A NEMZETISZOCIALIZMUS ÉS A VALLÁS

A háború befejezte utáni eseményekre visszaemlékező személy bizonnyal jól emlékezik a vesztes országok vallási életének erőteljes fellendülésére. Az elvesztett háborút követő lelki és anyagi nyomorúság, tömegesen jámborította vissza a fekete bárányokat a különféle egyházak nyájaiba, miáltal a háború előtt már-már ízléstelenül lemosolygott intézmények és vezetőik, nem remélt, új elismeréshez jutottak. Kedvezően befolyásolta ezt az amúgyis kézenfekvő reakciót, ama körülmény, hogy a háború utáni zűrzavaros és bomlasztásra törekvő politikai működés oroszlánrészét izraeliták végezték. Az így érintett országok ismét csak a vallást állították szembe ezekkel a törekvésekkel, mint az egyedüli kéznéllévő és eredménnyel kecsegtető védelmet. A politikai feladatok megoldásánál a háború előtt már csupán csak sereghajtó szerepet játszó vallás tehát, ismét aktív politikai szerepet kapott, amennyiben a kommunizmus és egyéb mozgalmak az izraelitákkal lévén összeházasodva, a nemzeti és antiszemita álláspontot képviselte, legalább is kezdetben. Az ötágú szovjetcsillaggal és a hatágú zsidó-csillaggal, így került szembe a kereszt, amelyben — jóllehet e nemes szimbólum sokféle zűrzavaros eszmét és gyanús gazdasági ténykedést is takart — eleinte sokan reménykedtek és e reménykedést bizalommal előlegezték hites sáfárainak: a papoknak is.

E bizalom folytán a papok és a köntösükbe kapaszkodó, nem ritkán erőszakos hívek egész serege jutott abba az irigylésreméltó helyzetbe, hogy országos feladatot láthatott el. Azaz láthatott volna el, ha megfelelt volna. Kevés kivétellel azonban nem felelt meg. Az okot illetően ma már közömbös lehet, vajon annak a feltevésnek adunk-e hitelt, hogy a jóhiszemű egyházi személyek, egyoldalú képzettségüknél fogva képtelenek voltak a dühösen markoló hívek világi ravaszságát ellensúlyozni, avagy más okot keresünk: ennek eldöntése egyéni. Bárhogyan volt is, ma már kétségtelen, hogy az egyházak segítségével űzött politika, bárhogyan hívták is, a kezdeti fellendülés után megbukott, vagy elzátonyosodott, ami egyre megy.

Így volt ez, bizonyos tekintetben, Németországban is.

A németországi, kereszttel hazafiaskodó mozgalom útját, Brünning kancellárig végig követni felesleges lenne. Hosszú, zűrzavaros út ez, amelynek csupán beteljesülése volt a katolikus Brünning kancellársága a protestáns túlsúlyban levő birodalomban. Hogy hogyan végződött a rövid szerepe alatt „nyomorkancellár” néven nagy közutálatra szert tett államférfi uralma, az ma már közismert és nem is fontos.

Annál fontosabb azonban, hogy Hitler Adolf mozgalma, a nemzeti szocializmus éppen Münchenből, Bajorország, közepéből indult ki, vagyis tisztán katolikus országrészből. Ott csírázott ki, abban a Münchenben, amely — különböző, kísérletek között és után — először vette fel ismét a császári Németország zászlaját és először próbált valamit a letört németségért tenni. Már most hihető-e, hogy Hitler mozgalma a semmiből erőre kaphatott volna, ha a már meglévő, kész, nagyrészt vallási alapon nemzetieskedő pártok és alakulatok munkája helyes és okszerű lett volna? Alig hihető. Ellenben, mivel e mozgalmak munkája megalkuvó és lagymatag, zűrzavaros és hol önérdektől, hol egyházi érdektől feszélyezett volt, a nemzeti szocializmusnak győzni kellett és pedig annál inkább, minél megalkuvásnélkülibbnek, minél erélyesebbnek, minél érdektelenebbnek mutatta magát. Mert a tömeg, akár vakbuzgó, akár nem, a gyenge-embert, a határozatlant és alkudozót nem szereti és sohasem fogja szeretni. A tömegnek olyan erős ember kell, aki a túlvilágon kilátásba helyezett bűnhődés mellé, ezen a világon sem rest, avagy gyáva, egy pár pofont kiosztani. Nos, az új mozgalom e téren sem hagyott kívánnivalót hátra. A lagymatag polgári pártokkal ellentétben, erőt mutatott már akkor is, amikor még tulajdonképpen gyenge volt és ezzel fölébe kerekedett azoknak, akik jóllehet, akkor még erősek voltak, gyávának mutatkoztak és ezáltal a beléjük helyezett bizalommal — ha tudat alatt is, — de visszaéltek. A vallási alapon, vagy vallási támogatással űzött politika veresége tehát már ekkor nyilvánvaló lett

Tökéletes megsemmisítése azonban, csak a nemzeti szocializmus uralomra jutása után következett be, amint az előrelátható volt, bármit állítanak is ma, a magukat tájékozatlannak feltüntető és meglepetésszerű vallásüldözésről beszélő egyházi személyek. Előrelátható volt nemcsak azért, mert a tejlhatalomra jutott erélyes politikai irányok ritkán komáznak a legyőzöttek egyikével, hanem azért is, mert éppen a nemzeti szocializmus, az ügyeibe való külső beleszólást, bárki részéről történjék is, alapelvszerűen és határozottan tiltja. (Hitler: „a vallási meggyőződésre nézve a legkárosabb, ha a vallással politikai célok érdekében visszaélések történnek”.)

