XIII.

RÁDIÓBESZÉLGETÉS A HADÜGYMINISZTÉRIUMMAL.

A rádiósaltiszt a rádiókészülékhez hívta Castellano tábornokot és T. ezredest. Maga Anrico tábornok volt a készüléknél és izgatottan érdeklődött a történtek iránt:

— Angol hadihajók ágyútűz alá vették a laktanyát  kezdte a tábornok, Anrico tábornok azonban türelmetlenül félbeszakította:

— Azt már tudom. Mi van Mussolinival?

Az ezredes jelentette:

— Minden a legnagyobb rendben. A földalatti börtönben helyeztük el, teljes biztonságban.

— Ez megnyugtató — felelte a tábornok, kissé lecsöndesedve. — Az első megnyugtató hír, Isten tudja, mióta, Átadta a foglyot a tábornok úrnak?

— Parancsára.

— Kérlek, Castellano, a legnagyobb eréllyel és szigorúsággal intézkedj. Tűrhetetlen, hogy ez az ember még földalatti börtönben is, még megkötözve is szakadatlan feszültségben tartson bennünket.

— Minden rendben lesz —, felelte a tábornok, az ezredes pedig ironikusan elmosolyodott. Nagyon meg tudta érteni Anrico tábornokot, hiszen két napig közvetlen közelről érezhette a Duceban élő hatalmas szuggesztív erő kisugárzását

„Az egyenruhát le fogja vetni!”

Együtt lementek a pincébe, négy karabinieri kíséretében. Felnyitották a cellaajtót, a Duce ágyának szélén ülve fogadta őket.

— Itt a fogoly — jelentette az ezredes — Benito Mussolini. Átadom az őrzését.

— Átveszem — felelte a tábornok röviden és kezet nyújtott az ezredesnek, aki tisztelgett és eltávozott. Később elmondta, hogy talán sohasem érezte magát olyan boldognak, mint abban a pillanatban, amikor a Duce őrzését másnak adhatta át.

A tábornok komor pillantással végigmérte a Ducet és ridegen intézkedett.

— Az egyenruhát le fogja vetni. Nem akarom a tekintély látszatát sem. Figyelmeztetem, hogy én nem tréfálok. A legszigorúbb intézkedésekre számíthat.

A Duce ironikusan mosolygott, ami a tábornokot a végtelenségig bosszantotta.

— Az egyenruhával együtt ezt a rendjelet is le kell vetnem — mondta a Duce, a mellén függő Annunziata-rendre mutatva. — Ezzel megszakad rokoni kapcsolatom a királlyal, de tulajdonképpen nem is illik, hogy az ilyen földalatti zárkában őrzött rab a királynak rokona legyen. Parancsoljon, tábornok úr, átadom önnek.

Levette ruhájáról a rendjel szalagját és a tábornok felé nyújtotta, Castellano tábornok azonban ingerült kézmozdulattal elutasította és a karabinierikhez fordult, Az egyik karabinierit elküldte a laktanya raktárába és polgári ruhát hozatott a Ducenak. A ruha egy pincéré volt, aki tartalékosként vonult be és ruháját a raktáriba tették. A földközi-tengeri harcok során a pincér elesett, ruhájára egy cédulát tettek, ezzel a szöveggel: „Hősi halott, rokonainak kiadható.” Fekete pincéröltöny volt a ruha, fekete átmeneti kabáttal és fekete puhakalappal. Ebben a pincér-ruhában folytatta a Duce fájdalmas útját a börtönökön át egészen addig a napig, amíg német ejtőernyősök a Gran Sasson megszabadították.

Négy hét a földalatti börtönben.

A Duce fogságának jelentékeny résziét a tengerészlaktanya földalatti börtönében töltötte. Általában Castellano tábornok felügyelete alatt állott, a tábornok azonban két-három naponként bement Rómába, hogy jelentést tegyen a helyzetről. A Duce ellátása a lehető legszegényesebb volt; sok gerstli, kevés burgonya, még kevesebb makaróni, rendes, valóban tápláló ételt sohasem kapott. A hiányos ellátásra soha egyetlen szóval sem panaszkodott, aminthogy helyzetének egyéb súlyos vonatkozásai miatt sem emelt szót soha. Amint később elmondotta, legjobban megviselte a sötétség. Castellano tábornok minden intézkedése arra irányult, hogy helyzetét még elviselhetetlenebbé tegye. Könyvet vagy írószerszámot nem kapott, egésznapját teljes tétlenségben kellett töltenie, helyzetén és népének helyzetén töprengve.

