valami nagyobb üzletet megbeszéljen. Látta az utcákon a szuronyerdőket és amikor ennek okát is megtudta, az üzlet megkötéséről hallani sem akart.

— Ez nem Magyarország, ez Venezuela, — mondotta és: sietve távozott.

Ez azonban csak egy eset. Van ezer ilyen…”

*

De kísérjük tovább a destrukciót a maga országrontó útján. Nem különböző Népszava számokból, hanem a szociáldemokrata pánt hivatalos lapjának egyetlen példányából idézzük ezeket a cikkeket, amelyek hangjával nem tudott versenyre kelni a polgári sajtó, s nem volt kéz, amely megzabolázta volna ezt a lazító sajtópropagandát.

A Népszava ugyanezen számának 12-ik oldalán „Rémuralom az utcán” címmel förtelmes hangú lazító cikk jelent meg a magyar honvédség ellen. A 15-iik oldalon a rendőrségről az alábbi módon ír a világmegváltás lapja: Ez a cikk szószerínt a következő:

„Durva rendőröket szabadítottak Budapestre és durva csendőröket: ezek most az urak Budapesten. Alávaló a rendőr békés napokban is, hát még most, amikor nincs törvény, nem, törődik az úgynevezett renddel senki, amikor minden rendőr gondolhat arra, hogy a nagy gazságok idejében senki sem törődik a kis gazságokkal. Számtalan rendőri visszaélésről tettek panaszt nálunk; ezek közül való az itt következő is. Részeg rendőr garázdálkodott pénteken este a Dob-utca és Kisdiófa-utca sarkán, az Erzsébet kávéház előtt. Békés járókelők; mentek itt, ki haza, ki sétára. Bulicza István rendőr (a környéken ismerik, mert ezen a környéken szokott posztot állani) nagyon legénykedett, mert nagyon részeg volt és mert két csendőr kísérte, belekötött egy munkásba, minden ok nélkül, ráncigálta és ütötte, azután — az utcára lökdöste — bekísérte a Hársfa-utcai kapitányságra. Óriási felháborodást keltett ez a rettentően durva eljárás: a vidékről ideparancsolt két csendőr is szerfölött röstellte a dolgot; elmaradtak, harminc-negyven lépésnyire követték a rendőrt és azt a munkást, aki a rendőrállat kezébe került”.

Kevés a terünk és a helyünk ahhoz, hogy tovább idézzük ezeket a dolgokat, melyekkel kapcsolatosan

évtizedek multán fel kell vetnünk a felelősség kérdését a magyar politikai élet akkori vezetőivel szemben. Milyen gyógyíthatatlan vaksággal voltak verve azok a politikusok, akik nem látták a veszélyt abban az időben sem — 1912-ben — amikor már megindult a készülődés az új háborúra és Európa horizontján komor fellegek gyülekeztek.

Ahelyett, hogy meghallgatták volna Székesfehérvár nagy püspökének, Prohászka Ottokárnak intelmeit és orvosolták volna a fennálló bajokat, a politikát merőben csak politikának nézték és megfeledkeztek annak szociális vonatkozásáról. Tévedés volna azt hinnünk, hogy ezt a hangot — amelyet az előbb idéztünk — bárhol Európában, felelősség nélkül használhatta a szociáldemokrácia. Nem! Ilyen hangon csak egy társadalmi visszásságokkal terhes országban lehetett írni az illető ország nagy értékeiről, a katonaságról, az egyházról, a vallásról és mindazon többi dolgokról, amelyek összessége nemcsak az államot, hanem a nemzetet is jelentik. Kevesen voltak akkor, akik fülüket a morajló földre tapasztották és úgy próbálták kihallgatni az eljövendő korok ütemét. Ady Endrét, — aki ebben az időben már nemzete és fajtája zuhanása fölötti elkeseredésében írta profetikus meglátású verseit, — vezető osztályaink kitagadták maguk közül és a zsidó hatvanilajosok karjai közé kergették. Rásütötték a bélyeget, hogy: hazaáruló! Prohászka Ottokárt meghallgatták ugyan, de intelmeit nem vették komolyan, s a liberális politika és a zsidó sajtó mindent elkövetett, hogy hangfogót szereljen az „Iránytű” nagyszerű írójának hangjára. A sajtó már teljesen zsidókézben volt, s nemcsak a marxista, hanem a polgári lapok nagy többsége is „fekete csuhás”-nak gúnyolta az új kor legnagyobb magyar püspökét. Mint régi dómok klasszikus orgonája, úgy zengett-bongott Prahászka Ottokár hangja, de a hang süket fülekre talált. Már 1895-ben a társadalmi egyenlőtlenség ellen írt, beszélt és szónokolt.

