XV.

KÜLDÖTTSÉGJÁRÁS A TENGERPARTI VILLÁBAN.

Santa Maddalena szigetén Rimono halászmester, a falusi bíró volt az egyetlen közhatalom. Hozzá fordultak az emberek mindenféle panaszukkal, hogy nem lehet halászni, nem lehet élelmiszert vásárolni, és hogy titokzatos, bajt hozó dolgok történnek a tengerparti villa körül. A bíró egy-két napig csak óvatos biztatásokkal felelt nekik, végül belátta, hogy valamit tenni kell. Ünneplőbe öltözött, feltűzte hivatalának jelvényét és elindult a tengerparti villa felé.

Még mielőtt a kapun beléphetett volna, egy polgári ruhás ember megállította. Nagyon röviden, határozottan beszélt a bíróval; nincs itt semmi keresnivalója, még akkor sem, ha bíró. Azonnal távozzék és jegyezze meg, hogy a villa környékén további intézkedésig senkinek sem szabad ténferegnie. Magyarázza ezt meg az egész lakosságnak, ezen nincs mit vitatkozni.

A bíró sértődötten távozott és elhatározta, hogy cselekedni fog. Összehívta a sziget egész otthonlévő férfilakosságát, összesen tizenhét embert és vázolta előttük a helyzetet. A tengerparti villában titokzatos dolgok történnek. A ház szigorú őrizet alatt áll, anélkül, hogy tudnák miért. Annyi kétségtelennek látszik, hogy valakit őriznek a házban, másról alig lehet szó, mint magasrangú fasiszta vezetőemberről. Ez nem tartozik rájuk, ők nem politizálnak, viszont tűrhetetlen, hogy ezért zárlat alatt tartják a szigetet. Azzal senki sem törődik, hogy az egész lakosság nélkülöz és nem tudnak semmihez hozzájutni. Ám tartsák megszállva a villát, őrizzenek ott, akit akarnak, de a halászbárkákat engedjék kimenni a tengerre, engedjék őket átjárni az olasz félszigetre, különben baj lesz. Az egybegyűltek zajos helyesléssel fogadták a bíró beszédét és elhatározták, hogy azonnal akcióba lépnek.

Beavatkozik a torpedóromboló.

Egy órával később a sziget egész férfilakossága felvonult a villa ellen. Fegyvereik is voltak: néhány ócska vadászfegyver, egy pár pisztoly, a többieknél vasvilla, fejsze. Megálltak vagy száz lépésre a bejárattól, Rimono bíró egy embert odaküldött a kapuban őrködő polgáriruhás emberhez az ultimátummal: Azonnal szüntessék meg a zárlatot, engedjék őket szabadon közlekedni, vagy vonuljanak el a szigetről. A polgáriruhás ember meghallgatta az előterjesztést, azután azt mondta:

— Várjanak egy kicsit, megbeszélem odabent a dolgot a többi urakkal. Tíz perc múlva megkapják a választ

Bement a villába, onnan rádión összeköttetést keresett a part előtt cirkáló torpedórombolóval.

— Kérek néhány srapnellt ide a villa köré — hangzott a rádióüzenet.

A hadihajó négy srapnellt lőtt ki a villa környékére, Maddalena polgárai már az első ágyúdördülés után hanyatthomlok menekültek, mindenki futott, amerre látott.

Sebesülés nem történt, a hadihajón, úgy látszik nem is akartak kárt tenni bennük, a srapnellek elég messze robbantak a társaságtól.

A bírónál természetesen megint összegyűltek az emberek, most már ugyancsak elkeseredett hangulatban. Néhányan azt vitatták, hogy tengeri rablók hatalmába kerültek, a torpedóromboló elszakadt a flottától és együtt operál a rablókkal. Mások megint visszatértek az eredeti feltevéshez: nagyon magasrangú foglyot őriznek a villában. Végül akadt egy öregasszony is, aki égész határozottan kijelentette: a Ducet látta a villa ablakában, a saját szemével látta, még intett is, amikor észrevette őt a bokrok között. Termesztésen nagyon kétséges, hogy az öregasszony valóban látta-e a Ducet, akinek ablakát gondosan elfüggönyözték és a szobájában tartózkodó rendőrtisztviselő állandóan ügyelt, hogy az ablakhoz ne léphessen, a függönyt fel ne emelhesse. Annyi bizonyos, hogy a szigeten lakók közül sokan hinni kezdtek ebben a verzióban. Másnap már a lakosság többsége habozás nélkül megesküdött volna arra, hogy a Ducet tartják fogságban a szigeten.

