XXIII.

A BIZONYTALANSÁG HUSZONNÉGY ÓRÁJA.

A Monté Blembon lejátszódott események kétségkívül nehéz helyzetbe hozták a német hírszerző apparátust. A kiszabadítása tervet alaposan előkészítették s amikor a német repülőgépet útnak indították a zátonyra került cirkáló felé, úgy látszott, hogy minden rendben van, a tervnek sikerülnie kell. Rómából már azt a jelentést küldték egy észak-olaszországi magasabb parancsnoksághoz, hogy a Duce órákon belül szabad lesz. A terv mégsem sikerült, sőt a kiküldött három kiváló katona életét vesztette és egyelőre elvesztették a Duce nyomát is. Teljesen bizonytalan kérdés volt, milyen irányban és hova vitte az olasz katonai repülőgép a Ducet. Ugyanekkor az általános politikai helyzet alakulása következtében még sokkal nagyobb jelentőségű volt a német politikai és katonai vezetők számára a Duce kiszabadítása. A katonai parancsnokokkal ismételten közölték, hogy a Führer leglényegesebb becsületbeli kötelességének tekinti a Duce kiszabadítását, ezért mindent meg kell kísérelni, tekintet nélkül a kockázatokra.

Azután, hogy megérkezett a Monte Blembon lejátszódott események híre, a német hírszerző központban az első huszonnégy óra különösen feszült izgalomban múlt el. Számolni kellett azzal a lehetőséggel is, hogy az olasz pilóták, akik kétségkívül a Badoglio-kormány rendeletére jártak el, átpártoltak az angolszászokhoz, esetleg valamilyen flottaegységgel együtt és magukkal vitték a Ducet is Málta szigetére, vagy valamelyik másik közeleső angolszász támaszpontra. Arról meg voltak győződve német körökben, hogy ha az angolszászok a kezükbe kerítették a Ducet, erről a legnagyobb örömujjongás közepette, a propaganda összes eszközeit igénybe véve, rögtön hírt adnak. Ezért várták lélekzetvisszafojtva az angol, de különösen az amerikai rádióállomások közvetítéséit. Az első huszonnégy óra elmúlt és a német hírszerző központban megkönnyebbültek; a kritikus idő elteltével biztosra vették, hogy a Duce nincs az angolok kezén, hanem valahol Olaszországban tartózkodik, ahol még meg lehet találni. Az Olaszországban működő egész hatalmas német hírszerző apparátus teljes erejével munkába állt.

A Monte Blembo nyomra vezet

Különleges alakulatok léptek akcióba, a legképzettebb nyomozó tisztek kezdtek kutatni mindenfelé, hogy a nehéz feladatot lehetőleg gyorsan megoldják. Megmozgatták az Olaszországban szétágazó titkos szálakat, igénybe vették mindazokat az olaszokat, akik a német szövetséghez hívek maradtak és megbízhatóknak látszottak. Száz és száz rádióérdeklődés, üzenet és hír kavargott az éterben; és mindez teljes negyvennyolc óráig eredménytelen maradt. Végül egy váratlan ötlet hozta meg a megoldást.

