A PROPAGANDA ÉS NEVELÉS

Sokan vannak, akik a módszereket, melyekkel a nemzetiszocializmus eszméje népszerűtételének érdekében eljár, az egyéb, más eszmék érdekében használt módszerekkel hasonlítják össze, mikoris nemritkán hajlandók az azonos, vagy hasonló módszerekből, minden további szemlélődés mellőzésével, az eszmék azonosságára következtetni. Értelmes ember előtt nem lehet kétséges, hogy a bevált módszerek alkalmazása éppúgy nem jelenti azoknak azonos cél érdekében követett alkalmazását, mint ahogy ostobaság lenne azt állítani, hogy aki botra támaszkodik, az szükségképpen lúdtalpú, miután nyilvánvaló, hogy botra nemcsak a lúdtalpú személynek, hanem egész sereg embernek lehet még szüksége. Aki tehát azt állítja, hogy a nemzetiszocializmus, midőn szervezetében esetleg egész más világnézetek és politikai irányok módszereit alkalmazza, nem tesz mást, mint a módszereket először alkalmazó politikai irány, vagy világnézet felé törtet, az, ha tudatosan állít: rosszakaratú; ha felületesen: ostoba.

Mert bár kétségtelen, hogy a nemzetiszocializmus innen is, onnan is vett át módszereket, vagy azok alapjait, de az is kétségtelen, hogy azokkal nem mások, hanem a saját célja felé igyekszik. Afelé igyekszik, a szocialista, a kommunista, a fasiszta, sőt a római katholikus egyháztól átvett módszerekkel is. Mert ha jól megfigyeljük, semmiféle bevált módszer sem kerülte el a figyelmét. Ám hogy ezek a módszerek mennyire eredetiek itt, vagy mennyire eredetiek amott, az végeredményben közömbös, miután vitán felül áll, hogy a tömeg vezetésének és nevelésének épp úgy meg vannak a szabályai és a megfelelő alapműveletei, mint a számtannak; márpedig ki merné állítani, hogy aki a négy alapművelettel él, ugyan azt számolja, mint a másik tíz ember, aki ugyanakkor, ugyanezt használja. Avagy kit lehet kényszeríteni arra, hogy mert a másik tíz ember a négy alapművelettel számol, ő, minthogy szintén számolni akar, találjon ki magának új alapműveleteket. Nem a módszer, de a cél a fontos. Itt pedig minden módszer alkalmazásának, minden szervezet felépítésének a célja, értelme, lényege: a fajilag, társadalmilag, gazdaságilag, politikailag egységes Németország megteremtése.

Miután a párt, amely ezt a célt a zászlajára írta, átvette a tényleges hatalmat, a hatalom egységesítése haladék nélkül megkezdődött és rendszeresen folyamatban is van. Nem kétséges azonban, hogy ez a ténykedés ilyen formában csupán keret, amelyet meg kell az immár egységes közigazgatás, a párt és a csatlakozó szervezetek segítségével tölteni, azzal az új embertípussal, amelynek ez a keret megfelel, illetően ezt a keretet szükségszerűnek látja, tehát a keret és a belső tartalom egymást kiegészíti: egységessé válik.

Ha én valakit eddig elfoglalt álláspontjának megváltoztatására akarok bírni, akkor azt vagy meggyőzéssel, vagy pedig erőszakkal tehetem. Mivel az emberek túlnyomó többsége, különösen ha vénebb, már csak lustaságból is, kevésbé hajlamos a szelíd meggyőzésre, a két lehetőség együttes alkalmazása a célravezető módszer, vagyis a megfelelő erőszakkal alkalmazott meggyőzés. A kifejezés, amelyet erre a nemzeti szocializmus alkalmaz, felettébb találó: átiskolázás (Umschulung). A lényeg a kifejezésben benne van, amennyiben sem dühös erőszakot, sem pedig a másik végletet, a falrahányt borsót nem jelenti, hanem ez erősebb, a tisztábban látó, az okosabb, röviden: a felnőttebb ember fenti körülmények folytán jogszerű, sőt elhivatott ténykedését a kevésbé okos, a kevésbé tisztánlátó, tehát éretlenebb korú társai felett.

Ennek folytán nem áltatom magamat azzal, — bármennyire jól esnék is, holmi emberbaráti érzés folytán — , hogy a nemzeti szocialisták midőn uralomra jutottak, csupán rábeszéléssel és meggyőzéssel szerezték meg maguknak azokat, akik velük homlokegyenest ellenkező állásponton voltak. Az ilyesmi már csak azért is kivihetetlen, mert a konok és ostoba, avagy a semmi ember számára semmi érv sem elég jó, hanemha a bot. Ez így volt és így lesz a világ végeztéig. Így valószínűnek látszik, — bár erre néhány kimagasló eseményen kívül mi adat sincs — hogy aki az új uralom előtt akár önszántából, akár színlelésből, meg nem hajolt, az tört és e törésre bizonnyal minden oka megvolt. A mozgalom átütő erejére és felkészültségére jellemző, hogy inkább meghajolt, sőt, a tapasztalatok után úgy tűnik, hogy a meghajlás az esetek többségében nem volt színlelés, de örömteli cselekedet a felszabadult gyávák részéről.

Ezért nem lepődtem meg, mikor azt láttam, hogy a hatalmi körök a színlelésből behódoltakkal a szükségesnél egy lattal sem törődnek jobban. A szükséges itt azt jelenti, hogy a meghajlást állandósítják és pillanatnyi időt sem hagynak arra, hogy az illető — akár gondolatban is — de felegyenesedhessek. Mivel, aki állandóan meggörnyed, előbb-utóbb még ha akar sem tud felegyenesedni, a módszer jónak látszik és számos gyakorlati példával támasztható alá. Hiszen egész sora az államoknak fuldoklik a legsötétebb szervilizmusban, mégpedig anélkül, hogy ennek a szervilizmusnak értelme, célja, vagy eredménye lenne. Ha tehát az állandó kényszer nem rosszakaratú, és nem — mint általában — a szervilizmus és egyéb népi aljasságokra nevel, hanem ellenkezően: hazafiságra, önérzetre, kötelesség- és áldozatkészségre, röviden: népi kiválóságokra, akkor a pofon, bár pofon, de atyai, sőt bölcs atyai pofon, ami ellen senkinek sem lehet szava, hanemha a bárgyúaknak, vagy a rosszakaratúaknak.

