HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A meghódított hódítani akaró

Csakhamar elterjedt az egész megyében a vizsgálóbíró ellen elkövetett merénylet híre, és az izgatottságot a népnél a zsidók ellen még inkább fokozta. Telkey szolgabíró volt az első, ki arról hallott, a vizsgáló bíró maga beszélte el neki a történteket és Telkey vitte meg a hírt Tiszaeszlárra Cserjésyékhez.

Mindenki meg volt arról győződve, hogy e merényletek elkövetése mögött Aranymíves lappang, de ezt bajos lett volna bebizonyítani. Azonban Aranymíves e föltevés visszahatását nagyon érezte. A megyebeli uraságok őt kerülték és neki új ismeretségek kötése meg volt nehezítve, sőt még olyanok is, kik őt régibb idők óta ismerték, visszavonultak tőle és nagyon zárkózottak voltak vele szemben. Itt időzése hasztalanságát végre beismerte, de mielőtt Budapestre visszautazott volna, szükségesnek tartotta Goldberger Judittal találkozni. Ez utóbbinak atyja őt lányának különösen ajánlotta.

Egy napon Judit levelet vett. Ezt Aranymíves írta volt. A levélben fölszólította a lányt találkozásra. Judit Cserjésynét kérte meg, engedné át fogatát egy hajtáson Nyíregyházára, hol különféle bevásárlásokat akart tenni, a melyekre szüksége volt és a miket Eszláron nem szerezhetett meg. Cserjésyné azonnal rendelkezésére bocsátotta fogatát és Judit oda kocsizott. Elment Aranymíveshez és véle mintegy egy óráig beszélgetett. Midőn ennek szállását elhagyta s az utczára kilépett, Telkeyt pillantotta meg csekély távolságra a vizsgálóbíróval karöltve. Azonnal megfordult és ellenkező irányban indult tova.

Vajon látta-e őt Telkey vagy véletlenül történt, de midőn Judit egy fordulóhoz ért, mely azon házhoz közel volt, hol szállva volt atyja ismerősénél, elég; hogy Telkeyvel itt másod ízben találkozott, még pedig oly közel, hogy őt többé lehetetlen volt kikerülni. Telkey köszönt és még inkább közeledett feléje.

— Minő véletlen szerencse nagysáddal itt találkozni, mond Telkey. Cserjésyékkel méltóztatott ide jönni?

— Nem, egyedül jöttem. Barátnőm oly szíves volt fogatát idekölcsönözni. Vásárlásokat kellett tennem, holmi apróságokat vettem, melyeket Eszláron nem kaphatok.

— És meddig szándékozik nagysád itt maradni?

— Egy fél óra múlva vissza indulok Eszlárra. És ön?

— Nekem is ugyan oda kell mennem.

— Így tehát együtt mehetünk. Bátorkodom kikérni kíséretét.

— Boldognak tartom magamat önt oda kísérhetni. Megvárjam önt itt?

— Ha oly szíves akar lenni. Siettetni fogom elutazásomat.

Judit elvált Telkeytől, ez pedig az utczán föl és alá járt. Nem kellett sokáig várni, mintegy húsz perez múlva Cserjésyék kocsija előállott és Telkey Judit oldala mellett ült. Tiszaeszlár felé hajtattak.

Egy fiatal ember és egy fiatal hölgy, ha ily alkalom kínálkozik négy szem közti együttlétre, föltéve hogy egyike a másika iránt gyöngéd hajlammal viseltetik, bizonyosan nem mulasztják el, hogy szerelemről ne beszéljenek s vallomásokat ne tegyenek. Eleinte rendesen a szerelemről csak általánosságban szólanak és csak később jön az alkalmazás saját személyükre. Így volt ez Juditnál és Telkeynél is. Mind a ketten már nagyon közeledtek a kölcsönös vallomások teréhez és Judit némely szavai oly kihívók voltak, hogy Telkeynek lehetetlen volt félreismerni szép kocsiszomszédnője szándékát.

