XVII.

SKORZENY OTTÓ ELSŐ VÁLLALKOZÁSA.

A szeptember 10-ére virradó éjszakán kis motorcsónak haladt a tengeren Santa Maddalena felé. Négy német tengerész ült a csónakban, a vezetőjük Skorzeny Ottó SS-rohamvezető volt, akinek nevét később a Gran Sasson játszódott események tették világszerte ismertté. A kora esti órákban indultak egy északabbra fekvő kikötőből, egész éjjel futottak, könnyű, de gyorsjáratú járművükkel a meglehetősen nyugtalan tengeren. Útközben két ízben is fényszórók sugárkévéinek középpontjába kerültek, ilyenkor leállították a motort, lefeküdtek csónakjuk fenekére és tíz percig, negyedóra hosszat dobáltatták magukat ‘a hullámokkal. Ez volt a legvakmerőbb vállalkozás mindazok közül, amelyek Mussolini kiszabadítására szerveződtek.

Hajnaltájban érték el a szigetet. Óvatosan partraszálltak, motorosukat is partra vontattak és elrejtették a bokrok között. Felállították a rádiókészüléküket és a bokrok közt meghúzódva, figyelték a környéket. Egy órai várakozás után felkelt a nap, a teljes világításnál most már jobban áttekinthették a szigetet és a parti vizeket. Skorzeny messzelátóval apróra megnézett mindent a terepen; meglepetve állapította meg, hogy katonát sehol sem lát, az egész sziget őrizetlennek látszik. A tenger felé fordult; itt sem volt semmi látnivaló. Valahol, nagyon messze egy füstoszlop emelkedett az ég felé, arról sem lehetett megállapítani, kereskedelmi vagy hadihajótól származik-e. A torpedórombolók eltűntek, a cirkáló, amelyről az előző napon jelentést kaptak, szintén nem volt látható.

„Aki a házban volt, azt elvitték.”

A négy német tengerész, akiknek fegyverzete géppisztolyból és kézigránátból állott, Skorzeny Ottó vezetésével megindult a sziget belseje felé. Óvatosan megközelítették az első lakóházat, amelynek ajtaját éppen akkor nyitotta ki egy öreg olasz halász vagy gazdaember, betuszkolták a háziba, a nagyszobában még egy öregasszonyt találtak, meg két gyereket. Egy tengerész kint maradt az ajtó előtt, őrt állni, a többiek, hárman, megkezdték odabent a faggatást.

— Ne féljetek, nem bántunk senkit sem — kezdte Skorzeny Ottó. — Mondjátok meg, hol tartják fogva a Ducet?

— Nem tudom — dadogta az öregember. — Nem láttam.

— Nem is hallottál semmit?

A nagyobbik gyerek bátran beleszólt a beszélgetésbe:

— Már nincs itt a Duce. Elvitték az este, hajóval.

Az öreg halász rémülten rákiabált a gyerekre:

— Fogd be a szád! Nem tudsz semmit, hiszen nem is tudhatsz.

A német tengerészek felé fordult és megmagyarázta a helyzetet:

— Azt tudjuk, hogy voltak itt katonáik, valakit őriztek az egyik tengerparti villában, de azt nem tudhatjuk biztosan, hogy kit, mert nem láttuk. Beszélték, hogy a Ducet rejtegették, de inkább csak az asszonynép beszélte és látni nem látta senki.

Skorzeny a gyerekhez fordult. Látta, hogy tőle könnyebben kaphat felvilágosítást.

— Beszélj csak, mit láttál?

— Az este, kevéssel naplemente után, nagy hajó jött a part közelébe. Egy csónakot bocsátottak le róla, aranygombos ruhájú tengerészek szálltak partra belőle, egész biztosan tisztek voltak. Aki a házban volt, azt elvitték, sok tengerész között ment le a partra. A katonák is mind utána mentek, akik már régebben itt voltak, meg a tengerészek is, akik csak tegnap jöttek. A csónak sokszor megfordult a hajó és a part között, amíg valamennyien elmehettek, azután mindjárt búgni kezdett a gép, a hajó elment. Nincs már itt egy katona sem.