„Az emberek fogcsikorgatva nyögnek a szegénység jármában; átok, káromkodás, erkölcsi és anyagi elzüllés bélyegzi nyomdokait. S íme, most jön a végzetes találkozás! A modern szegénységgel találkozik a betlehemi Kisded, a betlehemi barlang szembe tátja száját a Gellért-hegy emberlakta odúival, az istálló szemetes, aljazott talaja versenyt ijeszt a szegények rothadó szalmazsuppjaival: az elkínzott embereknek beszélnek szentbeszédekben a betlehemi Kisded szegénységéről, a szegénység méltóságáról”. — Így ír Prohászka, a pap, — Székesfehérvár nagy püspöke. Azután így folytatja:

„Nohát, tisztelendő testvéreim, most menjenek fel a szószékre és hirdessék, hogy ez a szegénység az Isten akarata. Mondjak meg a munkás-nyomorékoknak: Isten akarta, hogy dolgozzál és munkád bérét meg ne kapd. S én azt fogom maguknak belekiáltani a beszédükbe: „…ti sem az Evangéliumot, sem a történelmet nem értitek! Ne hamisítsátok meg az Isten igéjét!” Az Isten tiltja a lopást és rablást! Égbe kiáltó bűn a munkások bérének visszatartása. Ne azt hirdessétek, hogy a szegények szenvedjenek, hanem álljatok élükre és mondjátok: „…emberek, bajban van a világ! Jogtalanság és bűn ütötte fel közöttünk tanyáját, az pusztít el mindent. Jól vigyázzatok, senkit se bántsatok, mert azok nem tehetnek róla, hogy eltévelyedtünk, hanem szedelőzködjetek össze, szervezkedjünk: válasszunk jó képviselőket, csináljunk új rendet, azt a jogrendet, melyet az Úrjézus hozott, midőn kihirdette, hogy minden ember testvér, mindenkinek egyenlő joga van a boldoguláshoz, tehát a boldogulás eszközeihez is”.

Így írt Prohászka már 1895-ben, s kérdezzük, vajon nem az új Európa, illetve az új európai koreszme egyik nagyszerű előharcosának és megőrzőjének — a beteg felett virrasztónak a hangjai-e ezek? Új jogrendet, az anyagi javaknak igazságosabb elosztását követelte-e akkor, amikor a társadalominak csak egy igen kis rétege monopolizálta a tőkét. De hogy ír a liberalizmusról?

„E fontos kérdésről most nem filozofálok, csak azt konstatálom, hogy a liberalizmus, mely a világot a múlt század forradalmában akarta reformálni, a szociális szabadság problémáját meg nem oldotta, hanem a régi monopóliumnak megdöntésével egy borzalmas, rettenetes s minden eddigi monopóliumot zsarnoksággal felülmúló monopóliumot ültetett a társadalom nyakára: a Tőkét. Az újságok hirdetik az eszeveszett fényűzést, a pénzköltést — hintókban robog el a coboly prémes úr, aki nem dolgozik és tízezer forintot kap évenként abból az üzletből, melyben a szegény munkás verejtékét és életkedvét éhenkórász bérért elfecsérli; csak azért kapja azt a tízezer forintot, hogy mint igazgatósági tag egyszer egy nagy ebédet végigegyék. Azért a papok úgy nézzék a szegénységet, mint törvényes rablók és fosztogatók által okozott kárt és ne hirdessék, hogy ez az Isten akarata. A modern szegénység bűn és igazságtalanság, jogtalanság, s nem az Isten akarata. Krisztus szegénysége nem a bűnből való: Krisztus szegénysége a legerkölcsösebb, miért szeretetből, szabad elhatározásból való: ez a krisztusi szegénység!”

