VI.

EZ A GYERMEK SZÍN VIASZ!

Ami a világot fenntartja, az a tórát tanuló gyermekek tiszta lehelete.
(Jeruzsálemi Talmud.)

Ritkán ismeri a gettó gyermeke a mezei virágokat, gyümölcsöket. Hogy is ismerné ö azokat, ő aki életét rendszerint valami piszkos városrész magas házai közt tölti, a nyomor és az avas libazsír bűzében! De a falusi zsidók figyelmét leköthetné a természet. Megszülethetne köztük a falu költője. A zsidógyereknek is, csakúgy mint a magyarnak vagy a kis cigánynak, fúj a szél az ágak közt, számára is zúgva szakad alá a hegyi örvény, takaródzik ködbe vagy tündököl reggelenként a hegy a napfényben. Nemcsak a kereszténynek szállnak fel a párák a rétek hajlásaiban, illatozik az akácfa és virul a muskátli meg a szegfű az ablakban… A kis zsidógyereknek csak a szemét kellene kinyitnia, csak ajtaja küszöbéig kell mennie, hogy láthassa a nagy hegyek utolsó erdő-koszorúzta lejtőjét és a végtelenbe nyúló ragyogó síkságot. De az ő szemei lecsukódtak, az ő fülei süketek. Ó nem hiába van megírva a Talmudban: „Aki elfordul a Törvény tanulásától, hogy azt mondja: mily kedves ez a fa! mily jól van szántva ez a barázda! az méltó a halálra”.

Nincs odakünn Ruben számára sem hegy, sem szökellő patak, sem szegfű, sem muskátli. Van igenis kutya, mely megugatja, disznó, mely rárohan, mint egy vadállat, vannak tyúkok és libák, melyek hosszú nyakukkal megkergetik és vannak, akik veszedelmesebbek az állatoknál is, vannak gyerekek, rossz, keresztény gyerekek! Ó, hát mit ártott ő ezeknek? Miért hajszolják, amint megjelenik az utcán? Hogy kiabálják a fülébe azt a rettenetes dalt a szalonnáról! Hogy cibálják hosszú, arcába lógó fürtjeit, melyeket anyja minden reggel szilvalével kisimít!… Szent rituális fürtök, kik annál mélyebben hulltok alá, minél okosabb és jámborabb a gyermek, szent rituális fürtök, kik az Úr libériája vagytok, hogyan ismerné fel a Világ Ura az ő zsidait, ha ti nem csüngenétek ki a kalap alól!… De mit értenek a keresztény gyermekek e titokzatos dolgokhoz! Ők csak mulatnak rajtuk. És tudjátok, hogy hívják ők a szent pájeszeket? Tetűpromenádnak! A házon kívül mindenütt rettegés, borzalom, pokoli világ! Ezerszer jobb volna ki sem menni és a kályha mellett maradni. Ott nincsenek kutyák, libák, disznók, gyerekek és nem kellene semmitől sem félni, ha a lakás nem volna tele millió meg millió láthatatlan szellemmel. Ők ütődnek hozzánk térdükkel, ha járunk és ezért oly fáradt az ember este felé. A ruhák azért kopnak el oly gyorsan, mert a gonosz szellemek éjjel-nappal hozzá-dörgölődnek; a köröm alatt azért olyan fekete, mert elrejtőznek a test legkisebb zugába, de különösen az ujjak hegyébe. És mi lenne, szent Isten! ha anyja minden szombaton gondosan le nem vágná körmeit és a levágott körmöket el nem égetné? Sebaj! Van egy nap, amikor az ember nyugton van s ez a szép szombati nap! Az élet, mely reggeltől kezdve rendesen folyt, már pénteken este hirtelen megáll. A szobában libazsír illata terjeng, az ünnepi hal sisteregve sül a tepsiben és a fánk meleg marad a dunyha alatt. Az asztalon csillog az ezüst gyertyatartó, a két szombati kenyér és az illatszeres szelence. Az anyja meggyújtja a gyertyákat és hogy Isten dicsőségére cselekedjék, midőn valami olyan ragyogásra függeszti tekintetét, melyet nem szokott látni, ujjain keresztül nézi az áttetsző fényt. Ruben is szeme és a láng közé teszi kezét és úgy bámulja a vörös fényt. Valamennyi dolog között, mit az Úr teremtett, a gyertyák fénye, a legcsodálatosabb!