Skorzeny átment embereivel a tengerparti villába, amelyet a gyerek mutatott meg nekik, senkit sem találtak a házban, régi lakói még nem tértek vissza. Egyetlen sor írást, semmiféle jelet nem találtak a szobában, mégis egészen biztosan érezték, hogy a Duce ott volt és onnan vitték el az este. Hogy hová vitték? Storzeny Ottó emberei nem is sejthették. Visszatértek a tengerpartra, ott elrejtett rádiókészülékükhöz, és azonnal jelentést adtak le a római német hírszerzőközpontnak.

Német repülők a hadihajók ellen.

A római német katonai parancsokság a santa maddalenai hírek felvétele után nyomban intézkedett: minden oldalról német felderítő repülők indultak a Tirreni-tenger felé, hogy olasz hadihajót, esetleg olasz hadihajókat keressenek. Elsősorban természetesen a Monte Blembo érdekelte a felderítőket, miután feltételezhető volt hogy a cirkáló vette fedélzetére a Ducet.

A felderítők felosztották egymás között a Tirreni-tenger térségét, és azt minden irányból átkutatták. Délelőtt tizenegy órai tájban érkezett meg a pilóták jelentése Rómába: a Tirreni-tengeren délkeleti irányban teljes gőzzel halad a Monte Blembo, feltehetőleg Nápoly kikötője felé. A cirkáló a Pontini-szigetekhez közeledik. Két német felderítő gép a cirkáló fölött körözött, jelentették, hogy üzemanyaguk fogytán van, soká nem tudják követni a hadihajót. Utasítást kérnek.

Rómából rádión újabb felderítőrajt küldtek a Pontini-szigetek felé. A felderítőket már négy zuhanóbombázó is követte, vadászkísérettel,.

A Monte Blembo a Pontini-szigetek legnagyobbika, Ponza-szigete előtt járt, amikor az újabb légirajok elérték. Nyomban jelentették Rómában, hogy a cirkáló fölött vannak, a Monte Blembo változatlan irányban halad. Azonnal megkapták a parancsot.

— Feltartóztatni! Mindenáron!

A négy zuhanóbombázó a hajó fölé került. Rádiókészülékeik leadták a felhívást:

— Cirkáló, megállj!

tólképpen működésbe léptek a Monte Blembo légvédelmi ágyúi. A gránátok egész tűzfüggönyt vontak a hajó fölé, amely talán még fokozott gyorsasággal haladt tovább Ponza szigetének partjai előtt.

A Monte Blembo féloldalra dőlve halad Ponza szigete felé.

A német bombavetők egyszerre csaptak le a hajóra. Az egyiket gránát érte, az a tengerbe zuhant, másik kettő elsiklott a hajó felett és ledobta bombáit, amelyek közvetlenül a hajó mellett robbantak, sűrű, fekete füstfelhőbe borítva az egész páncélos hajótestet. Ugyanakkor a negyedik zuhanóbombázó valósággal rávetette magát a Monte Blembora. Két nagy űrméretű bomba robbant, az egyik a hajó farán, a másik az oldalfalon. Hatalmas tűz- és füstfelhő csapott fel, a tenger valósággal örvénylett a robbanásoktól. A Monte Blembo megállt, azután oldalra billent, a fedélzetén szörnyű zűrzavar támadt, száz és száz tengerész rohant fejvesztetten fel és alá.

A három zuhanóbombázó rádiókészüléke nyomban továbbította a jelentést:

— Telitalálat! A Monte Blembo süllyed. További parancsot kérünk!

A parancs ez volt: megfigyelni, mi történik. A repülőgépek a cirkáló fölött maradtak, nagy köröket írtak le a magasban.

A Monte Blembon néhány perc alatt helyreállt a rend. A tengerészek elfoglalták helyüket a gépek és fegyverek mellett, a gép újból dübörögni kezdett, a hajó lassan és nehézkesen bár, de újból mozogni kezdett. Féloldalt dőlve, kínos lassúsággal közeledett Ponza szigetéhez. Végre csikorgás, recsegés, ropogás hallatszott, a páncélos hajótest megremegett. A Monte Blembo zátonyra került, közvetlenül Ponsa szigete előtt.

A legénység egy része csónakba szállt és kievezett a szigetre, a nagyobbik rész a megfeneklett hajón maradt. A német repülők nem tudták megállapítani a magasból, hogy mi történt a Duceval, partra vitték-e, vagy a hajón tartják. Egy megfigyelőgép ottmaradt a hajó fölött, a többiek visszatértek kiindulási pontjukra. Újabb részletes jelentéseket küldtek Rómába, ezekre azonban már nem volt szükség; a német hírszerző központban már sokkal többet tudtak az eseményekről és a helyzetről, mint ők, akik akkor tértek vissza a színhelyről.

