XIII.

SMA IZRAEL!

Mily nehéz folytatni szomorúságban és gyászban, amit az ember reményben és örömben kezdett! Mily nehéz a szojfer szívének azt a tórát folytatni, melybe nemrég azért fogott be, hogy megköszönje Adonainak gyermeke megmenekülését. Most már csak azért buzgólkodik az agg, hogy a föld könnyű legyen neki, hogy a kis test mankójára támaszkodva, szép csendesen eljusson Jeruzsálembe. De hiába merül már kora reggel a megszentelő vízbe, egy nagyon kedves arc lebeg mint a köd szemei és a pergamen között. Miért nincs ott Ruben az ő dolgozó asztalánál?… Ez a lépés künn az éjben miért nem azé a gyermeké, ki, a gyertyát és a lyukas téglát hozza?… Hát nem keveredik az ő hangja is a ragyogóan megvilágított bethamidras ezerféle zajába?… Ma lett volna tizenhárom éves, ma esett volna át a bármicvén. Ma reggel az öreg Ráchel hozott volna neki új selyemkaftánt és bársonykalapot. Mindketten elmentek volna a drága zsinagógába; együtt imádkoztak volna. A chazen felhívta volna maga mellé az almemorra és olvastatott volna vele egy helyet az aznapi, sidrából. Ezután már felelős lett volna cselekedeteiért Isten előtt és részt vehetett volna tíz minche-imára összegyűlt zsidó gyülekezetében. És ekkor, e szép nap megünneplésére a Szentség minden eszköze összeült volna a dús asztal körül… És az aggastyán hirtelen megáll és először hatvan év óta félbeszakítja Adonai nevének írását, melyet egyfolytában kell írni!… Maga előtt látja a dús asztalt! A melamed, a chazen, a sakter, a rabbi, mind ott ülnek és Ruben köztük mint egy fiatal törvény tudó. Ő látja! És ez nem árnykép, illúzió, köd. Ő az, a drága arc, a nagy figyelmes szemek, a fényes fürtök… Mennyi ideig úszott szíve e kimondhatatlan örömben? Mennyi ideig szögezte tekintetét az ifjú arcra és akadt fenn keze a bevégzetlen szent név felett?… Aztán mint mikor este az ábrándozás valami borzongástól hirtelen megszakad, lelkiismeretfurdalása támad amiatt, hogy egy hiú ködkép elvonja figyelmét, mire eltűnik a kedves látomány is. Reb Elje levette taleszét, feloldotta a tvilimet és feldúlt lélekkel rohant a rituális fürdőbe.

Sokszor, nagyon sokszor állt meg e naptól fogva a belszi szojfer szent munkájában. Egy mély hang szól hozzá: „Vigyázz, Reb Elje! Világi gondolat jár az ajtó előtt; most még idegen, aztán majd mint vendég lép be végül letelepszik mint gazda. Szűnj meg, ne kergess többé árnyakat, fölösleges bánatot, a soha vissza nem térő boldogság képét. Mártsd be kezed a rituális vízbe, buzgolkodjál szent munkádon. Egy kihagyott, vagy rosszul írt betű a Törvényben, melyet a te kezed másol, használhatatlanná teszi azt valamennyi zsidó számára, ki azt valaha olvasni fogja és így a te hibád számtalan ivadék vesztét fogja okozni…” Hallgatja a hangot, mint ahogy hallgatják a madarat, míg énekel, de ha abbahagyja dalát, elfelejtik. Belemártja ujját a vederbe, megfogja a tollat, de nemsokára megáll és visszatér álmaihoz.