A Sechine, az Isten dicsősége árad széjjel a házban, Dávid hárfája mintha a levegőben függne. Herz Wolf és Reb Amram is hazajönnek a zsinagógából: selyemkaftán van rajtuk és a hétszámra hordott kerek sábesztekli helyett a tizenhárom szőrmével körülrakott sipka a fejükön. Hozzák magukkal Gyöngy- és Smaragd-országból a Szombat szép királynőjét, ki ott lakik az erdőn túl.

— Jó szombatot! — mondják, mikor belépnek. És az ünnep megkezdődik. Amram jobb kezébe vesz egy borral teli poharat, elmondja az ünnepet megszentelő kiddust, az ajkához emeli a poharat, majdnem félig kiissza, mire a pohár körbe jár és mindenki mámort iszik belőle, Izrael mámorát, féktelen örömét, hogy annyi százados megpróbáltatás után is él és lélegzik. És felhangzik a régi dal és a tenyerek ritmikus tapsa kíséri:

Mily csodás a te békéd,
Szombat szép királynője!
Mi elébed megyünk,
Hívunk, jöjj, koszorús menyasszony!
Minden bajnak vége, minden munka félretéve
És mi az asztal körül örvendezünk,
Ahol a gyertyák ragyognak
Míg’ húst és halat eszünk!…

A láthatatlan királyné kényelmesen elterülve pihen a dunyhán. Teste oly könnyű, hogy a pihe sem süpped be alatta, arca oly fényes, hogy összevegyül a gyertyák fényével. Künn a Hold, a zsidók barátja, végzi szent hivatását, égi futásával meghatározza az évek és napok sorát, az ünnepek dátumát; ő vezeti a Jeruzsálembe menő zarándokokat és a szegény utasokat…

A következő nap a legcsodálatosabb nyugalomban telik el. Isten tudja, mit csinálnak a kutyák, a libák, a sertések és a kis keresztény fiúk! Ő nyugodt, a többihez semmi köze. A szobában semmi sem mozdul. Anyja világért nem nyúlna egy tűhöz, nem gyújtana meg egy gyertyát, nem vetne egyetlen hasáb fát a tűzre, nem adna el egy pohár bort. Sőt nem ölne meg egy tetűt, mert tetűt ölni szombaton ép oly súlyos vétek, mondja Reb Akiba, mint egy tevét leölni… Egy szegény keresztény öregasszony rak a tűzre és gyújtja meg a gyertyákat. És a gyermeknek úgy tűnik fel, hogy a keresztény öregasszonyok csak azért jöttek a világra, hogy a zsidók tüzére ügyeljenek szombat szent napján.

Áldott órák! Ilyenkor anyja és a királyné között ülve olyan dolgokat tanul, melyek a lélekbe hihetetlen erővel vésődnek be és melyekről azt hiszi később, hogy már születése előtt ismerte őket: hogy titokzatos számok szabályozzák az emberek sorsát, hogy a hármas szám szerencsét hoz és a kilences szerencsétlenséget, mint a zsidók katasztrófái bizonyítják, melyek mindig a hónap kilencedikére esnek; hogy a hetes szám közömbös, hol jó, hol rossz és hogy a halandók sorsa minden hetedik évben megváltozik; hogy a keresztények pogány szertartásokkal élnek, hogy egyszerre három istent imádnak, egy galambot, egy embert, egy bárányt és hogy el kell fordítani a fejünket, ha egy templom előtt elmegyünk: hogy a héber nép minden szerencsétlensége attól az embertől ered, akit minden keresztútnál lehet látni nagy fakeresztekre aggatva; hogy az Úr megbünteti a zsidót, ha rá meri vetni tekintetét és hogy negyven napig nem hallgatja meg imádságát…

Szép csendesen megjön az éjfél, a szomorú és fenséges óra, mikor a királyné elhagyja a házat. Reb Amram búcsút mond a láthatatlan hercegnőnek, jobb kezében egy pohár bort, baljában a kis likacsos ezüst illatszertartót fogva. Az edény körüljárja az asztalt és mindenki szippant egyet a szárított rózsa illatából. Mintha a szombati nap illatát szagolnák! Ruben az öreg zsidó mellett áll és levegőbe emel egy hosszú, meggyújtott viaszfonatot, oly magasra, amennyire csak tudja, meri anyja sokszor mondta neki, hogy olyan nagy lesz, amilyen magasra a gyertyát tartja. Nagyapja kiveszi a kezéből és előbb arcától jobbra, majd balra emeli: ezzel választja el a szentet a profántól és a szent napot, mely most véget ér, a többi közönséges naptól, mely most kezdődik; aztán kiissza a bort, lecsurgat néhány csöppet az előtte lévő tányérba, belemártja a meggyújtott viaszt és a sercegő viaszban, a füstgomolyagban, a kihaló fényben eltűnik Ruben szemei elől a koszorús menyasszony, épp oly titokzatosan, mint jött…

