A ZSIDÓK

„Ich bestreite, das die Emanzipation der Juden ein Fortschritt ist.”
Bismarck.

Annak ellenére, hogy az izraeliták sorsára vonatkozóan Hitler könyve részletes jövendöléseket tartalmaz, az elkövetkezendő események tehát előreláthatóak voltak, úgy tűnik, mintha ennek lehetőségével maguk az izraeliták sem számoltak volna komolyan. Ha végignézzük az uralomrajutás előtti izraelita-német és egyéb izraelita sajtót, azt látjuk, hogy ez a sajtó, ha hangulatkeltésből festegette is szurokfeketének az ördögöt, az ördög létezését, maga sem hitte el, sőt inkább maga is amaz állításának adott hitelt, hogy a nemzeti szocialista mozgalom komikus handa-bandázás, vezére pedig fantaszta, aki ha hatalomra jut is, hatalma épp oly rövid lesz, mint amilyen dicstelen, tehát az izraelitákkal már csak az idő rövidsége miatt sem tudna, elbánni, ha ugyan egyáltalán tudna, vagy, ami fontosabb, merne. Épp ezért, ha utánanézünk, kiderül, hogy az uralomrajutás távolról sem volt olyan döbbenetes meglepetés, mint az a kíméletlen erély, amely az izraeliták ellenében, a mozgalom programja szerint, azon nyomban megmutatkozott és különböző fázisokban ma is tart. Nem tudom, hogyan alakult volna a helyzet, ha az izraeliták nem esnek a saját mocskolódó humoruk okozta megnyugvás csapdájába és nem bíznak oly feltétlenül, a felkapaszkodott alsóbbrendű ember szokása szerint, a pénzükadta hatalomban. Ám valószínűnek látszik, hogy ez a két körülmény jelentősen járult hozzá ahhoz, hogy a csatát már akkor elveszítsék, amikor az — legalább részben — talán még menthető lett volna. Így azonban az ügy komolyságára csak akkor eszméltek, amikor a feleszmélés már egyet jelentett a tökéletes megsemmisüléssel.

Az uralomra jutott nemzeti szocialisták nyomról-nyomra, hideg egykedvűséggel, tárták fel a hadállások legrejtettebb folyosóit is, mint a paraszt a vakondjárást. És mert tudták, hogy az izraelitát, bármely néphez, bármely foglalkozási ágban elsősorban és főként a rőf köti, legott kivették a kezéből a rőföt, akár flanelt mért vele, akár filmet, akár pedig törvényt, művészetet, avagy közhivatalt. Gondos, alapos, nemritkán piszmogó munka volt ez, amely részben még ma is folyik, bár — tegyük hozzá mindjárt — ezidőszerint csökkenő irammal. Igaz, hogy a kitűzött munkát már nagyrészt elvégezték. Elvégezték annak ellenére, hogy ez a munka volt a legnehezebb, hiszen az izraelita kézen lévő „nemzetközi tőke” és a hatalmában lévő államok, mindent megtettek a kivitel eredményességének megakadályozására. Mint sok egyéb más kérdésben a nemzeti szocializmus azonban, itt sem gyakorolt elnézést. Nem is tehette. Nem tehette annál kevésbé, mert a nemzeti szocializmus fajelmélete szorosan egybe van kötve a zsidókérdéssel. Mindaz, amit a nemzeti szocialista fajelmélet az alacsonyabbrendű népekről állít és bizonyít, elsősorban az izraelitákra vonatkozott és vonatkozik, sőt — csaknem úgylátszik — csakis erre vonatkozhat. A vér tisztaságát védő rendelkezések és drákói törvények, például, pusztán és kizáróan az izraelitákra vonatkoznak és egyáltalán nem említik az egyéb fajokat, értve a fehér fajokat. Csupán az izraeliták azok, akikre vonatkozóan a nemzeti szocialista felfogás kellő felismerésében, bomlasztó, tolakodó és uralomra törő jellegének, a teljes elkülönítést vallja eredményesnek, abból indulva ki, hogy a ki a pestises emberrel nem érintkezhetik, az feltehetően a pestist sem kapja meg. A pestis eszerint a felfogás szerint az izraelita mentalitás, a mentalitás három legfőbb iránytűje: az arany, a hatalom és a paráznaság; pestis továbbá e három irány felé való kíméletlen törtetés alsóbbrendű és törvénytelen volta, mint amelyek nem férnek össze a nemesebb ember hajlamaival. A felfogás bírálatával foglalkozni ezúttal nem célom.