Az egyházaknak ezek szerint mi okuk sem volt azt képzelni a múltban, vagy oly szerepben tetszelegni a jelenben hogy ez alól kivételek. A felkérésnélküli belebeszélésnek és kéretlen politikai szószátyárkodásnak eredménye a mai helyzet, amelyet némelyek vallásüldözésnek állítanak be jóllehet semmi egyéb, mint az egyházaknak az amúgyis legtöbbször sikertelen politikai kirándulásokról való visszaszorítása. Ugyanennek az eredménye — egyébként sokkal kevesebb számú, mint egyesek híresztelik, — egyházi személy megfenyítése is, tekintve, hogy a nemzeti szocializmus nemcsak a belebeszélést nem tűri, hanem ha a belebeszélő a kezeügyébe kerül, a tilalom ellenére ténykedő megfenyítésétől sem riad vissza.

A tapasztalatok után nyugodtan lehet állítani, hogy a nemzeti szocializmus, ha ilyen fenyítésről egyházi személy esetében van szó, mindenkor igen megfontoltan, lehetne mondani, rosszkedvűen cselekszik. Paphoz senki sem nyúl szívesen, mennyivel kevésbé tehát az olyan államhatalom, amely a feltétlen tekintélytisztelet híve. Ez olyan hiba lenne, aminőt elkövetni nem szabad. Nem is követnek. Nem követnek annak ellenére, hogy éppen a párt legrégibb, legérdemesebb tagjai sürgetik — a hírek szerint — a legerélyesebben az Úristen nevében elkövetett nyugtalanítás felgöngyölítését Ezért ne higyje senki, hogy egyetlen egy egyházi személynek, akár a hajaszála is meggörbült — mint mondani szokták — a hitéért. Németországban — bármennyire is hiányzik ez majd a mártírhajlamú lelkeknek — vallásért szenvedni nem lehet. Politikai szájaskodásért azonban, annál könnyebben. Ámde mi köze van Jézus Krisztusnak a politizáló valláshoz?

Röviden összefoglalva ezt úgy fejezhetnők ki, hogy a politika és a vallás a mai Németországban kettő és összecserélésük igen kedvezőtlen helyzetet teremthet, a felcserélőre nézve.

Azonban legyünk igazságosak. A nemzeti szocializmus nemcsak politika, hanem életszemlélet, életforma, és még sok minden egyéb. E minőségében pedig a tájékozatlan embernek sokkal nehezebb a vallási élettől elhatárolni, mintha csak politika lenne. Ilyen változataiban ugyanis már nem egy felületen súrolja a keresztény vallások határait ugyanakkor, amidőn e közös felületek felhasználásával, önműködően kiveszi az egyházak kezéből épen azokat a propagatív eszközöket, amelyek eddig az egyházak erősségét képezték. Így kiveszi az egyházak fennhatósága alól a fiatalság nevelésének irányítását (a vallástanításon kívül), megszorítja az alamizsnaszedés és osztás jogát, kifogásolja az egyházak nemzetköziségét (lásd az erre vonatkozó alapelvet az elhárító propagandánál), és még sok egyeben kívül, — ami talán a legfájóbb — felülvizsgálja az egyházak anyagi természetű ügyeit, melyet illetően — a jelek szerint közmegelégedésre, — az eredeti apostoli szegénységet tartja megfelelőnek és ildomosnak.

Az ilyen és más módokon szorítóba került egyházak helyzete könnyűnek bizonnyal nem mondható. Mert ha még tétlenül néznék is szerzett jogaik megnyirbálását, akkor is páratlan diplomáciai simulékonyságra lenne szükségük, hogy a lehetőséget, a meg nem engedettől elválasszák. Ismétlem, akkor is kényes helyzetük lenne az egyházaknak, ha szerzett jogaik megnyirbálását tétlenül néznék. Mennyivel kényesebb a helyzet azáltal, hogy pozíciójuk elvesztését nem önhibájukból történt szükségképpeni veszteségnek, hanem jogfosztásnak tekintik. Aknákat raknak le eredményesebb jogutódjuk lába alá és ezzel nemcsak a hatalmat ingerlik maguk ellen, hanem, mint a megfigyelés mutatja, igen sok vallásos hívőt is, aki a hatalommal meg van elégedve.

A protestánsok helyzete aránylag még jobb. Jobb, mert az ő segítségükre nem siet egy olyan nagy nemzetközi szervezet, mint a katolicizmus és nem áll élükön egy olyan elismert tekintély, mint a pápaság. Jó néhány főre rúg ugyanis azoknak a száma, akik a külső beavatkozást nemzeti sérelemnek tekintették.

