IX.

AZ IDEGEN ISTEN.

Pavlik és a keresztények istene mutatkozott lágyabb szívűnek, mint a zsidók lobbanékony Istene?. Vagy az üvegbe zárt ismeretlen ital hatott, melynek senki soha nem tudta meg a nevét és összetételét?. A láz lassankint alább hagyott. A halál angyala, bár nem szívesen, elfordította sötét szárnyát a kis kíváncsi zsidógyerek feje felől, mióta a kereszt jegyét tették rá… A dolgok körülötte megint megnyugtató formát öltöttek. És a lázas őrült álmok helyén lelkében nem maradt más, mint valami kellemes csodálkozás: úgy érezte, mintha ég és föld közt lebegne.

Egy enyhe délután az udvaron ült, a padot helyettesítő fatuskón. Anyja, hogy mulattassa, arcára aggatta egy kukoricacső hosszú sárga bajuszát. Maga ez a szép nagy szakáll az állán, amilyet Dávid király is viselt, oly nagy örömöt okozott, hogy akkor először kezdett gyönyörködni a körülötte levő dolgokban, nézte az udvar akácfáját, a távoli erdőt, a síkot, a felhőtlen eget, a kerítés mögött nyikorgó, új élettel rakott szekereket és a zsidókat, Isten embereit, kik sietve tértek haza a faluba, mert a nap már hanyatlóban volt és a szombat ragyog csillaga nemsokára megjelenend az égen.

Az új életre kelő gyermek előtt minden újnak, csodálatosnak tetszik. Hová megy ez az ember? Honnan jön ez a kutya? Hová fut a szél, a szélben futó falevél?… A samesz házról-házra jár és kiáltja ősi szokás szerint: „Bad herein! Fürdőbe zsidók!” Hadonászó és szünet nélkül locsogó csoportok vonulnak a mikve (Rituális fürdő – a szerk.) felé és az emberek kendőben viszik a szombati tiszta fehérneműt, csizmát és kaftánt. Kocsitengely nyikorgása hallatszik a cigánysor felől. A szekér jön-e, mely apját és nagyapját hozza haza vidéki útjukról? vagy a tojásszedő taligája? vagy a szombat királynőjéért megy a kocsi Gyöngy- és Smaragdországba? vagy a nagy Nabukodonozor király szekere az?… Nem volt az sem Amram szekere, sem a tojásszedő taligája, sem a szombat királynőjének könnyű, csilingelő kocsija, melybe húsz pár öszvér van fogva, sem a nagy Nabukodonozor király szekere: közönséges alkalmatosság volt, amilyet mindenütt látni Lengyelországban: egyetlen ló van a rúd mellé fogva és poros ponyva feszül a hajlított bordákon. Megáll a kerítés előtt. Egy aggastyán száll le; óriási termetű ember, szemei szikráznak mély üregeiben, szakálla hosszú és fehér mint egy új tallesz. És bármennyire hajlandó volt Ruben a legcsodálatosabb dolgot is természetesnek tekinteni és csodálatosnak a legtermészetesebbet, elképedt, mikor az öregben felismerte a kosszarvú embert, ki betegágyán podzukáját nyújtotta felé!

Szeretett volna elszaladni, felugrani székéről, anyjához futni, de az idegen már karjába vette, magához emelte és hosszasán nézve a drága kis arcot, melyről a kukoricaszakáll majdnem egészen lehullott. Így szólalt meg:

— Isten megtartott téged!

Majd szemét az ég felé emelte:

— Áldott légy. Örökkévaló mi Istenünk, a mindenség királya, aki meggyógyítod a betegeket!

Gittele éppen kijött a konyhából, karjában a szombati kenyerekkel; most vette ki a kemencéből. Megpillantotta az öregembert, amint a gyermeket visszatette a tuskóra.

— Jöjjön be, bácsi, — mondta, mint ahogy a péntek–esti koldusoknak szokás mondani. — Ülje meg velünk a szombatot.

E percben Herz Wolf és Reb Amram nagy csörömpölve berobogtak, kocsijuk telel volt frissen nyúzott bőrökkel. Herz Wolf leugrott a szekérről, de a meglepetéstől elejtette a bőröket, melyeket a hátán le akart emelni:

— Isten hozott, apám! mondta kezét megragadva és ajkához emelve.

— Világ Ura, az apósom! — kiáltá Gittele. Bocsásson meg, rabbi szojfer, hogy koldusnak néztem!

Semmi baj, leányom, – viszonzá Reb Elje, — hiszen ti a koldusokat úgy fogadjátok mint az apóst.