Ó ne mondjátok meg senkinek! Az ő gyermeke nem halt meg. Az Örökkévaló (áldott legyen!) nem fogadta el áldozatát, csak valahol másutt él az Úr akaratából… De hol? Miféle ismeretlen országban?… Ó bár viszontláthatná, csak egy pillanatra! Ha fellebbenthetné ezt az éji leplet, megrázhatná ezt az iszonyatos csendet! Fantáziája, melyben a Zojer bolondságai gyökeret eresztettek mint fügefa a falban, kiszökken a szűk szobából, ahol a tórát másolja. Mint a sas, mely a mező felett lebeg, nyúlra vagy fogolyra lesve, átfogja tekintetével egész Lengyelországot, maga alatt látja a síkságot, az erdőket, a tavakat, a legcsekélyebb bokrokat és valamennyi zsinagógát, bethamidrast; lát minden háztetőt, számba vesz mindem embert, végignéz minden kis fiút, kik a tűzhely körül ülnek. De sehol sem találja az eltűnt drága gyermeket… Az a kis eldugott falu, ott a síkság és a hegyvidék között, hol a száraz fákon gólya fészkel, Hunfalu; az a házi és az az akácfákkal szegélyezett udvar Amram korcsmája; az az öreg ember, az a vén Trebitsch, az az ember, kinek karja roskadozik a birkabőrök súlya alatt,_Herz Wolf, az ő fia; az az asszony, ki italt mér magyarnak és cigánynak, az a szomorú Gittele. De Ruben nincs az udvarban, a fatuskón, a gyertyatartó mellett, melyet a szolgáló otthagyott, nincs a korcsmában, nincs a szobában, nincs a zsinagógában… S akkor egy szárnycsapással újra útra kél az öreg szojfer és a felhőkben fantasztikus utakat tesz a világ minden zugában, ahol gyermekek együtt tanulnak és imádkoznak. Képzelete majd hajnalban érkezik, mikor a tanulók már zajt csapnak, mint rendesen, a melamed körül; majd este van ott és az egész iskola az udvaron! egybegyűlve a hold felé küldi a neoménia énekeit… Mennyi fiatal arc ezekben az imafészkekben! Mennyi lángoló tekintet! Mennyi sima, ragyogó fürt! Mennyi ékesszóló ajak! De ő soha, soha sincs köztük!…

Szegény bolygó zsidó, ki az őrület és álom útjain rohan! Ö bizony mást keres, mint hatalmat és vagyont. Ő meg akarja törni a végzet törvényét, feltámasztani azt, ami volt, feléleszteni azt, aki nincs többé! Fenséges erőlködés, melyet a tehetetlen fájdalom milliószor meg milliószor megismétel!… Mi kell, Uram, miféle lehetetlen szereteterő kell ahhoz, hogy egy emlékből valami élő dolog legyen, hogy kényszerítsük a lélek ködét arra, hogy az élet meleg színeit öltse fel?

* * *

Éjszaka van Belszben, éjszaka egész Lengyelországban, éjszaka az öreg szojfer lelkében. A hó esik. Ki kopog, az ajtón, ezen a viharos éjen, ily késő órában? Senki sem mozdult. Az ajtó nem nyílt ki. És mégis egy idegen ifjú jelenik meg a szobában. Ismeri a házat. Teljes biztonsággal jár-kel a sötétben. Mily fájdalom, mily bánat van ezen az arcon! Ha nem volna annyi szomorúság a szemében, azt mondaná az ember, Ruben szemei; ha szent fürtök csüngenének arcába, ha ruhája hosszabb volna, ha kendő volna a nyakára csavarva, azt hinné az ember, hogy a drága, eltűnt gyermek áll előtte… Ó kedves fiam, te vagy az? Hogy nem ismertelek fel? Miért van annyi gond a szemeidben? Hová tetted a fürtjeidét? Honnan vetted ezeket az idegen ruhákat?… Ülj le, fiacskám. Rázd le ruháidról a havat, gyere közelebb a tűzhöz. Rázd le lelked havát, fagyát, jöjj közelebb a szívemhez… Honnan jössz? hol jártál? Hasztalan kerestelek zsinagógáról zsinagógára, chéderről-chéderre. Mennyi utat tettem! Mennyi nyugtalanságot okoztál nekem!… Beszélj, beszélj, te tékozló fiú!…

A ködkép, kit a gyöngéd szavak felbátorítottak, közelebb jön és így szól: „Ó nagyapám, ne keress többé engem. Istenhozzádot jöttem mondani neked… Széles a világ és a mi tudásunk kicsi és élettelen… Már nem elég, ha tudjuk mi történt ezer évvel ezelőtt a Hóreb és a Sinai-hegy között. Most meg akarom tudni, mit gondoltak más korok és más műveltségek emberei…”