A nyomozást irányító német ezredesnek az a gondolata támadt, hogy tűvé kell tenni Ponza szigetét, át kell kutatni a zátonyra vontatott Monte Blembo cirkálóhajót. Nem látszott egészen lehetetlennek, hogy itt valami nyomra találnak. Már másnap száznál több német nyomozó érkezett a szigetre. Különböző irányokból jöttek és különböző járműveken, egy csoport halászhajón, halásznak, dohánycsempésznek öltözve, egy másik csoport kis teherhajón, két cirkuszkocsival, néhány színpadi díszlettel és világítóberendezéssel, mint frontszínházi trupp. Egy harmadik csoport repülőgépen érkezett, ezzel a csoporttal hajóépítő mérnökök is jöttek, a megbízatásuk az volt, hogy vizsgálják meg a zátonyon fekvő cirkálóhajót. A Monte Blembo utolsó zugáig átkutatták. Az egyik német mérnök néhány nyomozó tiszttel Lott de Vallo kabinjában kezdte a kutatást. Mindent átnéztek, semmit sem találtak. Már távozni akartak, amikor az egyik nyomozó tisztnek eszébe jutott, hogy szétszedeti darabokra az íróasztalt. Eközben végül titkos fiókra bukkantak, amelyben a kapitány néhány magánokmánya között egy névjegy hevert. Az a névjegy volt, amelyet Ansaldo ezredes adott Lott de Vallo kapitánynak, elismerve rajta a Duce átvételét. Amint bizonyára emlékezetes, az ezredes a repülőgépre való felszállás izgalmában saját névjegyét vette elő és erre írta rá a nyugtázó szöveget, „Grandelott testőrezredes aláírással”. Az öngyilkos Lott de Vallo kapitány a titkos fiókba rejtette végzetes tette előtt. A német nyomozók ezen az alapon megtudták, hogy Ansaldo ezredes vette át a Ducet és ő szállította el repülőgépen, egyelőre meg nem állapítható, de bizonyára meglehetősen távoli helyre.

Nyomozók, ha találkoznak.

Másnap korán délelőtt egy majdnem egészen ősz, idősebb úriember látogatást tett egy nagyon csinos és nagyon előkelő olasz hölgynél Rómában. A hölgy egy magasrangú olasz tiszt felesége volt, az őszhajú úriember a német nyomozó szervezet legidősebb tisztje. A látogatót szívesen fogadták, ő azonban le sem tette a kabátját, mindjárt bevezetőül elárulta, hogy nagyon sürgős a dolga.

— Legyen olyan kedves, méltóságos asszonyom, jöjjön velem egy kicsit, — kérte a hölgyet.

— Hová?

— Akárhová. Sétálunk keveset, leülünk valamelyik padra. Tudja, ez a legbiztosabb.

A hölgy mosolyogva bólintott, hogy tudja, kabátot, kalapot vett és elment látogatójával. A közeli kis parkba mentek, kerestek egy padot virágágyakhoz közel, fáktól, bokroktól távol, szép, nyílt terepen — és beszélgetni kezdtek. Csöndesen, tartózkodó hangon beszéltek, olyanformán, ahogy egy idős gavallér udvarolhat egy szép asszonynak.

— Gyászruhába kell öltöznie, — kezdte a férfi. — Remélem, van gyászruhája. Arra nincs időnk, hogy beszerezzünk egyet, minden perc drága.

— Van, — felelt a hölgy.

— Gyászfátyla is?

— Hogyne, hiszen az hozzátartozik a gyászruhához.

— Kalap, cipő, kesztyű, egyszóval minden rendben lesz?

— Igen.

— Helyes, Este nyolckor taxi várja a kapuja előtt, legyen készen.

— Elutazom?

— Nem. Itt Rómában kell valamit elintéznie.

— Nehéz?

— Egyáltalán nem. A maga képességeit nem fogja próbára tenni. Egyébként az sem nagy baj, ha nem sikerül. Én a taxiban várom, útközben mindent megmagyarázok.

Öreg hordár közeledett feléjük a parkban, megállt a közelükben, lehajolt és kötözgetni kezdte a felbomlott cipőzsinórját. Meglepően soká tartott a dolog, az öregember reszkető kezei nem boldogultak a cipőzsinórral.

— Nagyon szépek a virágok,— mondta a férfi, nyugodt, társalgó hangon. — Érdekes, a városi kertészet milyen, rendben tartja a parkokat most is, háború idején.

Kár, hogy a sok szép virág nemsokára elhervad. Itt az ősz.

— Nem szereti az őszt? — érdeklődött a szép asszony.

— Nem, — legyintett a férfi bánatosan. — Ha maga is olyan öreg lesz, amilyen én vagyok, maga se fogja szeretni. A halálra emlékeztet.

A legügyesebb angol kém.

