XIX.

AMERIKÁBAN VÁRJÁK A DUCET.

A Monte Blembo cirkáló Santa Maddalenáról való elutazása után rádión két ízben is jelentette a máltai angol parancsnokságnak, hogy útban van Cunningham tengernagy felhívásának megfelelően az angol támaszpont felé, és fedélzetén van a Duce is. Máltáról a földközi-tengeri flottánál tartózkodó amerikai haditudósítók nyomban továbbították a hírt Newyorkba és Washingtonba. Jelentéseiket természetesen úgy szövegezték, hogy a Ducet az amerikai hatóságok veszik át és a legrövidebb időn belül Newyorkba szállítják.

A máltai jelentések valósággal lázba hozták az amerikai közvéleményt. Példátlanul nagyarányú előkészületek kezdődtek meg arra a napra, amelyen a Duce megérkezik a newyorki kikötőbe. Pillanatok alatt megalakult egy vállalkozás, azzal a programmal, hogy tribünöket állít fel a kikötőben, már az első órákban meg is kezdték a tervezett tribünök ülőhelyjegyeinek árusítását. Ugyanez a társaság bérbe vette a kikötőhöz közeleső házak ablakait és erkélyeit, ezeket a helyeket már az első napon ázsióval adták tovább. A menetjegyirodák különvonatokat szerveztek az érkezés napjára, huszonnégy óra alatt kétszázezer ember váltott jegyet ezekre a különvonatokra. A katonai és polgári hatóságokat valósággal ostrom alá vették, mindenkit elárasztottak azzal a kérdéssel, mikor érkezik a Duce és hogyan tervezik Newyorkba való bevonulását. A nagy filmgyárakból százhetven film-operatőr indult Newyorkba, hogy már az előkészületekről mindent lefotografáljanak. A nagy napilapok egész riporterkülönítményeket szerveztek, a kikötőben külön telefonvonalakat terveztek, hogy mindenről a lehető leghamarabb értesüljenek. A nagy hanglemezgyárak felvevőapparátusokat kombináltak és azon töprengtek, hogyan fogják szóra bírni a Ducet és hogyan fognak néhány hanglemezt készíteni a megérkezésről. Politikai és közéleti előkelőségek protekciós helyet követeltek maguknak és családjuknak a hatóságoktól, — valóságos Mussolini-láz tört ki Amerikában.

Az első rádiójelentések után nem érkeztek újabb hírek sem Newyorkba, sem Washingtonba, az amerikai közvélemény lázas érdeklődését azonban ez sem csökkentette. Megindultak a fogadások is: fogadásokat kötöttek arra, hogy megjön-e a Duce, vagy nem, hogy mikor érkezik és milyen körülmények között érkezik: civilben vagy egyenruhában, cipőben vagy csizmában, sisakban vagy kalapban, sovány lesz-e vagy kövér, beteg-e vagy egészséges, beszélni fog-e a newyorkiakhoz vagy nem, lehorgasztja-e a fejét vagy büszkén hátraszegzi, aprókat lép-e vagy hosszúkat. És mindezeket a lázas készülődéseket céltalanná tette Ansaldo ezredes.

A Professzor halála.

A római hadügyminisztériumban Anrico tábornok visszatért szobájába a hadügyminisztertől, Ansaldo ezredes már várt reá. A tábornok elővette a térképeket és rajzokat, amelyeket ő maga készített a Gran Sassoról, szemleútja során. Egy óra hosszat tárgyaltak hármasban: Anrico, az ezredes és Castellano tábornok. Megbeszéltek minden szükséges intézkedést, precízen leszögezték az egész vállalkozás végrehajtásának részleteit Ansaldo ezredest bízták meg a terv végrehajtásával és a karabinieri ezredes nyomban hozzálátott munkájához.

Késő este volt már, amikor Anrico tábornok két tiszttársával elhagyta a hadügyminisztérium épületét Egy hátsó kislépcsőn mentek le, a mellékutca felé. Útközben már majdnem elértek a földszintre. Castellano tábornok megbotlott valamiben. Elővette zseblámpáját, meggyújtotta és körülnézett: egy férfi holttest hevert a lába előtt. Mind a hárman lehajoltak, figyelmesen megnézték a holttestet és egyszerre szisszentek föl.