— „Ó Ruben fiaim, ne fuss ilyen idegen gondolatok után. Nem hoznak azok sem örömöt, sem boldogságot. Isten közölte hajdan Salamon királyunkkal, a világ minden tudományát, a láthatót és a láthatatlant. Valamelyik bizalmasa elleste világi tudásának titkait és ez árulta el azokat az idegen népeknek. De az isteni tudományt, az egyetlent, ami valamit ér, nem lehetett ellesni. És azt mi bírjuk, zsidók! A mi Szent Könyveinken kívül mindenütt csak nyugtalanságot, ürességet, pusztaságot és szüntelen változást találsz. A dolgok ma egy óráig ilyeneknek látszanak előtted és másnap már más színben látsz mindent. A könyv, melyet ma olvasol, megcáfolja azt, amelyet tegnap olvastál. Pedig az igazság egy. A mienk sohasem mozdult. Amit egyszer hirdetett, az változatlan, örökké igaz marad: hogy egy az Isten és hogy a Messiás eljön és uralomra juttatja egykor az igazságot és szeretetet az emberek között… Mit keresel te egyebet máshol?…

Mi tette? a szavak meggyőző ereje, a hang gyöngédsége, avagy az öreg ember könnyei? A gyermek ráhajtá fejét vállára, mintha megadta volna magát az érveknek…

— Álljunk fel, mondta Reb Elje.

És a szojfer feláll és fennhangon, a gyéren megvilágított homályban elkezdi mondani a Sma Izraelt: „Halld Izrael! a mi Örökkévaló Istenünk, az Örökkévaló egy…” A szobát isteni fény világítja meg. Minden nyugtalanság eltűnik a végre megtalált drága arcról. Az öreg megsimogatja a gyermek homlokát és a szomorúság eltűnik, halántékát és a pájesz újra kinő, ruháit és a ruha im csodálatosképpen megnyúlik. A Hasszidok kendője lánc a nyakán, a tóra koszorú a fején. És az öreg ember elalszik, mialatt gyermeke fejét szívére hajtja és künn a lengyelországi keresztekre csak hull, csak hull a hó…

— Ó jaj! Úgy ment el, ahogy jött; nem hagyott több nyomot maga után, mint a Sma lehellete, ha ugyan tényleg elmondta… Hol találja most már meg? A föld és a lélek melyik bolond vidékére kalandozott el?… Az ő fia megszökött, mint azok a hitvány legények, kik egy nap elhagyják a bethamidrast és többé vissza sem jönnek… Ó mily bánat, mily gyötrelem! Az ő élete mint Jóbé, csupán a sötét és borzalmas gondolatok folyamata már. Hogy békét ültessen szívébe, írása fölé görnyed éjjel-nappal. Mindig eljár a rituális fürdőbe, hűségesen elmegy a zsinagógába, pontosan megjelenik a bethamidrasban. Senki sem sejti, milyen őrült forgatag ragadta el. És az emberek, kik látják kis ablakain át, amint a szent jelvényekbe burkolózva tollai és tarka tintái előtt ül, bámulva mondogatják, hogy most írja élete remekművét és hogy még a csodatévő lembergi tórán sem dolgozott annyi esztendeig.

* * *

Végre hibáról-hibára, bűnről-bűnre Reb Élje eljutott a Törvény utolsó verséig: „A nagy és rettenetes dolgok, melyeket Mózes véghez vitt Izrael szemei előtt.” A hála és gyász híres tórája be volt fejezve. Az egész város, sőt maga a Czadik, a Kle Kojdes és más szent személyiségek kíséretében, kik karjukon hozták a hitközség százötven tóráját, elmentek nagy pompával a szojfer házába, hogy elhozzák az örök könyvet. Régi talleszével letakarva, mely alatt a páratlan szöveget másolta és annyi világi ábrándot kergetett, Reb Elje Lebowits a házassági baldachin alá állt, szívéhez szorítva a Koszorús Menyasszonyt. Mögötte jött a tórák csilingelő nyája, kopott selyemtokokban; rongyosak e tokok, mint ama zászlók, melyekre oly büszkék a gyilkos nemzetek. De Izrael egyetlen zászlaja a tóra! Hegedűk cincogása hangzott a menet élén és az énekek harsonája elnyomta az ezüstcsengők zengését:

Varrnak, akik bíznak szekereikben,
Mások, kik bíznak lovaikban.
De mi az Örökkévaló Isten
Nevét hívjuk segedelmül!
Emeljétek fel fejeiteket, ti kapuk!
És táguljanak meg az örök küszöbök,
És bemégyen a dicsőségnek királya!
És kicsoda ez a dicsőségnek királya?
Az örökkévaló Sabaoth!