Kérdés azonban, vajon jogsérelem érte-e az izraelitákat akkor, amikor németországi hátraszorításuk megtörtént? Egy érdekes vélemény szerint: aligha. Mert — állítja ez a vélemény — az izraeliták, ha jogot élveztek, az, nem kétséges, hogy csupán vendégjog lehetett. Mivel pedig a vendégjog a tolakodással önműködően és szükségképpen megszűnik, a vele visszaélő sem vendég immár, hanem csak tolakodó és alkalmatlan idegen, aki megérett arra, hogy kilökjék. Minthogy pedig a tolakodás Németországban kétségkívül megtörtént, a szabályoknak megfelelően, más viszonzásban nem is részesülhetett.

A helyzetet illetően nem érdektelen az a kérdés sem, vajon a tolakodó tud-e arról, hogy magaviselete illetlen és így felelőssé tehető-e érte. A nemzeti szocialista felfogás szerint igenis tud róla. Az izraelita nép e felfogás értelmében tolakodó és törvénytelen működését egy nagy terv, az izraelita világuralom szolgálatában követi el, tehát nemcsupán tolakodó, sőt — mivel tervszerűen cselekedik — egyáltalán nem tolakodó, hanem megfontolt bűnöző, mivel más népek nyugalmát oly célból háborítja, hogy tervszerűen leigázza.

Való, hogy a német események után történt jelenségek, a különféle irányú kíméletlen ellenakciók, azt a látszatot keltik, hogy igenis tervszerű ténykedés történik, más népek értékeinek megszállása és kihasználása körül és hogy a Németországból kivetett izraeliták és egyéb országbeli fajrokonaik, nem az elveszett haza, hanem, kizáróan, az elveszett pozíció miatt indultak fel. Erre vall az is, hogy ama kivetett izraeliták, akik különféle úton-módon, más országok állampolgárságát szerezték meg, ma éppen olyan jó angol, vagy francia állampolgároknak vallják magukat, mint ezt megelőzően németnek. Erre vall és ezt bizonyítja továbbá a manapság Közép- és Keleteurópában lábrakapott divat, amely a tehetős izraelita asszonyok szülését angliai utazással köti egybe, hogy így — egy ódon angol törvény értelmében — a megszületendő kis izraelita legott mint angol állampolgár lássa meg a keserves világot.

Az ilymódon született gyerkőcök minden érvnél súlyosabban esnek a latba, hiszen mindennél kirívóbban bizonyítják, hogy a Haza, mint ilyen és mint olyan, egyáltalán nem létezik, hanem fogalma egyenértékű a jobb megélhetési lehetőséggel.

A gyakorlat tehát, fedni látszik a nemzeti szocialista álláspontot és kellően támasztja alá a nemzeti szocialista intézkedéseket. Éppen ezért a nemzeti szocializmus zsidóságról való felfogása és a kérdés elintézése, úgy Németországban, mint egyéb helyeken, ahol az izraeliták tolakodása már erősen érezhető, általános örömet keltett.

Van ellenben egy másik felfogás is, amely — persze a gyakorlati eljárás helyeslése mellett — azt állítja, hogy az izraeliták tolakodó és terhes tevékenységükről jórészt nem is tudnak és ezért — elméletileg persze — épp oly kevéssé tehetők felelőssé, mint a terhelt tolvaj, vagy a beteges kerítő. Erről a felfogásról beszélgettünk egy nagyon művelt úrral, aki a beszélgetés során ilyen nézetet vallott, midőn azt állította, hogy a művelt világ azzal, hogy az izraeliták teljes polgárjogát megadta és elismerte, éppen annyira felelős a történtekért és a még történendőkért, mint maguk az izraeliták.