A hordár végre elkészült a cipőfűzőjével és tovább bandukolt. A férfi közelebb hajolt a hölgyhöz és a hordár után intve, a fülébe súgta:

— A legügyesebb angol kém Rómában. Nem lehet megszabadulni tőlük. Úgy látszik, a derék fiúnak én vagyok a kedvence. Nem tudok olyan maszkot ölteni, hogy a nyomomban ne maradna. Mindegy, én is alaposan szemmel tartom őt, ebben a tekintetben egyikünk sincs előnyben. Most szépen tovább megyünk, maga kocsiba ül. A kocsi mindjárt itt lesz. Nem viszi azonnal a lakására, tesznek egy kis kerülőutat, bízza magát a sofőrre.

Egy taxi tűnt fel az utcán, a parkon kívül, intettek neki. A kocsi megállt, a hölgy beült, az idős úriember kezet csókolt neki, azután barátságosan integetett utána, míg a taxi el nem tűnt az útkereszteződésnél. Az öreg hordár már visszafelé ballagott és megint a közelébe került. A férfi elmosolyodott. Magához intette a hordárt és röviden rászólt:

— Várjon egy pillanatig! Lesz egy kis dolga.

— Igenis, — hajlongott a hordár. — Szolgálatára.

Az idős úr névjegyet vett elő a tárcájából, ráírt egy sort, aztán borítékba tette és címzést írt rá. A borítékot a hordár kezébe nyomta.

— Vigye ezt a levelet a címre, amelyet a borítékon lát. Itt van tíz líra, siessen!

A hordár átvette a levelet, megköszönte a pénzt és elcsoszogott. Tíz másodpercen belül az idős úr is eltűnt a környékről. Egészen bizonyos, hogy a hordár nyomban az első utcasarkon túl felbontotta a levelet. Olasznyelvű értesítést talált benne, amelyben egy ismertnevű kereskedő lemondja az estére megrendelt asztalt valamelyik előkelő vendéglőben. Az angol titkosszolgálat semmiféle hasznát nem látta az üzenetnek.

XXIV.

A GYÁSZRUHÁS HÖLGY.

Este félkilenc óra tájban gyászruhás, gyászfátyolos fiatal hölgy jelent meg Ansaldo ezredes római lakásán. A fiatal hölgy arca könnyes volt, szemei vörösek a sírástól. Már a előszobában az arcát törölgette zsebkendőjével, amikor pedig bevezették az ezredes feleségéhez, hangos sírásra fakadt. Az ezredesné nem tudta, miről van szó, de nagy részvéttel fogadta csinos látogatóját.

— Miben lehetek szolgálatára, asszonyom?

A gyászruhás hölgy még mindig zokogva nyitott borítékot vett elő retiküljéből és átnyújtotta az ezredesnének. A levélben hivatalos értesíti volt arról, hogy Pietro Cesarini karabinieri hadnagy a haza védelmében hősi halált halt. Cesarini hadnagy Ansaldo ezredes egyik tisztje volt. Az ezredesné kezében megremegett a levél, az arca halálsápadt lett.

— Mi történt? —- kérdezte rémülten.

A gyászruhás nő még hangosan zokogott, alig tudott válaszolni a kérdésre.

— Azt mondják, az egész ezred elpusztult, nem tudom, hol lehettek, mi történhetett velük.

Az ezredesné felsikoltott:

— Az uram! Tudtam, meg is mondtam neki, hogy elátkozott hely az a Gran Sasso. A Valle del Inferno. Mégis, mit hallott? Jöjjön, rohanjunk a hadügyminisztériumba.

A gyászruhás hölgy azt mondta, hogy már járt a hadügyminisztériumban, most jön onnan, de nem tudnak semmit. Általában senki sem ismeri a részleteket. Az egész eset olyan borzasztó, még csak egy éve voltak házasok és Pietro olyan remek ember, hogy nincs párja az egész világon. Az ezredesné a szobalányért csengetett, a kabátját, kalapját kérte és rohant a hadügyminisztériumba. A gyászruhás hölgy vele együtt távozott, az utcán a kapu előtt elváltak egymástól.

Halott az utcán…

A gyászruhás hölgy megindult a járdán jobb felé, de alig tett néhány lépést, egy jólöltözött fiatalember lépett melléje, megragadta a kezét és halk, de fenyegető hangon rászólt:

— Nem hittem volna, hogy egy olasz törzstiszt felesége német megbízott lehet. Azonnal mondja meg, hol járt és mit végzett?