— A börtön borzalmas hely olyan ember számára, aki cselekvéshez szokott és aki tudja, hogy sürgősen és sokat kellene cselekednie — mondotta a Duce kiszabadulása után. — Egész nap ülni vagy feküdni egy sötét, nedves üregben, sok mindent kitalálni, és megérezni, ami odakint történik a nagyvilágban, de semmit se tudni biztosan: mindez nem volt könnyen elviselhető. A halál sokszor jobbnak látszott ennél az életnél.

Egy norvég lap jelentése és több spanyol lapjelentés szerint ezekben az időkben két ízben is koronatanácson vitatták meg a Duce sorsával összefüggő kérdéseket. Semmiféle megbízható adatunk nincsen arra vonatkozólag, hogy ezek a jelentések helyesek-e, csakugyan koronatanács elé terjesztette-e Badoglio tábornagy a Duceval összefüggő problémáikat. Az ellenőrizhetetlen jelentések úgy szólnak, hogy mindkét koronatanácson tárgyalták a Duce személye körül elképzelhető, fenyegető bonyodalmakat. Rámutattak arra, hogy a tengerészlaktanya környéke szakadatlanul megfigyelés alatt áll, egészen bizonyos, hogy mind német, mind angolszász részről a legnagyobb gonddal ügyelnek mindenre, ami a Duceval, vagy személye körül történik. Amint előrehaladtak az angolokkal folytatott fegyverszüneti tárgyalások, mind nagyobb mértékben lehetségesnek látszott, hogy német részről kísérlet történik a Duce kiszabadítására. Állítólag ismételten javasolták a koronatanácson, hogy a Ducet állítsák haditörvényszék elé. A jelentések úgy szólnak, hogy ezeket a javaslatokat elsősorban Badoglio tábornagy utasította el, akinek politikai tervei voltak a Duceval kapcsolatban. Végső fokon maga az uralkodó is az ilyen erőszakos tervek ellen foglalt állást, ő is azt kívánta, hogy a Ducet a lehető legnagyobb gonddal őrizzék, egyébként azonban bánjanak vele emberségesen.

Augusztus 22-én az esti órákban egy kis, alig húsz emberből álló fegyveres csapat bukkant fel a tengerészlaktanya közelében, a tengerparton. A laktanyát őrző karabinierik egy őrjárata beléjük ütközött, a fegyveresek szembeszálltak a karabinierikkel. A laktanyában riadót fújtak, két század karabinieri vonult ki a fegyveres csoport ellen, amelynek néhány tagja rövid tűzpárbajban elesett, a többiek megadták magukat. Kiderült, hogy a Duce kiszabadítására készülték. Állítólag azt a hírt kapták, hogy az esti órákban a Ducet hajón elszállítják, akkor akarták megtámadni az őrséget, amely a Ducet kíséri, hogy a foglyot kiszabadítsák.

A foglyokat bevitték Rómába, a katonai ügyészség fogházába. Kihallgatásuk során hosszasan faggatták őket arra vonatkozólag, hogyan szereztek fegyvereket és vannak-e távolabbi segítőik is. Nagyon valószínű, hogy a vallatás során nem a legkíméletesebb eszközöket alkalmazták. Az egyik elfogott fiatalember végül elmondotta, hogy egy nagyobb szervezethez tartoznak, amely Ettore Mutit, a fasiszta párt főtitkárát tekinti vezérének.

Ettore Muti halála.