A körmenet hétszer járta körül az almemort az őrjöngő tömeg közepette; mindenki tolakodott, hogy ujjával érintse a Reb Elje tóráját. Ha ebben az őrült lelkesedésben az esztelen bánaton kívül más emberi érzés is férkőzött volna a szojfer szívéhez, megismerhette volna a büszkeséget. De mikor elérkezett a pillanat, hogy az új bárányt a szekrénybe tegyék, a könyvek szent nyájába és a tiszteletreméltó chazen az új pergamenről akarta olvasni a heti sidrát, egyszerre elsápadt és megakadt, ő, aki az előírás szerint soha máskor nem állt meg, mint mikor lélekzetet kell venni. Ékezethibát talált Adonai nevében!

Ekkor tudta meg mindenki Belszben, hogy a szojfer megzavarodott.

* * *

Sok Ros-e-súne, sok Kippur telt el, mióta Ruben keresztülfutott a városon, hogy fiatal életét a tórás-szekrénybe dobja. A sok jámbor zsidó, aki Reb Elje ágyánál tilimet mondott, régen elköltözött e világból. Meghalt a rojfe, meghalt a chazen, meghalt a sakter is. A csodarabbi is a föld alatt alussza álmát: fia, Reb Mojsele teszi most helyette a csodákat, de a szojfer csak Reb Izroelnek hivja. mint az apját. Csupán ő él már egyedül. Szomorú, borzalmas fiatalság ömlött ereibe. És ha korát kérdik, a tizenkettedik sidra versével felel, melyet a száznegyvenhét éves Jákob mondott a Fáraónak, ki őt meglátogatta: „Az én életem évei rövidek voltak és szerencsétlenek’”.

Oh, ki ismerné meg a nagy belszi szojfert, kinek tórái a távoli budapesti, kiewi és prágai zsinagógák büszkeségei, ebben a toprongyos kaftánú, piszkos, sáros, fehérharisnyás aggastyánban? Ma már ő is ahhoz a félkegyelműek és koldusok gyülevész hadához tartozik, mely ide-oda kószál a Czadik házától a mikvéig, a mikvétől a, bethamidrasig és a zsinagógáig. De rongyos tallesze alatt, melynek ezüsthímzése kicsillan a fekete piszok alól, még mindig nagyszerű arc, hófehér szakállával, őrültsége és nyomora dacára. Mindig van néhány gyermek körülötte. Nem olyan ő, mint amaz ingerlékeny öregek, kik nem tűrik, ha imájukban megzavarják és kik bár egy pillanatra sem hagynak fel zsoltáraik mormolásával, gyors kézzel és még gyorsabb lábbal csinálnak rendet. Ő szelíd hozzájuk, beszél velük és összefüggéstelen szavakat mond nekik. Milyen mulatság megkérdezni tőle: „Na, Reb Elje Lebowits, láttad-e ma a kis Rubent?” Titokzatos arccal felel: „Nem! Nem! Ma még nem. De holnap, vágy talán mindjárt…” És nagy léptekkel elsiet, mint egy zsidó, akinek valami megbeszélt üzleti találkája van.

Egy Kippurestén aztán, mikor a jámbor belszi zsidók megkönnyebbülve, megtisztulva sietnek víg házaikba, ahol ragyognak a gyertyák, ahol az Izrael minden bűnével megrakott kakasok és tyúkok helyreállítják a huszonnégy órás siralomban és böjtben kimerült erőket, Reb Elje egyedül jött haza sötét és üres házába. Egy váll, egy gyermeki kar sem támasztja aggságát. Csupán egy gyenge és hatalmas emlék segíti a járásban. Bemegy a házba. Minden szomorú és sötét. Egyetlen gyertya sincs meggyújtva, egyetlen ünnepi tészta sincs asztalán. Nincs más ennivalója, mint valami hitvány borsó és bableves, ami még ott maradt egy tál fenekén. De az öreg már régóta csak álmokból él… Mily egyedüllét, mily elhagyatottság az elárvult házban a poros széferek és cédrus-ágak között! Megfagyott, elcsüggedt, megfutott a leghívebb barát, az utolsó pajtás! az álom is… És jönnek a bánat hideg órái, mikor a fájdalom oly zsibbadt, oly fáradt önmagától, annyira összeroskad saját súlya alatt, hogy nem tud már semmit kitalálni önmaga kínzására. A fej meggörnyed, a szív megtörik, a foszladózó lélek elmorzsolódik, szétszóródik a külső dolgokon…