Judit a művészetet vegyítette beszélgetése közzé. A zenészeten és éneklésen már túlestek. Judit azt kérdé Telkeytől, vajon a szopránt vagy az altot szereti-e jobban? Telkey igen ügyesen válaszolt, azt mondván, hogy ő az oly hangot szereti legjobban, melynek nagy terjedelme van és mint ilyeneket idézte Brambilla Mariettát és a halhatatlan hírű Malibran Garciát.

—- Én ugyan, úgymond, egyikét sem hallottam, de egy ismerősöm elmondá nekem, mit érzett, midőn ez utóbbit hallotta. Úgyszintén Börne is nagy lelkesedéssel szól róla párizsi leveleiben.

— Szakoly Bellának van ily nagy kiterjedésű hangja, mond Judit.

— Szakoly Bellából nagy énekművésznő válhatnék, ha le tudná győzni azt a bizonyos remegést, mely hangjában is észrevehető, ha többek előtt énekel. Ez csak akkor hagyja őt el, ha neki melegszik és feledi, hogy őt sokan hallják.

— Bella ritka képzettségű lány. Boldog azon férfiú, kit ő valaha szeretni fog. Csak azután meg is becsülje e szerencsét.

— Szakoly Bella a legtökéletesb teremtés, kit valaha ismertem és nem képzelek férfit, ki őt meg ne becsülné, ha őt kezével és szívével boldogítja.

— Nála a bájos külső erkölcsi és szellemi tulajdonságaival egyesülve van. Ő alkalmasint a legszebb hölgy szőkék közt az egész megyében.

— Minthogy pedig a festészek a szőkét első helyre teszik, általán véve azt lehet róla mondani, hogy legszebb az egész megyében.

— Ön is rajong a szőkékért? Ön is elébe teszi a szőkéket a barnáknak?

— Azt én nem mondottam; festészekről szólottam. Nagysád bizonyosan még nem látott barna hajú Évát, szűz Máriát, Magdolnát, Venust, Hebet vagy Psychét.

— Azt kérdeztem öntől, vajon ön is jobban szereti a szőkét és elébe teszi azt a barnának? Ön kitérőleg válaszolt.

— E tekintetben Barna Györggyel tartok, ki így szól: „én nagyon morális ember vagyok, mindig jelenlévőt szeretem.”

— így tehát most, minthogy egyedül vagyok önnel, én tetszem önnek.

— Oh, nem csak ha egyedül látom nagysádat. Mások társaságában is.

— De nem akkor, ha Szakoly Bellával együtt lát?

— Még akkor is.

— Köszönöm a bókot, noha ön talán azt fogja rólam hinni, hogy azt kierőszakoltam.

— Ne tegye föl ezt rólam nagysád. A mi beszélgetésünk így hozta ezt magával. Én abban semmi erőszakolást nem látok.

A beszélgetésben rövid szünet állott be, melyet Judit szakasztott félbe.

— Csak egyről nem vagyok bizonyos Bellánál.

— Mi ez, a miről nagysád róla nem bizonyos?

— Vajon fog-e Bella úgy szerelni tudni, mint én magamban képzelem, hogy egy nőnek szeretnie lehet és kell?

— Nagysád őt hidegnek tartja?

— Nem éppen hidegnek, de Bella mint barátnő úgy szólván minden gyöngéd érzéseit kimeríti, úgy hogy egy férfinak, kit ő szeretni fog, nem sok marad azokból.

— De hiszen nagysád is épp oly hévvel szereti őt, mint ő nagysádat.

— Nem képzelhetem, hogy nő nőt jobban szerethessen, mint én Bellát szeretem. De én azt hallottam, hogy a szívnek két kamarája van s hogy az egyikben a barátság, a másikban a szerelem lakik.

— Ha nagysád ezt magáról hiszi, miért ne hihetne azt róla is?

