HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Egy zsidó bosszúállása

Midőn Gloldberger Judit szülőit áttéréséről a keresztény vallásra és férjhez meneteléről értesítette, ennek anyja elájult, idegrángatódzásokba esett, sírt, törte kezeit és talán haját is tépte volna, ha azokat a természet erősítette volna feje bőrébe, de haját a fodrásznál vette, ez neki sokba került volt és így sajnálta azt szétzilálni. Hadnagy fia, az „ezred gyöngye”, éppen otthon volt szabadsággal, fenyegetődzött, azt monda, hogy Tiszaeszlárra fog utazni, párbajra hívja ki sógorát Telkeyt és meg fogja őt ölni, Ezt azok, a kik Náczit ismerték, nem igen hitték, ő ugyan is nem állott nagy vitézség hírében és egyszer már kevésbe múlt, hogy le nem kellett tenni rangját, mivel egyszer Bécsben egy kávéházból, hol dicséretes zsidó modorban henczegett, kidobták és ő azokat, kik őt eképpen meggyalázták, nem merte párbajra kihívni. Azonban apja az ezredesnek, két törzstisztnek és több más tisztnek, kik legszájasabbak voltak, kötvényeit hirtelen megvásárolta kéz alatt s hogy fiát az ezrednél továbbra is megszenvedjék, összetépve adta nekik azokat vissza. Ez a kis kellemetlen eset neki mintegy 18 ezer forintjába került. De mi volt az egy Goldbergernek 18 ezer forint? Ezt ő meg sem érezte. Talán annyiba se került volna a tréfa, mert Náczit bajtársai szerették, ő volt ugyan is ezredénél a szükségben segítő lélek, ha valamelyik tiszt megszorult pénz dolgában, Náczinál mindig nyílt pénztárra talált.

Leginkább bosszantotta Judit hittagadása. Goldbergert magát és föltette magában, hogy bosszút fog állani vején ép úgy mint saját lányán. De miként, azt még nem tudta.

Vissza emlékezett neje egykori kedvesére, a szép és fiatal D . . . H . . . herczegre, kit azért, hogy őt szarvhordóvá tette, egy év alatt elkoldusított és minden ingó és ingatlan javait magára ruháztatta. Ő most, miután amúgy is tudta, hogy legkevésbé járult Judit létezéséhez, még hiúságból származó minden atyai szeretetről is lemondott. Soha nem akarta többé látni a hálátlan, hittagadó lányt, ki őt az összes zsidóság, jelesül a központi izraelita iroda előtt annyira kompromittálta, sőt attól tartott, hogy hitsorsosai most követelni fogják tőle, hogy miután lányát már nem tekinthették úgy, mint ügyük előmozdítóját, járulna most ő is ahhoz az alaphoz pénzével, melyet a pör vitelére és az eszlári foglyok megmentésére ajánlottak föl.

Telkeyvel is ugyan azt akarta tenni, a mi neki D . . . H . . . herczegnél oly jól sikerült.

Budapesti ismerősei közt volt egy, ki jószággal bírt Szabolcs megyében és a ki Telkeyt és ennek vagyoni körülményeit bizonyosan jól ismerte, ennél akart tudakozódni veje pénzügyi viszonyai felől s kíváncsiságát kielégítendő meglátogatta őt.

— Oh, Goldberger úr, minő váratlan megtiszteltetés, mond Platinheim Bernát, ez volt azon férfi neve, kinél Goldberger veje után akart tudakozódni.

Miben lehetek szolgálatára?

— Csak meg akartam önt látogatni, ma üres szabad napon van és otthon nálam ma csak szomorú és bosszús arczokkal találkozom. Örülök, hogy otthonról menekültem.

— És mi okozza azt, hogy kedves családja ma oly rossz kedélyben van?

— Családi baj. Nem hallotta még ön, mit tett Judit lányom? Hisz a lapokban is áll?

— Ah, az? De hisz ön bölcs ember, vigasztalni fogja magát, mond Platinheim.

— Én vigasztalódom, de nőm, gyermekeim tele zúgják füleimet, kivált fiam. Képzelje csak, sógorát, az én vőmet, pisztoly párbajra akarja kihívni. Nemde borzasztó?

— Ah, majd kipárolog belőle a düh, fogadom, hogy nem fogja kihívni.

— Nem ismeri fiamat, az egy valóságos dühös Roland, irtózatos vasgyúró.

— És ki az; a kivel meg akar verekedni a főhadnagy úr? kérdé Platinheim.

— Mondottam már, vőm, az ő sógora, szolgabíró Szabolcs megyében.