Palackposta a tengeren át.

Santa Maddalena lakosainak van egy sajátságos „postájuk”, amelyet ősidők óta használnak. Nagyobb viharok, különösen ősszel, sokszor meglehetősen hosszú időre elzárják a szigetet a külvilágtól, a halászok törékeny járműveikkel nem mernek nekivágni a tengernek, ha a rendesnél magasabb hullámok járnak. Ilyenkor üzeneteket küldenek a szárazföldre a tengeren át. Üres palackba cédulát tesznek, a palackot bedugaszolják, nyakára pedig forgógyűrűvel nádszálat erősítenek. A nádszál alsó végére egy darab ólmot kötnek, a felső végére pedig rendkívüli ügyességgel kis vitorlát szerelnek fel. A szél rendesen nyugat-keleti irányban fúj ezeken a vizeken, tehát pompásan kihasználható. A palackpostát ráteszik a tengerre és a kis vitorla nyílegyenes irányban viszi az üzenetet az olasz partok felé. A vitorlarúd alatt elhelyezett kis ólomdarab biztosítja a vízben úszó palack egyensúlyát, míg az üzenet célhoz nem ér. A part mentén ősidők óta megszokták már az így érkező üzeneteket; aki megtalálja a palackot a tengerparton, vagy kihúzza a hullámverésből, továbbítja az üzenetet ahhoz, akinek szól.

A santa maddalenaiak tizenkét palackpostát indítottak útnak, ezzel az üzenettel:

— Figyelem! Mussolinit itt őrzik, Santa Maddalena szigetén, egy villában. Bennünket elvágtak a világtól, éhezünk! Üzeni a község bírája és lakossága.

Néhány palackpostát hamarosan kihalásztak az olasz partokon, a hír terjedni kezdett. Elsősorban a tengerparti matrózkocsmákban beszéltek a meglepő santa maddalenai üzenetről, mert az első palackpostákat tengerészek halászták ki, Mussolini tartózkodási helye ezúttal sem maradt sokáig titokban. A matrózkocsmákban természetesen megfordultak német kémek és megfordultak a Secret Service ügynökei is. Jelentések futottak be a hírszerzőkön pontokba, innen azután továbbterjedtek, mégpedig váratlanul széles körökben. Az Amerikai Egyesült Államokban már negyvennyolc óra elmúltával sajtótudósítások jelentek meg.

Amerikában várják a Ducet.

A Stevan & Cawalleri Chicago, az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb cirkusza óriási hirdetéseket tett közzé a lapokban. A hirdetésekben olvasható volt, hogy a Ducet Santa Maddalena szigetén őrzik Badoglio-párti olasz alakulatok. A cirkusz egymillió dollár jutalmat ajánlott fel annak a pilótának, aki Mussolinit a kis szigetről elrabolja és a cirkusznak átadja.

A leghíresebb csikágói és newyorki gengszterek jelentkeztek a cirkusz igazgatóságánál azzal, hogy megfelelő repülőgépet kérnek és hajlandók kísérletet tenni a Duce elrablására. Volt olyan banditavezér, aki kétmillió dollárt kért a szöktetésért, illetőleg a Duceért, volt olyan is, aki katonai repülőgépeket kért fedezetül. Ügyvédek kapcsolódtak bele a tárgyalásokba, egyrészt a cirkusz, másrészt a gengszterek részéről, részletes kalkulációk készültek: mit jövedelmezne a cirkusznak, ha a Ducet mutogathatnák a közönségnek. Végül a hatóságok avatkoztak bele a lármás alkudozásba: betiltották a tárgyalásokat, meg az azokkal kapcsolatos sajtókampányt.