Canossa, ahová egykoriban bocsánatot kérendő a pápától mezítláb zarándokolt a német császár, egyre messzebb látszik. A meg-megújuló harcok egyre több és több hivőt keserítenek el. És az elkeseredett hívek között már egyáltalán nem ritkák, maguk az egyházi személyek sem.

Magas homlokú, fiatal pap beszél nyugodt megfontoltsággal az ügyről. Ablakából rálátni az ősi templomra, amelyben a római rítus szerint dicsérik az Urat. Vasárnapi mise után vagyunk, jól látni, mint özönlik ki a hívek serege a verőfényes templomtérre.

— Nos uram — fűzi tovább a beszélgetést, eltűnődve a pap, — ön az én véleményemet óhajtotta hallani. Az én véleményem nem lehetett kétséges. Mert én elsősorban német ember vagyok s német pap akarok maradni. Utóvégre, ha az Anyaszentegyház és Őszentsége, mint Péter apostol utóda, nem talál kivetni valót abban, hogy — habár hallgatólagosan is — de eltűri, sőt, a jelek szerint, időnként igénybe veszi, Krisztus kétségen kívüli megfeszítőinek leszármazottjai, a zsidóknak a segítségét, az én népem, az ellen a nép ellen, amely a lefolyt évszázadok alatt mindenkor bátran halt meg Krisztusért: e ténybe senkinek beleszólása nem lehet. Hívő ember legfeljebb abban bízhat, hogy az ostor, amellyel az alázatos Názáreti annakidején egyetlen erőszakos cselekedetét elkövette, ma sem kopott meg és, mint a múltban, ezúttal sem fog hibázni. A pap, látva elképedésemet, komolyan folytatta:

— Ne csodálkozzék uram, mert ilyesmit többször fog még hallani, ha olyan testvéremmel kerül össze, aki lelkiismeretében az engedelmesség — megvallom, nagyon nehéz — kérdését már eldöntötte és ez a döntés hazája javára szól. Higyje el nekem, hogy máig jó egynéhányan döntöttünk így és nyugodt lelkiismeretünk a tanú ama hitünkben, hogy döntésünk a népek boldogulásával törődő Istennek visszatetsző nem lehet.

A fiatal pap e szavaira, melyek aligha fedik a hivatalos álláspontot, önkéntelenül Luther Mártonra kellett gondolnom, mert íme úgylátszik, Luther Márton kései ivadékai nem tagadják meg a földet, amelyen születtek.

De ha már Lutherről van szó, lássuk a nagytiszteletű urat is.

Kopaszodó, negyven év körüli, kövérkés ember, a helybeli evangélikusok pásztora. Szivarral kínál, pálinkát is hoz. Arca mosolygós, beszéde vidám.

— Rossz helyen kopogtat, jelenti ki tüstént közvetlenül, — ha tőlem olyasmit akar hallani, ami az állami felfogással ellenkezik. Én és híveim a Führert tiszteljük, hazánkat szeretjük és nem is tűrünk meg magunk között olyant, aki nem így vélekedik. Ha kedvezőtlent akar hallani, menjen a „csuhásokhoz”, van azoknak raktáron elég.

Csak hosszas rábeszélésre hajlandó a tárgyra térni.

— Hogy félreértés ne legyen — kezdi — előre meg kell mondanom, hogy én a Német Keresztényekhez tartozom. (Deutsche Christen.) Mint a főnév is mutatja, ez annyit jelent, hogy keresztény vagyok és protestáns. De a jelző szerint német is, sőt elsősorban német és híveim is azok. Ez pedig annyit jelent, hogy a feltámadt és megerősödött Németországnak sem személyemben, sem tanításomban gáncsot nem vetek és ilyesmit tenni nem is engedek.

Ehhez képest, ama lelkésztársaimat, akik így cselekszenek, mitöbb: állítólag vallásosságból cselekszenek így, sem meg érteni, sem pedig elnyert vagy elnyerendő sorsukért sajnálni nem tudom, azaz nem akarom. Nem akarom, annak ellenére, hogy — mint képzelhető — nekem, a papnak visszatetsző, ha lelkésztársaimat megfenyítik. Azonban magukra vessenek.