*

Más, egyszersmind egyszerűbb kérdés, az új típus kezdeti megteremtése. Mert világos, hogy egy húsz évig vad körtefaként nevelkedett vén fáról még a legnagyobb kertészeti tehetség sem lesz képes császárkörtét szakítani, amit viszont a harmadéves, előkészített, fácskáról egy kertészethez némileg is konyító ember is megtehet. Az átiskolázás nehéz problémájánál tehát egyszerűbb az iskolázás, melyből önként következik, hogy a nemzeti szocializmus eszménye, jövője, az ifjúság, legfontosabb feladata pedig a nevelés. Ennek megfelelően minden erő, ami a szükséges napi feladatok elvégzése után fennmarad, ennek a feladatnak elvégzésére van beállítva éspedig úgy, hogy az a kettősség, amely a Führer személye, az eszme és szolgálata, a párt és az állam között fennáll, itt is mutatkozik. Az elért eredmények, a hozott áldozatok, a megszakadásig folytatott munka, az elszánt akarat, nap mint nap, bemutatott képe: az egész tomboló propaganda ezt célozza és nem mint egyesek hiszik, hogy a vezető személyiségek önmagukat istenítsék, vagy hogy az egyébként is rosszakaratú külföld előtt tetszelegjenek. Mert Hitler Adolf sohasem fogja magát istenné feltolni, azt a külföldet pedig, amely rosszakaratú, eredményekkel amúgy sem lehet elképeszteni, mert a meggyőzés lehetőségét a rosszakarat eleve kizárja. Hanem igenis, mindez, nyolcvan, de talán kilencven percentig is abból a célból történik, hogy a német nép a birodalom határán belül és kívül, a munkás a gyárban, a tisztviselő az íróasztala előtt, a sportoló a sportpályán, főként pedig minden rendű és rangú német ifjúság megtanulja, hogy ezek az eredmények elrendeltetésszerűek, megakadályozhatatlanok, ha erre azok a feltételek, amelyek előidézték, minden német emberben kivétel nélkül megvannak.

*

A nemzeti szocialista nevelés és propaganda minden részletére kitérni teljességgel lehetetlen. Egyes részeit maguk a nevelők, tehát a nemzeti szocialista vezérférfiak elméletileg már amúgy is igen alaposan kidolgozták. Ennek ellenére egyes részeket meg kell említeni, mivel éppen itt, ezen a ponton mutatkozik a legnagyobb ellenszenv, az új német berendezkedés iránt. Miért? Mert a siker érdekében minden irányba tapogatózó német kutatás, fürkészés, puhatolás, hol ennek a népnek, hol annak a fajnak tipor a tyúkszemére, ami még semmi. Ám a fürkészés, puhatolás, kutatás igen gyakran igazságot markol meg és az igazságot, ugyancsak a siker érdekében, esze ágában sincs tapintatosan véka alá rejteni, hanem ellenkezően, dobraveri, megkiáltja. És ez még jobban fáj. Mert az igazság, sohasem kellemes. Márpedig itt sok igazsággal kell számolni, ami azonnal kitűnik, ha az általános nevelés két főágát: az ideális és a gyakorlati nevelést, mint olyant, elfogulatlanul szemügyre vesszük.

Az ideális nevelés tagadhatatlanul mindig szubjektív, mert alátámasztása csupán fele arányban áll tényekből, míg fele arányban következtetésekből, feltevésekből és ezek szubjektív magyarázatából adódik. Körülbelül így: X. megnyert négyszáz évvel ezelőtt egy csatát, X. 2. a csatanyerő népi utódja előtt tehát ez a tény áll. X. 2. ha ezt a tényt tovább adja, saját leszármazottjainak, a tényből minden körülmények között le fogja vonni ama következtetést, hogy X. a csatát azért nyerte meg, mert erősebb volt, mint Y., aki elvesztette. Minthogy az erősebb rendszerint elpáholja a gyengébbet, ez a következtetés megállja a helyét. X. győzelmének azonban minden további magyarázata feltevés. Feltevés az a magyarázat, hogy X. azért győzött, mert becsületes ember volt, feltevés, hogy azért győzött, mert, mondjuk, katolikus volt, és feltevés végül az is, hogy azért győzött csupán, mert szerencséje volt. Ez utóbbi X. leszármazottjainak szemében rosszakaratú feltevés, viszont annál kapósabb Y. leszármazottjainál, hiszen nyilvánvaló, hogy Y. leszármazottjai X. győzelmét nem az egyedül lehetséges következtetés, tehát a nagyobb erő, javára fogják írni, hanem a tény után, következtetés híján, mindjárt feltevést állítanak be, mondván, hogy X. azért győzte Y-t, mert Y-t a belszerencse üldözte. E kis triviális példát kivetítve a nevelés említett első főágára, legott szembetűnik, hogy abban, annak minden viszonylagossága mellett is, annak a magyarázónak van jobban igaza, aki a tényékhez nagyobb százalékban tud valószínű következtetést fűzni, mint gyengébb lábon álló feltevést. Minden olyan nevelésnél, amely nem a kifejezett egyszeregyen alapul, az ilyen nevelő előnyben lesz. Minthogy a németség szívóssága, munkakészsége, összetartása, a lefolyt évszázadok alatt jóformán változatlan maradt, a német nevelés körül ténykedő férfiaknak olyan megdönthetetlen tények állnak rendelkezésére, amelyek számtalan következtetést alapoznak meg kellően, ugyanakkor, amikor még számtalan lehetőséget nyújtanak a tények és észszerű következtetések alapján, elfogadható feltevésekre is.