Mélyből feltörő nagyszerű szavak! De nem volt politikus, aki megszívlelte és mégkevésbbé politikai rendszer, amely végrehajtotta volna azokat. Írott betű és meghirdetett gondolat maradt, melynek magjából csaknem fél évszázad multán kelt ki a csíra, hogy leszámoljon egy tehetetlen, liberális rendszer árnyékában kivirágzott bűnökkel. De Prohászka továbbmegy és már a múlt század utolsó évtizedének a derekán felveti a kérdést, hogy

„…Ki itt a hibás? Kinek a bűne, ha a szegénység, jogai öntudatában csak kenetes beszédeket hall a türelemről, s a jövő boldogságról, s ezeket megunván és léhaságuktól elundorodván, tettre kész szociáldemokratákhoz fut? Kinek a bűne ez?”

Talán az egyedüli volt Prohászka Ottokár, aki behatóan és tüzetesen foglalkozott a szocializmus célkitűzéseivel és velejéig ismerte a szociáldemokrata pártot és annak minden demagógiáját, létjogosultságát és nem utolsó sorban — annak bűneit. 1911-ben — tehát akkor, mikor a szociáldemokrata pártot még mindig rendőri kérdésnek; tekintették nálunk, Prahászka Ottokár már komoly elvi vitába száll a Conti-utcai viperafészekkel.

Ebben az évben a következőket írta:

„A szociáldemokraták szerint ki kellene mondani, hogy ezentúl nem ismerünk el magántulajdont a termelési eszközökre nézve. Meg vagyok azonban győződve, hogy a szocializmusnak az az alapja, mely a termelés centralizációja után a fogyasztás elálmosításával álmodik, tényleg álom és illúzió. Illúzió azért, mert nincs elve, mely szerint az elosztást megejtse, nincs mértéke, mellyel a fogyasztási cikkek kiszolgáltatását eszközölje: nem tud igazságot szolgáltatni munka és érdemi, érdem és jutalom közt. Erről már sokat írtak, de azóta, sem érlelődött meg ez a szörnyű zöld probléma, mely ma is mint ötven év előtt egyre csak azt hajtogatja: kinek mit, s mennyit adjak? Munkája szerint adjam-e? De hol ebben az egység, melyet kiindulópontul és összehasonlítási alapul elfogadjak? A termékek kilogrammjaival mérjem-e föl a fogyasztási cikkeiket? Vagy tán az igényeket és szükségleteket vegyem irányadóul?”

Prohászka látta a régi rosszat, de látta az akkor már feltörő új rosszat is és az előbb idézett megállapításai nem logikusan megindokolt előlegezett — de azóta már, bekövetkezett ítélete-e a kommunista államformának és gazdasági rendszernek? Székesfehérvár nagy püspöke tudta, hogy el kell buknia az egész liberális gazdasági és politikai rendszernek, mert rossz alapokra építették kufárlelkű építői. Kereste a kiutat, s útkeresés közben találkozott a szociáldemokráciával, s mérlegre vetette annak elveit és lehetőségeit. Ítélete komor és elutasító vált. Tovább kereste tehát azt az akkor még jövendőben nyugvó új világnézetet, amely új és valóban jót ad a régi rossz helyett. Az új európai koreszme a nemzetiszocializmus, még a jövő mélyében szunnyadozott, de Ottokár püspök távoli nagy horizontok felé mutató ujja már megérezte ennek eljövetelét és mindent elkövetett, hogy a liberalizmus szülte szörnyű állapotokból kivezesse az országot, illetve, hogy felhívja a nemzet figyelmét a mindig erősbödő rosszra, a nemzetközi zsidó szélhámosok által irányított és terjesztett európai marxizmusra.

A magyarság (külön tragédiáját jelenti, hogy ezt az intő szót nem hallottuk meg, hogy keblünkön melengettük a nemzetközi marxizmus magyarországi szóhirdetőit, s csak most, évtizedek multán csapjuk össze kezünket mondván, hogy: íme, volt egy ember, — egy magyar püspök, aki világosan látta a bajokból kivezető utat.

Nyomtatható változat