Künn a városban nőttőn-nőtt a nagy bűnbocsánatesték szokásos lármája. Kiabálás, vitatkozás, ostorpattogás, kocsizörgés, a sátorcövekeket ütő kalapács zaja hallatszott és az agg zavaros eszében az ünnepi szent lárma különös átalakuláson ment át. Körülötte a halál ébredezik, lassanként a homály megvilágosodik. A szobában minden megremeg, minden megelevenedik, az álom visszatér, a lélek életre kap, a magány benépesedik és a fájdalom elvágtat nagy fekete lovain. Az asztal és a fal között, a mély homályban egy város emelkedik ki, egy óriási nagy ismeretlen város, melyben az emberek eszeveszetten szaladgálnak ide-oda, mint a kutyák valami láthatatlan vad nyomában. Egy sem visel rituális fürtöket, egy sem hord kaftánt, egy sem beszél a drága jiddisch nyelven! És ebben a tömegben egyik ember olyan, mint a másik, egyik ép oly nyírottfejű, mint a másik, egyik éppúgy futkároz, mint a másik és mind ugyanazt a csúnya nyelvet beszélik… Mi hasonlít ebben az idegenben, ki aranycvikkert hord az orrán, aranyláncot a hasán, keményített gallért a nyakán, ahhoz a szent pájeszes, bolondos és furcsa hosszúruhájú gyermekhez?… Pedig ő az! Szíve felismerte. „Ruben! Ruben!” kiáltja rá. De a drága névre az érzéketlen járókelő még csak hátra sem fordítja fejét: csak fut tovább. A vén eszelős utána szalad és karjába kapaszkodik: „Ruben! Ruben! fiam, hát nem ismersz? Én vagyok a te nagyapád, Reb Elje, kiért te odaadtad az életedet!” — „Az életemet! Mit beszélsz, öreg? Milyen életet adtam volna oda? Soha jobban nem éltem, mint most!” És a száj, mely megszólalt, a szemek az arany szemüveg mögött, minden, minden eltávolodik, elhomályosul és mindjárt eltűnik. Erre az agg kétségbeesett hangon újra szól: „Ruben, kis fiam, elfelejtetted Belsz szent városát?…” E szavakra végre megáll az idegen és az emlékező vagy álmodó ember bizonytalan tekintetével néz a szojferre: „Igen, néha, a fáradság napjaiban, régi képek támadnak, nem tudom honnan emlékezetemben. Elém tűnik egy drága távoli vidék, fekete és magas fenyvesekkel, hol mindent őriznek, mint egy mauzóleumban, ami valaha létezett. Látom a hóval borított teret, látom a házat, látom a sírokat, s bennük egy régi boldogságot eltemetve, melyhez nincs többé visszatérés… Emlékszem egy megvilágított teremre, hol száz meg száz fej hajladozik őrjöngve nagy könyvek fölé… Emlékszem asztalokra és padokra, melyeken aludtam és sokszor a hajnali csípős hidege ébresztett csak fel… Emlékszem egy szomorú és puszta pajtára, melyet hol zokogás és fohász tölt be, hol a kiéhezett emberek rettenetes lármája, amint az ételre meg a borra vetik magukat… Néha éjfélközben egy-egy emlékem fölébreszt Hallom magam körül a zsoltárok zúgását, mint az ajtónyílásban süvöltő szelet; látok a szobámban köröskörül! Talmudokat, Zojerokat, Seeileth-i-thsivetheket, kik hóbortos kérdésekkel gyötörnek… Dohány, avas pipa és szennyes ruha szaga hatol belém és öklendezik ki belőlem, jeges verejték gyöngyözik halántékomon. Ekkor felébredek, meggyújtom a lámpát és a lidércnyomás eloszlik… De mit ábrándozom én ilyesmiről? Miért emlékeztetsz te oly dolgokra, melyekre én nem akarok gondolni? Már régen bezártam őket kettős lakat alá a ládámba, ahol egy öreg ember talleszét és tviljeit őrzöm, kit nagyon szerettem…” Nehéz, sűrű könnycseppek gördülnek le az őrjöngő álomba esett öreg bolond arcán. Kimondhatatlanul szomorú gondolatok kavarognak lelkében és e zűrzavarban is hallja a hangot, amint folytatja: „Azt szeretnéd hát Öreg, hogy ott folytassam újra a régi napok életét?