III.

ELSŐ NAP JERUZSÁLEMBEN.

Szent Anna temploma és a Betezda-tó. A Szentsír templomának története és leírása. Látogatás a jeruzsálemi pátriárkánál és a Szentföld őrénél. Sión hegye. A czitadella (Dávid király vára). A Hippikusz-, Fazaél- és Mariamne tornya. Id. szent Jakab temploma. Az örmények nagy Jakabkolostora és apáczazárdája (Annás háza). Keresztény temetők. Az örmények sionhegyi zárdája és Szalvátor-temploma. Az utolsó vacsora termének (czönákulum) helye és Dávid király sírja. Szent János evangélista háza, melyben a bold. Szűz meghalt. Gallicantus. A Sion-nővérek Ecce homo-temploma és zárdája.

ÁPRILIS 24-én (vasárnap) kora reggel első utam a Via Dolorosa végén, illetőleg a Szent István-kapu s az úgynevezett Omár-mecset közelében levő Szent Anna-templomba vezetett. Itt mutattam be hét óra után legelőször a szentmise-áldozatot Jeruzsálemben, tehát abban a városban, hol azt kétezer év előtt maga e legszentebb áldozat szerzője mutatta be s az idők végéig bemutatni rendelé.

E nevezetes templom azon a helyen épült, hol, a hagyomány szerint, a boldogságos Szűz szüleinek, szent Joachimnak és szent Annának háza állt s hol Mária leányuk született s növekedék, míg a templom szüzeinek sorába fölvéteték.

Az első templomot itt már Eudokszia, II. Theodozius császár neje építteté az V. században. A keresztesek bazilikává alakították át a XI. században s melléje női zárdát is építettek. Ámde Szaladin szultán 1102-ben a templomot mecsetté, a zárdát pedig iskolává változtatta át, a mely a későbbi századok folyamán rombadőlt.

A jelen század közepén e drága szenthely ismét a keresztények birtokába került. — Abdul Medzsid török szultán ugyanis 1856-ban III. Napoleonnak ajándékozá azt a krími háborúban nyújtott támogatásért. A franczia kormány eltávolítván a romokat, a keresztesek ez egykori templomát román ízlésben s bizánczi motívumokkal szépen restauráltatta s azután átengedé az algíri misszió-kongregácziónak, mire Lavigerie bíbornok (1876.) ide küldé az afrikai fehér atyákat (Peres blancs), kik itt nemcsak az istentiszteletet végzik, hanem a templomhoz épített szemináriumban a görög-katholikus klérus kiképeztetésén is fáradnak.

Ez igazán csinos templom, mely ma nagyságra nézve Jeruzsálem második temploma, 20 méter széles és 36 méter hosszú. Három hajóra oszlik s egy kereszthajóval is bír. A déli oldalhajóból húsz lépcső vezet le a természetes sziklakriptába, melyben a boldogságos Szűz születési helyén épült oltáron misézhettem. Ugyane kriptában mutatják szent Anna és szent Joachim sírhelyeit is.

A fehér atya, a ki szívesen kalauzolt és magyarázott meg mindent, ezután elvezetett az intézet kis múzeumába, a hol igen érdekes ókori zsidó tárgyakat láttam, melyek archeológiái szempontból a biblikusok kiváló figyelmére méltók.

Legkiválóbb archeológiái nevezetessége azonban e templomnak a Betezda-tó, melyre a templom udvarának nyugati részén eszközölt ásatások alkalmával 1888-ban bukkantak. Addig az úgynevezett Omár-mecsettől éjszakra fekvő Birket-Izraint tartották ama tónak. De a Szent-Anna templom telkén fölfedezett földalatti tónak nemcsak helyzete, hanem az itt talált oszlopcsarnok maradványai, kamrák s egyéb leletek kétségtelenné tették, hogy ez az igazi Betezda-tó, melyről János evangélista V. fejezetében szól s a hol Jézus a 38 év óta betegeskedő inaszakadtat csodálatosan meggyógyítá. Ez az evangéliumi részlet a tó fölött tizenkét nyelven van kifüggesztve s ezek között nagy örömömre a magyart is láttam. A tó hossza mintegy 40 méter, szélessége még nem állapítható meg, mert az ásatások még nincsenek befejezve. Az ásatások folytatásához néhány szomszédos háztelek megvásárlása is szükséges volna. Vize egészen tiszta és hideg. A tóhoz levezető lépcsők a keresztesek idejéből valók s ezek mentén tisztán kivehető egy régi templom apszisa is.

Az udvaron, — a hol a fehér atyák alapítója, Lavigerie bíbornok szép mellszobra díszeleg, — egyéb régiségek között kivált e tónak Krisztus-korabeli oszlopcsarnokából megmaradt egy teljes oszlop és két egészen ép oszlopfej ragadta meg figyelmemet. Előzékeny vezetőmtől megtudtam, hogy mihelyt az ásatásokat befejezték, franczia nyelven megírják történetét és eredményeit.

Otthon megreggelizvén, megírtam s útnak indítottam hazámba a képes levelező-lapok első ázsiai raját. Azután pedig elindultunk Jeruzsálem legfontosabb keresztény szentélyének, a Kálvária-dombot (Golgotát) és Krisztus Urunk sírját magában foglaló Szentsír-templom tüzetes megtekintésére, melyet a görögök Anasztázisznak, az arabok pedig Kijámenek hívnak (mindkét szó jelentése: föltámadás).

Ez örökké emlékezetes két hely Krisztus idejében a városon kívül feküdt ugyan; de mivel a lerombolt város későbbi újratelepítésekor az kissé éjszak-nyugati irányban lett kiterjesztve, azok a város falain belül kerültek.

E kiváló szentély történetéből s az azt ért katasztrófák hosszú sorozatából röviden csak a következőket emelem ki.

Hogy kezdettől fogva kegyeletes tiszteletnek tárgya volt a jámbor keresztények előtt, az; ha nem bizonyítanák is a Szentírás és a történelem lapjai, magából a dolog természetéből is világos. Hogy pedig e szent helyek ismerete nem enyészett el Jeruzsálemnek 70-ben történt pusztulása által, az — egyebektől eltekintve — abból is következik, hogy Simon, Jeruzsálem második püspöke,[6] a Pellába menekült keresztényekkel nemsokára ismét visszatért Jeruzsálembe s még mintegy harmincz esztendeig maradt életben s tisztelte azokat híveivel.

Hadrián császárnak a II. század első felében ugyan az volt a czélja, hogy e szent helyek emlékét elfeledtesse s ez okból földdel s törmelékkel takartatta be, a Szentsír helyére Vénus szobrát állíttatta s a fajtalanság e bálványának ugyanott templomot is építtetett. Ámde a szent helyek ez istentelen meggyaláztatásával éppen ellenkezőjét érte el annak, a mire törekedett: nem akarva is hozzájárult a keresztények két legszentebb helyének biztos megőrzéséhez.

