Élmények és tanulságok.

Ilyenkor ősz elején az egyetemi s más főiskolai beiratkozások idején, minden évben hangos sirámokat hordoz a szellő. Sion berkeiben gyászos jajjal telik meg a levegő s nagy búgás sajgatja Izrael népét.

A magyar nyelven megjelenő zsidó újságok nem győznek eléggé botránkozni azon a nagy barbárságon, hogy a numerus clausus törvény, még az 1928. évi XIV. t.c. által módosított formájában is, megfojtja a zsidó ifjúság tudományszomját s különösen az Egyenlőség című zsidó fajvédelmi hetilap tálal fel ilyenkor rémes meséket, amelyek oly távol esnek az igazságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Az említett újság szept. 17-iki számában Kovács József dr., Miskolc város tb. tiszti főügyésze „Tíz zsidó fiatalember” című cikkében zokogja bele a világba, hogy:

A magyar intelligens, tanulni vágyó zsidó ifjúság, amikor keserű megpróbáltatások árán befejezte a középiskolákat, a tudományok Mekkája: a magyar egyetemek felé fordul. A szent város kapui megnyílnak a hivő mozlimok előtt. De a magyar egyetemek kapui még mindig zárva vannak a magyar zsidó, tanulni vágyó ifjúság előtt.”

A továbbiakban Miskolc város tb. tiszti főügyésze elpanaszolja, hogy ámbár Csonka-Magyarországnak hat egyeteme van, még ennyi is kevés, mert a tudomány kapui… zárva vannak a magyar zsidó ifjúság előtt s a szülőknek nagy fejtörést okoz, hogy a szorgalmas, tanulásra kész és kiválóan érett zsidó ifjúság „hogyan jusson be az egyetemre.”

„Ajánló és könyörgő levelek százait veszik igénybe minden összeköttetést mozgósítanak. S az eredmény, – üdv Haller és Klebelsberg (?) emlékének és üdvözlet Wolffék és Turcsányiék jövendő kormányának, – mégis csak az, hogy a törvényes 8 azaz nyolc százaléknál több nem juthat be a magyar zsidó ifjúság közül a magyar egyetemekre.”

„Mint a legújabb rendeletben maximált bankkamatot, úgy respektálják s így követik az egyetemek a numerus clausus szellemét megerősítő törvényben körülirt százalékarányt.”

„A magyar zsidóifjúságnak nyolc százaléka, de most már szigorúan nyolc százaléka mehet tudományos pályára Magyarországon. Ezt kegyetlenül betartják. Most már igazán örömmámorbon úszhatnak Haller kultúrszellemének letéteményesei és egykori fegyvertársai: Ulain, Turcsányi és társai. Mert Budapest Szeged, Debrecen és Pécs példái igazolják, hogy nyolc százaléknál több a magyar zsidó ifjúság sorából nem juthat magyar egyetemre. Még a jeles érettek sem kivételek. Az új törvény rendelkezései ugyanis egész más alapon is szelektálnak és ebben a labirintusban igen sok jeles érett zsidó fiú könnyezve borul asztalára: miért is tanultam, miért voltam kitűnő, ha nem engednek tovább tanulni…”

Nagyon el tudom képzelni, hogy Miskolc város tb. tiszti főügyészének fentebb reprodukált fájdalmas zsolozsmái minden zsidó szívet megríkatnak s minden zsidó kebelben égő gyűlölet támad a numerus clausus törvény megalkotói és könyörtelen végrehajtói ellen, azonban, mint minden zsidó számvetésnél, úgy itt is hiba van a kréta körül, mert Miskolc város tb. tiszti főügyészének minden szava teljes tájékozatlanságból fakadó puszta agyrém.

Egyszerű mese, de nagyon gonosz mese, mert légből kapott állításaival egy élő törvény ellen izgat s mert az ajánló és könyörgő levelek százainak s mindenféle összeköttetésnek emlegetésével teljesen aláássa az 1928. évi XIV. t.c. által amúgy is erejét vesztett numerus clausus törvény hitelét.

