KERESZTÉNYSÉG ÉS NEMZETI SZOCIALIZMUS.

Nem Hitlerről, nem Göringről, nem emberekről szólunk. Nem kutatjuk a különbséget az egykori szocialista hatalmasság, Hilferding vagy az antimarxista Feder pénzügypolitikai élvei között és nem foglalunk állást abban a nagy történelmi kérdésben, hogy Brüning és Papen után Németországban a bolsevizmus jut-e uralomra, ha történetesen nem toppan a történelem színterére Hitler azzal, hogy megmentse a Németbirodalmat és vele Európát az Antikrisztus uralmától. Mi a nemzeti szocializmusban sajátos értékrendszert, olyan szellemiséget észlelünk, amely a maga életelveit kívánja valóraváltani a társadalmi valóságokban. Ez a szellemiség, ez az értékrendszer tehát az, amellyel egybevetjük a kereszténységet. Amikor a kereszténységet és a nemzeti szocializmust szembeállítjuk, nem két politikai rendszerről szólunk, hiszen a kereszténység nem politikai, sem társadalmi programm. A kereszténység nem arrogálja minden e világinak megoldását, nem kecsegtet a társadalmi ellentétek megszüntetésével, de mindennél többet nyújt: megtanít arra, hogy benne, e világban, de lélekkel a világon felülemelkedve éljünk. A kereszténység nem cáfolja meg tanát, hogy ez a föld siralomház is, hiszen a kereszténység nem epikureusok szemlélete, nem elpuhult kényelemkeresők életfelfogása, nem a nyugalom, az elposványosodás, a komfortizmus bölcselete. A kereszténység társadalmi akarata egyre irányul csupán: e világon megvalósítani a teremtett, ezért méltóságos ember lelki kibontakozásának társadalmi feltételeit.
Egyengeti-e, keresztezi-e a nemzeti szocializmus a keresztény lélek örök értékek felé kibontakozásának útjait?
Egyszerű elemzés szerint a nemzeti szocializmus a nacionalizmus és a szocializmus összetevője. Nacionalizmus! Ugyan mi ennek a hódító fogalomnak, ennek a lenyűgöző szónak a lényege? Nemzetérvényesítés! Nemzet? Kétségtelen, az emberiség nem emberek, hanem nemzetek összessége. Az egyén nem közvetlen kapcsolódik az emberi mindenségbe, hanem kiteljesedik a nemzetben, hogy azon keresztül létével belekapaszkodjék az emberiségbe. A nemzet a legátfogóbb életformáló természetes közösség. A legátfogóbb emberi életforma, ami rajta túl mutat a társas lét síkján: alaktalan, felfoghatatlan. Emberiség? Határtalan, — semmi. Ha az emberi kapcsolódás szélesebb tereken érvényesül, bizony határozatlanná, formátlanná válik. Az emberiség teljességének nincsen külön életformája, a nemzet a legmagasabbrendű képlet, ha annak tartálya szétesik, vagy tartalma kicsordul, formátlan masszaként folynak széjjel az emberi értékek, míg a történelemnek egy újabb tégelye, a történések rendjén kialakult új embertartály egybe nem gyűjti a széjjelszóródó emberi értékeket. Ugyan mi ennek a legmagasabbrendű emberi életformának, nemzetnek alapja?
Talán a nyelv? Sokaktól elfogadott nézet, amit Gyulai mond: a nyelv valóban nem csupán külsődleges konvencionális megnyilatkozása a gondolatnak, hanem lelki tény, ami egy nemzet sajátosságát adja meg. A nyelvben egy nemzet szelleme, múltja, történelme él, kétségtelenül egyik tényezője a népközösség kialakulásának és szerves összetartozásának. Ha ez így van, kérdezzük, miért nem alkot egyetlen nemzetet az Egyesült Királyság és az U.S.A., Spanyolország és Argentína minden nyelvi egysége ellenére és miért nem áll előttünk egységes nemzeti életformaként az a Kína, amely még mindig csupán földrajzi fogalom gondolatkincsünkben. Kétségtelenül, a nyelv egymagában nem nemzetkialakító és nemzetelhatároló tényező.