Minthogy a gyakorlati nevelés alapja az ideális nevelés, azaz a kettő szorosan összefügg, világos, hogy azt a német nevelők a legalaposabban kidolgozták. Történelmi és más tudományos szempontból, kulturális síkban, egymás utánban és egymásmellettiségben senki és semmi ki nem marad abból a rendszerből, amely azt bizonyítja, hogy a kezdeti időktől napjainkig, a németség vezérszerepet vitt ilyen, vagy olyan szempontból egyaránt Idegen nemzet fiának, bármilyen rosszul esik is, a tényeket el kell ismerni, mert a németség tényleg vitt vezérszerepet. Sőt el kell ismerni az ahhoz fűzött következtetéseket is, amelyek szerint a németség azért vitt vezérszerepet, mert olyan alaptulajdonságokkal rendelkezett, aminőkkel más nemzet vagy egyáltalában nem, vagy csekélyebb mértékben rendelkezett. (Érdekes itt megjegyezni, hogy ezeket az alaptulajdonságokat általában erő, sőt erőszak néven szokták a németség ellen fordítani, miközben nem veszik észre, hogy a fegyver, tulajdonképpen visszafelé sül el, hiszen annak elismerésével, hogy valaki erős, a győzelem leghelytállóbb következtetését vonják le, mivel az erős csakugyan győz.)

A faji kérdés.

A tények és a hozzá fűzött következtetések után következnek a feltevések és ezekből is elsősorban a „faji kérdés” néven ismert feltevés. Minthogy a faji kérdés ma Németországban fontos szerepet játszik, tulajdonképpen külön megemlékezést érdemelne és bizonyára sokan lesznek, akik azt fogják állítani, hogy az én beállításom elnagyolt és a faji kérdésekben rendszeressé vált viták és támadások, harmadik személyek által befolyásolt ellensúlyozására szolgál. Mivel azonban olyan emberek gondolatmenetébe, akik véleményüket általánosítások alá rejtik, beleszólni nem lehet, eredeti álláspontomtól nem térek el; ez pedig az, hogy: a nagy szerepet játszó faji kérdés, — eltekintve a zsidóságtól és a birodalomban amúgysem számottevő színesektől, — elsősorban nem egyéb, mint az új német embertípus nevelésének megfelelő tényekkel alátámasztott, lehetséges feltevése és elsősorban arra szolgál, hogy az új típus kialakítása, gyakorlati faji szempontból megkönnyíttessék.

A feltevés alapján a német nevelő kimondja, hogy a német nép vezérszerepet vitt, mert meg voltak az ehhez szükséges alaptulajdonságai, ámde — most jön a feltevés — azért voltak meg az alapvető tulajdonságai, mert fajilag német volt, vagyis germán. Ha az eszmemenet itt megállt volna, a megállapítás megmaradt volna ugyan megállapításnak, de ugyanakkor elvesztette volna nemcsak hátrányos, de egyben előnyös aktivitását is. A hátrányos aktivitás alatt értem a rosszul tájékozott közvélemény ellenszenvét, az előnyös aktivitás alatt viszont azt a tulajdonságát, amely az én álláspontom helyességét látszik bizonyítani, vagyis az új nevelésre való kedvező befolyását. Hogy az új nevelés a kérdést égetően szükségesnek véli, kitűnik abból, hogy bár hátrányával bizonyára számot vetett, megkockáztatta a bizonyosra vehető ellenszenvet, csakhogy a feltevés előnyét élvezhesse. Kitűnik továbbá abból, hogy bár a vezetőknek, vagy megbízottaiknak eszük ágában sincs egy franciát, egy olaszt, egy lengyelt, vagy akármelyik európai nemzet fiát valóban alacsonyabb rendűnek tekinteni, ezt igen ritkán említik, sohasem hangsúlyozzák, hanem ellenkezően minden erővel azon vannak, hogy a feltevést a nevelés érdekében kiépítsék.

E szerint a gondolatmenet ez: a németség illusztris képviselője a germánságnak, a germánság viszont zászlóvivője az árjafajnak. Minthogy az árjafajból származnak mindazon népek, amelyek az elmúlt, de főképp a közelmúlt eredményeit elérték, nyilvánvaló, hogy az eredmények elérésére való adottságok, egyedül az árjafajban vannak meg, még hozzá elrendeltetésszerűen, tehát a múlt alapján szükségképpeni joggal a jövőre nézve, attól feltételezetten azonban, hogy a faji tisztaságukat, amely ennek az adottságnak előfeltétele és az elrendeltetés záloga, megtartják.

Tagadhatatlan, hogy a gondolatmenet tetszetős, a számos példa pedig, amelyet bizonyítására felhoznak, megvesztegetően hat. Figyelemre méltó körülmény e bizonyításnál, hogy az sokkal ritkábban mutat rá a faji tisztaságra és faji egyneműségre, mint tényleges fizikai erőre, hanem annál gyakrabban, mint kultúr fölényre. Maga Hitler is amidőn alapvető könyvében a fajiságról értekezik, az emberiséget általában három csoportra osztja: Kultúra alapítók, kultúra hordozók, és kultúra rombolók csoportjára. Az elsőbe teszi az árjákat, a másodikba a többieket, akik előbbiekkel érintkezésbe kerülve, átvették azok kultúráját; a harmadikba pedig a zsidókat.

Tekintve, hogy e manapság már tényként állított feltevés körül, dühös vita folyik, csábító alkalom nyílna a vitába való bekapcsolódásra és a bizonyítások szemügyre vételére. Bármilyen csábító is azonban ez az alkalom, gyakorlati szempontból a vita felesleges, mert gyakorlati szempontból az egész feltevésnek csupán egy pontja van, amelyet az új német berendezkedés a többi, rendszerint, elméletileg magyarázott elméleten túl, elszántan keresztül is visz és ez a pont a magja az egész kérdésnek: a keveredés megakadályozása.