— Mert én őt még soha sem láttam férfiért lelkesülni. Bellával oly bizalmas lábon állok, hogy neki előttem nincsenek titkai és így tudom, hogy nála még eddig a szerelem ismeretlen érzés. Míg én —

Judit észrevette, hogy kissé messze ment vallomásaiban, érezte pirulását és legyezőjével fedte azt.

— Nagysád félbe szakasztá magát.

— Félbeszakasztottam, mert félek, hogy valami bolondot mondok.

— Az föl nem tehető nagysádról, sokkal szellemesb, semhogy bolondot mondjon. Ha megengedi, ki egészítem azt, a mit elhallgatott.

— Kíváncsi vagyok hallani, vajon kitalálta-e gondolatomat?

— Nagysád a szerelmet theoriában ismeri. Ezen nem lehet csodálkozni. A jelenkor hölgyei azzal vajmi könnyen ismerkednek meg. A franczia regények és színdarabok legjobb tanáraik. Ezek ugyan csak a szerelem anyagi oldalaival ismerkedtetik meg a hölgyeket, míg a költemények magasabb és szellemi röptűek. Nagysád tehát azt a férfiit, kire választása esni fog, szerelme özönével fogja elárasztani.

— Úgy van. Én azt a férfit, kit szeretni fogok imádni, bálványozni fogom. Rabszolganője leszek semmit sem tagadok meg tőle. Ha az óra üt, amelyben érzem, hogy a szerelem valaki iránt erőt vett rajtam, be nem fogom várni az ő vallomását, hanem a magaméval elejébe fogok menni.

— Ez némelykor szükséges. Köztünk férfiak közt is vannak oly félénk, oly szemérmes természetű teremtések, kik nem hiszik, hogy egy nőben, kinekik tetszik, kit titokban szeretnek, szerelmet ébresztettek.

— Vajon léteznek ily férfiak? Ezt nem hittem volna. Én a férfiakat sokkal hiúbb teremtéseknek tartom, semhogy ilyesmit föltételezzek rólok. A legtöbben Caesaroknak tartják magukat, kik jőnek, látnák és győznek.

— Nagysád a nagy tömegről, azokról a férfiakról szól, kik éppen hiúságuk miatt nem érdemesek egy nő szerelmére.

— Önt nem sorolom ezek közzé.

— Harminczegy éves vagyok.

— Mit akar ezzel mondani?

— Azt, hogy egy ember, ki már ezt a kort elérte, lehetetlen hogy még az legyen. Ez legfeljebb húsz éven alóli fiatal embereknél lehet, ha idősb férfiú is még ilyen lenne, hülyének lehetne neveznem.

— És azt hiszi ön, hogy azonnal vagy bizozonyos idő múlva észrevenné, ha egy nő önbe szerelmes?

— Nem hiszem, hogy ez elkerülte volna figyelmemet, mond Telkey sokat jelentő mosollyal.

— Ki tudja?

— Kívánja nagysád, hogy ennek bizonyságát adjam?

— Valóban szeretném hallani.

— Jól van, őszintén fogok szólani. Nagysád engem szeret.

Judit elpirult és lesüté szemeit.

— Nagysád vonakodik ezt beismerni?

— És ha nem vonakodnám, ha ez úgy volna?

— Ne mondja ezt nagysád föltételesen, hanem hogy ez úgy van.

— Ön engem zavarba ejt.

— Azt elhiszem. De vallja be.

— Igen, nem tagadom. Szeretem önt. Hát ön?

— Én viszonoznám szerelmét, ha meg volnék arról győződve, hogy a közé a szerelem közé bizonyos szándékok, tervek, czélok nem vegyülnek.

— Nem értem önt.