— Igen, — magyarázza tovább közbevetésemre, — Niemöller, a tengerészből lelkésszé jámborodott potsdami pásztor, akinek esetét manapság széles körben tárgyalják, szintén ezek közé tartozik. Hogy mit akarnak? Azt hiszem, ők maguk sem tudják bizonyosan. Protestálnak, mert, úgylátszik, abban a hiszemben vannak, hogy aki protestáns, annak okvetlenül protestálni kell. Ez így is van. Azonban nagy különbség, hogy ki, vagy mi ellen? Például saját népük, saját hazájuk ellen semmi esetre sem. Vagy azt hiszik talán, hogy Luther Mártont csupán ködös teológiai spekulációk kényszerítették annakidején a nem épen háládatos és reménytelennek látszó harcra? Nem uram, korántsem! Mi, Luther szellemének igazi követői, nagyon jól tudjuk, hogy a harcot nem ilyesmiért indította, hanem elsősorban azért, mert népünket akkori tunyaságából, korruptságából és az emiatt esedékes veszedelemből akarta kimenteni. Tudjuk sikerrel. Rég elporladt testvéreink dalolva mentek a gályára és e hősiességük éppúgy figyelemre méltó, mint az őskeresztények véres cirkuszi halála. Ámde nem azért figyelemre méltó, mert szenvedtek és meghaltak, hanem azért, mert igaz ügyért szenvedtek és igaz ügyért haltak meg, Krisztus segítségével és támogatásával: népünk felrázásáért, tehát jövőjéért. Ezzel szemben azok, akik ma, kolbászos káposztaleves mellett, a gyűjtőtáborban, mártíromságot szenvelegve, krumplit hámozgatnak, azonfelül, hogy néhány zsák krumplit közköltségen meghámoznak, semmi figyelemreméltót el nem követtek, feltéve, hogy Krisztus köpenyének erőszakos ráncigálásával elkövetett hazaárulásukat, nem figyelemreméltónak, hanem — érdeme szerint — bűntettnek minősítjük.

A nagytiszteletű úr az utolsó szavaknál már az asztalt csapkodta és addig mosolygó arca kivörösödött a felháborodástól. Ám beszéde világos beszéd volt és ha figyelembe vesszük, hogy a német keresztényekhez az adatok szerint, elég sok evangélikus lelkész tartozik, megfontolásra méltó. (Itt ki kell emelnem egyébként, hogy a nagytiszteletű úr tévedett, amikor gyűjtőtábort emlegetett, miután a gyűjtőtáborok, — mint láttuk — egyáltalán nem egyházi személyek számára vannak.)

Kétség kívül megfontolásra méltó azonban az is, hogy bár mindkét pap elsősorban németnek vallja magát, mindkét pap mást hisz; e hitével, ha fogyatékos teológiai tudásom nem csal, szembe fordul a megállapodott egyházakkal, tehát bárhogyan forgatjuk, amazokkal együtt már négy meggyőződést képvisel. És ez csak a kezdet. Más vallási meggyőződésről is lehet hallani, olvasni. A részletes tájékozódás tehát elkerülhetetlen. Mivel pedig vallásügyekben képzett teológus útmutatása nélkül, eligazodni nehéz, útmutatót kerestem. tóltásom katolikus papra, még pedig olyan katolikus papra esett, akinek plébániája, jóllehet nemzeti szocialista kormányzat alatt élő városban van, bizonyos területen kívüliséget élvez. tóltásomat ritka szerencse kísérte, amennyiben a főtisztelendő úr a területen kívülisége folytán reménylett előnyökön kívül, még egy előnnyel rendelkezik: a legkonzervatívabb római felfogást vallja.

Vallja, talán, elhamarkodott kifejezés. Jó negyed óráig unszolom a füstösfalú vén paplakban, amíg erre kerül a sor. Végül mégis csak rákerül és a főtisztelendő úr mindazzal kipakol, amelyet az olvasó a szájra kelt hírekből ismer. A szerzetesek megsanyargatása, az egyházi vagyon megnyirbálása, mind sorra kerül mindaddig, amíg abban a különleges élvezetben részesülök, hogy egy német pap, egy német városban kifejezetten a nemzetközi katolicizmus álláspontjára helyezkedik, mondván: ’az én mindenekfelett való felettesem őszentsége és engedelmességgel neki tartozom’.

Merész kijelentés az a mai Németországban, úgy vélem tehát, ritka titoknak lettem tudója. Ha az ember titkot tud meg, szereti a titokzatosságot kiélvezni. Ezért suttogva kérdezem:

— Tudnak erről?

És hajtom fülemet közelebb, várva az elcsukló és titokzatos „nem”-et. A titok vártában szinte hátrahőkölök midőn a tisztelendő úr váratlan harsányan válaszolja, hogy bizony tudnak, mert ő maga is felolvasta Őszentségének „enciklika” néven ismert leveleit templomában.

Percekig tart, amíg annyira összeszedem magam, hogy feltehetem az új kérdést:

— És… izé… nem bántották önt?

— Már miért bántottak volna? — kérdezi vissza, megütközött méltósággal. — Azért, mert a kötelességemet teljesítettem?

No persze, miértis bántották volna? De hát akkor hogyan áll a dolog a megnyomorgatott szerzetesekkel és egyebekkel? Hihető lenne, hogy a mai német hatóságok kétféle serpenyővel mérnék azt, amit mérnek, nevezzük akár jognak, mint ők, akár önkénynek, mint egyesek? De ha nem, akkor valószínűnek látszik, hogy amit eddig ezirányban tettek, nem tették ok nélkül, avagy olyan „bűnért”, mint az agg egyházfő levelének felolvasása. Ott más, komolyabb oknak is kellett lenni.