* * *

Mégis, nem tudni miért, vannak a héten oly napok is, mikor semmi kellemetlen nem éri az embert. Ki lehet merészkedni az utcára, a kapuajtóban heverésző kutyák meg se ugatják; a libák nem olyan ádázak mint máskor, sőt a keresztény gyerekek is elfelejtik megkergetni, megtépázni… Ilyen ragyogó szép nap derült ma fel Rubenre. Keresztény gyerekekkel együtt elindult ő is gyümölcsöt lopni. Már meg is álltak egy gyümölcsös falkerítése mellett, melyen málna kúszik fel. Nincs édesebb, nincs kitűnőbb gyümölcs mint a málna, ha egy kissé meleg. Miska, a pék fia, lehúzza a kihajló ágat. A többi lurkó is úgy tesz, még a sánta Dani is. Ruben, sóvárogva nézi őket, de nem mer a kis piros gyümölcsökhöz nyúlni.

— Hát te mér’ nem eszel? — kérdi a vakmerő Miska-gyerek.

Hogy miért?… Tudhatja-e ez a kis keresztény fiú, hogy az élet minden mozzanatát áldás vezeti be: van áldás, melyet felkeléskor és lefekvéskor, étkezés kezdetén és végén, pihenés előtt és után mondanak; van, amit villámláskor, van, amit mennydörgéskor mondanak: van, amit illatozó fa vagy cserje előtt mondanak; van, amit akkor mondanak, ha valami illatos fűt vagy fűszert szagul az ember; van, amit szivárvány vagy valami feltűnően szép dolog láttára mondanak; van, amit olyankor mondanak, amikor új ruhát veszünk föl vagy egy régi kaftánt dobunk el; van, amit akkor mondanak, ha egy kiváló rabbit, kitűnő tudóst vagy fejedelmet, óriást vagy törpét látunk (áldott légy, Örökkévaló, ki oly sok formára alkottad teremtményeidet!) és még ezer másféle között van olyan, amit akkor mondanak, ha fák gyümölcsét akarja enni az ember vagy a föld termékeit…

De hát mi a málna? fák gyümölcse vagy a föld terméke? Melyik áldást kell elmondani mielőtt szánkba tesszük? Ezt nem tudja Ruben. És mert már most ravasz őkelme, közömbös arccal kérdi:

— Mi a málna? fa vagy a föld terméke?

— A málna fa, — feleli a pék fia, ki a világot éppenséggel nem látja olyan titokzatosnak.

— Áldott légy, Örökkévaló Istenünk, mindenség királya, ki a fa gyümölcseit teremtetted! — mormolja a jámbor gyermek szívében.

És miután az áldást elmondta, lelkiismeret furdalás nélkül dézsmálja pajtásaival a szomszéd málnabokrait.

* * *

Be ritkák az ilyen békés és felejtő napok! Milyen vadak ezek a kis keresztények! Míg csak a nagy pléh-keresztek kinyújtva tartják fenyegető karjaikat a tér hársfái alatt és minden keresztútnál, nem lesz addig béke, nem szűnik meg a harc Krisztus és Izrael gyermekei között!

Különösen azon az ünnepen, melyet karácsonynak hívnak, rettenetesen szemtelenek ezek a kis gójok! Hogy fújják olyankor a vészes szalonnadalt! És magaviseletükben minden olyan hóbortosán különössé lesz! Éjfélkor felkelnek és a templomba mennek, hol értelmetlen dalokat kántálnak. Reggelig imádnak egy babát, egy ökröt és egy csillagot. Másnap szinte hihetetlen, mily gonoszak: mintha a szamár és az ökör rájuk ruházta volna minden hibájukat!

Ó, e napon okosabb volna csendesen a kályha mellett maradni! De ezeknek a keresztényeknek olyan mulatságaik vannak, amelyek még egy kis zsidót is módfelett érdekelnek. A kasznárnénál hatalmas fenyőfát állítottak fel; száz meg száz gyertyát gyújtottak meg ágai közt; ezer meg ezer csodálatos, aranypapírba burkolt tárgy csüng a gallyakon: pazar egy látvány!