Talán a faj az, amelynek ereje a nemzetek kialakítója? Itt még nem vetjük fel a faj fogalmának nagy kérdését, csak Seignobost idézzük, aki szerint még a történelemelőtti időkben sem voltak tiszta fajok Európában, hiszen a francia is fajkeverék, miért is nincsen francia faj, nincsen francia típus. Ha azonban nincsenek tiszta emberi fajok, ugyan mit lehet elkezdeni egy etnográfiára, illetőleg antropológiára alapított politikával? Ilyen politikának elemei és rendszerei ugyanis a tudomány fejlődésével változnak és a fogalmak tartalmát mindenkor az a körülmény szabja meg, hogy mit tekint az antropológia jellegzetes emberi fajjegynek. Elképzelhető-e, hogy a nemzetek nem a bennük rejlő hatóerők, hanem az embertan tudományos kategóriái szerint élnek és különülnek el? A nemzetek önmaguk határozzák meg létük lényegét és történelmi létük feltételeit. Ha fajtákon múlna a nemzetek lényege, akkor ugyan Franciaország és a francia nemzet élete a ligur, a kelta, a breton, vagy a normand fajon alapszik-e? A normand, a dán, a kelta, az angol, vagy ugyan melyik faj jelenti e brit nemzet alapját. A sovinizmus tüzében égő USA a germán, a latin, a kelta „fajoknak” köszönheti-e nemzeti életének jellegzetességét? Nem. Nem csupán a faj teremt nemzetet.
Vagy talán gazdasági közösség, például vámközösség ténye alakít nemzeteket? A Zollverein nem haza. A kettős dunai monarchia vámközösségben élte a maga életét és népei mégsem alkottak egyetlen nemzetet. Az olasz nemzet in statu nascendi megvolt, mikor még vámsorompók tagolták gazdasági elkülönült területekre Itália földjét. Elismerjük, hogy különösen geopolitikai tényezők jelentős történelemalakító erők, hiszen a középkori szellemű patriotizmus a hazává szélesedő szülőföld szeretete. Maurice Barrès is a föld és a halottak művének tekinti a nemzetet. De joggal kérdezzük: miért nem az avarok, a gepidák és a hunok alkottak itten nemzetet, hiszen rájuk ugyanazok a geopolitikai tényezők hatottak, amelyeknek érvénye a magyarság életét is alakította. A skandinávok miért tagozódnak három nemzet keretébe, a Pireneusok népei pedig kettőbe, az azonos geopolitikai adottságok ellenére. Ha ezek formálnák ki a nemzeteket, akkor ma nem lenne Észtország, Lettország, Finnország és Litvánia, hanem egyetlen nemzet életét töltenék ki a baltikum népei.
Talán a vallás a kizárólagos nemzetalapító tényező? Csodálatos. Egyetlen nemzeti öntudattól duzzad a németség, Anglia, az USA és a magyarság, pedig mindezek vallási szempontból mennyire tagolt nemzetek. Ezzel szemben vallási azonossága ellenére külön nemzeti életet él a francia és az olasz, a norvég és a svéd, a spanyol és a portugál, pedig az utóbbiaknál még geopolitikai tényezők is kimélyítik a vallásközösséget és a nyelvi rokonságot. Honnan tehát a nemzet?