Midőn ugyanis Konstantin császár a IV. század elején kereszténnyé lett, az Üdvözítő halálának és sírjának helyét ismét föl akarta magasztalni. A császár anyja, a már 80 éves buzgó Ilona személyesen utazott Jeruzsálembe, hogy a pogányság által megszentségtelenített Golgotát és a Szentsírt megtisztítsa. És fáradozását a legfényesebb siker koronázta. Mert midőn Makáriusz, az akkori jeruzsálemi püspök segélyével a törmeléket és romokat onnan elhányatta, rábukkant a sziklára, melyben Krisztusnak sírürege[7] egészen épen volt látható, sőt midőn a Golgota közelében a szent kereszt után kutatott, egy cziszternában három keresztet, a szent szegeket és Krisztus keresztföliratát is megtalálta. De mert nem tudták, melyik a három közül Üdvözítőnk keresztje, Makáriusz püspök — bizonyára isteni sugallatra — előzetes ima után egy halálosan beteg előkelő asszonyt érintett azokkal a császárnő és sok nép jelenlétében. Az első kettő semmi hatást sem eredményezett, de mihelyt a harmadikkal érintették, az asszony legott visszanyerte egészségét. E nyilvánvaló csoda után mindenki előtt kétségtelen volt, hogy ez a harmadik Krisztus Urunk igazi keresztje.[8]

Ezek után a jámbor császárnő, kinek neve annyi keresztény emlékhez fűződik Palesztinában, a Szentsír, a Golgota és a keresztföltalálás helyére fiával egyetértőleg nagyszerű bazilikát építtetett, mely a VIII. századig középpontja volt a palesztinai keresztény kultusznak s a világ minden tájáról vonzotta oda a keresztény zarándokok ezreit. Ámde 614-ben a II. Chozroesszel betörő perzsák elfoglalván Jeruzsálemet, a sereggel jött sok ezer zsidó barbár módon elpusztítá a Szentsír templomát.[9] Modesztus jeruzsálemi püspök azonban, habár kisebb mértékben, 616 — 626. újra fölépíté azt.

A mohamedán arabok 636-ban elfoglalván Jeruzsálemet, a szentélyt megkímélték; de háromszáz év után, 936-ban, főként pedig 960-ban, e templom vak dühöknek mégis áldozata lett. Miután pedig a keresztények azt részben újra fölépítették, Hakem, Egiptom kalifája s a keresztények esküdt ellensége 1010-ben földig lerombolta. Néhány évtized után azonban Nikeforusz pátriárka Konstantinus Monomachus, bizánczi császár támogatásával ismét fölépíté.

A keresztesek megalapítván Palesztinában a keresztény uralmat, a Szentsír templomát sem eléggé tágasnak, sem a hely szentségéhez méltóan díszesnek nem találták. Azért a nyugati keresztények segítségével nagyszerű román ízlésű templomot építettek oda 1103 —1130. között, mely 1149. július 15-én lett nagy ünnepélyességgel beszentelve. Ennek alapfalai és lényeges részei, melyek a mai templommal azonosak, még ma is tanúskodnak a keresztesek hitéről, jámborságáról s az akkori keresztények áldozatkészségéről.

A jelen század elején, 1808-ban tűz támadt e templomban, mely elpusztította a rotunda kupoláját. A tüzet minden valószínűség szerint a nemegyesült görögök (oroszok) gonoszsága és fanatizmusa okozta, kik már régóta áhítoznak a Szentsír birtoka után. A kupola alatt álló Szentsír-kápolna azonban, daczára, hogy kis kupolájának ólomteteje elolvadt, a benne levő összes tárgyakkal együtt csodálatos módon egészen épen maradt. Minthogy a ferencziek, a kik a Szentsír őrei és gondozói, a Nyugat keresztényeinél nem részesültek kellő anyagi támogatásban, ezt a nemegyesült görögök fölhasználták arra, hogy, különösen orosz pénzzel, a kupolát két év alatt ők építsék föl fölületesen s ekép magára a Szentsír templomára is jogot formáljanak s azóta mind nagyobb erőszakossággal érvényesítik bitorolt hatalmukat a kereszténység e drága szentélyében. Midőn pedig a kupola nemsokára roskadozni kezdett, III. Napoleon, nem annyira vallási, mint inkább önző politikai okokból, II. Sándor orosz czárral 1868-ban megújíttatta azt, mely munkálat összesen három millió frankba került.

Krisztus Urunk halálának és sírjának helye a mondottak alapján kétségtelenül egészen hiteles. Hisz nem is képzelhető, hogy a keresztények ez annyira szent és drága helyeinek igazi fekvése valaha feledésbe ment volna. A rendkívüli tisztelet, melyet kezdettől fogva tanúsítottak irántuk, oly híven megőrizte azokat, a hagyomány oly szakadatlanul tanúskodik valódiságuk mellett, hogy nincs az ókori történelemnek emlékezetes helye, melynek fekvése ily kétségtelenül bizonyos volna.

E történeti bevezetés után végigvezetem a szíves olvasót a kereszténység e legszentebb templomában és pedig úgy, a mint én abban e napon végigjártam.

Ha az ember kívülről nézi; ódonszerűségével szomorú benyomást tesz a szemlélőre. Nem szolgál előnyére az sem, hogy csaknem minden oldalról körül van építve apró, szegényes, roskatag házakkal. Ha pedig belsejét csak fölületesen tekinti meg, földalatti, földszinti és emeleti szentélyekből álló rendezetlen labirintnek tűnik föl; ámde alaposabb megtekintés után (magam is utóbb még többször jártam benne) éppen az ellenkezőről győződünk meg. A részek összhangját legföljebb egy-két újabb-kori melléképítmény és változtatás zavarja meg némileg.

Hogy kiterjedéséről fogalmat nyújtsak, adom méreteiből a következőket: A kereszthajó belső szélessége 45 méter, külső szélessége pedig, ha a déli oldalán álló harangtornyot és éjszakon a megjelenési kápolnái is hozzávesszük, 81 méter. Földfeletti belső hossza 80 méter, de beleszámítva a földalatti keleti végén levő keresztföltalálási kápolnát, 105 méter. A nagy kupola belső átmérője 23 méter, az oszlopokkal 25 méter, magassága pedig (a földtől a keresztig) 50 méter.

A templom déli főkapuja előtt (két egymásmelletti bejárata közül a jobboldali be van falazva) nagy négyszögletes kikövezett tér van, melynek az utcza felőli oldalán még láthatók azon oszlopsor nyomai, mely e teret valamikor az utczától elzárta. Olvasó-, érem-, kereszt-, képkereskedők stb. árulják itt a földön kiterített tárgyaikat s mint minden vásáron, itt is látunk kalácsot, czukrot s egyéb nyalánkságokat, keleti szokás szerint ordítva kínáló szurtos árusokat és egyéb ide nem illő dolgokat. Önkénytelenül is eszébe jut az embernek az Üdvözítő a Salamoni templomban — korbáccsal a kezében.

E tér baloldalán van (az utczától befelé) ifj. Jakab és Mária Magdolna kápolnája; közvetlenül a templom főkapuja mellett pedig Keresztelő szent János kápolnája fölött a keresztesek által épített harang-torony. Ez utóbbi eredetileg 50 méter magas volt, négy emelettel és hegyes tetővel bírt. Két emeletét azonban a mohamedánok parancsára már régen lehordták s így most csak 25 méter magas. A tér jobb oldalán, közel a főbejárathoz, van a Fájdalmas Szűz kápolnája, melyben azt a helyet mutatják, a hol a Szűzanya és szent János állt azalatt, míg Jézust keresztre feszítették.

A mint a főkapun a templom előcsarnokába lépünk, balra egy fülkében szégyenszemre azt kell látnunk, hogy három-négy szál török katonából álló őrség heverész valami szurtos divánon s czigarettázva, nargilézva vagy kávét szürcsölgetve ügyel a rendre — a keresztények e szentélyében. A kávét és szenet a szegény ferencziek tartoznak nekik adni. A török katonák a keresztények s az idegen zarándokok ájtatoskodását rendkívüli közönnyel nézik s szuronyaikhoz csak akkor nyúlnak, ha a rendet a különböző fanatikus keresztény felekezetek — rendesen a görög nemegyesült pópák kezdeményezésére — veszedelmesen megzavarják.

A főkapuval éppen szemközt néhány lépésnyire van a Megkenetés köve, melyen arimateai József és Nikodémus Krisztusnak a keresztről levett szent testét, a zsidók szokása szerint, megkenték s az eltemetés előtt finom gyolcsba takarták. A kő azonban, nehogy a zarándokok kegyelete darabonkint széthordja, vörös márványlappal van beborítva, mely körül hat nagy gyertyatartó áll, fölötte pedig nyolcz függőlámpa ég.