Az új németállam e ponton nem ismer vitát és minden rendelkezésére álló eszközzel megakadályozza a bastardok létrejöttét, legyenek azok fajibastardok, vagy testi avagy lelki bastardok.

Az első esetre vonatkozik az idegen fajjal és pedig a zsidósággal való keveredést megtiltó törvény (lásd zsidóságnál), a többire az 1933. július 14-i, november 24-ik és végül az 1935. október 18-iki törvény. Utóbbiak közül az első szerint terméketlenné tehető az, aki örökletes betegségben szenved, tehát joggal feltehető, hogy ivadéka is hasonló betegség csíráját hozná magával. Ezek: a veleszületett elmegyengeség, a skizofrénia, mániákus depresszív, elmebaj, örökletes eskór, vitustánc, vakság, süketség, esetleg a gyógyíthatatlanul súlyos iszákosság. A második törvény a megrögzött bűnözőkkel szemben intézkedik, kikre nézve a gyógyintézettől kezdve, a biztonsági őrizetbe vételen folytatva, a kasztrálástól sem riad vissza, amennyiben az illető nehéz bűnöző szakmája a nemi bűncselekmény. A harmadik törvény az egészséges házasságokról szól és kimondja, hogy ha a jegyesek valamelyike a fertőzés veszélyével fenyegető betegségben szenved és betegsége a másik fél egészségének komoly veszélyeztetésén kívül, egészséges utód származását is kétségessé teszi, a házasságot megkötni tilos. Tilos továbbá akkor is, ha a felek valamelyike az első törvényben említett örökletes betegségbe szenved, feltéve, hogy nincs terméketlenné téve. E három alapvető törvény tehát a faji bastardokon (zsidók, színesek) kívül megakadályozza, hogy született vérbajosok, terheltek, nehéz bűnözők, és egyéb nem kívánatos elemek, újabb hasonló testi, vagy lelki nyavalyára elrendelt utódokat zúdítsanak a világra.

A feltevést, amely fenti gyakorlatot tulajdonképpen megalapozza, talán vitássá lehet tenni. Azon az alapon például, hogy az árjafaj sikerei csupán a közelmúltra vonatkoztathatók, márpedig néhány száz év nem nagy idő a vén földön. Éppígy a kulturális elképzelést is problematikusnak lehet vélni, hiszen az, hogy X. vagy Y. ma nyolchengeres autón jár, amelyet Z. csinált, V. eladott, még nem bizonyítja, hogy X., Y., Z., vagy V. jobban kiegyensúlyozott, becsületesebb, emberibb, vagy műveltebb életet él, mint — mondjuk — a néhány ezer év előtt született és élt kínai atyafiak; legfeljebb — feltételezi.

Ám a gyakorlat helyessége szembeötlő és vitathatatlan. Szembeötlő és vitathatatlan, mert korcsokra sem egy népnek, sem pedig a világnak szüksége nincs; márpedig kétségtelen, hogy úgy a nagyon elütő fajú vegyes házasságok, mint az azonos fajú, de terhelt házasságok, korcsokat hoznak a világra; és épp úgy, mint ahogy a toxi és a daxli keveredéséből egy ronda és kisebb értékű állat születik, bizonyosra vehető az is, hogy a beteg tehén sem fog egészséges borját elleni. És hogy mindezeken felül az ivadék rendszerint terméketlen is lesz, mint ahogy az öszvér is terméketlen. Minthogy pedig az ember, szorosan vett életjelenségeit tekintve, az állattól lényegében nem különbözik, értelmes embernek semmi oka sincs az emberi jogokra, vagy hasonlókra hivatkozóknak hitelt adni, annál kevésbé, mert a jog szükségképpen törvényt jelent, márpedig előbbi igazság, mint természeti törvény fogható fel, tehát itt a jog szembefordulna a törvénnyel, amely esetben azonban már jogról nem lehet beszélni, csak fikcióról.

Továbbmenően, tisztán szubjektív szempontból is, valószínűnek látszik, hogy azoknak, akik ilyen, vagy olyan okból a nyomorékok, a hülyék és egyéb elrendelt elesettek ügyét védik, legfeljebb adott, tehát jelen esetben lehet igazuk, amennyiben az erősebbnek a lehetőség szerint támogatni kell a meglévő gyöngét. Ámde jövőbeli gyöngéket, eljövendő hülyéket, meg nem született nyomorékokat védelmezni, sem nem kötelesség, sem nem emberi feladat, hanem közönséges ostobaság; hiszen nem lehet kétséges, hogy X., aki a bolondok házára születik, vagy Y., akinek eljövendő élete a fegyházak között fog eltelni, nemcsak a társadalom és a nép, de önmagának is súlyos terhe és szenvedése.

Ha az ideális nevelés feltevéseinek faji feltevését egybevetjük a gyakorlattal; vagyis, amennyire lehet, végig gondoljuk, a faji kérdés elméleti részét alkotó számtalan és végeláthatatlan, ágas-bogas faji spekuláció-sorozatot és összevetjük a sokkal egyszerűbb gyakorlattal; akkor felmerül a kérdés, hogy milyen célt szolgál még ez a rettentő elmélet-zuhatag, illetően, nem lő-e túl a célon? Mert, tagadhatatlan, ma Németországban a kívülálló számára, sokszor érthetetlen, nem egy esetben visszatetsző ténykedés folyik a faji elméletekkel. A „faji pótkávétól” kezdve az „árja cipőig” mindent lehet látni; a faji kiválóságra pedig, különösen laikusok részéről, zagyvábbnál zagyvább megállapítás sok hangzanak el. (Például magam hallottam az egyik bányában, midőn a bányász a bányamunkát mint „északi faji munkát” jelölte meg és esze ágában sem volt, teszem azt, arra gondolni, hogy a sovány kis mexikói háta épp úgy kétrét görnyed a bányában odalent délen, mint az övé itt északon.) A mindennapi életre kivetített faji elméletek zűrzavaros értelmezése egyébként már magának a kormányzásnak is gondokat okoz. Nap, mint nap megesik, hogy egy és más faji megjelölést (faji nyakkendőt, faji kalapot, faji hózentrágert) megtiltanak.