— A Professzor — mondta Anrico tábornok. — Meggyilkolták.

Megfordították a holttestet, látták, hogy a háta csupa vér, kétségtelen volt, hogy tőrrel szúrta le valaki. A zsebeit sebtében átkutatták, a pénztárcáját, kulcsait megtalálták, az előbb használt chiffre azonban nem volt nála.

— Kár — mondta Anrico tábornok. — A legügyesebb emberem volt.

Repülőgép érkezik Ponza szigetére.

Ez volt az egész búcsúztatóbeszéd, amelyet a Professzor fölött elmondtak. Holttestét sürgősen a hullaházba szállították és még az éjszaka folyamán a legnagyobb titokban eltemették.

A chiffrenek ez a példánya, amelyet a tengerésztisztektől vettek el, a tábornokok birtokában volt. Ez a chiffre mentette meg a Ducet attól, hogy repülőgépen elvigyék és az Egyesült Államokba szállítsák. A titkos chiffre segítségével újból érintkezésbe léptek Lott de Vallo kapitanáyal, a Monte Blembo parancsnokával. Anrico tábornok ugyancsak Umberto trónörökös nevében utasította a kapitányt; hogy a Ducet tartsa szigorú őrizet alatt addig, amíg egy repülőgép nem érkezik a szigetre; a repülőgép fogja Málta szigetére szállítani a Ducet. Mindén más, a Duce elszállítására irányuló kísérletet meg kell akadályozni bármilyen eszközzel, tehát fegyverrel is. A Rómából érkező repülőgép pilótája Tavello kapitány lesz, kísérői Grandelott testőrezredes és Bernomalli testőrhadnagy. Mindhárom tisztnél külön igazolóirat lesz. A jelszó: U. M. B. 2—2. A repülőgép hosszan felvillanó kék és piros fényjelekkel közli a hajó fölé való érkezését.

Az igazoló iratokat már a délutáni órákban elkészítették. Ansaldo ezredes átalakult Grandelott testőrezredessé, a karabinieri hadnagy Bernomalli testőrhadnagy lett, csak a pilóta tartotta meg igazi névét: Tavello pilótakapitány, Badoglio tábornagy kedvenc pilótája és bizalmas embere volt.

A három tiszt a repülőtérre hajtatott, ahol már készen várta őket az útra kijelölt repülőgép.

Lott de Vallo kapitány, a Monte Blembo parancsnoka partraszállott tengerészeivel megszállta a sziget egyetlen repülőterét. Az őrség parancsnokságát Georgian sorhajóhadnagyra bízta, azzal az utasítással, hogy bárhonnan érkezik repülőgép, azonnal jelentést kér.

Alig negyedórával az őrség elhelyezkedése után már megérkezett egy repülőgép. Lott de Vallo kapitány meglepetve fogadta az erre vonatkozó jelentést.

— Egészen rövid idővel ezelőtt beszéltem Rómával, a jelzett gép még nem is érkezhetett ide, — mondta töprengve.

Egy kis tengerészkülönítmény élén a repülőtérre sietett és személyesen nézett körül, hogy mi történik. A gépet egy kapitányi rangban levő pilóta vezette, két utasa volt, egy karabinieri százados, meg egy főhadnagy. Lott de Vallo kapitány csak egy pillantást vetett rájuk és nyomban látta, hogy a körülmények egyáltalán nem egyeznek a Rómából kapott értesítéssel.

— Tessék kiszállni — szólt a kapitány a tisztekhez.

A repülőgép utasai kiszálltak, a karabinieri százados felmutatta a római külügyminisztérium írásbeli utasítását: Mussolini azonnal kiszolgáltatandó. Valamennyien kitűnően beszéltek olaszul.

— Málta szigetére viszik a Ducet? — kérdezte Lott de Vallo kapitány.

— Igen, — feleltek a tisztek.

— Kérem, igazolják személyazonosságukat.