Innen mintegy 14 méternyi távolságban nyugatra egy rostélyzatnál mutatják azt a helyet, a hol szűz Mária Magdolnával és Máriával, Kleofás feleségével állt azalatt, míg Krisztus holttestét megkenték.

A megkenetés kövén túl, kissé balra, impozáns rotundába érünk, mely egymás fölött három páholyszerű karzattal bír; ennek éjszaki fele a katholikusoké (kiket a Keleten általában latinoknak neveznek), déli fele pedig a görögöké és örményeké. A rotunda tizenhat oszlopán nyugszik a nagy kupola s ez alatt van a gazdagon dekorált Szentsír-kápolna, mely a világ Megváltójának sziklasírja fölé épült. Mostani külső alakját ez önálló kis építmény az 1808-iki tűzvész után nyerte. Orosz ízlésben van építve és hosszúkás (nyolcz s egynegyed méter hosszú, öt és fél méter széles) négyszöget képez, mely hátul félkörben végződik. Magassága körülbelül öt és fél méter, de orosz (hagyma-alakú) kupolájával tíz méter. Kívülről vörös márvánnyal van beburkolva. Homlokzatán tizenkét függőlámpa ég, míg köröskörül három sor függőlámpa díszíti; bejárata előtt pedig — a mely kelet felől van — egy terraszszerű emelkedés körül, illetőleg ennek kerítésén hat óriási gyertyatartó áll.

Belépve e belül fehér márvánnyal borított kis templomba, először az Angyal-kápolnának nevezett előkamrába jutunk, melynek belső hossza s magassága körülbelül három méter, szélessége pedig egy és fél méter. Közepén egy kis állványon márványba foglalva van egy darab abból a kőből, mely Urunk sírjának ajtaját zárta[10] s melyet föltámadása után az angyal elhengerített s azután reá ülve, ezen szavakkal fogadta a kora hajnalban a sírhoz érkező ámuló asszonyokat: «Ne féljetek! A megfeszített názáreti Jézust keresitek? Föltámadott, nincs itt. Íme a hely, a hová tették őt». Éjjel-nappal tizenöt függőlámpa világítja meg az előkamrát (öt a katholikusoké, négy az örményeké, öt a görögöké, egy pedig a koptoké).

Az Angyal-kápolnából egy csak 1.33 méter magas és 60 czentiméter széles kis bejáraton át inkább térden csúszva, mint meghajolva érünk a tulajdonképpeni Sír-kápolnába, mely Üdvözítőnk szent sírját rejti magában. E kápolnácska hossza s szélessége két méter, magassága pedig két és fél méter; mivel azonban jobboldali (éjszaki) felét maga a Szentsír foglalja el, alig fér bele három-négy személy. Távolsága a Golgotának azon helyétől, a hol Urunk keresztje állott, körülbelül 42 méter s e közelség egészen megfelel a Szentírás adatainak (János 19, 41.). E szerint ugyanis azon helynél, a hol Jézus keresztre feszítették, arimateai Józsefnek kertje volt, abban pedig új sírja, melyben még senki sem feküdt s a zsidók ünnepe miatt Jézust e közel fekvő sírba temették. A kereszténység e legdrágább szentélye szintén fehér márvánnyal van beburkolva és 43 értékes függőlámpa által éjjel-nappal megvilágítva (tizenhárom-tizenhárom a katholikusoké, görögöké s örményeké, négy a koptoké). Maga a Szentsír, melyben Üdvözítőnk mintegy harminczhat órán át feküdt (péntek délután körülbelül öt órától vasárnap hajnalának talán négy órájáig), egy a sziklából kivájt teknőalakú mélyedés, mely azonban állandóan egy nyolcz czentiméter vastag fehéres, de közepén kettérepesztett márványlappal van befödve. Ez a márványlap szolgál egyszersmind — a katholikusokat kivéve — oltárul a keresztényeknek.

A sírbarlang sziklájának felső részét, valamint az előkamra szikla-falait már Nagy Konstantin császár távolíttatta el, mikor e helyen az első templomot építtete. S így eltűnt az a kis völgy is, mely eredetileg a Golgota és Jézus sírjának dombja között elterült, a mit egyébként a talaj feltöltése, magasodása is előmozdított idők folytán.

Említésre méltónak tartom, hogy midőn 1555-ben alapjából megújították a Szentsír-kápolnát, egészen láthatóvá lett Üdvözítőnk sziklába vájt sírja, a mi a jelenvolt sok nyugati és keleti keresztényt könnyezésig meghatotta. A sír felső részére két angyal volt festve. Az egyiknél Surrexit, non est hic (= Föltámadt, nincs itt) volt olvasható; a másik pedig ujjával ezen szavakra mutatott: Videte locum, ubi positus erat (= Nézzétek a helyet, a hová őt tették). De a küllég hozzáérvén, az ősrégi képek csakhamar eltűntek. Midőn a tulajdonképpeni sírt záró alabástrom-lapot (mely oltárasztalul szolgált) fölemelték, a nyitott sírteknőben Urunk szent keresztjének egy darabkája feküdt drága kendőbe takarva, mely utóbbi azonban az első érintésre szétmállott úgy, hogy csak néhány aranyszál maradt meg belőle. A fán írás is volt látható, de ebből is csak ennyit lehetett kibetűzni: Helena Magni… (= Ilona a nagy… kiegészítve talán : Ilona, Nagy Konstantin anyja állíttatá ez oltárt, vagy: építteté e kápolnát).

A Szentsír kápolnája tulajdonképpen a katholikusoké, ámbár most már a görögök és örmények is miséznek benne. A czivakodások elkerülése végett a misék sorrendjét, melyek kora hajnaltól végeztetnek a Szentsíron, egy török fermán állapította meg. A katholikusok nem a Szentsírt borító márványlapon, hanem az e fölé néhány czentiméternyi magasságban alkalmazott úgynevezett «altare portatile»-n (= hordozható oltár) miséznek, melyet mindennap fölállítanak s a misék után elvisznek. A ferencziek naponkint két csöndes- és egy énekes-misét mondhatnak itt. A mikor nincs istentisztelet, a Szentsír jogában úgy osztoznak, hogy középső része a görögöké, epistola-oldala az örményeké, evangéliumi oldala pedig a katholikusoké.

A rendkívül értékes ajándékok között, melyek e kápolnát díszítik, kitűnik egy Jézus föltámadását (Rafael után) ábrázoló ezüst dombormű ötvenhárom drágakővel, mely Antonelli bíbornok fogadalmi ajándéka 1876-ból.

A Szentsír-templom háta mögött, egészen annak falához illesztve, van egy szegényes kis deszkahajlék: a koptok kápolnája. Ettől nyugatra, a Szentsírtól alig húsz lépésnyire, lépcsőkön egy földalatti sötét sziklaüregbe jutunk, melyben arimateai József és Nikodémus sírjai vannak. Arimateai József ugyanis Jézust temetvén saját sírjába, új sírt vágatott magának a közelben.

A rotunda oszlopai és a templom fala között még több fülkét találunk, melyekben különféle keresztény felekezetek, úgy mint a maroniták, szinaiták, nesztoriánusok, jakobiták, abissziniaiak stb. kápolnái vannak.

A Szentsír-kápolnának bejáratával szemközt, tehát keletre esik a középső hajó, melyet az 1808-iki tűzvész után a görögök ízléstelenül restauráltak és körülfalaztak. Ez most a görögök Katolikon-nak nevezett temploma, melynek közepén a pópák egy földgömbbel jelölik (a Szentírás egyes helyeinek — Zsolt. 73, 12; Ezek. 5, 5; 38, 12. — együgyű értelmezése alapján) földünk középpontját. Úgy látszik, még mindig óriási korongnak képzelik azt. A Katolikon bejárata a nyugati oldalon van, tehát éppen szemközt a Szentsír bejáratával.