Ekkoriban már óráról-órára várták a fegyverszüneti szerződés közzétételét s az olasz kapitulációt. Amerikában azt hitték, hogy ennek nyomán teljes zűrzavar fog kitörni Olaszországban és ebben a zűrzavarban a legkalandosabb vállalkozás is végrehajtható lesz. A washingtoni hatóságoknak viszont már voltak bizonyos fogalmaik arról, hogy a megoldás nem lesz ilyen egyszerű.

Ugyanezekben a napokban jelentés érkezett a római hadügyminisztériumba arról, hogy Santa Maddalena szigete fölött német felderítő repülőgép jelent meg és hosszabb ideig keringett a tengerparti villa fölött. A part előtt cirkáló olasz torpedóromboló légvédelmi ágyúi tüzeltek is a repülőgépre, felismerve annak német jelzését.

A római hadügyminisztériumban megállapították, hogy a Duce-ügyben ugyanott tartanak, ahol hetekkel ezelőtt. A Duce tartózkodási helyét megint ismerik az összes érdekelt és érdeklődő felek, őrzése megint a lehető legsúlyosabb gonddal és kockázattal jár. Santa Maddalenát bármely pillanatban támadás érheti angolszász részről és ha nyilvánosságra hozzák a fegyverszüneti szerződést, már az első órákban várható a német beavatkozás is. Megint cselekedni kellett, mégpedig a legsürgősebben. A Ducet el kellett vinni Santa Maddalena szigetéről és a hadügyminisztériumban újabb lázas tanácskozások indultak meg: hogyan lehetne a Duceval kapcsolatos kérdéseket nyugvópontra juttatni és olyan megoldásról gondoskodni, amely elejét venné újabb izgalmaknak és aggodalmaknak.

XVI.

AZ ELLOPOTT SIFFRE.

1943 szeptember 3-án Anrico tábornok a következő rádiójelentést kapta Santa Maddalena szigetéről:

— Minden rendben, újabb repülőt nem láttunk. Bírót megrendszabályoztam. C.

Anrico tábornoknál néhány magasrangú tiszt volt, a fegyverszüneti tárgyalásokkal összefüggő kérdéseket beszélte meg velük. A táviratot elolvasta és megelégedetten elzárta fiókjába. Ebben a pillanatban kinyílt a tábornok dolgozószobájának ajtaja.

Alacsony termetű, púpos emberke lépett be, cilinderrel a kezében. A cilinder el sem maradhatott volna a kis emberkétől, akit a „Professzor” néven ismertek az olasz titkosszolgálatnál. Állítólag orvosi diplomája volt, sőt magántanári képesítése is. Átható tekintetű, kicsi, sötét szemei voltak a professzornak, a hangjának azonban lágy, behízelgő zengése volt.

Anrico tábornok nem nagyon szerette: félt tőle. Legjobb, legügyesebb kémje volt a professzor, a híreire nyugodtan lehetett építeni, a tábornok azonban tudta róla, hogy egész biztosan dolgozik a németeknek, de talán az angoloknak is.

A professzor intett Anrico tábornoknak, hogy bizalmas közlendője van, a tábornok átment vele a dolgozószobájából nyíló kis szobába, amelyben a rövidhullámú rádióleadó készülék állott, mellette üldögélt a kezelő altiszt.

— Remélem, nincsenek rossz hírei? — kérdezte a tábornok kedvetlenül…

— Ahogy vesszük — felelte a professzor és barátságosan mosolygott. — Megtudná mondani, tábornok úr, hogyan került az ön kék-zöld siffreje a németek birtokába?

— Ugyan — intett a tábornok idegesen.— Rossz tréfa. Szó sem lehet róla.

— Sohasem tréfálok — felelte a púpos ember fejcsóválva. — Legyen olyan jó, tábornokúr, állítsa be a rövidbullám 694-et. Az ön siffrejével üzen valaki Castellano tábornoknak Santa Maddalenára. Naponta kell változtatni a siffrekulcsot, erre már sokszor rájöttem.

A „Professzor” a Gran Sassot ajánlja…

A tábornok intett a rádiósaltisztnek, a készülék zúgni kezdett, azután megszólalt benne egy olaszul beszélő, kellemes baritonhang. A következőket hallották:

— Castellano? Itt Anrico tábornok. Kérlek, ma éjjel 3-kor légy a készülék mellett, fontos közleménnyel jelentkezem. Nagyon fontos. Szervusz.