Nem állhatom meg, hogy ezt a főtisztelendő úrnak meg ne mondjam.

— Igen, — mondja finoman mosolyogva, — Isten kertjében sok bűnös lakik. És e bűnösök mindenütt fellelhetők.

Értse, aki érti.

*

És most térjünk vissza a tájékozódásra. A főtisztelendő úr ritka szívességgel állt rendelkezésemre. Szelíd megadással magyarázta el a vallási mozgalmak vázlatát, sőt végül még olyan szíves is volt, hogy ahol hibáztam, kijavított.

E szívesség eredménye az alábbi felállítás:

1. Deutsche Glaubensbewegung.

A) Megfejelt keresztények (Gróf Rewentlow).

B) Istentelen mozgalom (Gottlose Bewegung, Mathilde Ludendorff).

C) Panteisták (Prof. Hauer).

2. Német keresztények (Deutsche Christen).

3. Hitvalló egyház (Bekenntniskirche).

4. Állami egyház (Landeskirche).

5. Katolikus egyház.

6. Memmoniták (Zwingli Ulrich hívei).

7. Adventisták és hasonló más eretnekek és szakadárok.

1/A) A megfejelt keresztények. Gróf Rewentlow tanának legjellemzőbb ismérve, hogy Krisztus redemptioját (megváltás, Erlösung) nem ismeri el. A kereszténységet elzsidósodottnak tekinti és az elzsidósodást Szent Pál fellépésétől számítja. A teológia tudományos alapját azonban, nagyjából elfogadja. Híveinek száma aránylag csekély.

b) Az Istentelen Mozgalom (Gottlose Bewegung vezére és mestere a nemrég elhunyt marsall agilis felesége Mathilde Ludendorff. Ludendorff asszony a kereszténységet már egész kurtán elutasítja és a fajt, a népet és a vért teszi a vallás alapjává. Könyveiben (Der Seele Ursprung und Wesen, Deutsche Gottlaube, Erlösung von Jesu Christo, Das grosse Entsetzen, stb.), amelyek százezres példányokban fogynak — annak ellenére, hogy az alapos cáfolatok is százezer példányban találnak vevőre — a bibliától kezdve mindent megtámad. Az, hogy tulajdonképpen mit akar, nem deríthető ki. Vallása sejtelmes zűrzavar. Annál csodálatosabb, hogy egész szép számú híve van.

c) Panteisták. Jakob Wilhelm Hauer egyetemi tanár elmélete és kétségtelen, a legnagyobb eredményt érte el. A Deutsche Glaubensbewegung tulajdonképpen az ő nevéhez fűződik. Célja a németek részére egy teljesen új vallást formálni, mivel az északi emberre nem lehet kötelező, teljes érvényű kinyilatkoztatás: „egy zsidó faj szent könyve”. A germán embert „egy csillagos északa”, „egy fa”, „egy virág”, „egy állat hangja” mindenütt, mint szentírás kíséri.

2. A Német Keresztényekhez (Deutsche Christen) immár sok evangélikus lelkész is tartozik. A kereszténységet megtartják ugyan, de az Ószövetséget, mint „zsidó szószátyárkodást” elvetik. A fajelmélet alapján azt állítják, hogy Krisztus nem volt és nem is lehetett zsidó. Állítják és bizonyítani kívánják továbbá, hogy a katolicizmus elzsidósodott. Igen fontos körülmény, hogy elismerik az állam beleszólási jogát az egyház életébe, ha az államérdek úgy kívánja. Ezzel szemben:

3. a Hitvalló Egyház (Bekenntniskirche) tagadja, hogy az államnak joga volna beleszólni az egyház életébe. Vallásilag egyébként pozitív, tehát — bár katolikus felfogás szerint tulajdonképpen eretnek — keresztény és ezért a mai időkben bizonyos kapcsolatokat tart fenn a katolikus egyházzal. Többek között: éppúgy, mint a katolikusok, szuverenitása hangoztatásával, a vallási iskolák és általában a vallási élet érdekében harcol.

4. Az Állami Egyház (Landeskirche). A régi állami evangélikus egyház, amely harminchat tagozatból áll. Híve: és papjai ezidőszerint részben a német keresztények, részben a hitvalló keresztények között oszlanak meg.

5. A katolikus egyházat nem kell külön bemutatni. Be kell azonban mutatni:

6. A memmonitákat, akik Nagy Frigyes alatt telepedtek le Pomerániában és Danzig körül. A hollandus bevándorlók leszármazottjai és ma is Zwingli Ulrich tanításai szerint élnek. Papjaik nincsenek, csak tiszteletbeli pátriárkáik és akkor keresztelik a gyereket, amikor már iskolázott. A teljesen puritán atyafiak a Német Keresztényekkel tartanak együtt.

A felosztáshoz számítandók még a különböző eretnek és szakadárfelekezetek, melyek közül Nürnbergben találkoztam eggyel, az Ölberg utca egyik házának alábbi felírásának alakjában:

„Jesus, das Licht der Welt. Der apostolische Glaube. Sonntag nachmittag 3 Uhr. Herzlich willkommen!”