A nép ott él nemzeti életet, ahol odaadó hűséggel ápolják a közös múlt dicsőségét, a nép nagyjainak emlékét, a közösen meghozott áldozatok büszke tudatát. A nemzet a történelem műve. A történelmi emlékek hagyatékából és ennek továbbfejlesztésére irányuló akaratból tevődik össze a nemzet öntudatkincse. A haza földjéhez tapadó öröm és fájdalom, remény, áldozat és hagyomány, vér és könny dicsőségteljes közössége — ez a nemzet. A nemzet benne muzsikál a mezők dalában, benne sír a nép hangszereinek játékéban, benne gyökerezik a haza klímájában, mindenben, ami nem racionális, mindenben, ami a rideg értelmen felül hat és érvényesül. A nemzet demarkációs vonala nem az országhatár, nem vámhatár, az a lelkekben húzódik. Ez nem szentimentalizmus, ez nem iskolás szólam, ez benne lakozik mindazokban, akik nem csupán észszerűen elképzelik, hanem élik is a nemzethez tartozás tudatát. Akik pedig, mint némelyek teszik, gúnyolódnak annak állításán, hogy a nemzet a történelem műve, mondván, hogy ez iskolás bölcsesség, vegyék tudomásul, hogy nem csupán a gyors ütemben és mindenáron megreformált „igazság” a való igazság, hanem történetesen az is igaz maradhat, amit magyar nemzedékek hosszú sora annak érzett és vallott. Mert nem mindig, sőt ritkán a divatos új elv a valóban igaz.
Népek mindig voltak történetünkben, de nem nemzetek. Nemzet akkor született, amikor a nép öntudatkincse gazdaggá vált a szabadság átérzésétől. A szabadság fáklyavilágánál nézett először a nép történelmének tükrébe és felismerte önmagában a nemzetet. A nemzet megérzésével kezdi életét a nemzet. Ezért nemzet és nemzeti érzés egyszerre születik. A szabadság és a nacionalizmus ikergyermekei az emberi kiteljesedés vágyakozásának: mert a nemzet természetes közösség. Az ember csupán a természetéből folyó szervesen és nem racionális hatás eredményeként kialakult közületekben tudja kifejteni valóját.
A család, a hivatásközösség, a nemzet azok a társadalmi keretek, amelyek az emberi természet kiteljesülési vágyának eredményeként fejlődnek ki, tehát amelyek nélkülözhetetlen tartozékai az emberi természetnek. Ha racionalista önkénnyel ezektől az életkeretektől, emberi életelemektől megfosztjuk az embereket, valójuknak egy részétől fosztjuk meg őket. Az embernek joga van a nemzeti életre, mert enélkül nem teljes a léte, nem élhet természetének megfelelő életet. Innen Max Scheler megállapítása: az emberiség nemzetekben éli ki erejét és képességeit. Az emberiség rendeltetését nem tudja megvalósítani, ha palettájáról hiányzik egyetlen nemzet színfoltja. Elszürkül az emberiség, ha megfogyatkozik nemzetekben. Az ember teremtéséből folyik tehát nemzetiségének öntudata és a hazává szélesült szülőföld szeretete. A teremtés gondolatának logikáját követi tehát az, aki a történelem során természetes fejlődéssel kialakult, az emberi természethez tartozó nemzetek fejlődésének útját egyengeti. Aki tehát hozzásegíti az embereket a természetükből folyó nemzetük életéhez és ennek kibontakozásához, az voltaképpen minden — a nemzetben érdekelt — egyént érvényesít. Természetes, történelmi nemzetek érvényesítése mi egyéb, ha nem emberérvényesítés, embervédelem? Éppen ezért a teremtés szándékát keresztezi az, aki a nemzeti életközösség lelki gyökereire tapos, aki a