A tábornok a homlokát törölgette.

— Hallatlan — mondta felháborodottan. — Még hozza az én nevemben beszélnek. Ki lophatta el a siffret?

— Nem volna érdektelen, ha tudnánk — jegyezte meg a professzor —, de túlságosan soká ne törjük a fejünket ezen. Az ilyesmire nehéz rájönni. Az egerek is lopnak. Valaki bedob egy nyitott ablakon egy fehér egeret és az egér kihoz egy aktát az íróasztalról. Tábornok úr, hívassa fel Castellanot és közöljön vele egy másik siffret. Sárgát-kéket, ha tetszik, de holnap azt is változtassa meg. Óhajt még valamit, tábornok úr?

— Vajon mit akarnak közölni Castellanoval éjszaka három órakor? Nagyon kíváncsi vagyok rá.

— Könnyen kielégítheti a kíváncsiságát, tábornok úr. Ne tegyen semmiféle intézkedést, ne változtassa meg a siffret, maradjon ébren és hallgassa le az üzenetet. Biztos módszer, csak kissé kockázatos, a Duce lehet az ára.

— Igaz, — ismerte be a tábornok. — Professzor, sok mindent tud, sokfelé jár; nem tudna olyan helyet ajánlani, ahol baj nélkül megőrizhetnénk a Ducet?

— Tudok, — felelte a professzor pillanatnyi habozás nélkül. — A Gran Sasso sziklái között, kétezer-kilencszáz méter magasságban van egy hegyi szálloda. Pompás hely az ő számára… Ne haragudjon, de most már sietek sürgős dolgaim vannak, csak még egy fontos hírt közölnék.

— Miről van szó?

— A már régebben aláirt fegyverszünetet öt nap múlva nyilvánosságra hozzák.

A tábornok megremegett az izgalomtól.

— Ember! Honnan veszi ezt?

— Tessék feljegyezni a naptárba a dátumot,— mondta a professzor hidegen. — Ajánlom magamat. A viszontlátásra.

Meghajolt a tábornok előtt és sietve távozott.

Anrico tábornok adjutánsát hívatta és megbízta, hogy sürgősen tudjon meg mindent a Gran Sassoról, ami csak fontos lehet. Elhatározta, hogy maga megy el a Gran Sassora, megnézi azt a helyet, amelyet a professzor ajánlott hogy csakugyan minden tekintetben megfelelőnek Iátszik-e. Addig, amíg az utat megjárja, erősítéseket küldő a sziget őrizetére. Egy cirkálót küldött Santa Maddalen keleti partvidékére, a nyugati oldalra pedig kiküldött még egy torpedórombolót.

Szeptember 8.

Szeptember 8-án a délutáni órákban az amerikai rádió jelentette, hogy aláírták az olasz fegyverszüneti szerződést. Olaszország kapitulált. A „Professzor” néven ismert kém már öt nappal előbb tudta, mikor publikálják a szerződést, ennek alapján nagyon valószínűnek kell tartanunk, hogy a német hírszerző iroda ugyancsak tisztában volt a helyzettel. A németek valószínűleg mindenről tudtak, mégis kénytelenek voltak bizonyos mértékig figyelembe venni a Badoglio-kormány magatartását. Szeptember elsején például a római német nagykövet még ezt a táviratot küldte Berlinbe:

— Ma beszéltem Guariglia olasz külügyminiszterrel. Biztosított arról, hogy a Badoglio-kormány, mint eddig, a jövőt illetően is szilárd elhatározással folytatja a harcot Németország oldalán, semmiféle körülmények között nem kapitulál. Minden erőmet latba vetem, hogy ez a kormányelhatározás tettekben is megnyilatkozzék.

Szeptember 3-án, amikor a kapitulációs szerződést már aláírtak, a német nagykövet még mindig a következőket jelentette:

— Badoglio tábornagy magához hivatott és közölte, hogy az olasz nemzet és haderő szilárdan a kezében van. Tekintettel a Kalábriában történt angolszász partraszállásra, a következőket közli: önöket, szövetségeseinket tettekkel fogom arról meggyőzni, hogy nem volt helyes velem szemben bizalmatlankodni. Az természetes, hogy nagy az olasz nép, különösen az olasz nők békevágya, de harcolni fogunk és sohasem fogunk kapitulálni!