Ennek ellenére a folyton termelt elméletek nemcsak hogy nem fogynak, de terebélyesednek, amiből önként következik, hogy a nemzeti szocialista kormányzat az elmélet nevelő értékét jónak találja és arról lemondani nem hajlandó. Minthogy pedig a tömegnevelés, elsősorban a nevelésre alkalmasnak talált tétel konok és szünetnélküli szajkózásából áll, megállás nélkül zuhog az elmélet a népre. Miért? Csak a gyakorlati fajtisztaság eléréséért? Igen, főként azért, de ezenkívül még egy nemkevésbé fontos célból is: a népek hiúságának felkeltéséért, ébrentartásáért s kielégítéséért.

Köztudomású ugyanis, hogy az emberi hiúság kielégítése nélkül eszme nehezen győzhet, bármily logikus és alapos is egyébként. Sok kitűnő eszme, sok kiváló gondolat vetélt el azon az alapvető hibán, hogy csupán az emberek eszére számított, elfeledkezve arról, hogy a középszerű ember (és ez a többség) a nagyobb észre szükségképpen irigységgel reagál, gáncsot vet neki; mikor pedig döntésre kényszerítik, ha gyáva: elodázza, ha bátor: megtagadja. Ezzel szemben az az eszme, amely a tömeg eszét csak mellékesen vette figyelembe, hanem ehelyett az emberek alaptulajdonságaival számolva, hiúságukra is alapított, sikert aratott. És itt, ezen a ponton jelentkezik, mint kitűnő eszköz, a faji kiválóság, mint a népi kiválóság alapja. Mert az embereket hiúságuknál ragadja meg és ezzel önérzetüket a végtelenségig fokozza.

Nem lehet tagadni, hogy az eszköz, minthogy roppant hiúságot eredményez, tulajdonképpen kétélű, mivel ha a befolyásolni szándékolt személyek alaptulajdonságai nem megfelelőek, a végtelen hiúság fegyvere visszafelé sülhet el és a várt jóhatás helyett, üres pöffeszkedést eredményez. Ámde a német népre vonatkoztatva, ez a veszedelem nem állt fenn, miután a népi kiválóság: tény. A német nép alapvető jótulajdonságaira: szorgalomra, fegyelemre, józanságra, pontosságra, és a többire, nyugodtan lehetett számítani, a hiúság megragadása tehát nem volt az a kétélű fegyver, ami lett volna, eme alaptulajdonságok hiányában. Ellenkezően: bekövetkezett az üdvös hatás. Akinél ugyanis a jó alaptulajdonságok megvannak, az, ha hiúságát meglegyezik, igyekszik jótulajdonságait kifejezésre juttatni, nehogy szégyen érje; mivel az előzetes dicséret csak a semmi embert nyugtatja meg. A komoly embert ezzel szemben, bár kellemesen érinti, nyugalom helyett új igyekvésre serkenti, kiváltképp akkor, ha túlzott (pedig az!), mert akkor, nehogy önmagával kerüljön ellentétbe, a teljesítmény maximumát fogja nyújtani.

A megnövekedett önérzet, a hiúság által felpiszkált jó alaptulajdonságok és az ebből eredő maximális munka, újabb feltevést tesz lehetővé: az elhivatottság feltevését, amely ezekből önként következik. Hogyisne? Ha kiváló faj kiváló képviselője, vagyis kiváló ember vagyok, akkor szükségképpen, sőt elkerülhetetlenül kiválót kell alkotnom, kiválóan kell cselekednem. Ez világos.

Hogy a kiváló embernek mi módon kell kiválót alkotni, arranézve a nevelés a nemzeti szocializmust írja elő. Ám e felett már nem tűr vitát, sőt ritkán is magyarázza. Minden kérdésre: „csakis” a válasz, melyben a faji és népi kiválóság, e kiválóság kötelezte tennivaló és a mikénti tennivaló összevissza keveredik, elválaszthatatlanná válik. A nemzeti szocializmus így végül is valóságos hitté emelkedik, mikor is a kérdezősködés már egy magában tévelygés, az okoskodás pedig eretnekség. Egyenruhák sokfélesége, jelvények özöne, ragyogóan rendezett ünnepélyek szertartásai kísérik e hitet. De a lényeg, a cél, mindig egy, ahová minden, mindig visszakanyarodik: az erős, egységes német nép megteremtése.

Az elhárító propaganda.

A nemzeti szocialista nevelés a német ember egész valóját, minden eszközzel a német nép felé irányítja vissza és nem szűnik meg rámutatni e cél elérésének érdekében arra, hogy amíg a német nép, mint egész és tagja a német ember, mint személy, másokkal törődött, addig népi értékében csak veszített, személyében pedig más céljait és érdekeit szolgálta. Eljárása züllést és tönkremenést eredményezett. Ezzel szemben most, hogy a nép ismét magára talált, magával törődik és fiai a maguk és népük érdekeit és céljait képviselik, megindult az a javulási folyamat, amely elmaradhatatlan, ha az ember és nép szívvel-lélekkel a saját dolgait tartja szem előtt.