Lehet-e ellentállni annak a kívánságnak, hogy az ember e csodás dolgokat közelebbről megnézze? A hóba mélyen besüppedve, orrát az ablaküveghez tapasztva nézi Ruben, hogy táncolnak egymást kézenfogva a gyerekek, fiúk, lányok vegyesen, a ragyogó fa körül. Milyen-különös egy nép ez! A falu plébánosa asszonyokkal cseveg és a gyermekeket cirógatja. Kaftánja majd olyan, mint a rabbié, de ki látta már a rabbit asszonyokkal beszélni? Ki látta mosolyogni?… És mindnyájuknak, fiúknak, leányoknak fedetlen a fejük! Senki, még a pap sem hagyta fenn a kalapját, mintha egy igazhitű embernek nem is kellene a fejét mindig lefedni, legalább is egy kis kerek selyemsapkával…

A kis zsidó csodálkozva és utálattal szemléli a látványosságot. Az est leszáll, sűrű köd lepi be lassan-lassan a teret; a háziak mintha összetöpörödtek, a templom mintha megnyúlt volna. A nyitott templomajtón át látja a hajó mélyén a sok-sok gyertyát szikrázni. Szeretne hazamenni, de a kíváncsiság elragadja. Előre megy a templomig és már a küszöbön meglát a gyertyaerdő közepén sziklák és gallyak tömkelegében egy furcsa kis csoportot: birkákat, pásztorokat, tevén ülő embereket és a babát, melyet imádnak… Jaj, ha az apja meglátná, micsoda verést kapna otthon a szíjjal. És egyszerre jászol, fenyő, gyerekek, pap minden eltűnik a szemei elöl. Durva kezek megragadják, felemelik, elviszik és szegény feje röpül a köd felé! Vörös, kócos hajáról és hóhérarcáról azonnal felismeri Miskát, a pék fiát, ki a lábánál fogva tartja. De a másik, akit nem látott soha és aki a fejénél ragadta meg?… Bizonyosan Gamáliel angyal. Épp oly szörnyű a tekintete!… Mit akarnak vele? Hová viszik? Az iszonyat torkát szorongatja, kiáltani sem tud. És most ha kiáltana, sem hallanák meg már; kívül van a falun, távol a házaiktól, valami elhagyatott helyen…

A pék fia leveti a hóba és rátérdel. Gamáliel angyal kihúz a zsebéből egy kést. A borzalomtól félholtra válva, egy szemhunyorításban maga előtt látja anyját, amint a kályha mellett ül, apját, amint a szent könyvek fölé hajol… Hívja őket, de hasztalan. Körülötte mindent hó takar, a mezők egészen fehérek és ott a téren a karácsonyfa piros fénye szűrődik a ködön keresztül… Aztán minden elmosódik. Vége! Érzi, amint a kés pengéje arcához ér!

Mikor magához tér borzalmas ájulásából és újra felnyitja szemét, a pék fia és Gamáliel angyal már messze rohannak, de az ő két hosszú pájesze előtte hever a hóban, mint két halott madár. Mérhetetlen, határtalan kétségbeesés szállja meg. Az Ég útját vágták le róla!… Hogy fog most hazamenni? Mit mond apja, anyja? Miért is nézte oly soká azt az átkozott fát, azt a jászolt, csillagot, babát, ökröt és szamarat?

Fölszedi a drága pájeszeket és lehorgasztott fővel, szorongó szívvel a falu felé tart. Hogy elkerülje a templomot, keresztülvág a földeken. De ha kikerülte is a templomot, bele kell ütköznie az útszéli keresztbe. Elfordítja fejét, hogy ne lássa a ráakasztott nagy bádogkrisztust. Mert ott fenyeget a félelmetes tetem a kavargó hóban! Óriási karjai az út fölé nyúlnak, mintha le akarnának csapni rá. Futni kezd és a kereszt üldözi! Fut lélekszakadva, de a hóban minduntalan megbotlik; minden lépésnél a kereszt utat nyer mögötte. Nyakában jeges szél, mögötte az iszonyatos kéz nyúl utána… Még egy lépés, már itt az ajtó! Felsikolt és Gittele karjaiba veti magát. Világ Ura, éppen ideje volt! A szörnyű jeges kéz már megragadta a ciceszét!