Ettore Muti sorsa, tragikus halála ismeretes esemény, annak emlékét nem törölték el az azóta bekövetkezett történelmi nagy események sem. Rómából karabinieriket küldtek ki Fregenébe, Ettori Muti lakóhelyére, hogy a volt fasiszta politikust tartóztassák le. Az akkoriban kiadott hivatalos jelentés úgy szólt, hogy a letartóztatás hivatali szabálytalanságok, illetőleg vagyoni bűncselekmények miatt történt, de már régen kétségtelen, hogy ez indokolás sem volt helytálló. Ettore Mutit kizárólag politikai okok miatt tartóztatták le, miután kétségtelennek tekintették, hogy nagyobbszabású szervezkedést folytat elsősorban a Duce kiszabadítására, továbbá a fasiszta rendszer helyreállítására. Ettore Mutit a karabinierik Taddei hadnagy parancsnoksága alatt elfogták és őt közrefogva, útnak indultak vele Róma felé. Még Ettore Muti kertje alatt jártak, amikor az út túlsó oldalán levő facsoportból rájuk lőttek. Ma teljességgel lehetetlen megállapítani, kik tüzeltek a fák mögül a karabinierikre, Taddei hadnagy első dolga azonban az volt, hogy foglyát agyonlövette. Ettore Muti több golyótól találva, holtan rogyott össze saját kertje alatt. Az újjáéledt fasizmus mártírjának és hősének tekinti Ettore Mutit. Antiikor Rómában helyreállították a fasiszta kormányzást, a kirakatokban mindenütt Ettore Muti képe jelent meg gyász-fátyollal letakarva és ezzel a felírással: Vértanú halált halt Fregenében, augusztus 24-én.

Az újabb kiszabadítási kísérlet és Ettore Muti szervezkedésének felfedezése újból a legnagyobb nyugtalanságba döntötte az olasz hadügyminisztériumot. Miután akkor már rohamosan közeledett az angolokkal titokban előkészített fegyverszüneti szerződés nyilvánosságra hozatalának időpontja is, elhatározták, hogy a Ducet nem tartják tovább a tengerészlaktanya börtönében, hanem elszállítják máshová. Anrico tábornok sűrűn foglalkozott a kérdéssel, hol helyezzék el a Ducet és hogyan bonyolítsák le elszállítását. A tábornok végül úgy döntött, hogy Santa Maddalena szigetén, egy egészen kicsi és feltűnést valószínűleg nem keltő szigeten készíttet elő újabb börtönt a Duce számára. Ehhez a tervhez hozzájárultak az összes illetékes tényezők, a végrehajtását Castellano tábornokra bízták.

XIV.

SANTA MADDALENA SZIGETÉN.

Santa Maddalena kis sziget Szárdinia közvetlen közelében. A Duce átszállítására az olasz király yachtját vették igénybe, természetesen az uralkodó engedélyével. A yacht parancsnoka, Boneva kapitány teljesen megbízhatónak látszott, a yacht maga, mint minden kötelékből kivont, ellenőrzés alá nem tartozó hajó, a legkisebb feltűnéssel, minden formaság nélkül távozhatott a kikötőből

A megállapított időpontban a yacht az ostiai kikötőben várta utasát.

Castellano tábornok személyesen ment el a Duceért a földalatti börtönbe, négy karabinieri kíséretében. Ezúttal is az esti órákban történt az elszállítás; a Duce ágyán feküdt, ruhástól, de nem aludt. A tábornok odalépett mellé és magához intette az egyik karabinierit, aki könnyű csuklóbilincset tartott a kezében.

— Tegye keresztbe a kezét és keljen fel, — szólt a tábornok nyersen a Ducehoz.

A Duce felült az ágyon, ránézett a tábornokra és hirtelen talpraugrott.

— Mit akar? — kérdezte éles hangon.

„Megbilincseltetem!”

— Megbilincseltetem! — felelte a tábornok. — Ön fogoly s a szabályzat értelmében csak megbilincselve szállítható. Innen el kell szállítanunk!

— Azt megtehetik, —- felelte a Duce, — de megbilincselni nem fognak. Az ilyen jogtalan és oktalan erőszakosságnak ellenállok még akkor is, ha az egész börtönt megtölti fegyveres katonákkal.

— Azt hiszem, ez a négy is elég lesz, — mondta a tábornok gúnyosan. — Nyújtsa élőre a kezét.