— Parancsoljon, — felelte a kapitány, és sorra mind a hárman átnyújtották igazoló irataikat. Lott de Vallo kapitány gondosan megnézett mindent, azután hátrább lépett és emelt hangon mondta:

— Kérem a jelszót!

— Átadtuk önnek a hadügyminisztérium írásbeli parancsát. Jelszóra nincs szükség.

— A jelszót! — harsogta a kapitány,

Féloldalt lépett és intett a mögötte álló tengerész-különítménynek; a tengerészkatonák vállukhoz kapták fegyvereiket. A karabinieri százados revolvert rántott, ebben a pilanatban azonban eldördültek a tengerészek fegyverei. A repülőgép pilótája és a vele érkezett két tiszt összeroskadt a jégesőként kopogó golyók előtt.

— Kémek, — mondta Lott de Vallo kapitány röviden.

A három holttestet átkutatták, a zsebekben a már látott iratokon kívül semmiféle igazolóírást, vagy olyan tárgyat nem találtak, amelyből személyazonosságukra következtetni lehetett volna. A holttesteket a kapitány parancsára a tengerbe dobták.

XX.

A MÁSODIK REPÜLŐGÉP ELSZÁLLÍTJA A DUCET.

Körülbelül egy órával a Ponza-szigetére érkezett első repülőgép pilótáinak halála után újabb repülőgép érkezett a sziget fölé. A zátonyon fekvő Monte Blembo fölött néhány kört írt le a gép, közben fényjeleket adott: hosszan felvillanó kék és piros jeleket. Ezután leereszkedett a repülőtérre.

Lott de Vallo kapitány a fényjeleket látva, a második repülőgép megérkezését sokkal több bizalommal fogadta, mint az elsőt.

— Kérem a jelszót — mondta a gépből kilépő tiszteknek.

— U. M. B. 2—2.

— Kérem az iratokat.

A testőrezredesi egyenruhába öltözött tiszt, aki szemmel láthatóan az expedíció vezetője volt, átadta az iratokat. Minden rendben volt, a rádióüzenetnek megfelelően. Lott de Vallo kapitány gondosan megnézett mindent, azután tisztelgett és jelentette:

— Várom a további parancsot.

— Adja át Benito Mussolinit, akit hajóján őriz.

— Parancsára ezredes úr. A fogoly a hajón tartózkodik.

A hajóra siettek mind a hárman, Lott de Vallo kapitány, az állítólagos Grandelott testőrezredes és a testőrhadnagy. Követte őket a tengerészkülönítmény, teljes fegyverzetben. Lott de Vallo kapitány vendégeit a hajón az egyik fülkéhez vezette, annak ajtaja előtt két tengerész állott őrséget.

— Itt van — mondta az ajtóra mutatva.

— Tessék a repülőgépre vitetni — rendelkezett a testőrezredes.

A kapitány kinyitotta a fülke ajtaját. Odabent a fülkében magasan állott a víz. A félrebillent hajó olyan helyzetben tartotta a fülkét, hogy amikor a kifelé nyíló ajtó feltárult, a Duce előrebukott, az egyik tengerész fogta fel, hogy el ne essen. A Duce kezei össze voltak kötözve…

„Ma még nem vett magához táplálékot.”

A kapitány parancsára hordágyat hoztak, a Ducet ráfektették és a hordágyon levitték egy csónakba. Egy másik csónakon követte őket a három tiszt a szigetre, ahol a repülőtérre mentek. A Ducet feltették a repülőgépre, Lott de Vallo kapitány közben megjegyezte:

— Ma még nem vett magához táplálékot, azért ilyen gyönge.

Az ezredes és a hadnagy felszálltak a repülőgépbe a Duce után; Lott de Vallo kapitánynak ekkor jutott eszébe, hogy igazolást kérjen a Duce átvételéről. Mindenki ideges, nyugtalan volt a repülőgép körül, attól tartottak, hogy újabb német repülőgép érkezik és még az utolsó pillanatban felborítja a helyzetet. Az ezredes idegesen előrántotta a tárcáját, névjegyet vett ki belőle és ráírta: „Benito Mussolinit Ponza szigetén Lott de Vallo kapitánytól átvettem. Grandelott testőrezredes.” Fatális véletlen volt, hogy az ezredes idegességében — saját régi névjegyét vette elő tárcájából.