XVIII.

A MONTE BLEMBO AZ ANGOLOKHOZ AKART ÁTMENNI.

Az olasz hadügyminisztériumban a Professzortól, a púpos kémtől értesültek arról, mi történt Fonza szigete előtt. A Professzor telefonon jelentkezett Anrico tábornok titkos számán.

— Nem zavarom excellenciádat? A Professzor beszél.

Valamit közölni akarok.

— Rossz hír?

— A legrosszabb.

— Jöjjön ide gyorsan. Várom. Jobban szeretném személyesen megbeszélni a dolgokat.

— Attól félek, hogy későn érkezem. Azonnal intézkedni kellene. Monte Blembo át akart menni az angolszászokhoz. Megállás nélkül elhaladt volna a nápolyi partvidék előtt, tovább akart menni Szicíliába. Magával vitte volna a santamaddalenai foglyot is.

— Őrült beszéd!

— Nem, kegyelmes uram, ez a valóság. Német bombavetők feltartóztatták a hajót, most zátonyon van Ponza szigete előtt. A Ducet a fedélzeten őrzik. Tessék intézkedni addig is, amíg személyesen jelentkezem, azonnal indulok.

Nincs flotta.

Anrico tábornok azonnal intézkedett. Telefonon felhívta a tengerészlaktanyában Ansoldo ezredest,

— Azonnal jelentkezzen nálam.

Ez volt az egész intézkedés, a tábornok azonban nagyvonásokban már tudta, mit fog csinálni. Nyugtalanul várta a Professzort, aki szokása szerint mosolyogva lépett a szobába, nem egészen negyedóra elmúltával.

— Rendelkezésére állok, kegyelmes uram. Bizonyára méltóztatott már intézkedni. Nagyon, nagyon sürgős a dolog, mert annyi bizonyos, hogy a németek a leggyorsabban és a legeredményesebben fognak cselekedni. Ha egy pillanattal késünk, már megelőznek.

— Mit akarnak a németek?

— Mussolinit, az természetes.

— Mondjon el gyorsan mindent, amit tud.

— Hogyan akarja kegyelmes úr a Ducet biztonságba helyezni?

— Elküldöm Ansoldo ezredest egy egész karabinieri zászlóaljjal.

— Hogyan?

— Hadihajón.

— Nincs flottánk — jelentette ki a púpos kém és barátságosan mosolygott A tábornok kedvetlenül legyintett.

— Hogy mer ilyet mondani?

— Valóban nincs flottánk, kegyelmes uram. A nyolc csatahajó közül az Itália, a Vitorio Veneto, a Caesare, a Cavour, a Julio és az Andrea Dorea Málta felé fut. A Monte Blembo (azelőtt Roma) csak azért nincs még a máltai kikötőben, mert útközben a németek megállították, az Impero pedig a trieszti hajógyárban van.

— A németek mindezt tudják?

— Hogyne. Feltétlenül. Amit én tudok, tőlük tudom, mert velük is jóban vagyok. Én tartom a szövetséget. Amennyiben gyorsan intézkedik, tábornok úr, még talál a kikötőben egy személyszállítót és néhány kereskedelmi hajót, ezek még felhasználhatók.

Castellano tábornok kalandos útja a tengeren.

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó és belépett Castellano tábornok esőköpönyegben, turistaruhában. Csak úgy szikrázott a haragtól és felháborodástól. A professzor felhasználta az alkalmat és észrevétlenül kiosont a szobából.

— Gyalázatos kutyák! Hazaárulók! — átkozódott Castellano tábornok. Följebbvalója csodálkozva nézett rá és megkérdezte:

— Mi történt veled?

— A Monte Blembo kapitánya és legénysége fellázadt. Engem a két rendőrtiszttel csónakba tettek és kikergettek a tengerre. Isten csodája, hogy szárazra vergődtünk, Brigantik!

— Jó, jó, csak ne kiabálj, mindent tudok.

— Tiltakozásom ellenére magukkal vitték a Ducet, átmennek vele az angolokhoz. Borzasztó! Mi lesz most?

