ELSŐ FEJEZET

Valami csavargó kutya keserves vonításba kezdett odakint az utcán, s hangjára felébredt Ráchel. Szemét még nem nyitotta ki, úgy hallgatózott és találgatta: hány óra lehet.
Mindenesetre virradt már.
A mocskos ablakon keresztül halvány szürkeség derengett be a szobába, ahol az alvók neszeléséből pontosan tudta, ki merre van. Josua, az ura, biztosan hanyatt feküdt megint, mert hangosan horkolt és nem ébredt még fel az ajtó mögött, a földre dobott vackon, Juda se, mert egyenletesen sípolva lélegzett. A belső falnál motoztak a kisebbek, akik ketten feküdtek, lábbal egymásnak a deszkából összerótt ágyon.
Nehéz, meleg szag terjengett a falak közt: az örökké füstölő kályha, az alvók kigőzölgése, az izzadt ágynemű, a dohos szekrények és Josua zsákjának szételemezhetetlenül elkeveredett szaga.
Nyújtózott a dunna alatt és tudta, hogy most már fel kell kelnie, elkezdeni mindennapi robotját a családért. Elégedetlenséget érzett, mint húsz esztendeje minden nap, s néhány percig viaskodott önmagával, de aztán a kötelesség győzött. Kibújt a takaró alól és magára kapkodta a flanel szoknyát, a kendőt, lábát pedig papucsba dugta.
A sötétben óvatosan kerülgette az alvókat, kereste a gyufát, hogy világosságot csináljon. A lámpa fénye sárgán ömlött szét a törött, füstös ernyő alól.
Brandstein Josua, ahogy Ráchel előre tudta, csakugyan hanyatt feküdt. Lába kilógott a takaró alól, s olykor megmozdult, mintha most is az utcákat járná, mint húsz éve minden nap. Álmában tán kiáltozott is, ahogy megszokta, míg vállán a zsákkal, elgondolkozva ballag végig egész Tarnopolon, megállva minden ház kapuja előtt:
- Mi van eladó?…
Odament hozzá és elkeseredetten rácibálta a dunnát, amelyben a toll mind egy helyre szaladt már össze, olyan öreg volt.
Megigazította a takarót a kicsiken is, Judát pedig rázni kezdte, hogy ébredjen fel. A fiú mély alvó volt mindig, most is sokáig kellett küszködnie vele, míg végre lelket verhetett belé.
- Mi az? – nyöszörgött, mikor végre kinyitotta a szemét. – Mit akarsz, mama?
- Kelj fel, virrad. Apád is mindjárt felébred.
- Hagyj engem békén.
Befelé fordult, s tovább akart aludni, de Ráchel makacsul és most már haraggal rángatta. Mindennap így ment ez, mire sikerült életre cibálnia, szinte gyűlölte a fiút. Gyakran átkozódva húzta le róla a takarót, vagy vizet öntött a nyakába, de most nem akart e drasztikus módok egyikéhez se folyamodni. Elvégre az utolsó reggel volt ez, mikor Judát itthon költötte. Gyengéd próbált lenni, bár nem nagyon sikerült, s végül sziszegve suttogta neki:
- Megölöd anyádat a lustaságoddal…
- Kelek már…
A vékonynyakú, nyurga fiú kibújt a szürke, zsírosan ragadó párnák közül és hosszan nyújtózkodott. Ahogy ott állott, szakadozott ingében, csontjai is kiütköztek s Ráchelt mély szánalom töltötte el hirtelen. Haragja már elpárolgott és könny szökött a szemébe, mert arra gondolt: tán soha többé nem látja. Idegenek, vagy egyenesen ellenséges, rossz emberek közé kerül, akik majd kihasználják gyengeségét és gyámoltalanságát.
Josua, az ura ugyan, ha szóba került Juda távozása a család szárnyai alól, s ilyesmit mondott, mindig haragosan legyintett és fölénnyel utasította el az aggódó szavakat:
- Nem ismered a gyereket, Ráchel! Az én fiam ő, nem a tied…
Ilyeneket mondott, s a szomszédok is váltig erősítgették, hogy nem kell féltenie Judát, aki lusta volt ugyan, nehezen mozduló, de néha valóban meglepő üzleti érzékről tett tanúságot. Már tízéves korában ötletes boltokat csinált, az utcában ma is példaképpen emlegetik a kicsik előtt a Brandstein-fiú egyik cselekedetét. A mészárostól pár fillérért megvette a hulladékot és csontot, az öreg Chajimtól pedig a penészes rizst kunyerálta el, s kutyaeledelt főzött belőle. Vödörbe öntve vitte magával a városba, s néhány hivatalnok házánál, ahol kutyát tartottak, szívesen megvették, sőt újabb megrendeléseket adtak neki. Pár hétig akkor többet keresett, mint az apja. Sajnos azonban később megunta a dolgot és abbahagyta.