— Hogyan képzelhette azt bárki is, — fejtegette ez az úr —, hogy az a nép, amely az évszázados, tervszerű sötétbentartás folyamán, a művelt népekben csupán elnyomóját látta és a törvényt épp ezért, ahol csak lehetett, kijátszotta; kikerülve a világosságra, döntő változáson megy át, azaz épp olyan néppé válik, mint bármely nép, amelynek efféle emlékei és hagyományai sohasem voltak? Minthogy azonban erre nem gondolt senki, az történt, aminek történnie kellett. Az izraeliták ellepték a művelt népeket és ott folytatták, ahol a ghettóban elhagyták, de már törvényes jóváhagyással. Miután pedig a törvényt megkerülni, merevsége folytán, annak sem nehéz, aki némi körültekintéssel először próbálja, mennyivel könnyebb annak, akinek erre évszázados, kidolgozott gyakorlata van és ezt a gyakorlatot saját lelkiismereti és erkölcsi hagyományaival jogosnak, sőt szentesítettnek látja? Avagy látott ön már olyan izraelita bűnözőt, aki bűnét őszintén megbánta volna, vagy azért saját népe között megvetésben lett volna része? Aligha. A sikkasztó újra kap állást, a csaló tovább működik, és a valutás, ha kiállta a fegyházat, pirulás nélkül folytathatja ott, ahol abbahagyta. Az izraelita felfogás szerint, ha észrevette, — és bizonnyal észre kellett vennie — a bűn, ha gazdasági: akkor semmi, ha vagyon elleni, akkor baleset, ha állam-, vagy nemzetelleni: akkor politika, ha pedig élet elleni — bár ez feltűnően ritka, mert ezt saját törvényei is tiltják: — akkor — szerencsétlenség. A csalárd bukástól az emberölésig széles skála van, de ezen a skálán nincs olyan hang, nincs olyan regiszter, amelyre ne lenne azonnal kéznél a magyarázat és a mentegetés. És mert az izraeliták, alapjába véve, ösztönösen intelligensek, a rossz példát nemcsak mutatják, de a megfigyelésre képtelen és bárgyú embereknek jólesően magyarázzák is, ami végeredményben annyit jelent, hogy a művelt népek a ghettók szennyét, tulajdonképpen, maguk öntötték a nyakukba. Hiszen aki az írott törvényt kijátssza, nem habozhat és nem is fog habozni akkor sem, ha az íratlan törvény kijátszásáról van szó. Csakugyan: a titkos vesztegetésen és uzsorán kezdve, a modortalan és felsőbbségesen hepciáskodó hazudozáson folytatva, egészen az üzletszerűen berendezett kerítésig nincs a józan európai embernek olyan íratlan törvénye, vagy erkölcsi normája, amelyet az izraeliták nap, mint nap lelkiismeretfurdalás nélkül meg ne tiporjanak, megtiporván minden tehetségük latbavetésével nem mentegessenek és mentegetvén a bárgyú vendéglátó népek előtt csábítóvá ne tegyenek. Aki az uralom átvétele előtt néhány napot Berlinben töltött, az — úgy gondolom — tiszta képet nyerhetett afelől, mivé tudta az izraeliták fentvázolt tehetsége az egykor puritán fővárost változtatni.

— Éppen ezért — fejezte be érdekes fejtegetését a német úr —, mert e különös nép első és legfontosabb tehetsége éppen a gátlásnélküli erkölcstelenség gyakorlásában és terjesztésében van, nem óhajtjuk igénybe venni egyébirányú tehetségét sem, annak ellenére, hogy bizonyos képességei vannak. Mert épeszű ember olyan tehetséget, olyan kiválóságot, vagy olyan képességet, amely törvénytipráson és erkölcstelenségen alapul, épp úgy nem fogadhat el, mint ahogy nem fogadhat el, tudatosan, lopott pénzt sem. Ez az egyszerű magyarázata az izraelita orvosok, jogászok, művészek félreállításának is. Mert nem gyógyíthat valaki olyan kiválóan, nem énekelhet valaki olyan édesen, hogy a romlást, amelyet fajtársaival együtt ő is okoz, meggyógyítsa, vagy túlénekelje. Gyógyítsa csak saját népét és énekeljen azoknak. Mi csak megleszünk nélküle is.