— Semmi. Ansoldo elmegy Ponza szigetére és rendet csinál.

— Mi van Ponza; szigetén? Miért megy oda?

— Úgy látszik, még semmit sem tudsz. Sietve öltözz át, újabb feladat vár rád. Az ezredes mindjárt itt lesz.

Goagell százados lépett be, Anrico tábornok jobbkeze, a hírszerző osztály vezetője.

— A hadügyminiszter úr kéreti kegyelmességedet — jelentette a százados.

— Nem halaszthatnám el?

— Nem. Fontos és sürgős értekezlet kezdődik.

— Mikor?

— Öt perc múlva.

„Tisztázzuk: már nem ellenség!”

Anrico tábornok Castellanohoz fordult:

— Kérlek, várd be itt Ansoldo ezredest! Igyekszem minél előbb visszajutni hozzátok.

Átsietett a hadügyminiszter szobájába, ahol a vezérkari főnök várt rá helyettesével és két tengerésztiszttel.

— Megdöbbentő események történnek óráról-órára — mondta a vezérkari főnök.— Tábornok úr nem gondoskodott kellőleg a Duce őrizetéről.

— Bocsánat — tiltakozott a tábornok —, az nem az én hibám, hogy a flotta legnagyobb mértékben megbízhatatlan. Egyes tengerésztisztek a maguk szakállára vezetik hajóikat az ellenséghez.

— Tisztázzuk a kérdést — szólt közbe a hadügyminiszter. — Már nem ellenség.

— A tény az, hogy De Vallo kapitány, a Monte Blembo parancsnoka, Castellano tábornok parancsnoksága alatt állott, mégis az történt, hogy de Vallo csónakra tette a tábornokot és hajójával megindult dél felé. Magával vitte a Ducet is.

— Önnek idejében kellett volna intézkednie.

— A szigettel semmiféle összeköttetést nem kaptam. Kémeim jelentéséből tudtam meg, hogy a Monte Blembot német zuhanóbombázók megállították, jelenleg zátonyon fekszik Ponza szigete előtt. Már intézkedtem, hogy megbízható csapatok vegyék át a foglyot.

Rádióbeszélgetés De Vallo kapitánnyal.

— Felesleges — mondta az egyik tengerésztiszt. — Lott de Vallo kapitány megbízható tiszt, csak elhamarkodta a dolgot. Váratlanul érte a fegyverszüneti szerződés nyilvánosságra hozatala, túlzott sietséggel akart eleget tenni annak a felhívásnak, hogy a flotta csatlakozzék az angolszászokhoz. Néhány perc türelmet kérek, felhívom a kapitányt.

A két tengerésztiszt átment a rádiószobába, az ajtót behúzták maguk mögött. A Monté Blembot hívták, Lott de Vallo kapitányt.

— A flotta kiesett a kezünkből — állapította meg a hadügyminiszter. A dolgok egyáltalán nem úgy mennek, ahogyan elképzeltük. A tábornagy még nem is tudja, mi történt, félek, hogy a haragja szörnyű lesz. Ezek a lázadók képesek a Ducet átcsempészni az angolokhoz. Olaszországot olyan súlyos ütőkártyától fosztanák meg ezzel, hogy talán még magunk sem tudjuk igazán. Minden perc drága, azonnal kell valamit csinálni hogy megmentsük a helyzetet.

A miniszter íróasztalán megszólalt a házi telefon. Anrico tábornokát kérette dolgozószobájába a legsürgősebben Castellano tábornok. Anrico tábornok átszaladt a szobájába. Castellano kezében tartotta a telefonkagylót és feléje nyújtotta. Anrico tábornok idegesen szólott bele a készülékbe.

— Halló. Tessék.

— Halló, itt a Professzor beszél, — hallatszott a púpos kém hangja. — Tábornok úr, maradjon a szobájában, felszaladok önhöz. Nagyon komoly híreim vannak.

Anrico tábornok toporzékolt idegességében. Ansoldo ezredest reklamálta, aki még mindig nem jelentkezett, bosszankodott, hogy mindenki külön parancsnok, mindenki a saját kedve szerint intézkedik. Közben felpattant az ajtó, a púpos kém lihegve belépett. A Professzor ezúttal nem mosolygott, talán először azóta, hogy Ansoldo tábornokot megismerte.