— Ah, most jut eszembe, a fiatal Telkey, jól ismerem, jól ismerem.

— Annál jobb, hogy ismeri. Milyen ember? Van e vagyona, jószágai?

— Nem lehet épen gazdagnak mondani, de annyi vagyona van, hogy megélhet és feleségét, gyermekeit is eltarthatja, még ezek sem lesznek koldusok, ha ő meghal.

— Nem kártyás, iszákos? Szeret e vendégeskedni? Költ e sokat választásokra?

— Mind ezt ön nem fogja nála találni. Judit lánya igen boldog lesz az ő oldala mellett, ha ugyan a lelkiismeret furdalások el nem keserítik életét.

— Mit gondol ön, volna e egy mód, a mellyel ezt az embert tönkre lehetne tenni?

— Az lehetetlen. Telkey oly borzasztón jellemes fiatal ember, hogy ahhoz semmi módon nem lehet férni. Ha önnek nincs más módja, mint ez, a mivel őt megrontsa, mint hogy őrült lépésekre akarja őt csábítani, azt javaslom, erről mondjon le.

— Hm, hm. Én nem is épen annyira reá mint lányomra haragszom. Telkey mit tett? Azt, a mit minden ízléssel bíró ember tett volna. A mennyire én lányomat ismerem, ennek nem is kellett hosszas udvarlás, maga ment Telkeynek félúton elébe. És éppen azért egész haragom inkább ellene fordul, mint vőm ellen, ki különben derék ember lehet, csak lányomat ne csábította volna el arra, hogy vallását változtassa.

— Ön tehát csak lányán akar bosszút állani?

Erre adnék önnek jó tanácsot. Tudja-e az ön lánya, mennyit szánt volt ön neki hozományul a kiházasításnál?

— Tudja. 120 ezer forintot, azonkívül ékszereket és egy mázsa ezüstneműt.

— Így tehát bizonyosan bosszantaná az, ha mind azt, a mit ön neki szánt, más nő kapná meg.

Én önt egy igen szép népszínházi énekesnőnél fogom bemutatni. Ezt fogadja föl kedveséül. Ezzel ön két legyet csap agyon egy csapással. Ez a nagyságos asszonynak, az ön nejének is orrába fog menni, tudja, azért a régi dologért D . . . H . . . herczeggel. Ön ugyan lekvittelte magával a herczeggel, de nejének még is tartozik. Azt a pénzt, a melyet Juditnak szánt, költse az énekesnőre, ön akkor a legboldogabb halandó lesz. És hogy fognak azok a nők, a vén és a fiatal, bosszankodni, ha a kegyed kedvesét a színházban pillantják meg azokkal az ékszerekkel, melyeket már mint magukét tekintettek.

— Ah, ön pompás ember, barátom. Mikor mutat be a szép énekesnőnél?

— A mikor parancsolja, ha tetszik, még ma, válaszol Platinheim.

Mind a ketten elmentek a szép énekesnőhez és pár nap múlva az egészvárosban egyébről nem beszéltek, mint Goldberger kedvese rendkívüli szerencséjéről, kinek sikerült oly gazdag és bőkezű jó barátra és kitartóra szert tenni.

HUSZONHATODIK FEJETET

A tiszaeszlári ügy jövője

Azóta, mióta Solymosi Eszter eltűnt, hét egész hó folyt le. Ha végig tekintünk a közbeeső mozzanatokon, csodálkoznunk kell a fölött, hogy az mind eddig le nem bonyolíttatott, sőt azt lehet mondani, hogy alig van remény, hogy az kielégítőleg le fog bonyolíttatni. Attól tartunk, hogy ez azon sok rejtélyes bűnvádi esetek közzé fog tartozni, a minők nem csak nálunk, hol az igazságszolgáltatás valóban vak, hanem másutt is előfordultak. De ezeket is feledik az emberek. Új események a régibbeket háttérbe szorítják és pár év múlva senki sem fog szólni és gondolni se Solymosi Eszterről, se anyjáról, se azokról a férfiakról, kik mindent megtettek, hogy világosságot szerezzenek e homályos ügybe, se magukról a bűnösökről, kik talán szabadon bocsátva magasztalni fogják hatalmas pártfogóikat, kik őket a bitófától megmentették, az ügyes ügyvédekről, kivált Aranymíves Károlyról, ki oly szépen tudta csűrni csavarni a dolgot, hogy egyikének sem görbült hajaszála sem.