És valóban: egyik fiatal barátom meséli, hogy főnökét, aki beteg kislányát izraelita orvosra bízta, felettesei mihelyst az ügy tudomásukra jutott, felfüggesztették, az SS-ből pedig, ahol meglehetős magas rangja volt, azonnali hatállyal menesztették. Mindezideig ezt a történetet nem hittem el, de úgy látszik, lehet benne valami.

Berlint, néhány nagyobb várost és fürdőhelyet kivéve, a szállodákban izraelitáknak nem adnak szállást, étteremben nem szolgálják ki, kávéházban nem ülhet le. „Juden nicht erwünscht”, „Juden werden nicht bedient” felírású táblák mindenütt kint lógnak.

— És hogyan ellenőrzik? — kérdezem egy nagy szálloda portását.

— Meglátni azt, — mondja nyugodtan, — ki a zsidó és ki nem. Aztán… nem is igen jönnek be.

— De ha mégis bejönnek? Vagy nem fordul elő?

A portás feltolja a sapkáját:

— De igen, előfordul. Felkérjük, hogy távozzék.

— És ha nem?

— Kidobjuk.

— Kik? Önök?

— Nem uram, többnyire a vendégek.

Eszerint ama tábla, amelyet Boroszlóban láttam, nem volt oktalanság: „Juden betreten diesen Lokal auf eigene Gefahr!”

Vagyis saját veszélyükre. De belépnek-e vajon? Úgy hallom, igen. De miért? Miért tolakszik valaki oda, ahol nem látják szívesen? Miért erőszakoskodik? Miért?

Ki tudja például megérteni, azt a lengyel zsidóasszonyt, aki leányával éjszaka szállt le a königsbergi gyorsvonatról és szálloda után érdeklődött. Mikor szállodát ajánlottam, aggódva hajolt közelebb: Zsidó hely? Nem mondhattam azt, hogy az, mert én is abban a szállodában laktam és láttam a kitett figyelmeztetést. Mivel vonatom indult, nem jutott tovább idő a beszélgetésre. Az asszony ott maradt a homályos éjszakai peronon, máig sem tudom, hol aludt. És bár sajnáltam, ma sem értem, miért kellett egy nemzetközi vonatról, háromórányira a határtól, leszállnia egy éjszakára ott, ahol reá nem várnak.

Azt sem értem például, hogy miért kellett annak a velem egy fülkében utazó berlini zsidóasszonynak olyan fennhéjázva beszélni a német határőrrel, aki a nála lévő valuta után érdeklődött. Igen udvariasan érdeklődött a határőr és igen durva válaszokat kapott. Holott a nénin — bár gyűrűinek fejét a vizsgálat előtt befelé fordította — első pillantásra volt mintegy, húszezer márka értékű ékszer és a határőr bizonyosan tudta, — mint ahogy én is tudtam — hogy abból vissza Németországba nem fog jönni egy márka értékű sem. Mégis udvarias volt és elhitte, hogy az asszonynak csak az az egy felmutatott márkacsekkje van és más pénze nincs. Pedig, ha megmotoztatja, — egy pillanatig mintha mérgében gondolkozott is volna rajta, — ki tudja, mit veszt az asszony azon az ezer cseh koronán kívül, amelyet később a cseh fináncnak és a 200 pengőn kívül, amelyet még később a magyar fináncnak vallott be? Mégis gorombáskodott. Azt hitte talán, hogy így viselkedik egy minden gyanún felül álló úrinő? Vagy mást hitt? Ezt meg nem érti saját népén kívül senki.

Éjjel tizenegy óra felé járhatott az idő, amikor Hamburgban, az Alster pavilonba bejött egy magas, fekete zsidólány. A német nyilvános helyeken bárki, bárhova leülhet, nem gond tehát helyet találni. Ám a zsidólány egy olyan asztalt választott, amely körül kizáróan fiatal katonák ültek. A katonák egy pillanatra meghökkentek. Aztán felálltak és szó nélkül átültek egy másik asztalhoz. A zsidóleány ottmaradt a nagy asztalnál egyedül. Számosan jöttek még, számosan kerestek helyet, de hozzá nem ült le senki.

Ilyen és hasonló eseteket a végtelenségig lehetne felsorolni, de — gondolom — ennyi is elég.