látszatnemzetek mechanikus létezésének erőltetésével megfosztja az embereket természetes kiteljesedésüknek lehetőségeitől. Ott, ahol egy külső hatalom egy korábban kialakult élő nemzet helyén önkényből vagy merőben racionális alapon formális nemzetkeretet létesít és hatalmi eszközökkel fenntart, hosszú időre megszűnik az itt élő egyének természetéből sarjadó nemzetképződés, vagy már korábban kisarjadt nemzet fenntartásának lehetősége. A látszatnemzetek bitorolják a nemzetek helyét a népek életében, fennmaradásuknak erőltetése, mesterséges terjeszkedésük nem nacionalizmus, hanem imperializmus, amely kompromittálja és megfertőzi a népek lelkéből fakadó nemes nemzeti gondolatot. Ha egyik nemzet kilép medréből, hogy elmossa más népek nemzetté fejlődésének minden lehetőségét, az egyik nemzet uralma a másik felett mindig pogánnyá válik, mert kultúrellenes. Hiszen ha sikerrel jár, egy nemzet géniuszának lángja lobban ki, tehát az emberiség lesz egy nemzettel szegényebb. Ezért minden imperializmus pogány, legyen az akár vallási, akár gazdasági színezetű, vagy eszmétlen, tehát öncélú. Az imperializmus szabadságában, tehát méltóságában támadja meg az embert, mert az ember szabadságához, jogaihoz tartozik, hogy a maga természete szerint, tehát nemcsak családjában, hivatásközösségében, de tulajdon nemzetében is éljen. Ezért az embernek joga, sőt kötelessége saját teremtett énjének természete érdekében, megvédeni pátriáját és nemzetiségét. A kereszténység szelleme tehát nem adja fel a nemzetet, nem lazítja, nem tompítja a nacionalizmust, hanem éppen ellenkezőleg, annak erkölcsi jogosítványát állítja ki. Az, ami ellen a kereszténység szelleme küzd, nem nacionalizmus, hanem a pogány imperializmus. Így ütközik a keresztény nacionalizmus a pogány nacionalizmussal, tehát a nemzeti gondolat elfajzásaival, a nem-nemzetek, a társadalmi álképletek imperializmusával.
Pogány-e tehát, vagy keresztényszellemű a német nemzeti szocializmus nacionalizmusa? Amíg ellenhatása más nemzetek öncélú vagy gazdasági imperializmusának, amíg a létjogában megtámadott nemzet önérzetes fellépése egyéniségéből folyó méltóságának elismeréséért, nemzeti egyenjogúsításáért, addig keresztényi ez a nacionalizmus is. Pogány elemek vegyülnek azonban ebbe a német nacionalizmusba is, mert magasabbrendűnek tartja saját nemzetiségét minden más emberi közösségnél, tehát elveti az emberi származás és elrendeltetés azonosságából folyó egyenlő emberi természet elvét. Ez a pogány hiúság, a szűk európai térre szorult nemzetek kölcsönös lenézése az, ami jellemzi ezt a fajta nacionalizmust is. Ha a tömegember egyik típusa, miként Schütz Antal kimutatta, a farizeus, aki imigyen szól: „Uram, hálát adok neked, mert nem vagyok olyan, mint a többi”, akkor farizeus a pogány nacionalista is, aki szemforgató módon ad hálát, mondván: „Uram, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan nemzethez tartozó, mint a többi”. Ez a farizeusok, tehát a tömegemberek önfelmagasztaló nacionalizmusa. Ezért amíg a germánság nemzeti önértékelése minden más néppel szemben felsőbbrendűséget tulajdonít a német nemzetnek, addig nacionalizmusa éppenúgy nem keresztény szellemű, mint ama brit vagy francia imperializmusé, amely a németségnek mai ösztönéletét kiváltotta.