A repülőgép nekifutott a repülőtérnek, fél perc elmúltával a levegőbe emelkedett és egyenesen északi irányba fordult. Lott de Vallo egy pillantást vetett a kezében maradt névjegyre: annak hátlapján Grandelott testőrezredes neve helyett Ansaldo ezredes nevét látta. Nem tudhatta, hogy Ansaldo a miniszter tudtával akarta megőrizni inkognitóját. A repülőgép üldözésére nem is gondolhatott, az már ott járt magasan a felhők között. A kapitány hosszan utánanézett, azután mélabúsan sóhajtott. Visszatért a hajójára, elővette revolverét és főbe lőtte magát. Azt hitte, hogy megtévesztették, illetékteleneknek szolgáltatta ki a Ducét és hogy ezzel eljátszotta életét…

Háromórás bolyongás az Abruzzók fölött.

A repülőgép, amely a Ducet vitte, sokáig észak felé haladt, azután nyugati irányba fordult. Tavello kapitány, a gép vezetője, a legképzettebb olasz pilóták egyike és valóban bravúrosan vezette a gépet, tájékozódásról azonban sokáig szó sem lehetett. A középolasz hegyvidék fölött sűrű ködfelhő gomolygott, a pilóta csak találgathatta, merre jár. Az ezredessel beszélőcsövön érintkezett, s meglehetősen hosszas tanakodás után abban állapodtak meg, hogy reggelig a levegőben maradnak, akkor talán eligazodnak valahogyan. A vállalkozás meglehetősen kockázatos volt, mert a repülőgép benzinkészlete nem volt nagy, bizonytalan volt, kitart-e reggelig. Az üzemanyag kifogyása katasztrófát jelentett volna, miután a vad hegyvidéken sötétben, ködben a kényszerleszállás csak a gép teljes pusztulásával végződhetett volna.

Három óra hosszat keringett a gép három-négyezer méter magasságban az Abruzzók sziklacsúcsai fölött. A Duce halálosan kimerülten, magábaroskadva ült a helyén, egyetlen kérdése nem volt, rá sem tekintett semmire, nem tanúsított érdeklődést a körülötte történők iránt. Már körülbelül másfél óra óta folytatták a körözést az Abruzzók fölött, amikor Ansaldo ezredes zseblámpájával rávilágított a Ducera. Ekkor vette észre, hogy a Duce kezei össze vannak kötözve; a repülőút izgalmai közben teljesen megfeledkezett róla.

— Vágja le a zsineget a kezéről — intett mellette ülő hadnagynak. — Elvégre mégsem vihetjük túlzásba a kegyetlenséget.

A hadnagy elővette zsebkését és elvágta a kötelékét, amire a Duce azt mondta:

— Köszönöm.

Többet nem is beszéltek. Végre hajnalodni kezdett, a köd is oszladozott lassankint. Kibontakozott alattuk az Abruzzók hegyvidéke. Az ezredes elővette térképeit, megkereste a Gran Sasso háromezer méter magas sziklacsúcsát. Ott kellett volna leszállni, ez azonban lehetetlennek látszott. Azzal a repülőgéppel, amelyen ültek, semmiképpen sem lehetett volna a leszállást végrehajtani. A Gran Sasso fennsíkja olyan, mintha nagy magasságból hatalmas víztömeget zúdítottak volna le, s ez a vízáradat kisebb-nagyobb jégcsúcsokká fagyott volna, ötven-száz méter magas, fölfelé meredő, hegyesvégű sziklatömbök állanak ki a völgyekből, az egész vidék fenyegető és ijesztő jellegű.

— Még tíz percre van benzinünk, — jelentette Tavello kapitány. — Tessék sürgősen határozni, hol szálljak le.

Az egyik motor már kezdett kihagyni, nem lehetett tovább töprengeni.