Mielőtt befejezzük elbeszélésünket, talán nem lesz érdektelen olvasóink előtt, ha némely mozzanatot említünk föl, mely a pörben és abban az egész ügyben azóta állott be, mióta Aranymíves Károly Nyíregyházán járt, hol a szélső balpárti lap szerkesztője és közte azon összekocczanás történt, mely Aranymíves úr vereségével végződött.

Az események most inkább történelmi, mint regényes jellegűekké lettek és a ki az eszlári ügyet, mint az egy budapesti nagy napilapban naponkint a második lapon megjelent, figyelemmel olvasta, arra az ugyan azt a benyomást kell, hogy tette legyen, mint egy valóságos tárcza regény, melyet naponkint olvas. Még nem tudja, mikor lesz vége, de szeretné, ha az már be lenne fejezve. Némelykor már untatja és fölteszi magában, hogy nem olvassa, de később megfontolván azt, hogy ha már annyit olvasott, most már még sem hagyja azt el s újra neki fohászkodik, tartsanak a folytatások még oly sokáig is.

A tiszaeszlárí bűnüggyel kapcsolatban vagy közvetlenül vagy közvetve több nevezetes mozzanat állott be, ezeket a mozzanatokat elbeszélésünk berekesztő fejezetében el fogjuk mondani, de fölkérjük olvasóinkat, hogy mind azoktól a személyektől, kik eddig szerepeltek ez elbeszélésben, búcsúzzanak el, mert azokkal többé nem fognak találkozni. Most már az elbeszélés tisztán történelmi része következik:

Egyik mozzanat volt a drezdai antiszemitikus kongresszus, melyen három magyar országgyűlési képviselő is részt vett. Hogy itt a tiszaeszlári tragédia is szóba hozatott, az magától értetődik. Ez az ügy Németországban is nagy szenzácziót keltett és általános részvétben részesült. Az országgyűlési képviselők egyike magával vitte Solymosi Eszter arczképét, mely egy fiatal festőnek annyiban volt remekműve, mivel ez Solymosi Esztert soha sem látta és őt csak a leírásból ismerte, de a kép azért még is annyira sikerült volt, hogy mindnyájan, kik Solymosi Esztert ismerték, jelesül anyja, Zsófi nővére, negynénje, Huriné keresztanyja, az öreg bíró Farkas György, és még mások is első pillantásra ráismertek. Magának a drezdai antiszemitikus kongresszusnak egyébiránt semminemű hatása nem volt, min alig lehet csodálkozni, ott ugyanis többnyire német tudósok voltak csak jelen, a kik szeretnek sokat beszélni és a kikre nagyon illik a magyar közmondás, hogy a mely tyúk sokat kotkodácsol, keveset tojik.

Sokkal nevezetesebb volt a drezdai antiszemitikus kongresszusnál az antiszemitizmus magában Magyarországban, jelesül a pozsonyvárosi zsidó ellenes tüntetések és zavargások, melyek némileg utánzásai voltak a muszkaországi zsidók üldöztetéseknek, noha igen csekély mérvben.

Hogy ezek a zavargások most törtek ki, az is csak a tiszaeszlári bűnügy közvetett következése volt. Pozsonyban a zsidók mindig gyűlöltek voltak és az 1882-diki zavargások csak utánzásai az 1836., az 1842., az 1845., és 1848-dikiaknak. Egy Pozsonyban megjelenő német napilap, melyet Simonyi Iván országgyűlési képviselő szerkesztett, sokat járult ahhoz, hogy ezek a zavargások kitörtek. Ő volt azok egyike, ki a drezdai antiszemitikus kongresszuson a magyarországi antiszemitizmust képviselte. Azonban ezek a zavargások csak ablakbetörésekre, bútoroknak az utczára való dobására és azokban tett károkra, kiáltásokra, a zsidók szidalmazására szorítkozott és nem tartott sokáig. Annyi katonaság jött oda, hogy már az első 24 óra után a rend helyre volt állítva. A kormány oda Jekelfalusy Lajos miniszteri tanácsost és az államrendőrség főnökét küldötte. Ez túlbuzgóságában a statáriumot is kihirdettette ott, mi a kedélyeket nem csak ő ellene, hanem a kormány ellen is nagyon fölizgatta, úgy hogy ez utóbbi később jobbnak látta Jekelfalusyt onnét vissza hívni és az ottani főispánt, gróf Esterházy Istvánt nevezte ki helyébe királyi biztosnak, mi a pozsonyiakat némileg megnyugtatta. De nem csak Pozsony városában, hanem a vidéken több kisebb városban, mezővárosokban és falvakban is megindult a zsidók elleni hajsza, jelesül Cseklészen, Szent-György, Bazin, Modor, Nagyszombat királyi városokban, Récsén, Szempczen, Magyarbélen, Ivánkán, Somorján, Duna-Szerdahelyen, Nagy-Magyaron, később pedig némely szomszéd megyékben is, jelesül Nyitra, Sopron, Mosón és Vas megyékben, de kivévén Bazinban és Cseklészen, ezek a hajszák sehol sem voltak még távolról sem hasonlíthatók azokhoz, melyek Pozsony városában lejátszattak. Bazinban a nép a katonaságnak is ellene szegült, egy dragonyost leütöttek lováról, ez egy patakba bukott s a csőcselék itt földet hányt rá, de bajtársai megmentették őt.