A világos eszmemenet az általános propaganda alapja és ebből következik a nevelésnek az a része, amelyet elhárító propagandának nevezhetnénk. Az elhárító nevelés az idegen befolyásokat törekszik a lehetőség határáig megakadályozni és ezért heves harcot indított meg minden olyan tényező ellen, amely ilyesmit előidézhet. A nemzeti szocialista szemlélet ez okból és ez alapon minden olyan nemzetközi kapcsolatot, amely akár a népet mint összességet, akár az embert, mint egyént, saját érdekeitől és céljaitól elvonhat, aggályosnak és elvetendőnek tart. Miután pedig sohasem lehet tudni, hogy egy nemzetközi kapcsolat ha még olyan ártatlannak látszik is, mikor hozza akar lelkiismereti kérdés, akár becsületbeli kötelesség alapján a népet, vagy az egyént, abba a kellemetlen helyzetbe, hogy saját érdekeit és céljait mellőznie kell, minden nemzetközi kapcsolatot amely nincs kifejezett, pontosan körülírt, részletező gondossággal megállapított feltételekkel félreérthetetlenné téve, megengedhetetlennek minősít.

A német ember szempontjából ez az alapelv két főirányban jöhet számításba és pedig: nemzetközi személyes barátság, vagy baráti kötelezettség és nemzetközi egyesületi hovatartozóság és kötelezettség szempontjából. A nemzetközi barátság, méginkább a baráti kötelezettség jelentősebb veszedelmet ritkán rejt magában, különösen ha a szóbanforgó barát, általános megítélés szempontjából, kifogás alá nem esik. Ezért az a felfogás, hogy a német embernek ma, tulajdonképpen idegennel barátkozni nem szabad, teljességgel tarthatatlan; bár persze, nem mondom, jár apró, meglepő kényelmetlenségekkel. Így, midőn egyszer Berlinben, pénzem megérkeztéig néhány márkát kölcsönkérendő, meglehetősen vagyonos barátomhoz fordultam, az a meglepetés ért, hogy barátom, bár számtalanszor volt vendégem, viszonyaimat ismerte, a valósággal kötelességszerű baráti segítséget — megtagadta. Megtagadta pedig azzal a megokolással, hogy ő, mint német ember, nekem, mint idegennek, a fennálló rendelkezés értelmében, kölcsönt nem nyújthat. Annak megjegyzésével, hogy barátom előadását sem akkor nem hittem, sem ma nem hiszem, —-miután a nemzeti szocialista birodalomnak esze ágában sincs 20 márkás baráti kölcsönök ügyében rendelkezést hozni, vagy azok után fürkészni —, barátomat egyszerűen tapintatlannak tartom, ámde nem tagadhatom, hogy a dolog kellemetlenül érintett. De már legalább nem lepett meg, midőn másik barátom az utcai sorsjegy árusnál, igaz, félig tréfásan, azt a kijelentést tette, hogy örülhetek, hogy nem nyertem, mert ha nyertem volna, kénytelen lett volna feljelenteni, mivel én, mint idegen, Németországban pénzt nem nyerhetek. Ismétlem, mindez apróságokat hajlandó vagyok inkább a tapintatlanság számlájára írni, minthogy még igen sok jóbarátom van Németországban és a köztük és köztem fennálló viszony kétségtelenné teszi, hogy a német ember azzal barátkozik, akivel akar.

Más kérdés: a nemzetközi egyesületekbe való beletartozás. Köztudomású, hogy nemzetközi egyesületekbe, némely kivételtől eltekintve, német embernek belépnie nem szabad. Lehet, elfogult vagyok, de e kérdésben, — másokkal ellentétben, — a személyijog megsértését felfedezni nem tudom és pedig annál kevésbé, mert a legtöbb nemzetközi egyesület amúgy sem egyéb szenteltvíznél, amelyről a legtöbb tag csak akkor vesz tudomást, amikor az elmaradt tagdíjért beperlik. Sok német emberrel volt alkalmam találkozni, de egyik sem panaszkodott nekem azért, mert nem léphetett be a „Hét Néger Megmentését” célzó egyesületbe, vagy mert ki kellett lépnie a „Tüzföldi Hadikárosultak Szövetkezetéből”.

Ha az egyes ember viszonyait kivetítjük a népre, akkor, a dolog természete folytán, már politikába ütközünk és legott meghúzhatjuk a népi nevelés elhárító tevékenységének három főirányvonalát. Első: a zsidók ellen, második: a szabadkőművesek ellen, harmadik: a bolsevizmus ellen. Az egyik a másikból, a harmadik az egyikből és megfordítva következik és különböző kombinációi lehetségesek. Minthogy a zsidó, az általános német megítélés szerint, érintkezésre nem megfelelő, következésképen a német ember barátai között sem foglalhat helyet. Minthogy a német ember nemzetközi egyesületekben nem vehet részt, még kevésbé vehet részt olyan nemzetközi egyesületekben, amelyekben túlnyomóan zsidók vannak. Legkevésbé vehet pedig részt a szabadkőművességben, vagy annak különböző címeken működő rejtett nemzetközi egyesületeiben, minthogy ezek vezetősége, vagy szellemi vezérkara, mindenesetben, kizáróan zsidó. Ez egyéni elhárítások a népre kivetítve, a bolsevizmus elhárítását célozzák, miután, a nemzeti szocialista felfogás szerint, a zsidó — márcsak egyéni vérmérsékleténél fogva is, — a bolsevizmus egyéni; a szabadkőművesek és fennhatóságuk alatt működő egyéb rejtett nemzetközi egyesületek, a bolsevizmus, társaságba tömörült előkészítői. Az elhárító harc tehát ezen három ponton folyik.

Németország számára a bolsevizmus elleni küzdelem különösen fontos, hiszen az 1932-es elnökválasztáson Hindenburg és Hitler ellenében a kommunista elnökjelölt Thaelmann 5 milliónál több szavazatot kapott és akkor, amikor már jóformán Hitler kezében volt a teljhatalom, Berlin utcáin még mindig kirívó táblák hirdették: „Berlin vörös marad” („Berlin bleibt rot!”)