Herz Wolf, mikor a levágott drága fürtöket meglátta, nem oldotta le a rettenetes bőrszíjat, mely a test felső, nemesebb részeit elválasztja az alsó részektől, nem osztotta ki Rubennek a verést, melytől úgy tartott. Egyetlen szemrehányó szót, egyetlen haragos mozdulatot nem tett. Csöndben maradt gyászos csöndben, mint amilyenben az ember kikerülhetetlen szerencsétlenségek idején szokott lenni. Szomorú tekintete mintha azt mondta volna az Örökkévalónak: „Örökkévaló, Világok Sziklája, ez volt az én Ruben fiam első lépése a megpróbáltatás kemény útján. Ezer meg ezer fogja még követni, de a legelső a legfájdalmasabb. Fogadd el ezt zsenge ajándékul szegény szolgád kezéből…” Aztán tekintetéit újból fiára vetette, kit e csönd jobban aggasztott, mint rémítette volna haragja, kivette kezéből az élettől még meleg pájeszeket, kinyitotta az ünnepi bibliát és mint valami szerelemre (vagy haragra!) emlékeztető virágot, betette két levél közé, a Bírák Könyvébe.

* * *

Keresztény ember megértheti-e mit jelent az, ha zsidó olvasni tanul. Keresztény ember úgy olvas, ahogy eszik, ahogy iszik, ahogy alszik; nyelve, mint az állatoké, csak anyagias dolgokra szolgál, megszerzi vele táplálékát, káromkodik vele a saját fajtájára a korcsmában, vagy szidja a zsidót… De Izrael gyermeke, ha olvasni tanul, leveti, mint a nyűtt kaftánt, a mindennapi régi nyelvet, a kedves és közvetlen jiddischt, mert ez a nyelv a világ minden nyelvéből alakult össze. Valamennyi néptől van benne kölcsönszó, melyen Izrael viszontagságos történetében keresztül vonult. Ha a zsidó olvasni tanul, akikor beszélni tanul, úgy ahogy beszéltek a régi dicsőséges napokban Dávid és Salamon királyok; megtanulja a szent nyelvet, melyen az Úr írta törvényét Mózes népe számára, azt a nyelvet, melynek minden szótagja Isten lehelete és melynek leglágyabb hangja meg tudná rendíteni a mindenségit alapjaiban. Olvasni tanulni annyi, mint imádkozni.

Ezért göngyöli be a nyakigláb Herz Wolf oly gonddal Rubent talleszébe az első nap, mikor először viszi iskolába. Ezen az áldott napon, melyen fia a héber ábécé első betűit fogja tanulni, szinte egészen bele kell burkolnia imákba!… Meg aztán ezek a magyar parasztok a disznaikat a faluban szerte kóborolni hagyják és jobb ugyebár, ha az ember nem kénytelen a disznó kellemetlen képét látni, mikor megkezdi a szent tóra olvasását?

Maga a ház, melyben ezt a ragyogó nyelvet tanítják, bizony a legszegényebb, a legpiszkosabb a faluban és valójában inkább istálló, mint ház. Alacsony épület, szalmafedelét a birkák foga kikezdte; víztócsák poshadnak földjén és a szalmatető alatt mozgó mennyezet alakult a légvonatban időnkint megremegő pókhálókból. A kelet felé eső oldalon tábla van a falra akasztva e héber felírással: „Ez irányból éltető szél fúj.” És tényleg a falban egy tátongó fekete lyuk van hagyva, mely a templom pusztulására emlékeztet és ezen a lyukon jeges szél és igen erős bakszag hatol be. Mert nem kellemes bakot tartani az istállóban és a falu zsidói az iskolamesterre bízták a gyermekek nevelését és a hitközség kecskéihez szükséges bak eltartását. És bár megvagyon írva, hogy azok, akik a Törvényt tanulják, édesebb illatot árasztanak, mint a tömjén meg a mirha, a melamednek és tanulóinak lehelete együtt sem elégséges ahhoz, hogy az állat merész illatát ellensúlyozza.