Akinek a tolakodás a vérében van, az ellen végeredményben nincs segítség. Annál kevésbé, mert az erőszakoskodást a nemzeti szocialista felfogás, minden körülmények között, tiltja. Ne képzelje senki, hogy Németországban a szakállak megtépdesése, vagy a pajeszek megrángatása napirenden van. A nemzeti szocialista felfogás, mint már mondottam, a teljes elkülönítést tartja az egyetlen elfogadható eszköznek.

Az eljárás két sarkpontja az 1935. szeptember 15-én hozott „Birodalmi polgárjog”-ról szóló és az ugyanakkor hozott „Német vér és német becsület védelméről” szóló, kétrendbeli, nürnbergi törvény. Sorrendben a második kimondja, hogy zsidók és németek sem bel-, sem külföldön egymással házasságot nem köthetnek és tilos közöttük a házasságon kívüli nemi érintkezés is. Ez utóbbi lehetőséget csökkentendő: zsidónak 45 évesnél fiatalabb német női alkalmazottat háztartásában alkalmazni tilos. Zsidó kevertvérűek némettel csak külön engedély alapján köthetnek házasságot. Viszont nem köthet házasságot zsidóval az, akinek csupán egyik nagyszülője származik zsidó vérből, nehogy a már lappangó zsidó vért felfrissíthessék. A birodalmi polgárjogról szóló törvény kimondja, hogy teljes jogú birodalmi polgár zsidó nem lehet, közhivatalt nem viselhet. Minthogy minden nyilvános funkció alapja a birodalmi polgárjog, a törvény önműködően azt jelenti, hogy az izraeliták minden lehető körből kizárattak, ahol befolyást gyakorolhatnának. Vonatkozik ez, némi kivétellel, a katonaságra, orvosokra, ügyvédekre, újságírókra és minden egyébre, ahol a hivatást betöltő, a nemzeti szocialista felfogás szerint, teljes, vagy részleges közfunkciót végez.

Az éles elválasztás, népi kisebbséget hozott létre, amelynek akarva-nemakarva önmaga között kell élnie. Akinek ez nem felelt meg, — többnyire a vagyonos osztály — vagy kicsempészte vagyonát, vagy, a megfelelő vagyonváltság lefizetése után, törvényesen távozott. Ám ugyanakkor egyesek be is jöttek, úgy, hogy ma a statisztika nagyjából így fest: kivándorolt összesen 110.000, amelyből 38.000 Palesztina, 29.000 tengerentúlra, 23.000 Nyugat-, Dél- és Észak-Európa, 20.000 Kelet-Európa, (Magyarország, Ausztria (!), Románia) felé vette útját. Az 1933-as 517.000 főnyi létszámmal szemben ma 390.000 zsidó él Németországban, a csökkenés tehát kereken 24%.

A 390.000 izraelita ezidőszerint főként nagyvárosban él. A nagyvárosok közül első helyen áll Berlin, míg a többi helyeket Frankfurt, Boroszló, Königsberg, Hamburg, foglalják el. Az egyes, főbb városokra vonatkozó, adatok pontosan nem állapíthatók meg, miután a zsidó lakosság állandóan hullámzik. Így Berlinre vonatkoztatva: onnan 1936-ban 12.000 főnyi zsidóság távozott, de ugyanakkor kereken 7.000 érkezett.

Az izraeliták elhelyezkedése különösen Berlinben érdekes, ahol aszerint, hogy szegényebbek, vagy gazdagabbak, két kerületben tömörülnek. A szegényebbek és mocskosabbak a Börze pályaudvar körül tanyáznak, ahol a kegyszerkereskedéstől a kóser feliratú libamészárszékig mindent megtalál az érdeklődő. Göndörhajú gyerkőcök őgyelegnek a kocsmák előtt, ahol bronefet mér a birkaorrú csapos és melyekből erős fokhagymaillat száll ki az utcára. Minden második emberen a hatszögletű zsidó csillag díszeleg. A fiúk a gomblyukban hordják, a lányok pedig vagy a manapság divatos lógó monogrammban, vagy pedig a karkötőn.