— Soha! — kiáltotta a Duce haragtól és felháborodástól elragadtatva… — Értse meg, ezzel a gyalázatossággal nem engem aláz meg, hanem Olaszországot, ön beronthat ide hozzám, ebbe a földalatti cellába négy fegyveressel, Olaszországot azonban még mindig én képviselem. Ha ön olasz ember s van önben férfias becsületérzés, megkérdezi feljebbvalóit és nem kényszerít arra, hogy megverekedjem négy emberrel. Ez az első kérésem azóta, hogy a fogságukban vagyok, több nem is lesz.

A tábornok egy pillanatig habozott, azután szó nélkül sarkon fordult és kiment a cellából. Az irodába sietett, felhívta Anrico tábornokot. Azt az utasítást kapta, hogy tekintsen el a megbilincseléstől. Ezzel visszatért a börtönbe.

— Elállók a megbilincseléstől, — mondotta, — ezzel szemben elvárom, hogy nem tesz semmiféle szökési kísérletet, amivel úgy is csak saját sorsát súlyosbítaná.

A Duce szó nélkül bólintott és büszkén kiegyenesedve indult meg a karabinierik között a börtönfolyosón kifelé.

A kaszárnya udvarán rabszállító autó várta a Ducet és kísérőit. A Ducen kívül Castellano tábornok és két karabinieri foglalt helyet a kocsi belsejében. Amint beszálltak, a kocsi útnak indult. Az egész úton egyetlen szót sem váltottak.

Torpedórombolók elzárják a szigetet.

Santa Maddalena szigetén már az első napokban minden intézkedést megtettek a Duce elhelyezésére. Lefoglaltak egy tengerparti kis villát, amelynek lakóit eltávolították. Két rendőrtiszt érkezett a villába, az ő feladatuk volt, hogy a Duce közelében maradjanak és a legszigorúbb felügyelet alatt tartsák. A sziget körül torpedórombolók cirkáltak azzal a paranccsal, hogy teljesen vágják el a szigetet a külvilágtól és megakadályozzanak mindenféle közlekedést. Még halászcsónakok sem hagyhatták el a szigetet, annak partjain sem köthetett ki egyetlen csónak sem. A rombolók tengerészosztagokat szállítottak partra és mindenfelé őrségeket állítottak fel.

A rabszállító autó este tíz óra tájban érkezett meg a kikötőbe. A királyi yacht ott állt a móló mellett, erősen himbálózva a nyugtalan vízen. Az időjárás rossz volt, a tenger felől heves szél fújt, magas hullámokat verve még bent a kikötőben is. Santa Maddalena nincs messze a kikötőtől, a királyi yacht azonban nem mert nekivágni az útnak. Boneva kapitány attól tartott, hogy a szél rövidesen erősödni fog és komoly viharba kerülhetnek, amellyel az aránylag kis jármű nem tud megbirkózni.

A Ducet a yacht személyzeti fülkéjében helyezték el, eddigi börtöneihez képest fényesnek mondható körülmények között. Egyszerűen, de hiánytalanul berendezett fülkét kapott, rendes ággyal, tiszta ágyneművel, kis mosdóval. A fülke ajtaja elé karosszéket állítottak, ebben foglalt helyet Castellano tábornok.

Hajnalban három óra felé csökkent a szél ereje és a yacht felszedte horgonyát. Felhúzták a királyi lobogót és egyenesen Santa Maddalena felé vettek irányt. Útközben néhány halászhajóval találkoztak. A halászok köszönésképpen levették kalapjukat és tisztelettel néztek a hajó után, amely gyorsan, könnyedén siklott a tengeren.

A Ducetól megkérdezték, óhajt-e papírt és tollat. A Duce kapva-kapott az ajánlaton. Amint megkapta az írószerszámokat, nyomban leült asztalához és írni kezdett, meglátszott rajta, hogy már készen állnak agyában a mondatok, amelyeket papírra akar vetni. A yacht fedélzetén készült feljegyzései ma is megvannak, azokat olasz fasiszta lapok az újabb politikai változás után közölték.