— Szálljon le ott, ahol legkedvezőbb a terep — kiáltotta Ansaldo ezredes a beszélőcsőbe. A pilóta bólintott és egyenesen északnak, Aquila város felé fordította gépét. Itt leszállásra alkalmas síkságot látott maga előtt. A városkán kívül meglehetősen simán földet ért a gép és megállt. Tartályaiban egyetlen csepp benzin sem volt már.

Autóút Aquilától a Gran Sassóig.

A Duce mozdulatlanul ülve maradt helyén, amikor a gép földet ért, szemei le voltak hunyva. Az ezredes elküldte a hadnagyot a városba, hogy kerítsen autót és ha csak egy mód van rá, hozzon magával egy üveg tejet is.

A hadnagy körülbelül egy óra elmúltával két csendőrrel érkezett vissza a repülőtérre. A tisztek igazolták magukat a hadügyminisztérium hivatalos irataival, ezután a csendőrök vállalkoztak arra, hogy elkísérik őket. A segítség nagyon fontos volt, hiszen bizonytalan körülmények között kellett megtenniök az út utolsó szakaszát. A Duce személye természetesen nagy nehézséget jelentett. A Ducet úgy kellett felvinni a Gran Sassora, hogy senki ne lássa, senki ne tudja róla, hogy kicsoda, a csendőröknek sem szabad megtudniok az igazat.

Az ezredes beszállt a repülőgépbe, a Duce mellé ült és így szólt hozzá:

— Duce, rendkívül nehéz körülmények között vagyunk, azzal bizonyára ön is tisztában van. Arra kérem tehát, vesse magát alá parancsaimnak, ebben az esetben garantálom, hogy nem lesz semmi baj. Amennyiben a legcsekélyebb ellenállást tanúsítja, vagy bármilyen menekülési kísérletet tesz, azonnal és feltétlenül életét veszti.

A Duce kinyitotta a szemét és fáradt, közönyös pillantást vetett az ezredesre.

— Mi kíván tőlem? — kérdezte nagyon halkan.

— Először is igya meg ezt az üveg tejet. Az ön életének fenntartásához magasabb érdekék fűződnek, tehát táplálkoznia kell.

A Ducet, aki már legalább huszonnégy órája nem vett táplálékot magához, ismételten rá kellett beszélni, hogy igya meg a körülbelül három deci tejet. Amikor ez megtörtént, az ezredes autószemüveget vett elő a zsebéből, s azt a Duce szemére tette. A nyakára plédet csavart úgy, hogy orrát, száját eltakarta. A Duce valóban felismerhetetlenné vált ezzel a felszereléssel.

Kiszálltak a repülőgépből és autóba ültek. A csendőrök nézték, hogy a tisztek egy szemmel láthatólag nagyon kimerült, nehezen, lassan mozgó férfit támogatnak, de nem szóltak semmit. Tudták, hogy a Gran Sassora üdülőket visznek, azt hitték, egy magasrangú beteg tisztet visznek pihenőre.

Negyven kilométert tettek meg autón, meredeken, kanyargós szerpentinutakon, mindig feljebb haladva a hegyek között. Végre elérkeztek a Gran Sasso sziklái alá. Egy meredek hegytömb tövében kis házikó állott, a Gran Sassóra vezető kötélpálya völgyállomása. A Gran Sassóra semmiféle közlekedési lehetőség nincs a funicularen kívül, amelynek egy kocsijába körülbelül húsz ember fér bele. A gondolaformájú kocsinak két hordó- és tartaléklánca van, úgy csúszik a meredek sziklafalak mellett, mintha láthatatlan kezek hatalmas vödröt húznának felfelé egy nagyon mély kútból. Regényes közlekedési eszköz, de egyáltalán nem korszerű.

A funiculare állomásépületét egy leányiskola kiránduló növendékei fogták körül akkor, amikor az autó odaérkezett. A csendőrök Ansaldo ezredes parancsára elkergették a lányokat, azután kihirdették, hogy a funiculare belátható ideig nem közlekedik. A két csendőr ottmaradt az állomásépületnél, hogy távoltartson minden érdeklődőt, Ansaldo ezredes pedig a hadnaggyal besegítette a Ducet a gondolába és a funiculare megindult fölfelé.

Nyomtatható változat