A héber tudomány eme barlangjában, valami negyven gyermek betűzgette a szent nyelvet. Salamon temploma sem tetszett volna szebbnek Ruben előtt! A mestergerendára erősített hosszú madzagon fityegett egy mézzel megkent sütemény, mely az isteni ábécé első betűjét ábrázolta. Soha betű semmiféle nyelven nem tetszett ragyogóbbnak! Az istálló félhomályában az ámuló gyermekek szemei előtt csillogott mint az arany a ráütött tojássárgája alatt. Nem hiába mondta neki az anyja: „Nincs a világon szebb dolog, mint tóraolvasást tanulni!” Mikor már a csillogó betű eleget himbálózott orra felett és mikor megtudta, hogy alefnek hívják, az öreg tanító levette a madzagról és kezébe adta. Olyan, tésztából volt, mint a szombati kenyér és kitűnően ízlett. Aztán jött a második betű; megette azt is és aznap azzal a meggyőződéssel hagyta el az iskolát, hogy nincs jobb dolog a világon, mint a héber ábécé betűi.

De csak az alef betű van ám szombati tésztából! A többi nem aranysárga, nem csillog a madzag végén: nincs tojássárgájával bekenve, az íze inkább a könnyre, mint a mézre vagy a szombati tésztára emlékeztet! Most Ruben minden reggel, már hajnal előtt felkel és elmegy a chéderbe sárban, hóban, amikor a kis falusi keresztény gyerekek még édesdeden alusznak. A kovácsműhelyben még nem ég a tűz, csak messze-messze a kárpáti fenyvesek mögött dereng igen halvány fény. A zuhanó patak félelmetesen búg. Mit visz a sodra ilyenkor éjjel? Ruben sosem tudta meg… Akármilyen korán is érkezik, már ott találja az öreg tanítót asztalánál, amint imákat mormol. Azt hinné az ember, sohasem fekszik le! Öreg, nagyon öreg ember, mint igazi melamedhez illik, mert ha fiatal mestertől tanulunk valamit, hasonlítunk az esztelen emberhez, ki az éretlen szőlőt eszi és a sajtóból kiömlő bort issza. Ellenben akinek idős mestere van, hasonlít az olyan emberhez, ki a finom szőlőt eszi és a régi bort issza. A két rituális fürt, mely arcát befogja, már csak két soványka dugóhúzó, de hosszúsága tanúskodik a vallásosságáról és tudományáról. Szakállának ritkás szőrszálai, melyeket minduntalan húzogat és tépdes, hosszú fonálként csüngenek kopott kaftánjára és mikor egyik-másik szőrszál kezében marad, nem hajítja el, mert az ő állán minden szál az Örökkévaló dicsőségét zengi, hanem mint elő van írva, kegyeletesen drága Talmudja lapjai közé teszi, mely ötven év óla valóságos szőrtemetővé, rút herbáriummá vált.

Az éjjelezéstől piros szeme és éber pálcája alatt a kis iskolásfiúk engedelmesen hajlonganak és gajdolják zűrzavarosán, össze nem illő hangokon az ismeretlen nyelv szavait. Nem fontos, értik-e a titokzatos régi szózatot! Elég, ha ismerik a jeleket, tudják betéve a verseket és olvassák, elrecitálják az örök ritmus szerint. És hajnaltól alkonyatig járnak-kelnek az isteni írás mondatai a gyermeki ajkakon. És a napok, a hosszú napok fáradhatatlan himbálózásban és rikácsoló gajdolásban peregnek le, miközben a fenyegető virgács felébreszti az alvót, ösztökéli a lustát és messziről, egészen a terem mélyéig int: figyelj a szent műre, mert ha csak egy betűt hozzáteszel vagy, elveszel, a világ vesztét okozod!