A Szentsír templomának másik legnevezetesebb része a Golgota-templom, mely a ma körülbelül öt méter magas és körülfalazott Golgota- vagy Kálvária-dombon emelkedik. E templom két boltíves kápolnából áll, melyeknek sziklatalaja márvánnyal van kirakva.

A templom előcsarnokától, a török őrség helyétől kissé jobbra tizennyolcz lépcső vezet föl a Golgota déli kápolnájába, mely Keresztreszegezés kápolnájának neveztetik, mert a kínszenvedés hegyének azon pontján épült, a hol Üdvözítőnket ruháitól megfosztván, a kereszt fájára szegezték. (Ez a szent keresztút X. és XI. állomása.) Oldalfalai is vörös márvánnyal vannak beburkolva. Az oltár a keleti oldalon van s az oltárkép a keresztreszegezés jelenetét ábrázolja. E különben homályos szentélyt, mely a katholikusoké, ezüst lámpák világítják meg. Tőle balra egy féloszlop mellett van egy kis oltár, a Stabat Mater-oltárka, azon a helyen, hol a kereszt alatt álló Szűzanya isteni Fiának kínszenvedését nézte s a hol a keresztről levett szent testet tört szívvel ölében tartotta. (Ez a szent keresztút XIII. állomása.) A kápolna jobb oldalán rácsos ablakon át betekinthetni a Fájdalmas Szűz kápolnájába, melyet már előbb említettem.

Egy oszlopon túl van a Keresztfölmagasztaltatási-kápolna, azon a helyen, a hol a kereszt isteni terhével föl lett állítva s a hol a világ Megváltója iszonyú kínok s gyötrelmek között meghalt érettünk. (Ez a szent keresztút XII. állomása.) Bizonyos tekintetben ez a világ legszentebb helye, az isteni szeretet legimádandóbb titkának szentélye. Keleti oldalán egy ezüst oltár asztalkája alatt látható azon — most ezüsttel bevont — üreg, melybe az Üdvözítő keresztje volt illesztve. Az oltárka mögött a Keresztrefeszítettnek képe mellett szűz Mária és szent János szobrai állnak. Innen mintegy másfél méterrel jobbra s balra, de kissé hátrafelé, egy-egy fekete kő jelzi a két lator keresztjének üregét. Üdvözítőnk és a bal lator keresztjének helye között egy tizenöt czentiméter széles s a Golgota tövéig hatoló hullámos hasadás látható, mely a hagyomány szerint Jézus halálakor keletkezett (v. ö. Máté 27, 51.). Rendesen egy hosszú keskeny lap és ez alatt ezüst rács takarja, melyet félre kell tolni, ha az ember látni akarja e sziklarepedést. Minthogy a repedés a kőzet ereit keresztezi, még szabadgondolkozó tudósok is elismerik, hogy földrengés nem idézhet elő ilyen természetű repedést, — az csak csoda útján jöhetett létre. Ezt a sötétes szentélyt is éjjel-nappal számos lámpa világítja meg. Míg a nagy templom egyéb részeiben a görögök és örmények trécselésén nem egyszer megbotránkozunk; itt e kápolnában rendszerint mély csönd uralkodik, melybe mintegy szent borzalommal, halk sóhajokkal és fohászokkal lép be a zarándok, s ha bejutott, a megdöbbenés némává teszi, önkénytelenül térdre borul és mély alázattal s bűnbánó lélekkel csúszik oda ama sziklaüreghez, hogy azt megcsókolja s imádja szeretetből itt érte meghalt édes Üdvözítőjét… De fájdalom tölti el az ember keblét, ha megtudja, hogy a nemegyesült görögök cselszövénye, gonoszsága elrabolta tőlünk e legkiválóbb szent helyünket úgy, hogy katholikus papnak már nem is szabad miséznie a szent kereszt fölötti oltáron s szinte kegyelemszámba veendő, ha a katholikus zarándok csak bejuthat e kápolnába.

A Golgotáról lejövén, ez alatt és pedig a Keresztreszegezés kápolnája alatti üregben van a Melkizedek-kápolna, mely azért hívatik így, mert Sálem (= Jeruzsálem) e királya állítólag itt temettetett el. A Kereszt-fölmagasztalás kápolnája alatt is van egy üreg, az Ádám-kápolna; mennyezetén egészen jól kivehető a csodálatos sziklahasadás. Régi jámbor hagyomány szerint Noé Ádám ősapánk koponyáját magával vitte a bárkába, a vízözön után pedig Sém itt temette el a Golgota tövében s Üdvözítőnknek a keresztről lecsurgó szent vére a már említett repedésen át az első ember koponyáját is érinté.[11] Ha nincs is történeti alapja e legendának, mégis igazán elmésen és találóan jelképezi az emberi nem megváltását Jézus Krisztus által.

Az Ádám-kápolna előtt kőpadok jelzik bouillioni Gottfried és testvére, Balduin sírhelyeit. Csontjaikat, a többi hat latin király földi maradványaival együtt már a barbár charezmiták szórták szét 1244-ben s ezt az 1808-iki tűzvész után azzal a brutalitással tetézték a görögök, hogy üres koporsóikat is kidobták, hogy ezáltal is elvegyék a katholikusoktól e helyhez a jogczímet. Nem tudni, földbe temették-e azokat, vagy beépítették-e a restaurálási munkálatok alkalmával, vagy pedig szétzúzták.

Az Ádám-kápolnától jobbra haladva, a Kigúnyolás kápolnájához érünk, mely fülke azért hívatik így, mert oltára alatt ráccsal elzárt mélyedésben abból a kőből mutatnak egy darabot, melyen Üdvözítőnk Pilátus házában ült, midőn pokoli gúnykaczaj közt töviskoronát vertek szent fejére.

Innen kissé jobbra huszonnyolcz lépcső vezet le a nyolcz és fél méter mélyen a föld alatt fekvő kupolás és három hajóval bíró Ilona-templomba, mely már a Szentsír temploma területén kívül esik. Ma a görögöké és örményeké s két oltára van. Itt mutatják azt a követ, melyen a szent császárné ült és imádkozott, míg az Üdvözítő keresztjét keresték. Déli mellékhajójából tizenhárom lépcső vezet egy három méterrel még mélyebben (tehát tizenegy és fél méternyire a föld színe alatt) fekvő hideg, nyirkos és sötét üregbe, a Keresztföltalálási kápolnába, mely a katholikusok birtokában van. E természetes sziklabarlangban, — mely a Golgota azon helyétől, hol Jézus keresztje állott, huszonöt méternyire fekszik keletre s valamikor cziszterna gyanánt szolgált — találták meg a szent keresztet a szögekkel és lándzsával együtt. A szerencsétlen Miksa, mexikói császár még főherczeg korában keleti zarándokútja után két évvel, 1857-ben márványoltárt és érczszobrot ajándékozott e szentélynek. A szobor szerpentinkő-talapzaton szent Ilonát ábrázolja kereszttel karjai között.

E földalatti szentélyekből feljövén, tőlük jobbra egy az örmények tulajdonát képező fülkét mutatnak, ez a Ruhafölosztás kápolnája, mert a hagyomány szerint itt osztozkodtak a katonák Jézus ruháin s itt vetettek sorsot varratlan köntösére.

Ettől ismét jobbra van Longinusz kápolnája. A hagyomány szerint Longinusz volt annak a római katonának neve, a ki Jézus oldalát a kereszten lándzsával átdöfte s midőn a sebből egy vércsöpp vak szemét érte, az legott meggyógyult, mire kereszténnyé lett s itt e helyen siratta bűneit. E mellett, éppen a templom éjszakkeleti sarkában, egy mélyebben fekvő üregbe jutunk, mely Krisztus börtönének neveztetik, mert Üdvözítőnknek állítólag itt kellett várakoznia, míg a keresztrefeszítés közvetlen előkészületei történtek.