… Ha te tudnád, mekkorát lélekzettem, mikor a zsinagógát és a bethamidrast eltűnni láttam! Micsoda szabadság! Mily ragyogó vígság! Olyan voltam, mint a friss és tündöklő víz, amin ég és föld szelíden tükröződik. És a keresztutak feszületei nem rémítgettek többé. Mihelyt levágtam pájeszemet, megkurtítottam kaftánomat, enyém lett a világ, — Milyen okos ember! — mondogatták szemembe. Honnan származott belém ez a finom, éles ész, mely soha nem jó zavarba?… Nem is sejted, Öreg, hogy előkészítettél engem az életre! Hogy dresszíroztál engem arra, hogy megkeressem azt, ami a szavak külső ruhája alatt rejlik és hogy felhasználtam én a te szent elmetornádat! Megkötöm és felbontom a legbonyolultabb ügyeket és üzleteket. Egyetlen szó nyomán, mely kihull a számból, virágzó élet vagy romlás támad. Körülöttem sorban hevernek egy régi világ meséi, mint a Jom Kippuri csirkék a sakter lábainál és én nyújtom a csodálkozó embereknek az újév gyümölcseit… Jövőre Jeruzsálemben! A megalázott reménykiáltást, melyet te évszázados megpróbáltatások alatt a sötét éjbe szórtál, én is belekiáltottam az éjszakába. És most megjött a nappal! Az Aranyváros kapui megnyíltak előttem! Hány úton futottam én szélvészben, zivatarban és a siker gőgösségével! Én legyűrtem a keresztény gyermekeket, átléptem a keresztek árnyékát, megtaláltam Jeruzsálemet, felépítettem az összeomlott templomot, de a magam módjára, Reb Elje!… Ó, te a múlt régi képe, a Törvény öreg másolója, te egész életben hívtad a csodát a Czadik háza előtt, a kitaposott téglalépcső alján. De látod, a csodák ma nem olyi módon történnek, mint ahogy hajdan a mi prófétáink megjósolták s ahogy te remélted. Ne várd, hogy egy nap Illés próféta megfújja, a sojfert a Kárpátok ormain. Rég elhangzott már a trombitaszó, rég megjött már a csoda. Nézz meg engem, Reb Elje Lebowits, a csoda én vagyok!…” — „Hallgass ide, kis fiam, én már öreg, nagyon öreg vagyok. Vannak dolgok, melyekhez már nem értek. A szavak zümmögnek körülöttem és nem hatolnak be a fejembe… Hallgass ide, fiacskám, én csak egy dolgot kérdek tőled. Csak ez az egy érdekel. Mondod-e még mindig a Sma Izraelt? Ezt akarom csak tudni…”

Kegyetlen és szívszaggató kacagás hallatszott a homályból. Ó, most már csakugyan meghalt az ő gyermeke! A nagy belszi szojfer felegyenesedett a sötétségben, néhány lépést tett a szobában, asztala felé ment, hol már csak hóbortos dolgokat szokott firkálgatni, majd kezével a levegőben hadonászva, lezuhant, arccal a megszentségtelenített tórára.

Az égen az éji bűvész és varázsló, a zsidó ünnepi éjek holdja folytatta útját a csillagsivatagon át. Messze egy kocsi zötyögött a sárban. Egy-két kalapácsütés hallatszott, itt-ott veregették még a sátorcövekeket, Belsz szent városa a Bűnbocsánat békéjében elnyugodott. Holnap újra kezdheti csodálatos szelleméletét.

Nyomtatható változat