A három férfiú megcsókolta a mezüzét és bement a házba, honnan nemsokára ki is jöttek, hogy a rituális fürdőbe és onnan a zsinagógába menjenek.

Gittele a konyhában a vacsora utolsó előkészületeivel foglalatoskodott. Ruben egyedül maradt az udvaron, a bólongó hársfa alatt és a legbadarabb gondolatok motoszkáltak a fejében. Miféle titkos varázs teszi azt, hogy apja ahhoz a kosszarvú emberhez hasonlít, kit lázálmában látott? Hogy jött át a légen mindenkitől észrevétlen?… Miért jött ily hirtelen anélkül, hogy valakit értesített volna?… Képzeletében, melyet az átélt borzalmak emléke és a betegségi rohamok felzavartak, efféle kérdések kavarogtak lázas örvényléssel. És egyszerre egy gondolat rettenetes fénnyel világított rá lelkére: nagyapja mindent tud, ami a zivatar napján történt és csak azért jött el messze földről, Lengyelországból, hogy elmondja apjának, anyjának, hogy ő megnézte a keresztet!

A félelemtői sújtva, többé moccanni sem mert padján; ott ült megkövültén, mozdulatlan, mint a gyertyatartó, melyet a cseléd ott hagyott mellette. Már a nagy esti árnyak betöltötték a nagy udvart, mikor anyja érte jött, hogy ráadja szombati ruháit. Kedvetlenül húzta hl szép selyemkaftánját, szép új csizmáit és ő, ki rendesen oly gyönyörűséggel vett részt az ünnep előkészületeiben, komoran nézte, amint anyja az asztalra rakja a szombati kenyereket, meggyújtja a hétágú gyertyatartót, mintha a gyertyák nem árasztanának fényt, mintha a libazsír, fahéj és gyömbér illata nem vidítnák fel a házat.

— Mi bajod, kis Rubinkám? — mondja a jó Gittele asszony. — Nem örülsz, nem vagy büszke, hogy Reb Elje nagyapádat láthatod? Nahát nevess, kis Rubinkám!

Nem igen volt kedve nevetni! Az ima véget ért, nagy lárma hallatszott az udvarból; Reb Elje, Reb Amram, Herz Wolf, az ő szép angyalaik, a szombat királynője érkeztek és mögöttük az egész falú kísérte a szojfert, elözönlötte a korcsmát, a küszöbön rázendítve a nótára:

Az erényes asszonyt boldog, aki bírja.
Drágább kincs az, mint az igazgyöngy…

Milyen szépek és megnyugtatóak ezek a szombati énekek! De öt perccel a zivatar kitörése előtt még a nap fénye ragyogott a kereszten!… Micsoda villám, miféle égzengés fog megint a nyakába szakadni? Elárulja-e őt a nagyapja? Elmondja-e az egész nép előtt, hogy ő ránézett a keresztre?

De ezalatt Reb Elje már elmondta a boráldást. A kupa szájról-szájra járt, az énekek megzendültek és a tapsoló kezek ütötték rá a taktust. Békés mosoly világította meg a szojfer arcát, aki ezek közt a nyugtalan és derűtlen hunfalvi zsidók közt is csodálatosan megőrizte a hajdani napok fenségét.

— Ó, jó apám, — monda Gittele, ki észrevette, hogy Rubenkán járatja tekintetét, — de beteg volt szegényke!

Micsoda aggodalmakat álltunk ki!

E szavakra a rettegés verejtéke ült ki szegény Ruben arcára.

— Leányom, felelte a szojfer változatlan mosolyával, ne keltsünk fel ez órában kínos gondolatokat: ma szombat van!

Gittele zavartan lehorgasztotta fejét, mert most jutott eszébe, hogy tilos a szombati napot profán gondolatokkal vagy csupán valami szomorú emlék felidézésével is elkomorítani. És Ruben szorongásából egy kis időre megszabadulva, fellélegzett, mintha új életre támadt volna.