Ezeknél a zavargásoknál sok helyütt megtörtént, hogy a zsidók védelmükben tovább mentek, mint azt az önvédelem joga megengedi. Ez alkalommal ugyanis csak két haláleset fordult elő, az egyik egy ember volt, ki, midőn a pálinkás hordókat az utczára hengerítették, annyit ivott a szeszes italból, hogy az benne meggyúlt és ő belé halt. A másik eset Pozsonyban fordult elő. Egy szegény tót itt oly helyre tévedt, hol a zsidók nagy többségben voltak, ezek neki estetek és addig verték őt, míg agyon nem ütötték, de mivel zsidók voltak a tettesek, büntetlenül maradtak. Az e zavargásoknál tett károkat nem becsülik magasabbra mint 11—12 ezer forintra.

Még a pozsonyi zavargások kitörése előtt, miután az államfőügyészség és az igazságügy minisztérium a vizsgálat befejezését sürgette, mi egy Aranymíves Károly által a belügyminisztériumhoz intézett beadvány következtében történt, melyben Aranymíves, a vizsgálóbíró és néhány csendbiztos ellen bűnvádi vizsgálatot kért, mivel ezek az urak állítólag a vallatásnál kínzásokat alkalmaztak, mely beadvány nem csak valamennyi magyarországi lapban, hanem a külföldiekben is megjelent és méltán magára vonta az egész ország indignáczióját, az állami főügyész leutazott Nyíregyházára és Tiszaeszlárra, hogy győződjék meg a dolgok mibenállásáról, de az itt tett nyilatkozatai olyanok voltak, hogy azokból azt lehetett kimagyarázni, hogy ő nagyon is a zsidók részére hajlik. Ezt még megerősítette azon körülmény is, hogy maga helyébe Havas királyi ügyészt nevezte ki Nyíregyházára, kiről mindenki tudta, hogy a zsidók barátja.

Havas azonnal ide érkezése után azzal bélyegezte meg maga magát, hogy egy nyíregyházi börtönőrt arra akart kényszeríteni, hogy hamis tanúságot tegyen és azt mondja, hogy látta, midőn a vizsgálóbíró az egyik zsidó foglyot arczul csapta és kínoztatta, hogy vallomást csikarjon ki belőle. A börtönőr, kit állása elvesztésével fenyegetett, csakugyan vallott is ebben az értelemben, de később ezen vallomását visszavette és azt mondotta, hogy Havas őt erkölcsileg kényszerítette hamis tanúskodásra.

Október második felében a vizsgálóbíró végre is befejezte a vizsgálatot és az összes pöriratokat fölküldötte az államügyészséghez, hol ez még jelenleg is van és nagy kérdés, mit lehet az államügyészségtől várni, miután mindenki tudja, hogy valamint maga a főügyész, úgy Havas államügyész is, ki ellen bűnvédi panasz jelentetett be a börtönőrre gyakorolt nyomás és hamis tanúvallomás tétele végett, zsidó barátok.

Most a következő kérdések merülnek még föl a tiszaeszlári ügyben:

1-ször. Hány zsidó van még befogva részint mint gyanús az elkövetett bűnben, részint csak letartóztatva mint bünpalástoló, mint bűnrészes vagy mint tanú?

Azok a zsidók, kikre Scharf Móricz azt vallotta, hogy látta a zsinagógában Tiszaeszláron, hogy jelen voltak Solymosi Eszter meggyilkoltatásánál és közvetlenül részt is vettek abban, jelesül Schwarz tiszaeszlári és még három más sakter; Scharf Móricz apja és mostoha anyja, azonkívül több tiszaeszlári zsidó, kik nézték, midőn Schwarz elvágta Solymosi Eszter torkát, úgy szintén egyik tutajos is, a zsidó Vogel Ancsel, ki a hulla úsztatásnál főszerepet játszott és az álhullát a tutajosoknak átadta.