Szerencsére a melamed szereti a tubákot. Salamonnak, Mózesnek vagy Jakabnak van két krajcár a zsebében és hirtelen félbeszakítják a szent olvasmányt: „Reb Náthán,— kiabálják szemtelenül — mesélj valamit nekünk, adunk két krajcárt!” Erre a legapróbbak adakozó hangja megáll és megáll azoknak az éneke is, akik a Talmudot és a Tórát recitálják. Mintha forrás apadna el, vagy mint mikor az erdőn eláll a szél és hallgat a fenyves. A kíméletlen pálca is megkövült, égi varázslat ereszkedik alá a pókhálók felől, a teremben tubákillat terjeng. És Reb Náthán orrhangján, melyből a kis gyermekek még nem érzik ki az iróniát, elmond egy népmesét, mely évszázadok óta gyümölcsözteti Izrael fantáziáját: különösen azt szeretik, mely úgy kezdődik: „Mikor a Messiás eljön…” Ez a mese az üreshasú és reménytől duzzadó emberek ábrándja… Mikor a Messiás eljön, az egy szép szombati napon lesz. A kárpáti hegyek ormán Illés próféta megfújja a trombitát és akkor csoda történik! A Messiás, ki Jeruzsálem bukása óta egy szegény ismeretlen zsidó ruhájában bolyong a világban, hirtelen megjelenik ezüst vértezetben és gazdag bársonyköpenyegben. És akkor véget ér a zsidók szenvedése! Nagy édes borzápor szakad a földre, a nap sugarai olyan vastagok lesznek, mint egy lándzsa és minden sugár végén valami kitűnő ennivaló fog csüngeni. A föld kidobja magából a Leviathánt, a mesebeli halat, mely a mindenséget hordozza és mely táplálni fogja az emberiséget; angyalok nagy aranyserlegeket hoznak a lakomához. És az első szüret borát öntik a serlegekbe, melyet a Világ Ura őriz mennyei pincéiben. Minden igaz zsidó énekelni, minden gyermek táncolni és ugrándozni fog. Ó, mikor jön el ez a nap?…

* * *

A sok reggeli út sárban, hóban, a sok kántálás, a sok virgács meghozta végre gyümölcsét. E percben már a fenyőkről leereszkedő szomorú hajnalban tett séták és a chéder padjaiban töltött végtelen hosszú napok el vannak felejtve. A hosszúlábú zsidónál, a gazdagon terített asztal körül tündökölnek az ünnepi barátok arcai. A zsinagóga szolgája is eljött, pedig meg se hívták. A melamed felvette a legkevésbé elnyűtt kaftánját és prémes süvegét, melyen molyok röpködnek. A gyertyák úgy ragyognak a térítőn, mint a legszebb szombatokon. De mi ma a szombati gyertya? Ő, Ruben, a legragyogóbb csillag! Ő a legszikrázóbb gyertya! ö a legtisztább viasz! Most fogja először nyilvánosság előtt Mózes szent könyveinek valamelyik helyét felmondani.

Apja megragadja két kezével és felteszi az asztalra, a gyertyák közé. A melamed kitép egy szőrszálat szakállából és szippant egyet a tubákból. Mindjárt meglátják, mit csinált ő a tanítványaiból! De türelem! Csak egy percet még. Ma jobban kell e gyermeknek, mint rendesen. Isten szemei előtt ragyogni, hiszen az Úr gyermeke, a tóra ajándéka! Nem az Úr bárkája-e ő ma, a Törvény szentélye? A legdrágább dolgokkal kell hát letakarni! Legyen feldíszítve, csillogjon, mint a szent szekrény függönye! Csilingeljen, mint az ezüst, mint a tórán a csengettyűk! Nem ő-e az eleven tóra?

És mindenki kiveszi a zsebéből ezüstóráját, láncát és ráakasztja a gyermekre, hogy úgy ragyogjon, mint a legpazarabb tóratok és szóljon, mikor hajlong, mint a kis csengők.

Mindig bájos egy szép gyermek, mikor egy társaságban izgalomtól dagadó szívvel előlép, hogy elénekelje dalát vagy elszavalja kis meséjét. De ebben a kocsmaszobában, ebben az Isten háta mögötti kárpáti zugban ez a gyertyák közt álló zsidógyerek, ki bizonytalan hangon dúdolja az isteni verseket, ezek a figyelmes héberek, kik a százados dallamtól elragadtatva, maguk is halk hangon kísérik, miközben arcukon a rituális fürtök is ringanak, ez maga a régi Judea, mely Isten szavát hallgatja… A melamed előre szegzi nyakát, úgy fülel és vigyáz, hogy tanítványa ki ne hagyjon egyetlen szót a páratlanul tökéletes szövegből. Adonai (áldott legyen!) szintén hallgatja az égből. De ö neki nem kell lehajolnia, hogy halljon! Mikor a szavalás véget ér, a hallgatók tapsban törnek ki. Büszkeség és boldogság tölti be a kis dobogó szívet, zsidó boldogság, zsidó gyönyörűség, a gratuláció, a dicséret azért, ami e nép előtt mindig a legbecsesebb kincsnek látszott, bármennyire csüng is lelke a nyomorult földi javakon: az észért és tudásért.

— Isten adja, hogy olyan légy, mint Efraim és Manasszé! — mondja mindegyik, miközben visszaveszik órájukat.

