Egy rákosszentmihályi villa három nőlakója emlékezik a magyar fajvédelem legnagyobb úttörőjéről

Istóczy Győző, a magyar fajvédelem és antiszemitizmus múlt századi úttörőjének, a korát fél századdal megelőző nagy magyar elmének három leánya ma is él. Rákosszentmihályon laknak, a világtól visszavonultan, szerény anyagi viszonyok között. Saját szorgalmukból, saját erejükből felépített villácskájukban. Édesapjuktól a híres néven kívül egyebet nem örököltek. Bizony, ez is inkább terhükre, kárukra volt a liberalizmus korszakában. Hiszen a zsidóság az olyan igazán nagy és komoly ellenfelekkel szemben, mint Istóczy, soha nem tud megbocsátani vagy feledni. A három nővér, a sok megpróbáltatás után, nem szívesen fogad látogatókat, Bosnyák Zoltánon, a kitűnő tudóson kívül, soha újságíróknak nem beszéltek még édesapjukról. A legidősebb nővér, özvegy Brády Lajosné maga nyitja ki nekünk a vasrácsos kiskaput, riadtan tekint ránk szikár, csontos arcával. Ahogy belépünk a szobába és helyet foglalunk az asztal mellett, öreges, de ma is méltóságteljes tartásából azonnal megérezzük az egykori nagyasszonyt. Hunyad megye egyik leggazdagabb nagybirtokosának özvegye. Férje az összeomláskor meghalt, birtokát elvették. Ide menekült. Vele jött húga, Hegyi Sándorné, aki ugyancsak Hunyad megyében Brádon volt tanítónő, magukhoz vették harmadik nővérüket, Istóczy Herminát, s itt telepedtek meg. Hegyi Sándorné állást kapott az egyik állami iskolában. Istóczy Hermina betegen fekszik a másik szobában, vele nem találkoztunk.

Körülnézek a szerény, polgári kényelemmel berendezett fogadószobában; az az első érzésem, hogy itt még Istóczy Győző utolsó éveinek elhagyatottsága, nagy-nagy magányossága kísért. Nézem a falakat, a híres apa emlékét keresem.

— Édesapánk nem itt lakott — mondja Brády Lajosné — bent élt Pesten, előbb a Gyöngytyúk-utcában, a mai Gyulai Pál-utcában, aztán a Rökk Szilárd-utcában, a Feszty-házban laktunk; később pedig a tisztviselőtelepen, a Szabóky-utcában. Alig maradt valami emlék édesapánkról, azt a keveset is elajándékoztuk már jóformán mind. Amikor meghalt, mi Erdélyben éltünk, a háztartás feloszlott, hatalmas könyvtárát széthurcolták, azt sem tudjuk, ki vette meg a könyveket.

Mikor az Istóczy-nevet is szégyellni kellett

— Igazán nem gondoltuk — vág közbe Hegyi Sándorné —, hogy édesapát valaha felfedezik. Pedig hányszor mondta nekünk: „Majd a halálom után tudjátok meg, hogy ki voltam”. Mi, gyermekek, persze csak azt éreztük, hogy mennyi hátrány származik politikai kiállásaiból nemcsak rá, hanem a családjára és ránk, gyermekeire. Úgy éreztük, a mi jövőnk is áldozatul esik az ő antiszemita magatartásának. Én például, amikor a tanítóképzőt elvégeztem, beadtam kérvényemet a fővároshoz. Az ismerős bizottsági tagok azt kérték, változtassam meg a nevemet. Vegyek fel Kovács, Nagy, Lakatos, vagy bármilyen más nevet, mert az Istóczy névvel a magyar fővárosban nem lehetek tanítónő. Édesapámat, szegényt bántotta nagyon a dolog, de azt mondta, hogy ő nem áll az utamba, döntsék a nevem megváltoztatása felől magam. S én ősi családi nevünk mellett döntöttem. Lementem Brádra, s ott tanítottam az összeomlásig.

Az Istóczy család eredetéről beszélgettünk. Vas megye egyik legősibb magyar családja az övék. Dömötöriben volt az ősi birtokuk. Ezt édesapánk öccse, Sándor örökölte — magyarázza Brádyné. — Édesapám már gyermekkorában közéleti pályára készült. Nagyon érdekelte a jog, a szépirodalom, történelem, s persze a politika is. Először a megyénél szolgált, aztán a bírósághoz ment, s hamarosan törvényszéki bírónak nevezték ki.

Hogyan lett antiszemita?

— Már akkor foglalkozott a zsidókérdéssel?