Innen egyenesen nyugati irányban haladva a Boldogságos Szűz hét boltívezetéhez jutunk, melynek végén — már a Szentsír közelében — van Szent Magdolna oltára, a hagyomány szerint azon a helyen, a hol a föltámadt Üdvözítő a bánkódó Magdolnának megjelent. Ez oltárral szemben van a ferencziek karzata a hatalmas orgonával, a mely egyedüli az egész nagy templomban.

Jobbra fordulva a ferencziek sekrestyéjébe jutunk. Itt őrzik bouillioni Gottfried mellkeresztjét, díszkardját és sarkantyúit. Ez emlékeket a XIII. században a názáreti püspök adta át a ferenczieknek megőrzés végett. E karddal avatják föl az egyház előírt szertartásai közben a Szentsír lovagjait. IX. Pius pápa rendelete értelmében ez a jog az időszerinti jeruzsálemi pátriárkát, mint a rend nagymesterét illeti. A jeruzsálemi pátriárkátus 1291-ben szűnt meg s a jelen század közepéig csak mint czím «in partibus infidelium» maradt fönn. IX. Pius pápa azonban 1847-ben újra szervezte azt, Valerga Józsefet nevezvén ki jeruzsálemi pátriárkává. A második pátriárka Bracco Vincze volt; a harmadik a még most is élő Piavi Lajos. Ő Szentsége e méltóságot mindig egy ferenczrendi szerzetesnek adja.

Ettől jobbra, az éjszaki oldalon, van a Mária-templom vagy Megjelenési-kápolna, melyhez néhány félkör alakú lépcső vezet föl, mert talaja a nagy temploménál valamivel magasabb. Ez is a katholikusoké, illetőleg a ferenczieké. Főoltára azon a helyen áll, a hol — a hagyomány szerint — a föltámadt Üdvözítő édes Anyjának megjelent. Itt őrzik az Oltáriszentséget. A főoltár epistola oldalán levő mellékoltár fölött egy elzárt fülkében őriznek egy darabot abból az oszlopból, melyhez Jézus ostoroztatása alatt kötve volt. Ezt a szomorú emlékű ereklyét egy lyukon keresztül az oltáron fekvő pálczával lehet érinteni. Az evangélium oldalán álló mellékoltár fölött 1557-ig a szent kereszt egy nagyobb darabját őrizték, akkor azonban az örmények ellopták. Most csak egy kis darab van itt belőle.

Közvetlenül a Megjelenési-kápolna mellett van a ferenczieknek, a Szentsír őreinek kis zárdája, mely inkább sötét, nyirkos börtönhöz hasonlít. Állandóan tíz-tizenkét ferenczrendi lakik e komor melléképületben s őrzi szent helyeinket, nehogy azokat a görögök és örmények cselszövése végképp eltulajdonítsa a katholikusoktól. Negyedévenkint váltatnak föl mások által e rendkívül terhes, életsorvasztó szolgálatban. Az ételt a ferencziek főzárdájából kapják, mely egy nyiláson át adatik be nekik. A Szentsír ez őrei nemcsak miséznek a templomban, hanem naponkint — akár van zarándok, akár nincs — délutáni négy órától öt óráig ünnepélyes körmenetet tartanak a templom kiválóbb szentélyeihez.

Helyénvalónak tartom itt fölemlíteni, hogy a ferenczieket maga az alapító, assziszi-i szent Ferencz telepítette Jeruzsálembe 1219-ben azon alkalommal, midőn néhány társával Egiptomba és Palesztinába ment, hogy az evangéliumot a hitetlenek között hirdesse. Első zárdájuk Akkóban (Ptolemaisz) volt s már néhány évre reá Jeruzsálemben zarándokházat alapítottak s lassankint átvették egész Palesztina keresztény szentélyeinek őrizetét. S hogy mennyi szívósággal és önfeláldozással teljesítik ez önként vállalt föladatot, kitűnik abból, hogy a mohamedánoktól a századok folyamán szenvedett sok kegyetlenség s a pusztító keleti betegségek daczára (megtelepedésük óta több mint 4000 tagjuk veszett el részint vértanúhalál, részint a pestis által), nemcsak nem hagyták ott szent helyeinket, hanem még most is védik s őrzik azokat, sőt még most is jóformán ők végzik Palesztinában a lelkipásztorkodás teendőit, nevelik, tanítják az ifjúságot s ápolják a betegeket, megvendégelik a zarándokokat. Jeruzsálemi főházuk a Megváltóról (S. Salvator) nevezett várszerű zárda, mely a Szentsír-templomtól éjszak-nyugatra s ennek közvetlen közelében van. Mindaz, a ki a Szentsír őreit anyagilag támogatja, nemcsak szorosan ezeken segít, hanem általában arra képesíti itt a ferenczieket, hogy egész Palesztinában minél sikeresebben védhessék szenthelyeinket s minél több zarándokot fogadhassanak.

A Szentsír templomának kulcsait a törökök őrzik s e rendkívül megalázó állapot még szomorúbban hat a keresztényre, ha megtudja, hogy estefelé ők zárják be azt s reggel ők nyitják föl annak kapuját. A ki az éjjelt a Szentsír templomában akarja tölteni, hogy a ferencziek éjféli zsolozsma-imáján (Matutinum, Laudes) s a hajnali miséken jelen lehessen, vagy ezek alatt áldozhassák, épp úgy azok a papok, a kik e zárdában hálószobát óhajtanak, hogy másnap már hajnalban a Szentsíron vagy a templom más oltárán misézhessenek, ehhez belépti jegyet tartoznak szerezni a ferencziek S. Salvator zárdájának titkári hivatalában.

Végigzarándokoltam tehát először életemben a kereszténység e legszentebb templomában s lélekben a szíves olvasót is végigvezettem annak szentélyeiben; leírtam nagyjában annak minden kiválóbb pontját. De azt a benyomást, melyet az a kellően hangolt keresztényi szívre gyakorol, a megilletődés és megalázódás, az áhítat és megindulás azon sajátszerű érzelmeit, melyek e dóm impozáns kupolája alatt, kápolnáiban és kriptáiban a lépten-nyomon föltámadó s nem egyszer csak úgy torlódó emlékek hatása alatt egész valónkat soha nem érzett varázserővel elragadják, nemcsak leírni, de sejtetni sem vagyok képes.

Azt hiszem, nincs az a keresztény lélek, ha egyébként még oly fásult volna is, a ki — legalább első ízben — közömbösen léphetné át küszöbét e templomnak, a ki megindulás nélkül időzhetnék szentélyeiben. Tapasztalásom másról győzött meg. Állani a Golgotán, a hol az ártatlan Üdvözítő a fanatizált vad tömeg s a gyűlölettől lihegő zsidó népvezérek gúnyja és szitkai között a legiszonyúbb testi-lelki gyötrelmek súlyával függött a keresztfán; állani azon az örökké nevezetes szikladombon, melyen az emberek égbekiáltó hálátlanságát isteni türelemmel viselte el; porba omolni a föld legszentebb helyén, melyet Megváltónknak a keresztről csurgó vére áztatott; csókkal árasztani el a világ azon pontját, melyen az Ég a földdel kiengesztelődött, mert itt az Istenember halt meg, végtelen szeretetből érettünk; állani Üdvözítőnk sírja előtt, melynél szűz Anyja és tanítványai onták egykor a legkeserűbb fájdalom könnyeit; csókkal illetni s reáborulni arra a hideg sziklasírra, mely valaha az Istenfiát rejté magában s melyből az a halálra rémült őrök szemeláttára diadalmasan ismét kikelt: oh, én jó Istenem, van-e lélek, kit ez meg ne ragadna, van-e szív, kit ez meg ne indítana, van-e kebel, kiben ez föl nem ébresztené a legbensőbb áhítatot; van-e, oh lehet-e, kinek szemeiből a hála, a szeretet és a bánat édes-keserű könnyzáporát ne sajtolná?!…