És a matrónák, kik kimentették a rettenetes Lilith karmai közül, megcsókolják és kijelentik a gyönyörűségtől sápadozó anyának:

— Ez a gyermek szín viasz!

* * *

Az elhervadt szegfű újra kivirít, a levágott fürt újra kinő. De a gyermek csalódott álma kiviríthat-e újból? És hol van az a vastag, sok lapos Talmud, melybe beleférne mind a sok isteni fürt, melyet egy gyermeki homlok az élet lehelete alatt elhullajt?…

Ruben sokáig azt hitte, hogy mikor péntek este Amram kocsija berobog az udvaron, nagyapja a szekérponyva alatt magával hozza a szombat szép királynőjét az erdőn túlról, Gyöngy- és Smaragd-országból, ahol lakik. És másnap este, mikor látta Amramot befogni és mikor a pálinkába mártott gyertya sisteregve kialudt, szentül meg volt győződve, hogy az öreg azért megy el, hogy elkísérje a királynőt bűvös palotájába. Sajnos, ma már jól tudja, hogy a kocsi a hónapok és évszakok szerint csak ócskavassal, frissen nyúzott birkabőrrel, baromfival vagy tollal van megrakva. Mit keresne ott a koszorús menyasszony?…

És hány más illúziót, hány más drága fürtöt vág le mindennap halántékáról az élet, mely kegyetlenebb, mint a legvásottabb keresztény gyermek! Minden este, mikor hazajön az iskolából, apját a szobában találja, amint kis asztala fölé hajolva olvassa a szent szövegeket. És ez az örökös tanulás őt félelemmel vegyes bámulatra ragadja Herz Wolf iránt, amilyent nem érez sem anyjával sem Amram nagyapjával szemben, kinek harsogó beszéde mindig betölti a házat, ki barátságosan cseveg az összes falubeliekkel, magyarral, tóttal, cigánnyal, kereszténnyel vagy zsidóval és annyira leereszkedik hozzájuk, hogy koccint velük; jár-kel, utazik, visszajön, sohasem marad nyugton, eltűnik egész hétre és hirtelen hazajön péntek délután, mikor a samesz kiáltja: „Schul herein! A zsinagógába!” Éppen annyi ideje van, hogy kaftánját, mely télen sáros és havas, nyáron poros, a szombati kaftánnal felcserélje.

De az apja! Az apja, ki nem csinál semmit! Ki lábát csak arra használja, hogy otthonról a zsinagógába és a zsinagógából haza menjen! Kinek kezei csak imával foglalkoznak, kinek nyelve csak azért oldódik meg, hogy a Törvényt énekelje, kinek szemei csak a szent iratok olvasására szolgálnak! Apja, ki alig beszél, mert elméje megfoghatatlanul mély gondolatokba vész el, ki csak ritkán szól a magyarhoz és soha a cigányhoz, ki éjjel-nappal koptatja szemeit a homályos Zojeron és szakállában, kaftánja ráncaiban mintha magával hordaná annak a szent városnak csodáit és jámborságát, ahol született! Az apja a belszi nagy szófer fia, ki csupán azzal, hogy könyvei előtt ül, sietteti az ég és a föld titkai mélyén a Messiás eljövetelét!

De egy szombat este, mikor búcsút vettek a királynőtől, Amram, ki mindig siet, befogta lovát kocsijába, Herz Wolf felült melléje a bakra és mindketten eltűntek a homályban.

Ezóta, mikor Ruben a chéderből hazajön, nem találja többé apját a csapszék mögötti kis szobában az ablaknál olvastában. Nem találja a zsinagógában sem. És péntek este látja, mikor hazajön, épp oly sárosán, mint nagyapja. Miért e változás, e nagy felfordulás?… Szeretné anyjától megkérdezni, de a félelem visszatartja, mintha attól tartana, hogy a legrettenetesebb problémát vetné fel vele… Ó, jaj! A Nyakiglábzsidó nem vő már többé! Hét év telt el azóta, hogy a püspök Trebitschre bízta jószágainak igazgatását és ezzel lejárt a határidő, melyet Reb Amram Herz Wolfnak tanulmányai folytatására engedélyezett. Ruben mindezt nem érti. Csak nézi, nézi apja üres helyét, szíve szégyen és aggodalom közt hánykolódik és homályosan úgy érzi, hogy valami szerencsétlenség sújtott a házra.

Nyomtatható változat