— Nagysádat atyja küldötte Eszlárra, hogy itt szépsége, szellemessége, szeretetreméltósága által hódítson. Ön ma azért volt Nyíregyházán, hogy ott Aranymíves ügyvéddel szóljon, ki önnek, utasításokat adott, miképp vegyen le engem lábaimról. Halljon engemet: Nem tagadom a benyomást, melyet nagysád egész valója, külseje épp úgy mint szelleme rám tett. Esküszöm önnek Judit, hogy soha nem fog férfit találni, ki önt oly hévvel szeretendi, mint én önt szeretem és szeretni fognám életem vég perczéig. De én is épp oly hő, oly mindent feláldozó, föltétlen szerelmet követelek. Az az ügy, a melynek keresztülviteléért önt ide küldöttek, igazságtalan, szennyes, ne szentelje magát annak. Oly isteni teremtés mint ön, kell, hogy tiszta maradjon. Ha szeretsz, Judit, egy szavadba kerül, és én a tied vagyok. De válj meg mind attól, mi eddig lekötve tartott, vallásodtól, családodtól. Én nem vágyom hozományod után. Légy nőmmé.

Akarod-e?

Judit Telkey nyakába borult e szavakkal: Egészen a tied vagyok.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Delejezés

Szerelmeseinknek az út, mely még hátra volt, míg Tiszaeszlárra érkeztek, nagyon rövidnek tetszett. Szívesen elhajtattak volna még Szolnokig vagy Szegedig is. Midőn az udvarba behajtattak, itt a cselédek közt nagy sürgést forgást és élénkséget vettek észre. Midőn a kocsiról leszállottak, azt hallották, hogy vendégek érkeztek meg Budapestről. Az egyik báró Golopy Miklós, a másik egy politikai szélső balpárti napilap szerkesztője volt, kit Szendrőy mutatott be Cserjésyéknél. Ezeken kívül még a két Pazonyi Gusztáv, szabadságolt állomású honvéd ezredes és ennek öccse Mihály, végre Szentgothárdy is.

A ház tehát megtelt vendégekkel és csak Juditot és Telkeyt várták, hogy ebédhez üljenek.

Cserjésyné, midőn Judit és Telkey beléptek, azonnal észrevette, minő változás történt az elsőnek lelkében és hogy Telkey mint győztes tért vissza Eszlárra, honnét még nem rég úgy ment el, mint harczra készülő. Nőknek a szerelemben igen éles látásuk van és így Judit szemeiből kiolvasta a szerelem boldogságát.

Báró Golopy Miklóssal az ebéd alatt mindig a delejezésről beszélgettek a vendégek. Mindnyájan, kivévén Pazonyi ezredest, hivők voltak. Ez maga kételkedett a delejezés csodáiban, azt állítá, hogy az nem egyéb szemfényvesztésnél.

— Nem láttad Hansen tanárt? kérdé tőle Golopy.

— Láttam biz azt tavaly Frohnernél volt az ezredes válasza, de az nem győzött meg engem, az sem volt más mint épp oly szemfényvesztés, mint a bűvészek, a féle Boscók, Döblerek, Hermannok mutatványai.

— Az úgy nevezett prestidigitateurök és a hypnotizálók közt igen nagy a különbség, sőt még az utóbbiak és a spiritisták közt is, noha ez utóbbiak közelebb állanak a hypnotizálókhoz, mert ezeknél is a delejezés által juthatni ahhoz, hogy a lélek az emberekkel érthetőleg szóljon, magyarázá Golopy.

— A lélek, a lélek, vitatkozott Pazonyi Gusztáv. Mi az a lélek? Fogalom, tulajdonság, épp úgy mint az erő, az anyagnak hatása.

— Én azt hiszem, szól mosolyogva Golopy, hogy te nem is láttad Hansent, csak hallottál róla, azért szólasz így.

— Ha én azt állítom, hogy láttam, akkor valóban láttam is. Nem szeretem, ha valaki kételkedik szavaimban. Azt mondottam, hogy Frohnernél ott voltam, midőn előadásaira az egész világ oda futott s engemet is rávettek, hogy elmenjek.

— Azon én nem kételkedem, hogy ott voltál, de vajon láttad-e, az más kérdés. Én igen sok embert ismerek, kik színházba járnak, egyetlen előadást sem mulasztanak el, de ha az ember tőlök egy bizonyos darab tartalmát kérdezi, abból szót sem tudnak, mert valamely szép szomszédnéval beszélgettek. Neked is lehettek ily szomszédnőid.