A Börse körüli ghetto a Lustgartennél egycsapásra megszűnik, hogy előkelőbb formájában nyugaton az emléktemplom és a Kurtfürstendamm környékén bukkanjon fel. Berlin egykor híres szórakozó negyede hemzseg az izraelitáktól, akik némely magyarázat szerint azért húzódtak oda, mert ott fordul meg a legtöbb külföldi, tehát ott érzik magukat a legnagyobb biztonságban. A nyugati negyed (Zoo, Kurfürstendamm, Schöneberg, Wilmersdorf) szép villáiban és luxuslakásaiban kereken hatvanezer gazdag izraelita lakik. A Kaffe Wien, a Kaffee Doprindt, a Romanisches Kaffee, és még egy-két kávéházban, némely tájékozatlan külföldin kívül, csak izraelitát látni. Pompás látvány szép délután e kávéházak teraszáról, az arra vetődő vidéki németek afeletti csodálkozása, hogy Berlin szívében ennyi izraelitával találkoznak. Mivel csodálkozásuk világosan mutatja, hogy eszük ágában sincs az üldögélőket saját izraelitáiknak hinni, úgy gyanítom, titokban meg vannak győződve arról, hogy minden külföldi izraelita, vagy legalább is annak néz ki. Valóban a budapesti ember otthon érezheti magát ezen a környéken, mert a világon a legkisebb jel sem mutatja, hogy olyan birodalom fővárosában van, ahol az izraeliták nem kívánatos elemek.

Érdekes, hogy a berlini orvosok negyven százaléka ma is zsidó. Százhetvenkilenc szülész közül hatvankettő, hetvenkét idegorvos közül harminchat, huszonhét gyomorspecialista közül huszonhárom izraelita.

A zárt településeket illetően, külön figyelmet érdemel Frankfurt és az úgynevezett frankfurti izraelitaszöglet. (Jüdische Ecke.) A szöglet Frankfurt, Mannheim, és a Saar-yidéket zárja be. Ezen belül vannak faluk, sőt kis városok is, amelyeknek több, mint fele zsidó. (Kommern, Billigheim, Landau stb.) Külön érdekessége ennek a résznek, hogy városnevei sok, kifejezetten zsidó nevet adtak: Frankfurter, Landauer, Mannheimer, stb.

A létrehozott kisebbségnek mindazon jogokat biztosította a kormányzat, amely egy idegen kisebbséget megillet. A zsidóság egymásközött szórakozhat, színházat csinálhat, sportolhat, könyvet és újságot adhat ki.

A zsidó kisebbséget illetően érdekes az izraelita sajtó tevékenysége, amely ezidőszerint 54 kiadó kezében van. Az 54 kiadó összesen hatvanöt időszaki és egy kőnyomatos lapot jelentet meg. A kiadványok összeállításánál kiderül, hogy az összkiadványokból Berlinben egymagában huszonhét jelenik meg. Az utána következő legnagyobb izraelita központban, a „frankfurti szegletben”: Frankfurt hét, Ludwigshafen négy, Mannheim két újsággal szerepel. Az újságok utolsó negyedévi átlagpéldányszáma 296.000 volt, ami nemcsak annyit jelent, hogy az izraelita kisebbség jóformán minden tagjának megvolt a saját sajtója, hanem azt is, hogy az izraelita kisebbség anyagi helyzete távolról sem olyan rossz, mint ahogy hinni lehetne, vagy mint a hírek állítják.

A megjelent sajtótermékek között a legnagyobbak a Jüdische Gemeindeblatt és a Jüdische Rundschau. Előbbi, a különválasztó rendelkezések után, megpróbálkozott azzal, hogy a tisztán felekezeti lapot, a napisajtó anyagával kibővítve, a betiltott izraelita napisajtó helyét foglalja el. A törekvés kudarcba fulladt, mivel a kormányzat erősen ügyel arra, hogy a fennálló rendelkezéseket meg ne kerülhessék.

A felügyeletet a birodalmi kultúrkamara egyik osztálya végzi, amelynek a csőstől megjelenő lapáradat és a serény, színházi működés meglehetős kemény munkát okoz. Jóllehet, a talmuddal és egyéb izraelita könyvekkel felszerelt helyiségben, sokrétű munka folyik, az ellenőrzés még így is nagyon nehéz. Volt rá eset, hogy héber iskolakönyv szövegében találtak elrejtett, durva támadást a kormányzat ellen és gyakori a német klasszikus költők, izraelita szokás szerinti, parodizálása.