Szeptember 4-én ezt jelenti a német nagykövet:

— Megbeszélést folytattam Ambrosio tábornaggyal, az olasz haderő főparancsnokával. A tábornagy panaszkodott, hogy nem bízunk benne, pedig erre semmi okunk sincs. Ő, a főparancsnok ma is tele van azzal a szilárd elhatározással, hogy a harcot folytatják. Arra kért, érvényesítsem befolyásomat a német katonai szerveknél, hogy barátságos eszmecsere történhessék.

Szeptember 8-án délután 5 óra 45 perckor sugározta világgá az amerikai rádió az első hírt a fegyverszüneti szerződésről. A római német nagykövét ekkor felhívta Roatta tábornokot, az olasz haderő vezérkari főnőkét és megkérdezte, milyen jelentőséget kell tulajdonítani az amerikai rádiójelentésnek. Roatta tábornok így válaszolt.

— Ez az amerikai rádióhír nem egyéb, mint gyalázatos propagandahazugság, amelyet felháborodással visszautasítok.

Német gyorsnaszád Santa Maddalena partjai előtt.

Az olasz külügyminiszter helyettese, Rosso követ ugyanezt válaszolta a német nagykövet érdeklődésére, kijelentette azt is, hogy az otromba álhírt haladéktalanul meg fogja cáfolni. Alig két órával ezután, szeptember 8-án este 7 órakor Guariglia külügyminiszter magához kérette a német nagykövetet és a következőket jelentette ki:

— Közölnöm kell önnel, hogy Badoglio tábornagy a kilátástalan katonai helyzetre való tekintettel kénytelen volt fegyverszünetet kérni.

Hogy a németeket mindezek ellenére sem érték váratlanul az események, bizonyítja az a tény, hogy Santa Maddalena szigete előtt már másnap a hajnali órákban gyorsnaszád jelent meg. Nyugat felől közelítette meg a szigetet e német gyorsnaszád, amelynek fedélzetén húsz ember lehetett. Még majdnem teljesen sötét volt, amikor a naszád megközelítette a sziget partjait. A motorok éles berregése elhalkult már, a naszád lassította futását, amikor északi hányból füstoszlop jelent még és gyorsan kirajzolódtak a hajnali félhomályban egy hadihajó körvonalai. A Monte Blembo cirkáló haladt végig a partok mentén; az események arra vallanak, hogy a németek nem voltak értesülve ennek a hadihajónak kiküldéséről és arról, hogy a nyugati part is hadihajók őrizete alatt áll.

A Monte Blembo reflektorai kigyulladtak, a német gyorsnaszád két reflektor fénycsóváinak középpontjába került. Nyomban ezután figyelmeztető ágyúlövés dördült el a cirkáló fedélzetén. A német gyorsnaszád motorjai újból hangosabban zúgtak, a naszád lassan oldalt fordult, ebben a pillanatban loccsanás hallatszott, a víz felületén buborékok sora futott végig, egyenesen a Monte Blembo felé. A gyorsnaszád torpedót lőtt ki a hadihajóra.

A Monte Blembo az utolsó pillanatban fordult féloldalt, hogy elkerülje a torpedót. A német gyorsnaszád közben már dél felé irányította orrát és teljes gyorsasággal siklott tovább a tengeren. Amire az olasz tengerészek meglepetésükből magukhoz tértek, a gyorsnaszád messze járt már. A törékeny kis német hadijármű legénysége természetesen nem gondolhatott arra, hogy felvegye a harcot a páncélos cirkálóval.

A Monte Blembo parancsnoka, Litt de Vallo kapitány további parancs nélkül kétszáz tengerészt szállított partra és kiküldte őket a Duce őrizetére. Csak amikor a partraszállás már megtörtént, akkor küldött részletes rádiójelentést a hadügyminisztériumba, Anrico tábornoknak a történtekről.

Nyomtatható változat