Miskolc város tb. tiszti főügyésze, aki bizonyára jogtudós férfiú, az ő fájdalmas feljajdulásában minduntalan nyolc százalékról beszél s többször is leszögezi, hogy ennél az arányszámnál több zsidó egyik magyar egyetemre sem járhat be, én azonban nyomban be fogom bizonyítani, hogy ez az állítás a törvény szellemével is, a gyakorlatban követett eljárással is szöges ellentétben áll!

A törvény maga így szól:

„1928. évi XIV. törvénycikk a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról szóló 1929. évi XXV. törvénycikk módosításáról.

1. §.: A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról szóló 1920. évi XXV. törvénycikk 3. §-ának harmadik bekezdése helyébe a következő szöveg lép: Az engedély megadásánál a nemzethűség és erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérő megelőző tanulmányi eredményeire, illetve szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy elsősorban a hadiárvák és a harctéri szolgálatot teljesítettek és a közalkalmazottak gyermekei, továbbá a különféle foglalkozási ágakhoz (mezőgazdasághoz, iparhoz, kereskedelemhez, szabadfoglalkozásokhoz) tartozók számának és jelentőségének megfelelő arányban jussanak a főiskolákra és a fölvettek száma az egyes törvényhatóságok között is igazságosan osztassék fel. A vallás és közoktatásügyi miniszter felügyel arra, hogy ezek a szabályok megfelelően alkalmaztassanak.

2. §. Ezt a törvényt, amely kihirdetése napján lép életbe, a vallás- és közoktatásügyi miniszter hajtja végre.”

Mindenki látja, hogy a törvény idézett szövegében semmi olyas nincs, ami a tanulni vágyó magyarországi zsidó ifjúság előtt a magyar egyetemek kapuit elzárná, különösképpen pedig szó sincs az oly sörűn emlegetett nyolc százalékról.

Ellenben más valami van ebben a módosított törvényben, ami annak legbenső lényege, felésen az, hogy mesterműve a homályosságnak!

Szempontjai oly sokfélék s annyira rugalmasak, hogy a törvény végrehajtásában teljesen lehetetlen egyértelmű, szabatos álláspontra jutni.

Nemzethűség, erkölcsi megbízhatóság, a folyamodó megelőző tanulmányi eredményei, továbbá szellemi képességei, hadiárvaság, harctéri szolgálat, közalkalmazott szülők előnye, a különféle foglalkozási ágak számának és jelentőségének aranya s a törvényhatóságok közt való igazságos megosztás, mindezek olyan föltételek, amelyek közül alig egy-kettőnek lehet kifogástalan fogalmi meghatározása, ellenben a többi kellék tekintetében valamennyi egyetem fölvevő bizottsága egyéni értékelésre van utalva s legalább részben innen ered a különböző egyetemeken fölvett zsidó hallgatók százalékszámának nagy eltérése.

Néhány példával könnyen megvilágítható ennek igazsága. Külön vizsga nélkül -kérdem – miként állapítja meg a bizottság a folyamodó szellemi képességeit? Hol kezdődik s hol végződik a nemzethűség? Fölvehető-e pl. egy olyan jelesek érett zsidó fiú; akinek apja az októberi és márciusi zsidó lázadások valamelyikében kompromittálva volt? Ki dönti el pl.: vajon: egy gyárüzem dúsgazdag vezérigazgatójának, vagy egy ezerholdas új földesúrnak a fia jelent-e nagyobb értéket? Hogy fogják „a fölvettek számát az egyes törvényhatóságok közt igazságosan felosztani”?

Mindezek a kérdések világosan bizonyítják, hogy a fölvétel megkívánt kellékeinek appreciálása teljesen ingatag alapon áll, annyira, hogyha a felvevő bizottság akarja, ilyen, vagy olyan szempont kiélezésével, valamennyi zsidó folyamodót elutasíthat.