De ha azután elmúlnak az első perczek benyomásai és higgadtan körültekintve, látjuk, mit cselekesznek itt a különböző szakadár felekezetek papjai, különösen ha látjuk a tolakodó, nyers és durva, a fanatikus és kufár görög és örmény pópák üzelmeit, a kiknek lelketlensége már nem egy véres jelenetet is idézett elő a szelídség és béke Istenének keresztje és sírja színhelyén; ha látjuk, mint akadékoskodnak és hátráltatják a templom régóta javításra szoruló egyes részeinek restaurálását, mert ha ezt a ferencziek végeznék, ők bitorolt jogaikat veszélyeztetve látják; ha tapasztaljuk a kapzsiságuk által becsúszott sok visszaélést; ha halljuk, mily gonosz buzgalommal erőlködnek hangos istentiszteletük alkalmával túlkiabálni (ezzel természetesen éktelen disszonancziát okozva) más szentélyekben, más nyelven s más dallamban folyó istentisztelet énekét: — a leverő szomorúság, megbotránkozás és fölháborodás vesz erőt rajtunk és nem vagyunk képesek megérteni a dúsgazdag és tekintéllyel rendelkező keresztény fejedelmek közömbösségét, kik Isten kegyelmével szerzett vagy öröklött hatalmuk érzetében hitbuzgóságuk által nem serkentetnek e szent helyeket méltó pompával díszíteni. Annak dicsőségére, kinek nevében és oltalmával tették fejükre koronájukat…

Midőn a templomból kiértem, már dél felé járt az idő. Társaságunk legnagyobb része haza is ment. Én azonban néhányadmagammal beválasztatván a jeruzsálemi pátriárkánál és a Szentföld őrénél (Custos Terrae Sanctae) tisztelgő küldöttségbe, előbb még e két helyre mentem. Piavi Lajos pátriárka magas, szikár és (mint a Keleten minden pap) szakállas-bajszos s már ősz férfiú. Igen szívesen fogadott s nyájas hangon beszélt velünk s meleg érdeklődéssel tudakozódott zarándoklatunk iránt. A Szentföld őre, P. Briante Aurél pedig nemcsak barátságosan fogadott, hanem konyakkal is megkínált. Ez európai ital, melyet a Keleten itt élveztem először, éles ellentétet képezett a fogadóterem egészen keleties bútorzatával, melyhez inkább illett volna egy findzsa fekete kávé.

A küldöttség ezután még az osztrák-magyar konzulhoz ment tisztelegni; én azonban teljesen fáradt s eltikkadt lévén, egy ferenczi atya szíves kísérete mellett az osztrák-magyar hospicziumba tértem vissza, a hol nemsokára szintén megérkezett néhány társammal kitűnő étvággyal ültem az ebédhez.

* * *

Ebéd után kis pihenőt tartván, elindultunk a város azon nevezetességeinek megtekintésére, melyek annak délnyugati, illetőleg a Sion-hegynek a mai városfalakon belül és kívül fekvő részén vannak.

A Jaffa-kapunál megtekintettük a mellette épült öttornyos czitadellát. Itt állt háromezer év előtt Dávid vára, melyben e király nem egy zsoltárát szerzetté. És a mai czitadella hatalmas koczkakövekből álló építményei állítólag még Dávid király idejéből valók. Tornyai közül pedig a Hippikusz, Fázaél (Dávid tornya) és Marianne nevűt N. Heródes emeltette arra a sziklára, melyen állanak; Titusz 70-ben meghagyta azokat a rómaiak által bevett város erősségének bizonyságául.

Ettől délre egy rendkívül nagy telken van a szakádár örmények pátriárkájának nagy kerttel körülvett rezidencziája és temploma, mely utóbbi a XIII. században épült s eredetileg a katholikus örményeké volt. Id. Szent Jakab templomának neveztetik, mert ez apostol lefejeztetési helyén áll. Három hajóval és kis kupolával bír. Egy kicsiny, de gyöngy-kagylóval, elefántcsonttal mozaikszerűen rendkívül gazdagon kirakott mellékkápolnában mutatják a lefejeztetés helyét; a kis oltára alatti arannyal bevont mélyedés pedig — mely fölött hat függő aranylámpa terjeszti világát — azt a helyet jelzi, hol a kivégzettnek szent feje feküdt. Egy szomszédos fülkében van szent Makáriusz, jeruzsálemi püspöknek sírja. A templom ereklyéi közé tartozik: Jeruzsálem első püspökének, ifj. szent Jakabnak trónszéke és három kődarab, melynek egyike a Sion hegyéről, másika a Tábor hegyéről, harmadika pedig a Jordán partjáról való. Azelőtt, legalább id. szent Jakab napján (július 25.), a ferenczieknek is szabad volt itt misézniök; de 1872 óta kitiltották őket az örmények.

A templom köré van építve Szent Jakab kolostora, mely az egész Kelet leggazdagabb kolostora s mintegy 4000 zarándokot képes befogadni. A pátriárkán kívül még öt örmény püspök s több mint száz pap lakik benne.

Közvetlenül mellette, kissé kelet felé van egy örmény női zárda, melyben mintegy száz apácza lakik. Ez épület állítólag Annás ex-főpap háza helyén áll, kihez először vezették Jézust a getszemáni kertben történt elfogatása után. Olajfa-zárdának is hívják, mert udvarán régen egy olajfát mutattak, melyhez Üdvözítőnk Annás udvarán állítólag kötve volt, míg hajnalban Kaifás főpaphoz hurczolták. A mostani olajfák állítólag ama ősi olajfának gyökérhajtásai.

Innen tovább menve, a város déli kapuján, a Sion-kapun kimentünk a külső Sion-hegyre, mely azonban régen a város falain belül volt. A hegyen túl délre van a Hinnom (Gehenna) völgye. Meghatottan álltam meg egy ideig az ó-szövetségi szent dalnokok által megénekelt s az őskereszténység annyi jámbor emléke által megszentelt híres hegynek tetején, melyen hazánk első dicső királya, szent István a Szentföldre zarándokló magyarok számára hospicziumot építtetett a XI. század elején, melynek azonban ma nemcsak romjai nem láthatók, de, sajnos, helyét sem őrizte meg a hagyomány… A megújuló emlékek már-már elbűvöltek, mikor a vezetőnek sürgető fölszólítása tovább menni kényszerített.

A külső Sion-hegy nyugati részén terül el a keresztények (katholikus, örmények, görögök, anglikánusok s amerikaiak) temetője. Ettől keletre pedig, a Sion-kaputól mintegy ötven méternyire egy kastélyszerű épülethez jutottunk, a szakadár örmények Sion-hegyi zárdájához, melynek udvarán szabadon áll azok Szalvátor temploma, melyben az eredeti épületrészek még szent Ilona császárné idejéből valók. Ez épület Kaifás főpap palotája helyén áll, hol a zsidók Jézust halálra ítélték. A templom főoltárában van az a félköralakú nagyobb kődarab (egy és fél méter hosszú, háromnegyed méter széles), mely állítólag Üdvözítőnk sírját zárta. Epistola oldalán egy kis helyiségbe vezettek, Jézus börtönébe, hová, a hagyomány szerint, Üdvözítőnk zárva volt (péntek hajnalig), mielőtt Ponczius Pilátus elé vezették. Az udvaron, a templom nyugati felén, egy oszlop áll, tetején egy kőből faragott kakas; ez azt a helyet jelzi, hol Péter apostol a hűvös éjszakán a tűznél melegedő szolgák közé keveredett, kik előtt galileai tájszólásával elárulván magát,[12] ezek faggatására isteni Mesterét megtagadá!  A zárda bejáratától (mely a körülzáró fal éjszaki részén van) nem messze egy oszloppal van megörökítve az a hely, hol az ellenséges indulatú zsidók megtámadták szűz Mária temetési menetét, hogy az apostolok kezeiből kiragadják a boldogságos Szűz szent testét s földre dobják, mely gonosz szándékukat azonban Isten csodálatosan megakadályozta.