- Nem baj, – legyintett Josua, mikor Ráchel emiatt panaszkodott. – Nem baj… Nyugtalan szellem a fiú. Majd nagy üzletember lesz belőle valaha. A házalásból még senki se gazdagodott meg, Ráchel. Te csak ne féltsd Judát, többre viszi, mint az apja. Örökké kutyaeledelt áruljon? Vagy az én zsákomat örökölje? Hagyd csak, asszony. Nem kell erőltetni. Azt tegye, amihez kedve van. Az üzlet fiam, megérzés dolga, nem szorgalomé. Látod, én egész életemben szorgalmas voltam és mire jutottunk vele? No? Semmire ugye? Én nem is voltam üzletember, csak egy slemil zsidó… Isten adja, ebből a fiúból még lesz valami…
Brandstein Josua, bár csak házaló volt Tarnopolban, okos embernek számított. Gyakran kikérték tanácsát a szomszédok, sőt nem egyszer maga az öreg Chajim, a boltos is, pedig annak háza volt és megért vagy hetven esztendőt.
Ráchel belenyugodott, hogy az urának igaza van, s a maga módja szerint kényeztetni kezdte Judát. Ezért vált lusta és nyafogó suhanccá, s ezért zsarnokoskodott az egész családon. Nem bánták. Josua se, aki pedig keményen fogta a gyeplőt és nem sajnálta az ütleget a gyerekektől. Volt idő, hogy Ráchelt magát is megütötte. Juda soha egy rossz szót nem kapott tőle, úgy bánt vele, mint egyenrangú társsal, vagy mint egy drága hangszerrel: óvta és kímélte mindentől.
Az utca többi gyerekei már hajnalban felkeltek a családfővel együtt és segítettek az üzletben. Josua soha el nem vitte Judát városi útjaira, pedig néha jólesett volna a segítség, mikor degesz zsákkal kellett órákat járnia, s mire hazaért, szinte azt sem érezte, hogy válla van.
Juda zseni volt és a család reménysége.
Ami a polgári famíliákban a zenei tehetség, ugyanaz volt Brandstein Josua szemében a fiú üzleti érzékének megmutatkozása. Néha szombatonként, mikor otthon ültek, vagy a templomba mentek imádkozni, ravasz kérdéseket tett fel neki, s szeme ragyogott, ha ügyes válaszokat kapott. Jelentőségteljesen pillantott Ráchelre, mintha azt mondta volna:
- No látod, micsoda lángelme.
így érte el Juda tizennyolcadik évét és akkor az apa elhatározta, hogy szárnyára ereszti. Hetekig tanácskozott a szomszédokkal, de különösen az öreg Chajimmal, hogy mitévő legyen. Végül úgy határozott: Magyarországra küldi. A rabbi ismert ott néhány embert, valami Beregszász nevű városban a sógora maga is rabbi volt, s megígérte, hogy annak ír levelet Juda érdekében.
Mikor a fiúnak megmondta: milyen tervei vannak vele, álmosan pillantott rá és vállat vont:
- Mindegy. Én elmegyek, ahová akarod, papa…
- Úgy is kell – szólt közbe Ráchel – a fiú legyen engedelmes és alázatos apja akaratával szemben.
Az előkészületek már hetek óta folytak. Josua vásárolt egy zsákot, hasonlót ahhoz, amilyennel ő járta a tarnopoli utcákat s mindenféle apróságot szerzett be. Színes szalagokat, gyerekeknek való olcsó játékot, fésűket és üveggyöngyöket, zsebkést, csillogó brosstűket s más haszontalanságot, amit a falusiak szívesen megvesznek néhány fillérért.
Egyébre nincs is szükség.
Mi kell még egy vándorútra induló fiatalembernek, aki kereskedői tehetségéből akar megélni? Városok akadnak, azokban felfrissítheti készletét, ha már fogyatékán van a portéka s ott állapodik meg, ahol elegendő kilátása kínálkozik a boldogulásra.
Josua nem csinált nagy ügyet a fiú utazásából s nemigen bántotta Juda távozása Ráchelt sem. Eleinte ugyan sóhajtott néhányat, de aztán, hogy az ura olyankor szigorúan rápillantott, ennél tovább nem is ment. A kisebbek valóságos lázban várták bátyjuk indulását. Az előkészületek felgyújtották fantáziájukat s egész nap azt játszották, hogy ők Juda és nyugatra vándorolnak. Anyjuk ingeket és egyéb fehérneműket foltozott, ruhákat stoppolt és csomagolt be az ócska bőröndbe, amit majd bátyjuk a zsák ellensúlyozásaként mellére akaszt.
Tegnap este alig lehetett őket ágyba dugni és csak akkor nyugodtak bele, hogy nem virraszthatnak, mikor anyjuk megígérte: Juda indulásához felkelti majd őket.