Ma már csak az a féleszű kételkedik Hitler ama kijelentésének igazságában, hogy a nemzeti szocialista Németország mentette meg a világot a bolsevizmustól, aki nem ismeri a német szervező erőt, sohasem hallott az oroszok könnyen befolyásolható, szerfelett közönyös, roppant tömegeiről, fogalma sincs a végtelen Oroszország nyersanyag kincseiről és mindezen hiányosságok tetejébe azzal a gyereknél is feltehető, csekély képzelőerővel sem rendelkezik, ami ahhoz szükséges, hogy elképzelje, mi lett volna a világból akkor, ha német nép szervezőereje, ötletekben kifogyhatatlan óriási ipara, egyesült volna a nagytömegű orosz néppel és a töméntelen nyersanyaggal, — a bolsevizmusban. Felbecsülhetetlen nyeresége Európának, hogy nem így történt, de mindenesetre jó lenne ismerni az ebben kételkedők véleményét arra nézve, hogy ki tudta volna ezt az elképzelhetetlen erőt megállítani, ha véletlenül erre kerül a sor? Mert hogy hajszálon múlott, az ma már nem vitás. Hiszen nagyrészt német mérnökök szerelték az orosz ipart, tanították az orosz munkásságot, tehát tulajdonképpen kétségbeesett és elvakult német kéz irányította a hírhedt orosz dömpinget. Vagy hallott valaki valamit is az orosz dömpingről azóta, amióta nemzeti szocializmus van?

Így tehát az sem vitás, hogy a német népen kívül Európa, de Európa minden kapitalistája is, Hitler Adolf mérhetetlen energiájának és akaratának köszönheti mai létét. (Ez különben már abból is kitűnik, hogy Európa emberekből állván, mint az az emberektől előírásszerűén várható: a felbecsülhetetlen cselekedetért, felbecsülhetetlen hálátlansággal fizet Hitlernek és népének.)

A három főirányban működő elhárító propaganda, az egységes szervezetre jellemzően, Németországban mindenütt megtalálható. Újságban, könyvben, beszédekben, iskolákban, mozikban, röviden: mindenütt. Legjellemzőbb képét mégis a kiállítások adják, melyek anyagát bámulatos változatosságai tárják a látogatók elé.

A zsidók elleni legnagyobb kiállítás az elmúlt év őszén a müncheni Német Múzeumban nyílt meg. A kiállítás előcsarnoka a zsidók alkalmazkodóképességét és ezzel nemzetköziségét mutatta. Életnagyságú fényképek, nemzeti zászlókkal. „Ez egy olasz?” — kérdezi a felirat. „Nem” — adja meg a másik felírás a választ: „zsidó!, Castiglioni, a fezőr!” „Ez egy angol?” „Nem, zsidó, Chaplin, a moziszínész”. „Ez egy magyar?” „Nem, zsidó: Strassnoff, a szélhámos” (méghozzá testőrtiszti egyenruhában!) Legsikerültebb a délafrikai felvétel, amely egy keménykalapos atyafit teljes életnagyságban éppen orrpiszkálás közben mutat. Az első termek régi okmányokat mutatnak be. A negyedik lateráni zsinat rendelete a zsidók megkülönböztető jeléről és Frankfurt város intézkedése a zsinat rendelkezéseinek életbeléptetéséről. Aztán Miksa császár rendelete, amellyel megengedte a nürnbergieknek, hogy a zsidókat a városból kiűzzék. Közben érdekes egykori metszetek a sakterolásról és a körülmetélésről. Teljes eredeti ornátus, a sárga gyűrűvel, hegyes kalappal. Különösen érdekes volt, — bár ma már jelentősen vesztett aktualitásából — a „Ha Izrael A Király” feliratú különterem, amelyet teljes egészében Bécs elzsidósodásának szenteltek. A jól összeválogatott fényképanyag: „Wien Wien nur du allein” feliratot viselte. Külön terem mutatja be Berlin egykori kulturális elzsidósodását. Rég elfelejtett erotikus moziplakátok, köztük felnagyított fényképek: Lubitsch, Pommer, Alpár Gitta. Kis teremben a zsidó-német slágerek gramofon gyűjteménye, automatikus gramofonnal, amely a gyűjteményt legott le is muzsikálta. Teljesen berendezett könyvesbolt, az egykori erotikus könyvekkel és — a hajdani Berlint jellemző, — kábítószert, lesbosiszerelmet és homoszekszualitást propagáló folyóiratokkal. A szép könyvkereskedésben hazai irodalmunkat — szerintem jogtalanul! — Molnár Ferenc képviseli. Az egyik falon Rothschild lord jólsikerült képe sétalovaglás közben, pejparipán. Boltkirakat a jellemző üzleti fogások plakátjaival: Olcsóság! Occassio! Végkiárusítás! Elköltözünk! stb. Szépen összeállított statisztika a külföldi lapok zsidóságáról. Itt is előkelő helyünk volt, külön falon, mindjárt az amerikai lapok mellett. A meglepően pontos statisztika húsz magyar lapot sorol fel és ezek hetvenhárom százalékos zsidóságát mutatta ki. (Különösképpen a kimutatáshoz egy megjegyzést is fűz, amely szerint két jobboldali lapunk személyzetéből: 11 zsidó.) Hatalmas fényképen: nőorvosi műtőszék, mellette nekigyűrkőzött zsidó nőorvos, alatta táblázat: a bebizonyíthatóan zsidó nőorvosok által elkövetett angyalcsinálásokról. Külön fal állt rendelkezésre az udvari zsidóknak („Hofjuden”). Vilmos császár, Ferencz József, zsidó bankárok társaságában lóversenyen és egyebütt. Ismét előkelő helyünk van a kommunista forradalmak gyűjteményében. A terem közepén hatalmas világtérkép, amelyen neoncsövekkel vannak kivilágítva a kommunista propaganda támadási irányai. Végül sok egyéb mellett bemutatása a birodalmi zsidókérdés megoldásának. Zsidó színházi plakátok, fényképek, kirándulóhelyek, üdülők, uzsonnázó, sportoló társaságok; felírás: „Maguk között úgy élhetnek, ahogy akarnak!” Az este kilencig nyitvatartott kiállítás állandóan zsúfolva volt, ezért, mint hallom, a gyűjteményt más városba is el fogják vinni. Ugyancsak érdekes gyűjtemények az egykori szabadkőműves házakban elhelyezett állandó szabadkőműves kiállítások. Ezidőszerint három van. (A hírek szerint Bécsben is szándékoznak egyet alapítani.) A legnagyobb szabású közülök: a hannoveri. Vezetője Scharlach úr, nagy hozzáértéssel magyarázza, az egész házban kiállított anyagot. Laikus számára kétségtelenül a legérdekesebb egy 1912-ben Angliában nyomott szabadkőműves levelezőlaptérkép, amely megközelítően, a világ mai új felosztását mutatja és a bal sarkában Vilmos császárt, kockás skót kabátban, kezében kis cekerrel, menekülés közben ábrázolja. (Két évvel a világháború kitörése előtt!) A második múzeum, amelyet láttam, a düsseldorfi, nem rendelkezik ugyan olyan bő anyaggal, mint a hannoveri, viszont számos magyar vonatkozása van. A legérdekesebb itt egy néhai remscheidi matematikai professzor csontváza, amelyet, halála után, hagyott a páholyra. Különös látvány az öreg professzor pőre csontváza a kíváncsi látogatók kereszttűzében.