— Többször elmesélte nekünk, hogy fiatal korában, pályája kezdetén ő is a liberális fölfogást vallotta. Egy birtokper tárgyalásán azonban a zsidó ügyfelek meg akarták vesztegetni. Nagy összegeket kínáltak fel neki, ha javukra dönt. Apa fölháborodva utasította vissza az ajánlatot. S erre a zsidók valóságos hajszát indítottak ellene, megrágalmazták, hogy pénzt fogadott el tőlük, sőt odáig merészkedtek, hogy azzal vádolták, ő tette meg az aljas ajánlatot, hogy pénzért elintézi ügyüket. Hosszú évek teltek el, amíg végleg kiderült édesapa igazsága. Olyan mély nyomot hagyott benne ez a kellemetlen élmény, hogy nem is maradt tovább a hivatalában. Akkor kezdett foglalkozni a zsidókérdéssel mélyebben. Deák Ferenc biztatására képviselőnek lépett föl.

— Jó viszonyban volt Deák Ferenccel?

— Deák nagyra becsülte apát, nemcsak a közös párt fűzte össze őket, hanem a jó baráti viszony is. Deák egyengette útját Pesten, bemutatta később Erzsébet királynénak is. A parlament múzeumában van egy fénykép, amely együtt ábrázolja apát Deákkal. Még az ő pártjához tartozott, amikor 1875 áprilisában elmondotta első híres zsidóellenes beszédjét a parlamentben. „Nagy nap volt az, gyermekek — mesélte később nekünk, mikor nagyobbak voltunk. — Sokáig készülődtem rá, tudtam, hogy evvel a beszéddel örökre magamra haragítom a liberális világot. Tudtam, hogy megpecsételem életem végéig a sorsomat. De egyszer valakinek szembe kellett szállnia a galíciai áradattal.”

— S milyen hatása volt a beszédnek?

— Ahogy apa mesélte, sokan felfigyeltek rá; akkor már mindenki érezte, hogy a galíciai ár birtokba akarja venni az országot. Észak-keletről egyre többen jöttek hozzánk, s magyar tömegek kivándorlása is elkezdődött, de senki sem mert még olyan nyíltan beszélni a veszedelemről, mint apa. Pár év múlva minden pártban voltak hívei. Akkor ő is kilépett a Deák-pártból, és a nyolcvanas évek elején megalapította az antiszemita-pártot. Ez volt a világ első ilyen természetű pártja. A többi országokban csak ezután kezdődtek az antiszemita mozgalmak.

Az ünneplések delelőjén

— Mikor volt a legnépszerűbb Istóczy Győző?

— Talán a párt megalakulásakor. A tiszaeszlári pör idején a zsidóellenes hangulat szétáradt az egész országban, sok képviselő melléje állott. Még olyanok is helyeselték mozgalmát, akik azelőtt csak félvállról, tréfálkozva beszéltek az egész vállalkozásról. A 12 röpirat című folyóiratnak akkor volt a legtöbb előfizetője. Ausztriában, Franciaországban, Németországban, még Amerikában is kezdődtek akkor a zsidóellenes mozgalmak. Ezekkel mind összeköttetésbe jutott. A berlini antiszemita liga vezetői elismerésük kifejezéséül díszes söröskancsóval ajándékozták meg apát. A francia antiszemita-mozgalom vezére, Edouard Drumont világhírű művének, a La Francé Juive-nek dedikált példányát küldte el neki a fényképével.

Hegyi Sándorné most hirtelen kimegy a szobából, s néhány perc múlva két fényképpel jön vissza. Az egyik Drumont-ot ábrázolja, a megfakult kép jobb felső sarkában jellegzetes betűkkel: „A Victor Istóczy le ciurage ux champion de la lutte antisemitique-témoignage de cordiale sympathie”. A másik képen, fák közt, hatalmas épület látszik, a kép jobbalsó sarkában tintával írva ez áll: St. Bonaventures Seminary v. Colliges Allegany, Cattarauyus Co. N. I. Compliments of Prof A. N. Ez az amerikai tudományos collégium 1890-ben tiszteleti tagjává választotta Istóczy Győzőt. Néhány évvel előbb, 1882 nyarán tartották Európa antiszemita-mozgalmainak vezetőférfiai az első nemzetközi kongresszust Drezdában. Erről Brády Lajosné a következő részleteket meséli nekünk:

— A magyar küldöttséget apa vezette Onódy Gézával, a másik nagy antiszemita vezérrel. Pozsonyban, ahol Simonyi Iván képviselő csatlakozott hozzájuk, nagy tömeg ünnepelte őket az állomáson. Drezdában ünnepélyes fogadtatásban volt részük. Az egyik drezdai étteremben, ahol a tanácskozásokat tartották, Ferenc József magyar és Albert szász király képei, meg Vilmos császár mellszobra mellett ott állt a falon Solymosi Eszter életnagyságú képe. Ábrányi Lajos festette meg erre az alkalomra. A magyar küldöttséget mindenütt nagy tisztelettel vették körül. A kongresszus alelnöke Simonyi Iván lett. Apa többször felszólalt, ő szerkesztette és fogalmazta meg azt a kiáltványt, amit aztán a kongresszus nagy lelkesedéssel elfogadott azzal, hogy megküldik a világ minden kormányának és napilapjának. A kongresszus utolsó napján, az ünnepélyes záróülésen Onódy Géza volt a főelőadó, és a kilencszáz főnyi tömeg kívánságára a végén apának is fel kellett szólalnia. Külföldi barátai biztatták és tartották édesapámban a lelket akkor is, amikor itthon már megszűnt a mozgalom.