— Az igaz, hogy éppen Hansen előadása alatt voltam elég szerencsés egy igen kedves szeretetreméltó nővel megismerkedhetni, mond az ezredes nevetve, s hogy megvalljam az igazat, egyikünk sem sokat figyelt a mutatványokra. Csak azt láttuk, midőn valami üveg darabot tartott ujjai közt.

— Kedves báró, szólítá föl Cserjésyné, ön minket és főleg a hitetlen ezredest ma megfogja erejéről győzni, nemde?

— Igen szívesen, szép nagysád, válaszol a báró magát meghajtva.

— Gondolja-e báró úr, hogy a spiritizmus által képes lesz bennünket egy bizonyos rejtélyes esetre nézve is fölvilágosítani? kérdé Cserjésyné.

— Tudom, minő esetet gondol nagysád, annak a szegény paraszt lánynak, Solymosi Eszternek eltűnését.

— Nem találja ezt természetesnek? Itt mindenki már hónapok óta csak ezért érdeklődik.

— Magam is érdeklődöm azért és már tettem is kísérleteket lelkeimmel, de úgy látszik, hogy noha voltak engedelmes lelkeim, kik azzal biztattak, hogy a rejtély meg fog fejtetni, úgy ellenséges lelkekkel is találkoztam, kik zavart okoztak psychografikus kísérleteimben.

— Azok bizonyosan zsidók voltak, jegyzé meg Szendrőy.

Általános kaczagás követte ez észrevételt.

Estefelé báró Grolopy a társaság kívánatára csakugyan tett kísérleteket szellemeivel. Kérdé őket: igaz-e, hogy Solymosi Esztert megölték, melyik napon és micsoda órában történt ez, kik voltak gyilkosai, hol ölték meg, mit tettek holt testével, megfogják-e azt találni, világosan ki fog-e a bűn sülni s több efféléket.

A szellemek meglehetősen tisztán feleltek némely kérdésre és ezekből a hallgatóság azt tudta meg, hogy Solymosi Esztert csak ugyan megölték, hogy ez egy zsinagógában történt, leírta továbbá az idézett lélek több zsidó férfi és nő külsejét, valamint egy 15 éves zsidó fiúét is, ki a kulcslyukon át mindent látott. Arra a kérdésre, mi történt a holt testtel, a lélek válasza kissé kétértelmű volt, azt monda, hogy azt a zsinagógában ásták el, de most a holt test a Tiszában, a folyó medrében van, majdnem egészen beiszapolva. Csak egy pontra nézve vonakodott a lélek választ adni, ez lett volna pedig a leglényegesebb, vajon rituális czélokból történt-e a gyilkosság vagy pedig csak egyszerű gyilkosság volt, minden vallási czélok nélkül. Azonban egy másik válasza a léleknek még is némi világot vetett a fölvilágosíttatlan kérdésre.

— Mondd meg Solymosi Eszter lelke, kérdé báró Golopy, miért van az, hogy valamennyi zsidó annyira érdeklődik ezért az ügyért?

— Mert félnek, volt a lélek válasza, ha kisül meggyilkoltatásom oka, ők jövőre meg lesznek fosztva keresztény vér élvezetétől.

A báró ezután még több kérdéseket intézett a lélekhez, de ez mit sem akart többé mondani és makacsul hallgatott.

— Nos, kérdé egyik vendég Pazonyi Gusztávot, még most is kételkedik ezredes úr abban, a mit hallott?

— Mit hallottam én vagy mit hallott ön? válaszol az ezredes. Csak azt a mit nekünk Miklós barátunk mondott. Ő annyira neki van dühödve a spiritizmusnak, hogy lát és hall mindent, a mit óhajt, hogy lásson és halljon.

— Csak nem tartja őt csalónak?

— Az az, ő maga magát ámítja és így azután másokat is.

— Ön igen messze megy hitetlenségében, Guszti bácsi, szól közbe Bella. Mondja, mit kíván, hogy önt meggyőzze arról, a mit ő állit.