Minthogy nem volt vasárnap, hiába kopogtattam, nem jutottam be. Persze így is elképzelhető, hiszen sokféleképpen lehet imádni Jézust.

Imhol a drezdai gyorsvonaton szakállas, háborús vak, idős ember szólít meg. Ki vagyok, mi vagyok, mit csinálok? Mikor megtudja, igen megörül: „Add csak ide kislányom a táskát!” A kislány, aki hivatalos kísérő szerepét tölti be — mert a német vonatokon a háborús vakok ingyen kísérőt vihetnek magukkal, — oda adja a degez aktatáskát. A szakálas iratokat vesz elő. Ám mielőtt megmutatná, elöljáróban bejelenti, hogy Brémában jótékony menhelye (Wohlfahrtsheim) van, amelyre ő a pénzt Amerikában gyűjtötte össze. Egyébként aktív tiszt volt a háborúban és később lett lelkész, mint Niemöller. Két igen magasrangú személyiséget emleget, mindkettő jó barátja és mindkettő támogatja őt. Illő tehát, ha én is támogatom valami csekélységgel. Mikor ezirányban kedvezőtlenül nyilatkozom, ő is elkedvetlenedik. — Pedig — panaszkodik — csupán kamatra évi 1800 márka kell. Honnan vegye ő ezt elő? Most, amikor az állami gyűjtéseken kívül más gyűjtés tilos? Mikor ilyenformán csak suttyomban lehet gyűjteni? Ugyan honnan?

Szakálas alakja eleven panasz, amikor keseregve kijelenti, hogy egyik fia Angliában van ingyen alapítványi helyen, másik fia ugyancsak ingyen Amerikában és hogy ő, mint nyugdíjas, pótlékot kap az egyháztól. Figurája Dreiser, a vándor misszionáriusokat kitűnően ismerő, amerikai, tollára való. Ha nem lenne világtalan, valósággal mulatságos lenne az a roppant erőfeszítés, amellyel csekély márkakészletemre tör. De így csak szomorkodni lehet az egykor bizonnyal daliás tiszten, akit a háborúban szerzett testi fogyatékosság ide juttatott.

Valószínűen ez az oka annak, hogy az államhatalom sem ügyel rá, annak ellenére, hogy furcsa nézeteket vall és azokat, amidőn már kénytelen észrevenni, hogy támogatásra nem számíthat, ingyen is kipakolja.

Ő tulajdonképpen a Hitvalló Egyház álláspontján áll, de szerinte ez az álláspont nem elég erélyes. Annakidején meg is mondta és erre — képzeljem! — háromnegyed évre eltiltották a szószéktől! És reverzálist akartak vele — vele! — aláíratni, hogy csendben viseli magát. De ő nem írta alá és nem is fogja aláírni! Nem bizony! Őt és híveit se a katolikusokkal, se a Német Keresztényekkel (akiket Ósdi Pogányoknak; Unmoderne Heiden nevez), ne akarják összeboronálni. Mert ők inkább mind a fegyházba mennek. Holott biztosan ebben törik a fejüket, ebben az összeboronálásban. De ezt nem lehet. Mert: „Új kinyilatkoztatása előtt állunk a Krisztus szellemi hatalmának”. (Neue Offenbarung der geistigen Macht der Christi.) Ezt ő, mint világtalan előbb látja, bárki másnál. Új Krisztusnak kell jönnie, aki az embereket összebékíti és egy hitre hozza. Mert ahol nincs egy vallás, ott nem lehet kultúrállamról (Kulturstaat) beszélni, hanem csupán civilizált államról. Ez ma Németország, ő ezt nyíltan megmondja akárkinek, pedig tudja, hogy ha nem lenne világtalan, már rég a gyűjtőtáborban lenne.

E komor lehetőségen egy pillanatra eltűnődik.

— Igaz, — jut eszébe hirtelen — ha már pénze nincs — mert ha jól értettem, nincs ugye? (Nincs, nincs — biztosítom), akkor adjon bélyeget. Gyűjtöm.

Lenyalom hazai leveleimről a bélyegeket.

— Kevés, kevés — rázza a fejét szomorúan—, nagyon kevés. Pedig ő akármilyen csekélységet szívesen fogad. Gondoljam meg! Egy márkát, vagy kevesebbet is, ne kockáztassam lelkem üdvét!

És így tovább. Minek folytassam? Megkönnyebbülök, mikor végre leszállhatok. A zűrzavaros előadástól megszédítve támaszkodom a peronon a jegyszedő bódéjának. Vajon hány ilyen különös, mondhatnám eszelős, misszionárius szaladgálhat itt?

Egész könyvkereskedések vannak tele zavaros vallási könyvekkel, amelyeket senki sem ért, talán a szerzőjük sem. Magam sem értettem azt az egyet, amelyet megvettem, holott ugyancsak vaskos és négy márkát adtam érte.