Másnap az egész nap a zsinagógában, látogatásokkal, evéssel és énekkel telt el. Az agg mindig megőrizte nyugodt, bájos arcát, mintha az élet számára csupa béke és boldogság volna. Aztán eljött az est és a királynő búcsújának ideje. Férfiak, asszonyok, gyermekek, az egész hitközség eljött Amram házába, hogy lássa a nagy belszi szojfert, amint a szent szertartásokat végzi. Összekulcsolta kezeit a láng felett, elmondta az áldást arra, aki a tüzet és a fényt teremtette és átlátszó hosszú kezei úgy ragyogtak, mintha tűz és fény lettek volna. Aztán elővette az illatszertartót és elmondta az áldást arra, ki az illatos fűszereket teremtette. Mily fenséggel szíttá a szárított rózsa és szekfű illatát! Aztán tovább adta a szelencét arca mindkét oldalára. Majd a tányérra öntötte a pálinkáspohár tartalmát, fogta a meggyújtott fonatos viaszkanócot, kioltotta a szeszben és monda: „Áldott legyen az, aki különbséget tett a szombat és a többi napok között”. Rubennek úgy tetszett, mintha először látta volna e mozdulatokat, hallotta volna e szavakat, holott születése óta egyebet sem látott minden szombaton. E szép arc és hosszú szakáll láttára ahonnan magasztos béke áradt, minden félelme elhagyta. Ó be szép szombat volt ez! Soha a gyertyák szebben nem ragyogtak! Soha még az illatszeres szelence tartalma nem árasztott oly kellemes illatot a szobában! Mikor anyja lefektette, már csak egy érzés fészkelt szívében: a büszkeség, hogy ő a híres belszi szojfer unokája!

A hunfalvi zsidók apraja elment a királynővel együtt, de a nevesebb személyiségek ott maradtak Amramnál vacsorára. Mikor a vacsora bevégződött, sokáig ülve maradtak még a borospoharak mellett, a leszedett asztalnál. Ruben, ki a kimerültségtől nem tudott elaludni, ágyából hallgatta, mit beszélnek Belsz szent városáról és a Czadik csodatételeiről. Aztán ezek is elmentek és mikor az utolsó vendég künn volt, hallotta, amint Reb Elje mondja:

— Most, hogy a szombat elmúlt, beszélhetünk a gyerekről…

Egyszerre újra felkelt benne minden borzalom. Gittele sorban elbeszélte az öregnek az érthetetlen betegséget, a rabbi közbenjárását, a gyermekek füzértáncát, a böjtöket, az imákat és azt, hogy mikor már mindent megpróbáltak a gyermek megmentésére, hogyan adták el a szegény sábeszgójnak.

— Ó rabbi, rabbi, mondta az anya, azt hittük már elveszítjük! És hogyan, miért ért mindez bennünket?

Sem Herz Wolf, sem én, sem apám nem tudtuk meg soha.

— Én majd megmondom, — monda Reb Elje.

E szavakra őrült félelem fogta el Rubent. Felült ágyában. Szeretett volna odakiáltani: „Ne mondja meg! Ne mondja meg, Nagyapa!” De egy hang sem jött ki összeszorult torkán.

— Ne keressétek olyan soká, milyen vétket követtetek el és miért fenyegette a Halál Angyala házatokat! — folytatta az agg. — Ne keressetek valami különös vétket, mert ti valamennyien ugyanabban a dologban vetkeztetek.

Majd kis vártatva folytatta:

— Mikor tegnap este megjöttem és láttam Herz Wolfot, amint birkabőröket rak le a szekérről, ezt gondoltam: hát ezért hagyta abba az én fiam a szent Törvény tanulását! Herz Wolf már nem vő többé. Nincs elég ima a háznál, egész szerencsétlenségetek innen ered.

Ruben boldog sóhajtással esett vissza ágyára. A nagyapa megőrizte a titkot! Tudta és hallgatott! Valami mérhetetlen békesség, megnyugvás, bizalom kiűzte tagjaiból a fáradtságot. Hallott még néhány szót, de ezek már távolodtak tőle, mint a minap a mennydörgés a zivatar végén és nemsokára úgy érezte, hogy belezuhan az álomba, mint valami feneketlen örvénybe.

Ezalatt az asztal körül a társalgás folytatódott.

— Élni keli, Rabbi Szojfer! — kockáztatta meg félénken Amram. — A világ kereke nagyot fordult… a világ istentelenné lett… az üzlet is szenved miatta…

— Barátom, — viszonzá a szojfer, — ha ti is elhagyjátok a tórát, a jók megint megfogyatkoznak!