A bolsevizmus elleni küzdelem kiállításai a legtöbb esetben autóra szerelt vándorkiállítások. A mindenütt látható cinóber pirosra festett kiállítókocsik „A Világ Elsőszámú Közellensége” felírást viselik. A legnagyobb állandó kiállítás éppen aznap nyílt meg Düsseldorfban, amikor megérkeztem és ugyancsak gazdag anyagot tartalmazott, különösen ami a magyar részt illeti. Az elpusztult előkelőségek teljes névsora, fényképek és plakát gyűjtemény, stb. Az olasz kommunistazavargásokon, a német kommunista harcokon és az orosz anyagon kívül a legérdekesebb a teljesen friss spanyol gyűjtemény volt. Az eredeti képek jórészt életnagyságúra voltak nagyítva. Nem tudom, úgy volt-e velük más is mint én, de nagyon valószínű, mivel a spanyol teremben meglehetős döbbent csend honolt a borzalmas képek előtt, amelyek között még aránylag szelíden hatott egy megerőszakolt kölyöklány hullájának életnagyságú képe.

A bolsevizmus elhárítása elleni küzdelemből folyik Németország, ezidőszerint talán egyetlen, több résztvevőt magába foglaló nemzetközi megállapodása: a német, japán, olasz bolsevizmus elleni egyezmény.

Mert Németország szigorúan tartva magát az említett alapelvhez, általános jellegű megállapodást kötni, semmi körülmények között sem hajlandó. Ezért kollektív biztonsági paktumokban, több nemzetet érintő, világmegváltó tanakodásban, vagy megegyezésben nem találjuk és minden valószínűség szerint nem is fogjuk találni. Majdnem azt lehetne állítani, hogy Németországnak ez az elv legalább olyan fontos okot szolgáltatott arra, hogy a Népszövetséget otthagyja, mint az, hogy a Népszövetség túlnyomórészt zsidó befolyás alatt levő vezérkara, különböző exotikus népek felbújtott delegátusainak közben jöttével igyekezett ott, ahol lehetett, Németország méltóságába belegázolni. Németország tehát kilépett és Németország mást, mint kétoldali szerződést éspedig olyan kétoldali szerződést, amelyben — fenti elv figyelembentartásával — emberi számítás szerint a német nép érdekei veszélyeztetve nincsenek, nem köt. Viszont, ha megköti, akkor a megállapodás kereteit mindaddig állja, amíg becsapottnak nem érzi magát és erről meggyőződést nem szerez, mint volt legutóbb Auszria esetében. És amint ez esetben haladék nélkül cselekedett, elkészülhet rá a világ, hogy minden olyan esetben cselekedni fog, amikor bármely zavarosagyú államférfinak eszébe jut, hogy a német birodalom becsületében gázoljon; vagy pedig, úgy találja, hogy a német nép érdekei veszélyben forognak. Minden más szempont, minden más érdek ezidőszerint a birodalom számára alárendelt, vagy közömbös. Az új Németország barátságos, szótartó, támogat is igaz ügyet, — ha pillanatnyi, vagy jövőbeli érdekével nem ellenkezik, — de arra ne számítson senki, hogy valaha is olyan megállapodásban vesz részt, amely kótyagos diplomaták nemzetközi világmegváltó ötleteinek eredményeképpen, egykoron idegen, vagy éppen a német föld és nép érdekeivel ellentétes érdekek megvédésére kötelezné!

Müller káplár, a keletporosz garnizonban, a Rajna mellett és bárhol a birodalomban nyugodtan fekhet le, ha a takarodó elhangzott. Mert lehet, nagyon lehet, hogy gránát fogja szétverni szőke fejét, fojtógáz fogja szétroncsolni ma még egészséges tüdejét, de ha így is lesz, afelől bizonyos lehet, hogy az csakis őérte fog történni, az ő gyerekeiért, az ő asszonyáért, az ő földjéért, az ő népéért és az ő hazájáért. Másért, senkiért és semmiért!

És mert így van, jóval több figyelmet érdemel a Vezér távirata, amelyet Ausztria visszacsatolása alkalmából Mussolinihez intézett („Mussolini, ezt sohasem felejtem el önnek!”) Mert olyasmi ez, olyan ígérvény, aminővel ma, más aligha dicsekedhetik és amellyel éppen ezért nemcsak Mussolini számolhat, de joggal — Európa is.

Nyomtatható változat