A fejfájdítóan sikertelen irodalmi tanulmány után, eleven tanítót kerestem. Azonban, bár az új vallások felől igen sok embert megkérdeztem, komoly hívőt egyet sem találtam. Hosszas keresés után akadtam végre össze egy magát pogánynak valló személyiséggel. Fájdalom, a pogány alig tizenhat éves múlt és így korának megfelelően olyan elképesztő bárgyúságokat mondott, hogy meg sem említem. Minek mérgesítsem a híveket?

De hát mi a helyzet? Hét millió ember (mert állítólag ennyi a pogány és hasonló tévelygő) olyasmiben hisz, amiről azt sem tudja, micsoda? És mit szól ehhez a tébolyhoz, amely minden, csak nem egység, a párt, a kormány és ami a legfontosabb: a Führer?

Zavarom tetőfokán nyájas, öreg kereskedővel akadtam össze. A régi harcosok arany koszorús pártjelvényét viselte és hatalmasat nevetett, amikor vallási tájékozatlanságomat előadtam.

— Mindazzal, amit végzett, — mosolyogott, — bár sok idejébe került, felesleges munkát végzett. Az egész dologgal könnyű tisztába jönni, ha a vallási részt a politikai résztől elválasztjuk. A vallások rendezését és megoldását illetően, nyugodtan rábízhatjuk a döntést a Führerre, mint hogy a Führer mindig eltalálta a helyes utat. Nincs okunk abban kételkedni, hogy most is el fogja találni. Addig tehát, amíg ő nem szól a dologba, kár beszélni az ügyről, annál inkább, mert Göring csak a minap jelentette ki, hogy a négyéves terv befejeztéig a kormány az üggyel nem óhajt foglalkozni.

— A másik részt: — emelte fel hangját az öreg — a politikai részt illetően, nekünk régi harcosoknak változatlan ama véleményünk, hogy vallási ügyekbe politikát keverni nem engedünk. Ez áll elsősorban a katolikus egyházra, amely e téren először mutatta meg a „verebet meztelenül”. Ennek ellenére más intézkedést nem tettunk ellene, mint amit megérdemelt, vagyis közönséges bűnöseit megbüntettük és anyagi erejét, amellyel ellenünk kívánt fordulni, megnyirbáltuk. Azonban, nem hallgathatom el, hogy nekünk, öreg harcosoknak a türelme fogytán van. Mert, ha az aknamunka folytatódik, akár a katolikus, akár más egyház részéről, ha bárki vallásháborút akarna felidézni és ezzel az erre, a történelem szerint, amúgyis hajlamos népünk békéjét és elért eredményeit veszélyeztetné, akkor uram, az illető szervezetnek valóban lesz oka panaszkodni. Mert akkor nem leszünk tekintettel senkire és semmire, hanem a felforgatót, a hozzátartozó szervezettel együtt, legyen az bármekkora is, összetörjük és a földbe tapossuk. (Wir werden sie in die Erde stampfen.)

Hát így állnak az ügyek, annak ellenére, hogy a nemzeti szocializmusról naivitás lenne azt állítani, hogy vallásellenes. Szó sincs róla. Ellenkezően: maga Hitler mondja könyvében (Mein Kampf): „Mindaddig, amíg ilyen (azaz vallást helyettesítő valami) nincs, őrültség és gazság lenne azt kiirtani”. Lehet, hogy a Vezér változtatott volna álláspontján? Aligha. Ám valami megmagyarázhatatlan következetesség tüzeli ellene és népe ellen az Úr tévelygő pásztorait és azok segédkezőit. Ezek a tényeket össze-vissza gubancolni szerető személyek, semmi eszköztől sem riadnak vissza, még akkor sem, ha az eszközök — a tiszta logika szerint — homlokegyenest ellenkeznek is egymással.

Íme, ugyanazok, akik az elmúlt év decemberében a párisi bíboros (Verdier) közvetítésével, kezet nyújtottak a nemzeti szocializmus ellen a kommunistáknak, nincs nap, hogy hajmeresztő párhuzamot ne vonjanak a nemzetközi véres kommunizmus és a kifejezetten nemzeti ideálokat ápoló nemzeti szocializmus között. Kíváncsi vagyok, mint fognak ugyanezek meglepődni és felháborodni, ha — kényszerítő körülmények folytán — olyan ellenpropaganda támad ellenük, amely, kiemelve mindkettő letagadhatatlan nemzetköziségét, e ténybeli alapon, hasonló elszántsággal párhuzamot kezd vonogatni a kommunizmus és az egyházak között? Ha jól megfigyeljük: ez a propaganda már ma előreveti árnyékát és szinte kétségtelen, hogy teljes erővel meg is fog indulni, ha valami közbe nem jön. Nem hinném, hogy bárki, jobbérzésű ember nem cselekedne ezirányban kedvetlenül, de azt sem gondolnám, hogy akadna olyan érdektelen személy, aki — kedvetlenül ugyan — de nem ismerné el az efféle ellenakció jogosultságát. Mert, akire vakmerőén törnek, annak elemi joga a vakmerő védekezés és okosan teszi, ha él is vele, akár kedvére való, akár nem.