— Kétségkívül, kétségkívül! — felelte Reb Amram mind biztosabb hangon. De a szojfer maga tanúja, hogy én megtartottam a szavam, sőt. Én azt Ígértem Reb Eljének, hogy fia három évig lesz vő. Mikor a püspök rám bízta birtokainak igazgatását, én, hogy megköszönjem Adonai jóságát, öt évvel meghosszabbítottam az idői, míg Herz Wolf nálam vő lehet. Hét évig élt házamban és semmit sem csinált… akarom mondani, semmi mást nem csinált, mint szent könyveinket tanulmányozta. De az élet terhei napról-napra nőnek! A parasztok ma már nem olyanok, mint hajdan! Ezek a gójok mind ravaszabbak kezdenek lenni és a konkurencia nő! Csak tíz éve még össze-vissza ötvenen voltunk zsidók Húnfaluban és ma már százan vagyunk! Szent igaz, ó Világ Ura, hogy nem lehet eléggé örülni annak, hogy újabb zsidók érkeznek, de miért kell nekik éppen Húnfaluban tenyészni oly szaporán, mintha Lengyelország minden zsidaja e faluban adott volna találkát?… Magában e házban is megszaporodtak a szájak. Mióta a szent tóránk megajándékozott bennünket Rubennel, hány csodát tett már! Most már Adonai (áldott legyen!) párosával küldi Gittelének a gyermekeket és e sok népnek, Rabbi Szojfer, libazsír és paszuly kell…

— Nem teszek én neked szemrehányást, komám, — szólt újra Reb Elje. De bármennyire roskadozik is a kastély, azért mégis kastély az és bármily magasra nő is a szemétdomb, mégis szemétdomb marad… A mai héberek különös módon köszönik meg az Örökkévaló kegyeit!

Herz Wolf hét évig tanulta a tórát, hét évig árasztott el benneteket az Úr áldása. Elküldte nektek Rubent; majd más gyermekek jöttek utána, mint a szőlőn a gyümölcs és az olajfán a hajtás. A püspök neked adta jószágainak kormányzását, mellőzve két keresztényt, kik el szerették volna nyerni előled. És mikor az Úr gondviselésének ennyi szembeszökő jelét adá, hogyan köszöntétek meg?

Elloptátok tőle az imádságot, elszakítottátok Herz Wolfot a Törvény tanulmányozásától!

Mit lehet a színigazság ellen felhozni? A szojfer szavai elnémították Trebitschet. Herz Wolf hallgatta lehorgasztott fővel, amint apja és apósa napfényre hozták az ő züllésének okait.

— De ez még semmi! — folytatta Reb Elje pillanatnyi csend múlva. Ti a mi Ruben gyermekünk homlokára a legnagyobb mocskot szórtátok, ami csak zsidót érhet.

Kivertétek őt Ábrahám közösségéből, a tudatlan, barbár zsidók szokását követvén.

— Apám, — szólt közbe Herz Wolf, — sokáig haboztam és forgattam szent könyveinket, mielőtt ráadtam a fejem, hogy eladjuk a gyermeket a sábeszgójnak. Hosszasan tárgyaltam erről a hitközség tanult embereivel is.

— Ahol sok a szó, fiam, nem hiányzik ott a vétek sem, — vágott vissza szojfer.

És hirtelen elhagyva a jiddischt, a köznyelvet, melyen eddig beszélt, héberül folytatta:

— A balgaság asszony, fecsegő, bolond és semmit sem tud. És leült az ő házának ajtajába, székre, a városnak magas helyein, hogy hívja az útonjárókat, akik egyenesen mennek útjukon. Ki együgyű, térjen ide és valaki esztelen, annak ezt mondja: A lopott víz édes és a titkon való étel gyönyörűséges, az idegen istenek hatalmasak!

És az nem tudja, hogy ott élet nélkül valók vannak; és a pokol mélyébe esnek az ő hivatalosai…

Amram és Gittele egy szót sem értettek a szent nyelvből, de az ősrégi ritmus szívük mélyéig megindította őket. De Herz Wolf felismerte a héber szövegben Salamon király példabeszédét és ez a magasról jött szemrehányás elhallgattatta.

— Adja a Világ Ura, — folytatá Reb Elje újra a köznyelven, — hogy ez a gyermek példás életével letörölhesse a szennyfoltot, mellyel homlokát megbélyegeztétek és hogy elkerülje azokat a csapásokat, melyekkel az Úr sújtja az Izraelt megtagadókat… Én holnap visszautazom Belszbe. A gyermeket elviszem magammal. E szent városban, melyet a keresztények még nem fertőztek meg, az Úrnak, a tórára és a zsidó nép dicsőségére fogom nevelni. Ha Istennek kegyeskedik még nekem néhány évet hagyni, kioktatom mesterségemre. Lesz belőle híres szojfer és őbenne fog folytatódni a szojferek hosszú lánca, mely három évszázaddal ezelőtt Reb Gedáliás Lebowits-csal indult meg.