A zsidóság legyőzi Istóczyt

— Mi okozta a párt bukását?

— Az, hogy a zsidók már akkor erősebbek voltak. Az antiszemita képviselőknek nem volt pénzük, nem bírták a választási költségeket, nem voltak újságjaik. A sajtó pedig akkor már teljesen zsidó irányítás alatt állott, a többi párt is összefogott ellenük. 1884-ben tizenhét antiszemita képviselő került be a parlamentbe, a következő ciklusban már csak ketten maradtak. De apa mindig kitartott meggyőződése mellett. Valósággal megszállottja volt ennek az eszmének, másképp nem költötte volna rá minden vagyonát.

Mennél jobban elmerülünk a beszélgetésbe, annál érdekesebb színekben bontakozik ki elénk ennek a korát messze-messze megelőző különös, érdekes nagy magyar tehetségnek az alakja.

— Nemcsak a zsidókérdéssel foglalkozott — magyarázták. — Ő javasolta először nálunk a vasutak államosítását, amit húsz év múlva azután Baross Gábor valósított meg. Sokat harcolt a börze ellen, meg akarta adóztatni az ingótőkéket. Kisbirtokvédelmet, nagyszabású telepítést követelt, fölkarolta a szövetkezeti gondolatot, nagyszabású törvényjavaslatot dolgozott ki ezekről, de a megvalósítást éppen úgy nem érhette el, ahogy az antiszemitizmus győzelmét sem.

— Meddig volt képviselő?

— Huszonnégy esztendeig. A Vas megyei rumi kerületet képviselte egészen a milleneumig. Sokszor lejárt választói közé, személyesen intézte ügyes-bajos dolgaikat, nagyon szerették a kisemberek, mert nagyon jó ember volt. Amikor Pesten ügyvédi irodát nyitott, a szegényeknek mindig ingyen képviselte az érdekeiket. Különösen azoknak, akiknek a zsidókkal volt peres ügye. Azoktól még bélyegköltséget sem fogadott el soha. Ráfizetett az ügyvédi irodára, úgyhogy később fel is oszlatta.

Egy kopott kísértet utazgat — saját könyveit árusítja

— S azután mivel foglalkozott?

— Nagyon szűkös viszonyok között volt aztán. Csak tanulmányainak élt. De élete utolsó napjaiig tanult. Tanult, szüntelenül. Különösen a nyelveket szerette, öreg korában már tíz európai nyelvet beszélt. Utoljára, amikor mi, ketten nővéremmel Erdélybe kerültünk, belefogott a román nyelv tanulásába is. Azt mondta, azért, hogyha minket meglátogat, tudjon beszélni a román nyelvű falusiakkal. Szépirodalommal is foglalkozott, elbeszéléseket, tárcákat írt különböző napilapokba. Még utolsó éveiben is többször próbálkozott új párt alakításával, de már teljesen süket fülekre talált. Mindenki magára hagyta, legjobb barátai is elpártoltak tőle. Könyveit bojkottálták. Végül maga volt kénytelen egy-egy munkájára előfizetőket gyűjteni. Az utolsó tizenöt esztendőben úgyszólván szünet nélkül vonaton ült, járta az országot, Pozsonytól Brassóig, Árvától Orsováig utazgatott, és árulta, terjesztette kiadványait. Ekkor már úgyszólván csak ebből élt, de így teljesen elszegényedve is mindig hitt abban, hogy gondolatai egyszer mégis megvalósulnak.

Egy nagy emberi tragédia árnyéka ül ezeken az egyszerű mondatokon. Szinte magunk előtt látjuk a büszke öreg magyar urat mint könyvügynököt.

A haláláról beszélünk ezután;

— Nem volt sokáig beteg, állítólag rákban halt meg 1915-ben, legalábbis az orvos azt mondta. A Kerepesi-úti temetőben, a családi sírboltban nyugszik. A temetési szertartást Hock János plébános végezte. A családon kívül más alig volt ott. Talán jobb is volt apának, hogy nem élt tovább, a Károlyi-forradalom alatt felzendült ghettó őt sem hagyta volna életben.

Meghatottan veszek búcsút az Istóczy-nővérektől. Azóta is szüntelen kísért a nagy úttörő markáns, apostoli alakja, fülembe csengenek Bosnyák Zoltán szavai: „Övé volt a magvetők minden küzdelme és megpróbáltatása, övé a magvetők minden dicsősége is.”

Forrás: Egyedül Vagyunk, 1943. évf.

Nyomtatható változat