„Az embert barbár ösztönök determinálják”

A Duce a következőket írta:

— Az emberi lelket lényegileg barbár ösztönök determinálják, a kultúra néhány ezer év alatt keveset változtatott rajtunk. Az emberek és az emberiség iránti jóindulat azért nagyon kockázatos, mert beleütközik az ősi ösztönökbe. Aki jót akar, aki előbbre akarja vinni embertársait, aki hirtelen, vagy éppen ugrásszerű fejlődést akar elérni: nagyon vigyázzon, alkalmasak-e a vezetése alatt álló embertömegek ilyen erőfeszítésre. A fejlődést Isten irányítja és úgy látszik, Istent nem lehet sürgetni, de talán az az igazság, hogy Isten a tempót ahhoz szabja, amit az ember elbír. Lényegében azért a mártírok mégis használnak valamit. Az ember nem bírja el a fokozott tempót, ha több jót kínálnak neki, mint amennyit adott fejlődési fokán elviselni képes, az ember megöli, mártírrá avatja a prófétát. Úgy látszik, mindez szorosan hozzátartozik a fejlődéshez, aminthogy a visszafejlődés is csak egyik etappja az egész folyamatnak és átmenetet képez két állomás között. Az emberre még hosszú élet és sok szenvedés vár a Földön, amíg megítélhető lesz: hová vezet az erkölcsi és szellemi értelemben vett fejlődés, elérünk-e valaha olyan fokot, amelyen valóban ember lesz az ember: a föld koronája.

… A nap már elég magasan állt a látóhatár fölött, amikor a királyi yacht elérte Santa Maddalena szigetét Egy torpedóromboló cirkált a partok előtt, a hadihajó tisztelgett a királyi lobogónak. A Duce előtt a zöldposztós asztalon hevert az ív papír, amelyre írt, mellette a toll, beleszúrva az asztal lapjába. A Duce az asztalra könyökölve, elgondolkozva ült, amikor Castellano tábornok belépett hozzá és felszólította, hogy kövesse.

— Kész örömmel, — mondta a Duce és szájszélei körül mosoly villant meg. Magához vette a teleírt ív papírt, gondosan összehajtogatta és betette kabátja belső zsebébe, azután követte a tábornokot.

Elfogy az élelem a szigeten.

Karabinierik fedezete alatt eljutottak a Duce számára lefoglalt kis villáig, hogy senki sem látta őket; negyed órával ezután Anricó tábornok a római hadügyminisztériumban már megkapta a rádió-jelentést:

— Minden rendben. Az úton semmiféle zavaró esemény nem történt. A szigeten vagyunk, a villában.

Az új börtön valóságos megváltás volt a Duce számára. Napsütötte, csinos kis szobát kapott, tiszta ággyal, rendes bútorokkal. Nyugalmát csak a két rendőrtiszt jelenléte zavarta; az egyik tiszt állandóan a szobájában volt, a másik a szomszéd szobában tartózkodott. Castellano tábornok foglalta le a harmadik földszinti szobát, négy karabinieri pedig egy kis padlásszobában talált elhelyezést. Több őrség nem is volt a villa közvetlen közelében. A szigetkörüli vizeken tovább cirkáltak a torpedórombolók, a kikötőben is fenntartották az őrségeket és továbbra is megakadályozták a halászcsónakok kifutását. Ezek az intézkedések természetesen felkeltették a sziget lakosságának figyelmét. Annak is hamarosan híre járt, hogy a tengerparti kis villát ismeretlen célra igénybe vették, akörül katonák láthatók, mindezek így együttvéve meglepő és rejtélyes jelenségek voltak a szigetlakok számára.

A villa körül már a második, harmadik napon mind több látszólag céltalanul őgyelgő halász, kertész és más sánta maddalenai lakos kezdett feltünedezni. A katonák elkergették őket, ami bizonyos elégedetlenséget keltett. Még azután a halászok kezdtek kifogyni halkészleteikből, a szigeten mind kevesebb lett az ennivaló és senki sem mehetett át Olaszországba, hogy akár csak egy, kosárra való krumplit is hozzon. Az elégedetlenség fokozódott, valóságos elkeseredés támadt és a santa maddalenaiak tudták, hogy minden nehézség okát az elzárt, katonák által megszállt villában kell keresni. Most már egész nagy csoportok vonultak fel a villa elé: reggeltől estig két-háromszáz ember álldogált a környéken és feszült figyelemmel lesték, mi történik a villában, meg a kis kertben, Castellano tábornok természetesen nagy nyugtalansággal figyelte a helyzetnek ezt a váratlan alakulását.

Nyomtatható változat