Itt értünk a kereszténység legkiválóbb Sion-hegyi szentélyéhez, a Czönákulum, vagyis az utolsó vacsora termének helyén álló épülethez. Azon örökké emlékezetes helyen álltunk tehát itt, a hol az Istenember végtelen alázatosságában tanítványainak lábait mosá; a hol a legméltóságosabb Oltáriszentséget szerzé, a szentmisét alapítá és az újszövetségi papságot szervezé; a hol föltámadása napján este tanítványainak zárt ajtók mellett megjelent s nyolcz nappal utóbb Tamás jelenlétében is; a hol mennybemenetele előtt összegyűjté tanítványait s utolsó oktatásait adá; a hol a Szentlélek rájuk szállt pünkösd napján s Jézus egyháza megalakult; a hol Péter első beszédét tartá; a honnan ifj. Jakab, Jeruzsálem első püspöke s közvetlen utódjai a jeruzsálemi egyházközséget kormányozák; a hol az apostolok fölosztották maguk között a világot, hogy annak különböző részeiben az evangéliumot hirdessék; azon a helyen, melynek közvetlen szomszédságában a boldogságos Szűz lakott és meghalt s az első keresztények, István vértanú, Gamáliel stb. temetkeztek…

Csoda-e tehát, ha ez annyira nevezetes szent hely iránt, melyet maga Jézus Krisztus avatott a keresztény egyház első templomává, a keresztények kezdettől fogva oly nagy kegyelettel viseltettek s azt már Hadrián császár alatt, a II. század elején templommá alakították át! E templom azonban, mely a régieknél a Szentlélek sionhegyi temploma, vagy az Utolsó vacsora temploma, vagy az Apostolok temploma neve alatt szerepel, később elpusztult. A századok folyamán aztán több templom emelkedett itt egymás romjai fölött. Midőn e hely a XIV. században a ferencziek birtokába került, 1342-ben egy csúcsíves templomot és zárdát építettek ide, melyben a XVI. századig laktak. Ámde 1542—1561. lassankint kiszorították őket a törökök s az elfoglalt templomot Dávid próféta mecsetjévé (arabul Nebi Daud = Dávid próféta) alakították át; mert azt hitték, hogy a náluk is nagy tiszteletben álló Dávid király sírja van itt. Ekkor vonultak a ferencziek a városba a már említett Szalvátor kolostorba, de jogos birtokukra való tekintetből a Szentföld őre még ma is viseli a Sion-hegy quardiánja czímet.

Ma tehát e helyen egy többkupolás mecset áll több melléképülettel s az egész fölött karcsú minaret emelkedik a magasba. A mecset felső részében — emeletén — van egy csúcsíves nagyobb terem, melynek hossza (keletről nyugatra) 18 m.; szélessége 10 m., magassága pedig 6 m.; két oszlop mintegy két hajóra osztja. Ez a terem; mely ma üresen áll s melyet semmi dísz sem ékít, ez van azon a helyen, a hol édes Üdvözítőnk szenvedése előestéjén tanítványaival a húsvéti bárányt elkölté, az utolsó vacsorát tartá, a hol isteni ajkairól először lebbentek el ama mindenható legszentebb igék: «Ez az én testem», «Ez az én vérem», «Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre!» — a melyek azóta immár két ezredéven át millió és milliószor ismételve minden áldott nap magát az Istenfiát hozzák le az égből oltárainkra s onnan lelkünkbe az idők végéig. Nem írhatom le, milyen megindító, milyen magasztos érzés tölté el keblemet, mily boldogság járta át egész valómat ama lélekemelő gondolatnál, hogy az Isten kegyelméből itt vagyok, a hol Jézus határtalan szeretetének ez imádandó örök zálogát, a legméltóságosabb Oltáriszentséget hagyá mindazoknak, kik valaha benne hinni fognak…

Néhány év óta a mohamedánok megengedik a ferenczieknek legalább azt, hogy nagycsütörtökön itt végezzék a lábmosás szertartását; a misézést azonban még mindig szigorúan megtiltják. Ez utóbbit csak igen ritkán s akkor is rendkívül nagy pénzösszeg lefizetése mellett engedték meg. Mi is tettünk lépéseket ez iránt konzulunk révén, de ez, sajnos nem vezetett sikerhez. E terem keleti oldalán néhány lépcső levezet a mecset alsó részébe, Dávid király állítólagos sírjához, melytől az egész épület a «Nebi Daud» nevét viseli. E sírt azonban közelebbről sem kereszténynek, sem zsidónak nem szabad megtekintenie.

A kereszténység e szent helyének megtekintése szomorú botránnyal végződött. Társaságunk egyik papi tagja ugyanis az utolsó vacsora helyén álló teremben beszédet tartott e hely jelentőségéről. Midőn ennek végén letérdeltünk, hogy egy Miatyánkot elmondjunk, alig hogy keresztet vetettünk magunkra, egy fanatikus mohamedán, a ki szintén befurakodott ide, morogni kezdett, mire legott még néhány mohamedán betódult, dühösen villogtatva szemeit. Tettlegességre kész mozdulataikból és a minket kísérő kavasz[13] szavaiból megértettük, hogy távoznunk kell, különben vérengzés színhelye lesz a czönákulum, habár úgy a bemenetelhez, mint az ájtatossághoz konzulunk révén engedélyt kaptunk a pasától.

Mihelyt kiértünk, megtudtuk e vakmerő durvaság okát. Kavaszunk azt monda, hogy alig van szentélye a mohamedánoknak, melyet oly féltékenyen őriznének és féltenének, mint a Nebi Daud-mecsetet és még ötven év előtt is halálos büntetés alatt tiltva volt ide kereszténynek a lábát betennie. A mohamedánok ugyanis azt hiszik, hogy mikor a czönákulum keresztény kézre kerül, elvesztik Jeruzsálemet és Palesztinát. No és éppen most terjedt el a mohamedán nép között híre annak, hogy a német császár lépéseket tett a szultánnál, hogy a czönákulumot megszerezze.

A czönákulum közvetlen közelében van az a hely, hol szent János evangélista háza állt s melyben a boldogságos Szűz is lakott isteni Fia mennybemenetele után és a hol meg is halt. (La Dormition de la Sainte Vierge). E háznak, mely kezdettől fogva a keresztények tiszteletének tárgyát képezte, már csak igen kevés rommaradványa van meg. Egy VII. századbeli értesítés szerint föléje templom épült. Későbbi adatok is megemlékeznek e templomról; de 1670-ben már csak egy régi kápolna romjai voltak itt láthatók. Azóta, hogy visszatértem a Keletről, Abdul Hamid török szultán (a czönákulum helyett) e kis telket Vilmos német császárnak ajándékozá, midőn ez 1898. őszén a Szentföldön járt. A császár pedig követve szíve sugallatát, német katholikusainak adományozta azt. Hisszük, hogy nemsokára pompás templom emelkedik e drága szent helyen.

A Sion délkeleti lejtőjén van egy barlang egy Gallicantus (= Kakasszó) nevű régi kápolna romjaival. Itt siratta bűnét, isteni Mesterének gyáva megtagadását, a Kaifás udvarából távozó Péter apostol.

Minthogy czönákulumi szónokunk (egy öreg német dignitárius egyre inzultustól tartott, néhányadmagammal hazakísértem az osztrák-magyar zarándokházba.

A délután még hátralevő részét arra fordítottam néhány társammal, hogy meglátogattam a Sion-nővérek Ecce Homo-templomát, zárdáját és leány-árvaházát, mely a Via Dolorosán van a török kaszárnya átellenében, de attól kissé nyugatra. A Sion-nővérek élethivatása imájuk által kiengesztelni azt a bűnt, melyet a zsidó nép isteni Megváltója ellen elkövetett és e nép megtéréseért könyörögni, továbbá a rájuk bízott zsidó és más leányok nevelése által Krisztus országát terjeszteni.