— Egy pillanatnyi kihallgatást kérek, — mondta a Professzor, — mégpedig négyszemközt.

Félrevonultak, a Professzor idegesen hadarva mondta:

— E pillanatban két tengerésztiszt beszél Ponza szigetével. Tessék lehallgatni a leadásukat Itt a chiffre.

A tábornok Nyitotta íróasztalfiókját, bekapcsoltál az áramot, egyet csavart a készüléken és máris fogta azt, amit a két tengerésztiszt Lott de Vallo kapitánnyal beszélt. Értelmetlen szavakat hallott, a chiffre azonban a kézében volt, a Professzortól kapta. Idegességtől remegő ujjakkal jegyezte a hallott szavakat.

— Vége — mondta néhány perc elmúltával. — Befejezték a beszélgetést.

A németek intézkednek.

A professzor segítségével desiffrirozta a följegyzett szavakat, és amint előtte volt a szöveg, elsápadt. Felállt, elsietett kifelé a szobából. A Professzor megfogta a karját.

— Bocsánat, tábornok úr, kérem a chiffret. Vissza kell tennem a helyére. A németek pedáns emberek, hamarosan észrevennék a hiányát

— Lopta?

— Ó, csak diszkréten kölcsönvettem. A németek éppen úgy végighallgatták a két tengerésztiszt és de Vallo kapitány beszélgetését, mint mi, ámbár lehetséges, hogy az első néhány szó után a többi már nem is érdekelte őket. Annyi bizonyos, hogy már intézkedtek.

— Mit intézkedtek? Hogyan intézkedtek? Ember, beszéljen már, mondja meg, mit tud?

— A beszélgetés első felében, amit nem hallottunk, a két tengerésztiszt őfelsége Umberto trónörökös nevében azt a parancsot adta Lott de Vallo kapitánynak, hogy a Ducet repülőgépen szállítsa Máltába. Az angol parancsnokság már kapott értesítést. A németek arra már nem voltak kíváncsiak, honnan megy repülőgép a Duceért, azonnal intézkedtek. Egyelőre nem tudom, hogyan, ha megtudok valamit, nyomban jelentkezem.

A Professzor elrohant. Anrico újból átment a hadügyminiszterhez és azt mondta:

— Kegyelmességed engedélyét kérem, hogy a két tengerésztisztet nyomban letartóztathassam, amint visszatérnek. A letartóztatást majd megindokolom.

„Letartóztatom Önöket árulásért!”

A hadügyminiszter és a vezérkari főnök csodálkozott, Anrico azonban mégegyszer kérte az engedélyt. A miniszter bólintott, hogy rendben van, Anrico tábornok cselekedjen, de az ő saját felelősségére.

A két tengerésztiszt belépett a szobába.

— Minden rendben, — jelentette az egyik. — Mussolini teljes biztonságban van.

Anrico tábornok eléjük állt

— Letartóztatom önöket árulásért. Adják át kardjukat.

— De kegyelmes uram, — próbált ellenkezni az egyik tiszt. A tábornok leintette:

— Felesleges minden beszéd, önök Umberto trónörökös nevével visszaélve, azt a parancsot küldték Lott de Vallo kapitánynak, hogy Mussolinit szállítsák Máltára. Adják át a chiffret, ami állításomat igazolni fogja. Ha nem adják ide önként, megmotoztatom önöket

A két tengerésztiszt csak egy pillanatig habozott, aztán egymásra néztek. Az egyik a zsebébe nyúlt, elővett egy kis noteszalakú tárgyat és átadta Anrico tábornoknak. A chiffre volt.

Goagell százados négy szuronyos karabinierit hozott, a két tengerésztisztet közrefogták és elvezették. A hadügyminiszter gondterhelten csóválta a fejét:

— Íme, uraim ez ma Olaszország. Jól intézkedni, eredményt elérni ma több, mint nehéz feladat. E pillanatban mégis a Duce a legsúlyosabb gondunk.

— Kegyelmes uram, vállalom a felelősséget, — jelentette ki Anrico tábornok. — A Duce a kezünkben van és a kezünkben is marad.

Rövid tanácskozáson elhatározták, hogy a Ducet Ponza szigetéről a Gran Sasso sziklacsúcsára viszik és ott őrzik tovább.

Nyomtatható változat