Erre csakugyan volt is példa a karok életében, azonban akkor megjelentek „az ajánló és könyörgő levelek százai”, valamint a magas és legmagasabb protektorok raja a maga legbecsesebb személyében s a felvevő bizottság egyszer csak azon vette magát észre, hogy máris kétszer, sőt háromszor annyi zsidó hallgatót kényszerítettek reá, mint amennyit a régi, okos és határozott numerus clausus törvény megengedett!

Ez az átmenet természetesen nem ment olyan simán végbe. Közben volt egy erős zökkenő, még pedig az én bölcsészetkari dékánságom idejében, 1927 őszén, amely zökkenő, úgy lehet, közvetlen okozójává lett a numerus clausus törvény Klebelsberg-féle változatának.

Minthogy akkor még az eredeti, 1920. évi XXV. törvénycikk volt érvényben, mondanom sem kell, hogy gondosan őrködtem e teljesen jogos s a magyarság életérdekeinek szempontjából egyedül ésszerű törvény végrehajtásán.

Amikor a zsidóknak a törvény engedélyezte hat százalékos létszáma betelt, semmi szín alatt sem voltam rábírható, hogy még több zsidó fajú – mert a törvény így rendelkezett – folyamodó felvételéhez hozzájáruljak.

S itt nem volt kibúvó. Halomszám kaptam „az ajánló és könyörgő leveleket, püspökök, grófok és grófnék, kamarások, főispánok és államtitkárok, képviselők s más közéleti nagyságok kilincseltek nálam eredménytelenül. Ezen felül számos kartársamnak is megvolt a maga „házi zsidaja”, aki természetesen „egészen más volt, mint a többi” s akinek a fiacskája vagy leánykája nélkül boldogtalan lett volna az AIma Mater.

Szomorúan érdekes, de nagyon tanulságos és sokszor izgalmas jelenetek játszódtak le dékáni hivatalomban, amelyek egyikét a zsidó befolyás – mérhetetlenségének illusztrálására s a magyarság okulására dióhéjban ide iktatom.

Belép hozzám egy hanyag eleganciával öltözött, nagyon öntudatos úr, akiben első szempillantásra felismertem a zsidót. Bemutatkozik s így szól: „Hallom, hogy leányomat nem vették fel az egyetemre. Tudni szeretném miért?”

- Mert a törvény szerint felvehető zsidó hallgatók létszáma betelt. – volt a válasz.

- Kérem, én róm. kath. vallású magyar úr vagyok s az lehetetlen, hogy az én leányomat föl ne vegyék.

- Hogy uraságod katholikus vallású, arról van tudomásom, mert láttam keresztlevelét, mely arról tanúskodik, hogy a kommunizmus után, 1919. őszén keresztelkedett ki, ennélfogva uraságod keresztény vallású zsidó s így kedves leánya a törvény faji szelekciója alá esik.

- No, ez hallatlan! Ezt nem fogja tűrni az én miniszter barátom, akihez rögtön elsietek. Kérem, én három helyen vagyok virilista, miniszter barátomnak ezer voksot szállítottam a legutóbbi választáson és patrónusa vagyok a birtokomon levő hitközségnek, ahol busás egyházi adót fizetek s most az én leányom kiszoruljon az egyetemről?

- Sajnálom uram – felelém. Engem a törvény kötelez amelyet kötelességem végrehajtani, – mire a nagytekintélyű úr bőszülten elviharzott.

Nem telt bele egy óra, máris telefonhoz szólít az egyik miniszter tanácsosa s kiadja az ukázt, hogy ezt és ezt a zsidókisasszonyt okvetlenül föl kell venni! Alig tettem le a kagylót, hasonló kéréssel ostromol az én legsajátabb miniszterem, aki – dicséretére legyen mondva – nem erőszakoskodott, hanem az én felvilágosításom után rezignáltan mondá „ha nem lehet, hát nem lehet”.

De ezzel még korántsem ért véget az én megkörnyékéztetésem, mert a következő napokban egymás után hozta a posta a magas és legmagasabb uraságoktól eredő kérő és ajánló leveleket, amelyeknek írói közt volt egy főherceg, egy kath. püspök, egy keresztény párt grófi vezére s politikai és közéletünk számos más kitűnősége.