— Ne nyúljon hozzám, — sikoltott a fiatalasszony.

— Takarodjon innen!

A fiatalember a karjánál fogva magához rántotta, ebben a pillanatban egy rendőr érkezett hozzájuk, galléron ragadta és elrántotta a hölgytől. A fiatalember elengedte az asszony karját, szembefordult a rendőrrel és revolvert rántott, ebben a pillanatban azonban már eldördült egy revolver: a rendőr revolvere. A fiatalember összeesett és ottmaradt az utcán holtan. A gyászruhás hölgy futva sietett tovább, a legközelebbi utcasarok felé. Szokatlanul sok rendőr sétált abban az utcában; amikor a fiatalasszony beugrott a sarkon túl várakozó taxiba, hamarosan elszéledtek, néhány perc múlva már egyetlen rendőr sem volt látható a közelben.

A taxiban a délelőtti férfi várta a gyászruhás hölgyet. Amint beült melléje a kocsiba, izgatottan kérdezte:

— Nos?

Az asszony remegett, ezúttal valóban sírva fakadt az izgalomtól. A férfi türelmesen várt vagy két percig, azután rászólt:

— Most már szedje össze magát! Nincs vesztegetni való időnk. Sikerült?

— Igen. Gran Sasso…

— Gran Sasso, — ismételte a férfi, — jól hallotta?

— Igen. Az asszony azt mondta, hogy Ansaldo ezredes a Gran Sasson tartózkodik.

— Köszönöm, — felelte a férfi és hátradőlt az ülésén. Pár percig minden figyelmét a hallottakra összpontosítva gondolkozott, a taxi közben száguldó iramban haladt egyik utcából a másikba. A férfi végül megint megszólalt:

— Nem mehet haza. Hozzám kell jönnie.

— Lehetetlen, — tiltakozott az asszony. A férfi azonban egyetlen erélyes intéssel elhallgattatta.

— Nem engedhetem haza. Egész biztos, hogy még ma éjjel elhurcolják, vagy megölik, előbb azonban kiveszik magából a varázsigét, a Gran Sassot. Bízza rám magát, felelősséget vállalok mindenért.

Az asszony megértette, hogy valóban élet-halálról van szó és nem ellenkezett tovább Érezte, hogy a gyötrelmes halál lebeg a feje felett.

A kiszabadítás előkészítése.

A rejtély tehát megoldódott, a Duce elvesztett nyomát újból megtalálták. Félórával az Ansaldo ezredes lakásán lejátszódott események után Rómában már minden illetékes német tényező tudta, hol tartják fogva a Ducet. A hírszerző központ rádióállomása nyomban továbbította a hírt Kesselring tábornagy főhadiszállására. Egy óra elmúltával már megérkezett Hitler vezér személyes parancsa:

„Azonnal meg kell kísérelni a Duce kiszabadítását. Az egész vállalkozás irányítója Student pilótatábornok, az útnak induló vállalkozó csoport vezetője Skorzeny Ottó SS-rohamvezető. A Ducet kiszabadítása után azonnal hozzák a vezéri főhadiszállásra.”

A főhadiszállás általános utasításokat adott Student tábornoknak, aki teljesen szabadkezet kapott az utasítások végrehajtására, az egész vállalkozás megszervezésére vonatkozóan. Student tábornoknál nyomban megkezdődött a tanácskozás, a római német hírszerző apparátus minden számottevő tisztjének és a különböző alakulatok vezetőinek bevonásával. Egészen részletes, minden eshetőséggel számotvető tervet akartak készíteni. Student tábornok nem akart még egy olyan kudarcot megkockáztatni, amilyen a Monte Blenbon érte embereit. A legalaposabb információkat szerezték be a Gran Sassóról, természetesen rendelkezésre állt a hivatalos olasz katonai térkép is. Mindent a legrészletesebben megvizsgáltak, azután számotvettek azzal, milyen eszközök állnak rendelkezésre a kiszabadítási akció megszervezéséhez és végrehajtásához. A tanácskozás, a híranyag és a terepviszonyokra vonatkozó adatok összehordása egész éjjel szakadatlanul tartott.