2-szor. Kiket bocsátottak az eddig elfogottak közül szabadon?

A rusznyák és oláh tutajosokat, kik újabb időben, hihetőleg a zsidók által megvesztegettetve azt vallották, hogy őket is kínzásokkal kényszerítették vallomások tételére. Továbbá Rosenfeld nevű rabbinus, ki Kassán egy ál Solymosi Esztert kerített, azon felül még többeket, kik kevésbé voltak terhelve a történt vallomások által.

3-szor. Mi fog törtenni Scharf Móriczczal, kit saját biztonsága érdekében tartanak vissza?

Scharf Móricz, mihelyt Nyíregyházát elhagyja, ki lesz téve annak, hogy őt a zsidók vagy méreg vagy más erőszakos módon ki hárítják az útból és megölik.

4-szer. Miképp fog ez a tiszaeszlári ügy végződni és mitől lehet tartani?

A pöriratok most az államügyészségnél lévén, mely annyira sürgette az iratok fölküldését, azok ott fognak heverni, míg minden érdeklődés e tárgyban el fog párologni, mit annyival inkább remélnek elérhetni, mivel a magyarok híresek arról, hogy nálok minden csak szalmatűz. Azonban ezt talán újra felszítaná az, ha az államügyész a pör beszüntetését indítványozná vagy arról oly véleményt adna, mely a bűnösök fölmentését vonná maga után.

5-ször. Mikorára lehet várni a végtárgyalást, az ítélet hozatalát s kihirdetését?

Ez egészen attól fog, mikor fog az államügyészség e tárgyban indítványt tenni.

6-szor. Fölfogják e még egyszer melegíteni a kínzás általi vallatás kérdését?

Minden esetre. Erre ugyan is zsidók és az ő védőik igen nagy súlyt fektetnek.

7-szer. Vajon fognak e a vizsgálóbíró ellen is föllépni az ő ellenségei ?

Erre is ugyan úgy lehet válaszolni, mint az elébbi kérdésre. Aranymíves Károly semmi esetre sem fogja elmulasztani az alkalmat, hogy a megvesztegethetlen férfi ellen föllépjen, már csak azért is, mert minden megvesztegethető gyűlöli a megvesztegethetlent..

8-szor. A hulla csempészési bűn csakugyan be van e tökéletesen bizonyítva?

Olvasóink az előadottakból megítélhették, vajon tökéletesen lett e az bebizonyítva.

9-szer. Igaz-e, hogy Smilovics Jakl csakugyan meg lett vesztegetve?

Ez saját vallomásából, tanuk által és más körülményekből nagyon is bizonyos.

10-szer. A Havas által erkölcsileg fenyegetett Karancsai börtönőr melyik vallomása való?

Az kétséget nem szenved, hogy azon vallomás, hogy Havas őt kényszeríteni akarta; a való.

11-szer. Vissza lettek e vonva a Havas királyi alügyész ellen bejelentett vádak?

Még eddig ez nem történt, de nem lehetetlen hogy azokat vissza fogják vonni.

12-szer. Miként viselik most magukat Solymosiné, Zsófi lánya és Huriné?

Mind a hárman várják az ítélet hozatalát és sorsukba belé nyugszanak Esztert gyászolva.

13-szor. Tart-e még az izgatás a zsidók ellen Szabolcsmegyében és az országban?

Tart bizony és nem is valószínű, hogy az nem csak Magyarországon, de külföldön is megszűnjék.

14-szer. Csak ugyan igaz-e, hogy Vogel Ancsel alá volt vetve a vízzeli kínoztatásnak?

Az ép oly ráfogott és költött hír mint mind azok, a melyeket a fővárosi német lapok hoztak.

15-ször. Csakugyan bűnösök e az elfogott zsidók és csakugyan rituális gyilkosságot követtek-e el?

Ha csak valami rendkívüli csoda nem történik, a rituális gyilkosságot nem lehet eltagadni.

16-szor. Scharf Móricz nagyanyja lemondott e unokájának gyámsága alá helyezéséről?

Ez a követelés soha sem volt nagyon komoly, azt neki csak Aranymíves Károly mondotta be.

17-szer. Vissza vonta-e egészen vagy legalább egy részben Scharf Móricz a maga vallomását?

Ő abból semmit sem vont vissza és még most is következetes marad vallomásaiban.

Miután ezekre a kérdésekre válaszoltunk, nincs többé mit mondanunk a tiszaeszlári véráldozatról, de azt a meggyőződést, hogy az rituális bűntény volt, senki sem tagadhatja el.

Nyomtatható változat