Ráchel elnézte most a fiút, ahogy ott állt a petróleumlámpa sárga fényének körében, szakadozott ingben, vékonyan, soványan s legjobban szerette volna magához láncolni, vagy vele menni, hogy ne legyen egyedül az ellenséges világban. Hiszen még az állat is szereti a maga kölykét. Egyszerre minden hősiessége odalett, gyulladt szeme megtelt könnyekkel és félre kellett fordulnia,
hogy Juda ne lássa gyengeségét.
Szipogva gyújtott tüzet, s vizet tett fel, hogy teát főzzön. Az ütődött mázú vödörből teleöntötte a mosdótálat is, amelyen rajta volt még a tegnapi szappan száraz, megbarnult habja.
- No – mondta -, itt a víz.
Juda odaállt a szék mellé és kezét óvatosan belemártotta a tálba. Néhány cseppet arcára és szemére csapkodott a vízből, aztán a törülköző után nyúlt.
Közben az apja is felébredt. Nyújtózott, ásított és krákogva, harákolva kérdezte:
- Hány óra?
- Azt hiszem, hat… – vetette oda meg se fordulva Ráchel. -Úgy.
Kidugta lábát az ágyból, felült és köhögött, aztán nézte, hogy hová köpjön. Beleturkált a szakállába, majd a csizma után nyúlt. Arca fáradt volt és öreg. Sokkal öregebbet mutatott ez a barázdás, ótestamentumi szakállal keretezett ábrázat, mint amennyi Brandstein Josua volt.
Nem szólt se Ráchelhez, se a fiúhoz. Komoly volt és ünnepélyes.
Ő is megmosta kezét, szemét és arcának a szakállból kilátszó részét, aztán felöltözött.
A szekrényből kivette a kis bársonyzacskót és lassan motozott vele.
Az asztal mellett állott, mormolva imádkozott s közben szeme ide-oda járt az asszonyról a fiúra, meg az ágyra, amelyben a két kicsi aludt. Gépiesen hadarta a héber szöveget, olykor-olykor belepillantva, inkább csak szokásból, a mocskos szélű imakönyvbe. Megvakargatta szakállát s mikor látta, hogy Ráchel az elkészült teába, az ő csészéjébe három kockacukrot akar tenni, hirtelen abbahagyta az ájtatoskodást. Haragtól vöröslött az arca, úgy szólt rá az asszonyra:
- Hányszor mondjam még, hogy ne pazarolj, Ráchel? Hányszor mondjam még, hogy csak két cukorral iszom a teát? Nem vagyok olyan gazdag, hogy három cukorral igyam…
Ráchel némán hallgatta a szemrehányást. Amikor csak lehetett, becsapta a cukorral, s ha mégis rajtakapta, bűnbánó némasággal tűrte indulatkitöréseit, mint most is. Josua várt egy percig, hogy felel-e, harcra készen kihúzta magát, de hogy az asszony hallgatott, visszatért a könyvhöz, s mintha semmi se történt volna, tovább imádkozott.
- Kész a tea, idd meg, míg forró, alighanem hideg lesz odakint – szólt később az asszony.
- Jól van, jól van, látom… Ne edd az életemet, Ráchel. Ne sürgess engem.
Leszedte imaszíját, visszarakott mindent a bársonyzacskóba s leült az asztal mellé. Kényelmesen, szürcsölve itta a teát és nagyokat harapott mellé a kenyérből.
Vele szemben a fiú ült némán és meggörbült háttal, de közömbös arccal, mintha nem is neki kéne ezen a napon elhagynia a szülői házat, amely szegénységével, piszkosságával, sűrű veszekedéseivel, lármájával mégis csak otthon és menedék volt számára.
Hangosan szörpölt a nagy bögréből és csámcsogva ette a kenyeret, de egy árnyalattal mégis halkabban az apjánál.
Közben egészen megvirradt és az utcán sokasodtak a zajok. Zöldséges kordék nyikorgása hallatszott, parasztszekerek csörömpölése s emberek hangos beszéde. A falusiak terményeikkel igyekeztek a piacra s a környék népe is megkezdte napi munkáját. A szemben levő házban kinyílt Chajim boltjának barna kettős faajtaja s megjelent a küszöbön hosszú kaftánjában, fején prémes sapkával az öreg boltos. Szeme fürgén körüljárt, mintha a vevőket kémlelte volna s közben fázósan dörgölte a kezét.
- Hideg van odakint -jegyezte meg Ráchel. – Már deres a kő is. Igen, ősz volt, október vége. És Juda, akár a költöző madarak, éppen most
készül más tájra. Ott tán melegebb van éppúgy, mint azon a vidéken, ahová a fecskék mennek… Brandstein Josua sokáig gondolkodott, hogy merre küldje fiát, elsőszülöttjét és volt oka: miért választotta éppen Magyarországot. Üzletkötés közben az ember sok mindenféle hírt hall a világból, aki meg egész esztendőben a várost járja, mindent tud.