Így szóla. Szent borzalommal hallgatták. Majd mint aki nagy veszélyből menekülve fellélegzik és maga körül tekint, lassanként mindegyik visszanyerte a valóság érzését. Amram szavanként latolgatva eszében a szojfer beszédjét, megállapította, hogy az öreg ember nem követeli tőle, hogy vejét a törvénytanulásra visszaeressze és ez nagy belső megelégedéssel töltötte el. Herz Wolf, kit szíve a Pavliknál tett látogatás óta nem hagyta nyugton, örömmel fogadta apja ajánlatát, hogy elviszi Rubent magával és az Úrnak szenteli. Csak a szegény Gittele érezte, hogy elszorul a szíve és szeme könnybe lábad… Reb Elje látja szomorúságát, hozzámegy és így szól:

— Te búsulsz, lányom, hogy elhagyod szeretett fiadat. Pedig én nem kérem tőled Izsák áldozatát! És Sára elengedte fiát…

— Igen, jó atyám, felelte. De mire Ábrahám hazatért, Sára halott volt.

Zokogás fojtogatta és akart kitörni torkából. Hát csak azért mentette meg fiát, hogy másodszor is elveszítse?… Elment az asztaltól, hogy ne mutassa könnyeit. És a sötét, néma szobában, melyet hajdan a tóra világított meg és töltött be egy egész éjjel titokzatos csilingeléssel, csöndes könnyekkel borította az alvó Ruben arcát, míg a három férfi tovább fűzte a beszélgetést.

Másnap, mint hajdan Amram elutazásakor, Hunfalu minden zsidaja a szekér köré gyűlt, mely a szojfert Belsz szent városa felé viszi; kiabálásuk és hadonászásuk megtöltötte az utcát. Gittele szívéből az utolsó szorongó kérés száll az ég felé! Az áldozat kész. Izsák a máglyán van már. Ruben a kocsiban ül. De a kék égből egyetlen angyal sem száll alá, hogy karját nyújtsa és feltartsa a lóra emelt ostort… A tengely túlrecsegi a hangok zsivaját és az útiáldásokat. Ruben hosszú panaszos pillantást vet anyjára. Adonai adta, Adonai elvette! Minden távolodik mögötte, a falu tere, a templom és a drága zsinagóga, a magyarok házai, az udvarok akácfái, a muskátlik és a szekfűk; a cigányok viskói, a málnáskert, a rét, melyen Gamaliel angyal levágta drága fürtjeit…

Előtte kanyarog a napos út, mely a pléhkrisztushoz vezet; s az emlékek és a felbukkanó tárgyakon sajnálkozó érzések forgatagában egy hang szólal meg benne és kiáltja: „Csak a szemedet vesd a keresztre és ez a szép nap esővé és égzengéssé változik, a ló visszafordul és te újra hazakerülhetsz…” De mégis óvatosan elfordítja fejét. Mellette nagyapja mormolja: „Átkozott légy te, ki más vallást csináltál!” És ő, mint valami mélyről jövő visszhang, halk hangon, de ugyanolyan meggyőződéssel ismétli: „Átkozott légy te, ki más vallást csináltál!”

Mögöttük a kereszt hátrál, távolodik minden kerékfordulatra. Fejük felett az erdő fái hajladoznak: a madarak, a zúgó patakok, a források, a fák lombja, ezer láthatatlan angyal, az egész föld és az egész ég csodálatos harmóniában egyesülnek:

Isten uralkodik, a föld boldog,
A szigetek vigadoznak.
Jöjjetek, énekeljünk az Örökkévaló dicsőségére
A tízhúrú hangszeren és a hárfán.
Te dicséretbe és ékességbe öltöztél, ó Uram!
Megkörnyékeztettél a világossággal, mint egy öltözettel.
Kiterjesztetted az eget, mint a kárpitot,
Hová felfüggesztetted a vizeket.
Te a felhőket rendeled szekerekké
És jársz a szelek szárnyán.
A szelek a te követeid,
A villám a te szolgád.
Kutakat bocsátasz a völgyekbe és folyóidban
Isznak minden mezei állatok
És a vadállatok is megoltják szomjukat.
A te fáid nedűvel dúsak, ó Örökkévaló.
A Libanon cédrusai, melyeket kezed plántált!
A madarak, ott csinálnak fészket;
Csúcsán az eszterág rakott házat.
A te magas hegyeid a vadkecskének országa.
A meredek sziklák az ugróegér oltalma.

Így énekelnek az angyalok, a természet, az ég és a vizek. A gyermek alszik, az aggastyán imádkozik. Hozsanna a régi Izraelnek, mely elviszi gyermekét.

Nyomtatható változat