A párhuzam és a megkülönböztetés bármily kézenfekvő propagandaelemek is egyébként, felettébb kétélűek. Mert ma Németországban, melynek népét és uralmon lévő kormányát épen propagatív disztinkcióval próbálják a világ és saját közvéleménye előtt különválasztani, egyre erősödik ama felfogás, amely még a mélyen vallásos embernek is elfogadható megoldást ajánl, amennyiben Isten létét és imádást egyszerűen különválasztja az egyházaktól, mondván: „Nekünk öreg harcosoknak nem kell se közbenjáró szent, se összekötő pap. Amit mi mondani akarunk, megtudjuk azt mondani magunk is, akár alázatos kérelem az, akár hálás ima”.

Hogy az ilyen felfogás nagyobb elterjedés esetén mit jelent az egyházaknak, melyek végeredményben mégis csupán Isten bizonyosságára építvék, mondani sem kell. Mondani nem kell, de számolni kell vele, mert egyre több és több német ember vallja ezt a felfogást, egyre több és több német ember lép ki ezzel a megokolással az egyházakból, mikoris a feltett kérdésre nyugodt flegmával tiltakozik a pogányság ellen és vallja magát kereszténynek, mondván: „Nem az a keresztény ember, aki térden csúszkál, mellét veri, és más efféle, hanem az, aki megteszi kötelességét Istenével, önmagával, családjával és népével szemben”.

A folyamatnak persze — mint már említettem nagy segítségére van a nemzeti szocializmus, mint világnézet. És pedig nem úgy, mint általában hiszik, hogy a juhokat erőszakkal eltérítgeti a kegyes akloktól, hanem úgy, hogy e képességeihez mérten kötelességét jól ellátó személyt, minden egyéb feltétel nélkül felkarolja, magáénak vallja, segíti, egy szóval: gondoskodik róla. Mivel nem vitás, hogy az elesett ember vallásossága a legnagyobb, kétségtelen az is, hogy a felkarolt ember vallásossága, ennek megfelelően, kisebb, tehát a hagyomány által netán befolyásolt lelkiismeretét tökéletesen megnyugtatja az Istenben való hit, anélkül, hogy szükségét erezné ama külsőségek misztikumának, melyekre egy elhagyott, egyedül ténfergőnek ugyancsak szüksége van. Hozzájárul ehhez, hogy az elesetten való segítés immár nem jóakarat, vagy irgalom, hanem szigorú kötelesség (lásd NSV, WHW); az így felborzolt önérzet ugyanis már nem fog alamizsnáért menni és azért magát megalázni.

És ez végeredményben azt eredményezi, hogy a német ember elfordul az egyháztól, amely ő felette szükségtelenül gyámkodni akar. Ez látszik meg a felekezeti iskoláknak szinte a legkisebb ellenállás nélküli megszüntetésénél. Az első felekezeti iskolákat a 85%-ig katolikus Saar-kerületben szüntették meg az elmúlt év tavaszán. Ügyükben Bürckel dr. kerületvezető népszavazást rendezett. És a nép csaknem száz százalékig az iskolák államosítása mellett foglalt állást. Miért? Mert belátta, hogy saját fiait az államnak van joga nevelni és mert meggyőződött arról, hogy nincs katolikus torna, vagy református algebra, hanem csak torna van és algebra. Katolikus hittan ellenben van és annak tanítása meg is maradt az iskolákban. Sőt a kereszt is kint függ az iskolatermekben, magam láttam a neustadti iskolában.

Ám eltűnt a számunkra szinte érthetetlen és furcsa berendezés, amely bár triviális, alapos és jellemző képet nyújt a kérdésről. Az Oggersheimi katolikus iskola mellékhelyisége volt ez a példa, amelynek két egymásmelletti ajtaján a következő felírások díszlettek: „csak katolikus gyerekeknek”, „csak protestáns gyerekeknek”.

Számít e különös felírás mellett (amely 1937. áprilisában még meg volt), hogy 1934-ben a traunsteini bajor pap még így hörkent rá a német köszöntéssel köszöntő gyerekre: „Tedd le azt a mocskos mancsodat!” Számít ez? Nem. Ám számít egy művelt bajor úriasszony véleménye, melyet a kérdésről mondott:

— Hát igen, — mondta elgondolkozva — hazudnék, ha azt állítanám, hogy az ügy engem, mint vallásos asszonyt: nem érint. Mint öreg asszony, bizony zokon veszem. De nem tagadom, hogy papjaink sokat, nagyon sokat hibáztak. Adná az Isten, hogy olyan pásztorunk legyen, aki megért bennünket és összhangba tudja hozni hitünket hazánkkal és népünkkel.

Igen, ez az óhaja a bajor hölgynek és ez az óhaja minden német katolikusnak. És, lehet, hogy most teljesülni fog. Férfi látszik feltűnni, egész férfi. Aki német is, katolikus is és nem is politikus: Innitzer kardinális, Bécs prímása. Ha valaki, ő lesz, aki, a jelek szerint, a kényes ügyet nyugovóra hozza. Csak hagyják.

Nyomtatható változat