Durva támadásokért és nemzetellenes cselekményekért, ennek ellenére, az elmúlt esztendőben csupán egy lapot tiltottak be, mivel suttyomban szabadkőmíves híreket közölt. Aki azt hiszi, hogy a hátraszorított izraelita kisebbség Németországban egységes, azt nagy meglepetés éri, ha az izraelita sajtótermékeket olvassa. A különböző irányú lapok mind más és más álláspontot képviselnek. A cionisták lapjai azt állítják, például, hogy Nyugatberlin gazdag, kávéházba járó és még ma is dőzsölő zsidai, a zsidóságot megalázzák; más kifejezetten vallási lapok viszont valósággal örülnek a nemzeti szocialista rendszabályoknak, azt állítva, hogy a zsidókérdés erélyes rendezése a tévelygő zsidóságot visszavezette az igazi zsidósághoz.

A zsidó lapok színvonala egyébként feltűnően alacsony. — Úgy áll az ügy, — mondja a felügyeleti hivatal vehetője, — hogy miután a tehetséges zsidók elhagyták a birodalmat, a mondvacsinált nagyságok összelapultak és így nincs, aki a színvonalat tartsa. Egyébként — folytatja — meglehetős nyugalom van. Előfordul ugyan egy s más, statisztikafésülgetés, külföldi nagyságok mondásainak idézgetése és más efféle, de ez semmi. A különválasztás megtörtént, az újabb keveredésre vigyázunk mi, a nyugtalanságra tehát nincs ok.

Csakugyan nincs. Mert attól eltekintve, hogy a zsidóság faji, illetően népi kisebbséget képez, a zsidóságot személyes bántalom, vagy jogtalan sérelem nem érheti. Igaz, hogy az üzletek egyre-másra mennek át német kézbe. Egyre több és több egykor híres zsidó üzlet, vállalat, ajtaján jelenik meg az árja felírást helyettesítő: „Német üzlet” felírás. A zsidó üzletek átvételével egyre több és több helyiség szabadul fel a párt tagjai számára. A nemzeti szocialista párttagnak ugyanis zsidó kereskedőnél vásárolni, vagy zsidó kézben lévő nyilvános helyiségben megjelenni, vagy szórakozni tilos. (A tilos helyekről lista van.)

— Ha így folytatódik — véli egy egyházi személy — a zsidók a birodalomból harminc esztendő múlva el fognak tűnni.

Pedig folytatódik. Bár — mint már említettem — távolról sem olyan hevesen, mint azelőtt. Nem tudom miért, de, úgy tűnik, ezidőszerint szélcsend van.