A nacionalizmus elemzése után vizsgáljuk a hitlerizmus másik elemét: szocializmusát. A történelemben eddig tényleg tapasztalt — nemcsupán ideológusoktól föleregetett színes elméleti szappanbuborékok, hanem tömegeket mozgató — valóságos szocializmusok szülőanyja a XIX. század gondolatvilága. Ez a magyarázata annak, hogy minden tapasztalható szocializmus racionális elképzelések szüleménye. Egy, az élet igazságtalanságain felindult lélek megalkotja az érzelmi beállítottságának megfelelő fogalomrendszert és ennek a fogalomelemeit akként csoportosítja, hogy összefüggéseikből — látszólag logikus folyományként — szükségképpen kialakuljon az, amire lelke vágyik. Ezek a racionalizmus gondolatmódszerével kidolgozott szocializmusok mind megegyeznek abban, hogy megtagadják a hagyományos felfogásokat és életformákat és elítélik azt a társadalomszemléletet, amely látszólag a közjó érdekében kívánja szabadjára engedni a társadalmi életerőket abban a balga feltevésben, hogy az erőknek szabad játékából feltétlenül az adott körülmények között legtökéletesebb társadalmi helyzet alakul ki. Ezeknek a szocializmusoknak ellensége minden, ami tradicionális és minden, ami társadalmi naturalizmust hirdet.
Három gondolatelemet ismerünk fel minden szocializmusban: egyénfeletti életszemléletet, a jelen bírálatát és a jövőnek biztató színekkel megfestett vágyálomképét. Az első gondolatelemmel kapcsolatban helyesen állapítja meg Cole a szocializmusról, hogy az a munkásosztály bölcselete. Corradini ezt az elvet már átfogóbb eszmével telíti, mondván, a szocializmus a kizsákmányolt nemzetek bölcselete. Talán a legkifejezőbb és legmagasabbrendű felfogása a szocializmus életszemléletének egy ismeretlen szerző gondolata: krisztusi szellemet Kain szelleme helyébe.
A jelen bírálata és a vágyott jövendő perspektívája legtöbbször csak a gazdálkodás síkján nyilatkozik meg. Még egy Stamler is csupán központosított kényszergazdálkodást lát a szocializmusban és nem esik messze ettől Cathrein felfogása sem. A legátfogóbb és legkevésbé racionálisztikus az a felfogás, mely a szocializmusban az erkölcsi elv érvényesítését látja a jelen értékelésében és a jövő életformájának kialakítására irányuló törekvésben.
A racionalizmus jegyében kigondolt szocializmusok abszolút értelműek. Időre, népre, természeti, történelmi adottságokra tekintet nélkül hirdetik, hogy mindenütt azonos fejlődési fokokon megy keresztül a társadalom és a fejlődés eredményeként szükségképpen mindenütt a szocializmus elképzelésének megfelelő társadalmi helyzet alakul ki. A társadalmi fejlődésnek tehát mindenütt ugyanazok a törvényei. A racionalizmus dogmáját, az egységes társadalmi fejlődésvonalnak mivel sem bizonyított tantételét ma már megdöntötte egy másik fejlődés, a társadalomtudományé. Ezért a XX. században keletkező szocializmusok már nem a racionalizmus szellemi tőkéjéből sarjadtak, hanem mindenütt az adottságokhoz simulva keresik az erkölcsi törvény és az életvalóság összeegyeztetésének lehetőségeit. Ezek a szocializmusok már többé nem eszmerendszerek, nem merev fanatikusoktól kiagyalt ideológiák, szellemiségük csupán néhány irányelvben nyilatkozik meg: a színvonal emelése (MacDonald: leveling up), kollektív akarat, kollektív szellem (H. G. Wells). A XIX. századbeli, általános értékűnek vélt szocialista törvényszerűséggel szemben ezek a XX. századbeli szocializmusok viszonylagos (relatív) értelműek. Valóságonként különböző ezeknek a szocializmusoknak értelme, értékelmélete és társadalmi akarata. Minthogy pedig munkaterületük természetszerűleg a mindenütt tapasztalható legnagyobb társadalmi közösség, ott, ahol ez már a nemzet fokát éri el, a szocializmus a nemzet életkeretében törekszik érvényesülni. A relatív értelmű szociálizmusok tehát társadalmi valóságonként, következésképpen nemzetenként különbözők. Ezek szerint a modern szocializmus, akár tudja ezt magáról, akár megtagadja ennek a tételnek elismerését, szükségképpen „nemzeti” szocializmus.