Szép templomukba belépve, melyben minden rendkívül meghatja és a legbensőbb áhítatra hangolja az embert, az intézet előkelő modorú főnöknőjével találkoztunk, a ki a legnagyobb előzékenységgel kalauzolt és magyarázta e helynek nevezetességeit.

Nevét e templom a mellette levő Ecce Homo-ívtől nyerte, mely ma a szűk utczát átboltozza s mely fölé most dervis-szobácska van építve.[14] Hajdan ez ív az Antónia-várnak azon része volt, melyre Pilátus a megostorozott és tövissel koronázott Jézust kivezetteté a nép elé s azt hívén, hogy e látvány megindítja, így szólt a dühöngő tömeghez: «Íme az ember!» (latinul: Ecce homo!) De az nemcsak nem indult könyörületre, hanem még hangosabban követelte: «Feszítsd meg őt!» Ez ív éjszaki végén levő telket, melyen még e század első felében romok hevertek, a zsidó születésű, de Rómában csodálatosan megtért és buzgó katholikus pappá lett, P. Ratisbonne Alfonz vásárolta meg 1857-ben s a romok eltávolítása után építé ide e szép templomot és intézetet. Az ásatási munkálatok alkalmával éjszakon egy az ívvel összefüggő kisebb ívét találtak, éppen olyant, milyen a déli végén is volt, melyet azonban a dervisek — kiknek itt kolostoruk van — már e század elején lebontottak. Úgy látszik tehát, hogy ez ívezet hármas bejárata volt az Antóniában levő törvényszéki palotának (praetorium) és hogy fölötte erkély vagy karzat volt. Rábukkantak továbbá ősrégi, még Salamon idejéből való cziszternákra, az Omar-mecset tere felé vezető két nagy alagútra s egy — nagyobb kőlapokból álló — egészen jó kövezetre, mely az Antónia-vár előtti kikövezett szabad tér lehetett

A nagy Ecce homo-ív éjszaki oszlopa be van építve a templom szentélyének falába, a kisebb ív pedig minden dísz nélkül, csupaszon áll a főoltár mögött egy fehér márványból faragott remek Ecce homo-szoborral a tetején. Megindító a gondolat, hogy itt, a hol egykor azt kiáltá az elvakult tömeg: «Feszítsd meg őt!… Az ő vére legyen rajtunk és fiainkon!» most azért könyörög a keresztény szeretet: «Atyám! bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek».

Ezek megtekintése után fölmentünk az épület lapos tetőzetére, a hol az intézet árvaleánykái éppen szórakoztak. Gyönyörű kilátás nyílott innen az Olajfák hegyére, az alattunk elterülő Omar-mecsetre és a város nagy részére, melynek nyugati látóhatárát bearanyozták a már búcsúzó nap sugarai. Megköszönvén a főnöknő lekötelező szíves kalauzolását, távoztunk.

Az utczára érve szemünkbe tűnt az 1882-iki nagy franczia zarándoklat óta az ív közelében a templom falába illesztett márványtábla, melybe ezen szavak vannak vésve: «Ad arcum Ecce Homo, ubi Pontius Pilatus Christum Judaeis tradidit, ut crucifigeretur» (= Ecco Homo-ív, a hol Ponczius Pilátus Jézust átadá a zsidóknak, hogy keresztre feszítsék). Az e fölírás által keltett fájdalmas gondolatokkal foglalkozva tértünk lakásunkra, az osztrák-magyar zarándokházba, így telt el az első teljes nap Jeruzsálemben.

[6] Jeruzsálem első püspöke, ifj. Jakab, az Úr unokatestvére volt; a kit a zsidók fanatikus főpapja, Anánusz, mert nem akarta megtagadni Krisztust, agyonköveztetett 62-ben. Utána fivére, Simon következett, a ki 107-ben Traján császár alatt keresztre feszíttetett 120 éves korában.

[7] Nem tartom fölöslegesnek itt, bár csak néhány szóval elmondani a régi zsidók temetkezési módját, illetőleg sírjainak alakját. Rendesen hegyek oldalába vésték azokat és sírkamrával látták el. E kamrákban vagy kriptákban négyféle módon készítették el a tulajdonképpeni sírokat. I. Vagy a kamra falaiba embernagyságú s fél méter magas és széles üregeket véstek, melyekbe vízszintesen betolták a holttestet, még pedig valószínűleg lábbal befelé. Ezeket toló-síroknak szokás nevezni. — II. Vagy a kamra falával párhuzamosan s a talajtól 60—80 czentiméter magasságban egy két méter hosszú s fél méter széles  padkát s e fölött íves boltozatot faragván ki, e sziklapadra helyezték a holttetemet. E sírokat padka-síroknak nevezzük. — III. Vagy pedig az ilyen fülkében a lapos sziklapad helyett teknőalakú mélyedést vágtak ki s belehelyezvén a halottat, a sírt kőlappal borították be. Ezeket a sírokat alakjuktól teknő-síroknak hívjuk. — IV. Végre a mi sírjainkhoz hasonló gödröt is ástak a talajba s lebocsátván a holttestet, szintén kőlappal zárták el. Ezeket gödör-síroknak nevezzük.

Néha az egyik kamrából szűk folyosót véstek a sziklába s annak végén újabb kamrát csináltak, a hol ismét az előbbi módok valamelyike szerint temették el halottaikat. Így a sírok néha mélyen belenyúltak a hegy gyomrába. A sírkamrák nyílását nagy kőlapokkal zárták el, nehogy sakálok, hiénák s egyéb ragadozó állatok, vagy esetleg gonosz emberek a tetemekhez férkőzhessenek.

Megváltónk sírja az evangéliumok leírása szerint teknő-sír volt és sírkamrája előtt még egy kis előkamrával is bírt. Magánsír volt, mert eredetileg arimateai József a maga számára vájatta azt a Golgota nyugati lábánál elterülő kertjében egy szikladomb oldalába. De átengedvén azt az isteni Mester szentséges holtteste számára, innen pár lépésnyire újabb sírt (gödör-sírt) vágatott a sziklába, melybe Nikodémussal együtt temetkezett.

[8] Szent Ilona a szegeket és a kereszt egy részét fiának küldé Konstantinápolyba ; egy másik részecskét a keresztfölirattal később magával vitt Rómába; de a legnagyobb részt ezüstbe foglalva Makáriusz püspöknek adá át megőrzés végett.

[9] Ugyanekkor a szent keresztet is elrabolták a perzsák, mely tizennégy évig maradt birtokukban; 628-ban azonban Herakliusz kelet-római császár több csatában megvervén őket, visszaszerezte tőlük a szent keresztet is és diadallal hozván azt Jeruzsálembe, saját vállán vitte föl a Kálváriára.

[10] Nagyobb része az örményeknek Kaifás háza helyén álló templomában van.

[11] Talán erre vezetendő vissza az a szokás, hogy a művészet a feszület tövéhez koponyát rajzol (gyakran pedig kígyót is, mely az ősszüleinket bűnre csábító sátánnak volt eszköze).

[12] A kik a galileai zsidók aram tájszólása s általában Üdvözítőnk és tanítványainak anyanyelve iránt közelebbről érdeklődnek, azoknak legyen szabad ilyen czímű munkálatomat ajánlanom: «Jézus Krisztusnak és apostolainak nyelvéről. Palesztina nyelvi viszonyainak vázlata a babiloni fogság idejétől», Budapest, 1895. Ára 70 kr. Kapható Huber Lipótnál, Kalocsán.

[13] Kavasz annyi, mint fegyveres szolga, hajdú. A minket ide kísérő igen jóindulatú mohamedán kavasz az osztrák-magyar hospicziumnál van alkalmazva.

[14] Dervis annyi, mint mohamedán szerzetes.

Nyomtatható változat