És most lássuk végezetül, mit mond mindezekhez egy régi, berlini zsidóember. Egykori főorvos, ma nyugalomban van. Együtt ebédelek vele és nejével. Mindhármunkat pártjelvényes pincér szolgál ki, mégpedig anélkül, hogy rohamkést húzna, eszcájg helyett. Amit az öreg orvos mondott, szószerint idejegyzem, mert igen jellemző és mert, úgy találtam, hogy jónéhány sorstársa véleményével megegyezik. — Uram, — mondta a bácsi — az én családom kimutathatóan kétszáz éve él Németországban. Magam jártam a fronton, egyik fiam elesett az önök Erdélyében, másik fiam orosz fogságba került. Kommunista lett, majd ellenforradalmár, aztán ismét kommunista, öt éve nem hallottam róla. Leányom német emberhez ment feleségül, két gyereket szült is már neki, amikor 1932-ben Ernst — így hívták vőmet — egy utcai csetepatéba keveredett. Agyonverték. A szó szoros értelmében agyonverték, uram, én, mint orvos állapítottam meg, a spandaui állomáson, ahová kihívtak hozzá. Lányomat és két unokámat így én tartom el. Mondhatom, elég nehezen. Mert én, bár kórházi főorvos voltam, szolgálatot ezidőszerint nem teljesítek, praxisom nincs, nem is lehet, csupán szerényke nyugdíjamból élek. Láthatja tehát, hogy sok mindenen mentem keresztül és meg fogja érteni, ha azt mondom, hogy én már nem félek semmitől sem. Engem olyan baj már nem érhet, ami újság lenne számomra. Ennek ellenére, értse meg uram, ennek ellenére, eszem ágában sincs, hogy személyes és népi sérelmemért a mai uralmat tegyem felelőssé. A mai uralom nem felelős az én, vagy társaim balsorsáért, mert a mai uralom azt tette, amit tennie kellett. Erőt és bizalmat adott a népnek; és munkát és kenyeret annyi év semmittevése után. A felelős, uram, az, aki ezt a népet ostoba módon megalázta, aki azt hitte, hogy most teljesen összetörheti és semmivé teheti: a francia politika és korlátoltság. A német naturalizált zsidók minden szenvedését, vagy legalább is annak tekintélyes részét, ez a bárgyú politika okozta, másik részét pedig az, hogy a bevándorolt zsidók a német nép jólelkűségét szemérmetlenül, igenis állítom, szemérmetlenül kihasználták. Minden ország zsidó szemetje idekerült Berlinbe, minden ország zsidainak legalja — köztük az önöké is — járatta le a mi nehezen kivívott, vérrel megpecsételt pozíciónkat. Koldus semmiháziak, vagyonokat harácsoltak össze és akkor, amikor az én feleségemnek nem volt valamirevaló télikabátja, németül csak zsargonban beszélő, drágabundás ringyók (Huren) miatt kellett kiszégyenkeznünk a törzskávéházunkból. Módjában van megkérdezni jóegynéhány sorstársamat, mind azt fogják igazolni, hogy mi, régi zsidók, mindent elkövettünk, hogy végét vessünk ennek a katasztrófa árnyékát előrevető tobzódásnak. Nem hallgattak ránk, sőt saját fiaink is ellenük fordultak. Fiatal legények szemtelenkedtek az apjukkal, intették le az anyjukat, „az új kor” hangoztatásával. A sarki mészáros fia villát tőzsdézett össze és golfozni járt. Az én fiam egykori iskolatársa, Papennel járt egy klubba és párbajt vívott egy filmszínésznőért. De minek folytassam? Mihelyst a népnek vezére akadt, a felfújt hólyagok egyszerre lapultak össze. Megszökdöstek és legénykedtek másutt, mi pedig itt maradtunk és tarthatjuk a hátunkat. Rendben van! Tartjuk! De nekünk, uram, már hiába jön valaki azzal, hogy így emberi jogok, úgy ghetto. Mi tudjuk, amit tudunk és láttuk, amit láttunk. Leéljük az életünket itt, mert idetartozónak érezzük magunkat és nem panaszkodunk, pedig lenne okunk, hiszen tulajdonképpen másokért szenvedünk. Ellenkezően: örülünk, igenis örülünk, hogy vendéglátó népünk ismét nagy, ismét erős és a magam részéről két kis unokámat is erre tanítom. Legyenek ők is olyanok, mint mi voltunk, dolgos, munkás tagjai az országnak, minden hátsó gondolat, minden kapzsiság nélkül és akkor talán elfelejtik nekik, hogy fajrokonaik mit vetkeztek egykor ez ellen az ország ellen.

A pártjelvényes pincér most a számlát hozta. Az öreg kifizette, aztán kezetfogtak. Kezetfogtak ők ketten: az öreg zsidó orvos és az ifjú nemzeti szocialista. És az ifjú nemzeti szocialista mondott is valamit Nem, nem azt, hogy „Büdös zsidó”, hanem: „Holnap bajor gombóc lesz, Herr Doktor.” „Jó” — bólintott az orvos, — akkor eljövünk”. És elment.

— Nos, főúr, — szóltam ekkor, — hogy van az, hogy ön, mint párttag, zsidót szolgál ki?

A pincér nem jött zavarba.

— A zsidó, akit kiszolgáltam, — felelte röviden — negyven éve lakik a szomszédos utcában. Frontharcos volt és egyik fia elesett. A fennálló szabály értelmében joga van itt élni, semmi okom tehát arra, hogy ki ne szolgáljam.

Nyomtatható változat