— Jól van, megmondom, válaszol az ezredes.

Ki volt az a szép barna lány, ki ön és Telkey közt ült, hugocskám?

— Ah, ön el akarja fordítani a tárgyat, szól Bella.

— Nem én, a tárgyhoz akarok szólani. Mondja hát lelkem, ki volt az?

— Groldberger Judit barátnőm.

— Zsidónő?

— Igen.

— Ha figyelmesen nézte volna őt, midőn Miklós a szellemeket kérdezte és nekünk válaszait meghozta, látta volna, minő gúnyosan mosolygott mindig az a szép angyal. Ha Miklós olyan nagy mester, ám próbálja meg ezt delejezni és őt használni közvetítőül a hallgatók és a lelkek közt, majd meglátná édes húgom, mint sül föl.

— Mert Judit nem fogja megengedni, hogy őt delejezze, válaszol Bella.

Báró Grolopy közel állott a szólókhoz és hallott mindent, a mit az ezredes és Bella mondottak. Utóbb távozott és Judittal szemközt foglalt egy széken helyet. Öltönye oldalzsebéből egy nagy jegecz darabot vont elő és azt mutogatta a körülte ülőknek. Judit hallgatódzott, hogy tudja meg miről beszélnek, de csak annyit hallott, hogy ebből a jegeczből az ember megtudja jövőjét.

— Ugyan kérem, méltóságos báró, szólal föl Judit Grolopyhoz fordulva, igazán meglehet-e ebből a jegecz darabból tudni, minő sors várja az embert?

— Igen, nagysád, tekintsen arra merően, ebben mintegy kaleidoskópban alakulásokat fog látni, melyeket lehetetlen félre értenie, és a melyek ön előtt a jövőt föltárják.

— Ezt valóban szeretném próbára tenni, de azt nem óhajtom, hogy mások is ismerjék jövőmet, mond Judit.

— Becsületemmel jót állok nagysádnak azért, hogy azt senki sem fogja tudni.

Judit, mint a báró kívánta, merően tekintett a jegecz darabra. Ez rá oly hatást gyakorolt, mint egy villanyos gép két sárga réz fogantyúja, ha azokat megfogjuk, nem bírjuk azokat elbocsátani. Úgy ő is nem tudta szemeit levenni arról. Pillái rezgeni kezdettek, szemeiből mintha szikrákat csaholt volna a jegecz darab, utóbb azonban ezek elhomályosodtak, Judit mozdulatlan maradt, szemei még mindig a csillámló tárgyra voltak szegezve, de nem látszott lihegni, melle nem emelkedett, arcza kifejezése az volt mint egy alvó személynél és majdnem azt a benyomást tette a nézőkre, mintha halva volna.

Báró Grolopy bal keze mutató ujját ajkaira illeszté, mi azt jelentette, hogy hallgasson mindenki, ezután intett Telkeynek, ez fölkelt s a báróhoz közeledett. Golopy vele suttogva szólott, mire Telkey több kérdést intézett a delejes álomba merült hölgyhöz. Mind ezek a kérdések a tiszaeszlári esetre vonatkoztak.

Az első kérdés az volt, vajon az, a mit a lélek Golopynak elébb mondott, mind igaz-e? Ezután ugyan azokat a kérdéseket intézte Telkey hozzá, a melyeket Golopy a szellemhez intézett volt. Judit még részletesebben és világosabban, de ugyan abban az értelemben válaszolt, mint a szellem. Mintegy egy óra negyedig tett Telkey kérdéseket és adott Judit mindenre választ. Végre kimerültnek látszott, mire Golopy intett Telkeynek, hogy ne tegyen több kérdést és ezután fölébresztette egy pár delejes vonással Juditot.

Ez mit sem tudott arról, hogy delejes álomba volt merülve és Golopy a jegecz darabot elrejtvén, Juditnak nem jutott eszébe jövője után tudakozódni.

Nyomtatható változat