Másnap korán reggel érkezett meg Skorzeny SS-rohamvezető. Legendás hírét természetesen mindenki ismerte Rómában is. Tudták róla, hogy olyan ember, aki csak lehetetlennek látszó feladatok megoldására vállalkozik szívesen, akit mindig akkor küldenek ki, ha minden képzeletet meghaladóan vakmerő cselekedetről van szó. Egyike a legbravúrosabb repülőknek, kalandos vállalkozásait rendesen repülőgéppel hajtja végre, ötletei reménytelennek látszó szituációkban is mindig megmentették. És akármit vitt végbe, akármennyire határos volt a lehetetlenséggel az, amire vállalkozott: jókedvét, humorát sohasem vesztette el, mindig derűsen nézett szembe a halállal. Könnyen érthető volt, hogy a Führer erre a magas, sovány, szőke fiatalemberre bízta ezt a minden másnál kalandosabb vállalkozást.

Skorzeny mosolyog.

Az előkészítés során legnagyobb nehézségnek az látszott, hogy minden előzetes felderítés, vagy szemle nélkül kell útra kelni és nyomban a kiszabadítási kísérletet végrehajtani. Ez természetesen súlyos kockázattál jár olyan terepen, amelynek nehézségével minden tekintetben tisztában voltak. A részletes katonai térkép azt mutatta, hogy a Gran Sasson repülőgéppel leszállani képtelenség. Még minimális kifutóterep sem áll rendelkezésre, ami pedig aránylag sík területnek tekinthető, egész biztosan tele van sziklákkal.

Skorzeny Ottó, amikor bevonták a tanácskozásba és rámutattak ezekre a nehézségekre, mosolyogva válaszolt:

— Nagyszerű. Ez nekem való eset. Természetesen motorvontatásos vitorlázó szállítógépekkel megyünk, olyan szépen le fogunk szállni, hogy még csak meg sem billen a gép. A Duce elszállítása végett természetesen utánunk kell küldeni egy „Storch”-típusú kisgépet. Én felszállók vele, ha a Duce szabad lesz, de talán jobb, ha az embereimmel maradok. Gerlach pilótakapitányt kérem a Storch vezetésére, ő elviszi a Ducet, még ha ezerméteres szakadékból kell is felszállnia.

Student kapitány arra is rámutatott, hogy legalább száz, de valószínűleg ennél jóval több, esetleg kétszáz, vagy háromszázfőnyi őrségre kell számítani a Gran Sasson, míg a szállítórepülőgépeken csak két-három tucat embert vihetnek. Skorzeny ezen is csak mosolygott:

— Méltóztassék csak rám bízni a dolgot, meg az ejtőernyős vadászaimra, majd elintézzük őket. Az olaszok jelenleg nincsenek harcias hangulatban, arra is fogadni mernék, hogy az őrcsapat katonái között akad jónéhány fasiszta. Egy cseppet sem fog meglepni, ha egyáltalában nem is lesz ellenállás, ha pedig lesz… Istenem… a fejünk búbjáig tele leszünk automata fegyverekkel.

Ebbe bele kellett nyugodni. Skorzeny Ottó minden javaslatát elfogadták és végrehajtásukra megtették a legerélyesebb és legkörültekintőbb intézkedéseket. A megfelelő repülőgépeket egy Rómától északra levő repülőtérre irányították. Egy Róma közelében tartózkodó ejtőernyős zászlóalj parancsot kapott, hogy a hajnali órákra küldjön megfelelő osztagot a repülőtérre. Műszerészek mentek ki, akik a repülőgépeket a legapróbb részletekig gondosan átvizsgálták, Student tábornok közölte, hogy az indulásnál maga is megjelenik és hajnalban mégegyszer részletes jelentést kér az összes előkészületekről.

A tanácskozás ezzel véget ért, megkezdődött a végrehajtás: a legvakmerőbb és legfantasztikusabb kaland, amelyet eddig feljegyezhettünk a világháború történetében.

Nyomtatható változat