S amikor mindez hiábavalónak bizonyult; akkor az illető úr egyik tanárnő kollégája révén saját egyetlen leányomat nyerte meg ügye szószólójának. Az illető zsidó tanárnőnek ugyanis azt ígérte, hogyha közbenjárása sikeres lesz, akkor beteg nővérét elhelyezi egyik kastélyában s egész nyáron ingyen ellátásban részesíti.

Elbámultam ezen a páratlan leleményességen, de nem tágítottam s amikor minden presszió eredménytelen maradt, akkor hirtelen nagyot fordult a kocka s az eddigi elég egyszerű eszközöket sokkal fortélyosabb hadművelet váltotta fel.

Mivel a fentebbi eseten kívül számos más is hasonló eredménnyel végződött, a felbőszült zsidóság jónak látta hathatósabb eszközökhöz folyamodni.

A zsidó újságok pompásan összehangolt kórusban kezdték a numerus clausus embertelenségét, hazai hátrányait s külföldi nagy ártalmait feszegetni; azután pedig kezdték elhitetni a jámbor magyar publikummal, hogy a genfi hatalmasságok föltétlenül megkövetelik a numerus clausus törvény megszüntetését.

Nem volt nehéz e manőver középpontjába a képviselőház liberális csoportját beállítani s Klebelsberg, az akkori kultuszminiszter, tulajdonképpen már csak paragrafusba öntötte, amit a zsidó hatalmasságok és magyar segítő társaik oly bámulatos taktikával kifőztek.

De mivel a hazafias látszatot is meg kellett óvni, a törvény módosításába belevettek olyan rugalmasságokat, amelyek minden irányban nyújthatók s megfelelő alkalmazás mellett mindenkit kielégíthetnek.

Így jött létre ez a szerencsétlen 1928. évi XIV. törvénycikk, amellyel senki sem tud mit kezdeni, mert fogalmi és jogi határozatlanságában százféleképpen értelmezhető, különösen pedig nélkülözi az eredeti törvény legnagyobb értékét, a felvehető zsidó hallgatók létszámúnak szabatos megállapítását.

Ez a nagy hiány okozza a legtöbb zavart s egyik legfőbb oka annak a nagy eltérésnek, mely az egyes egyetemek által azóta fölvett zsidó hallgatók számaránya tekintetében tapasztalható.

Minderről meggyőzően tanúskodik az alábbi hiteles statisztika.

A zsidó hallgatók arányszáma	1928-29	1929-30	1930-31
Tudományegyetemek:
Budapest	7,6	7,9	9
Debrecen	17,2	16,1	17,4
Pécs	11,1	10,6	11,2
Szeged	14,8	12,3	13,7
Közgazdasági kar	15,7	14,9	16
Műegyetem	9,4	9,7	10,7
Karok szerint:
Jogi kar	9,5	10,9	11,8
Orvosi kar	13,6	13,5	14,3
Bölcsészeti kar	10,9	10	10,1
Gyógyszerészeti tanfolyam	13,3	13,4	10,6

Ez a hivatalos adatok alapján összeállított statisztika világos bizonyítéka annak, hogy a magyar egyetemek kapui éppenséggel nincsenek bezárva a tanulni vágyó magyarországi zsidó ifjúság előtt, sőt ellenkezőleg valamennyi egyeteműn/e sokkal több zsidó hallgatót vesz föl, mint amennyi a képesség aránya szerint fölvehető volna. Különösen kirívó a helyzet a budapesti közgazdasági karon s a szegedi és a debreceni egyetemen, mely utóbbi csaknem háromszor annyi zsidó hallgatót vett föl, mint amennyit az 1920. évi XXV. törvénycikk megengedett!

Nem kétséges, hogy ez a megdöbbentően nagy szám a kálvinista Rómában megfészkelődött zsidó szellem túltengésének a jele, mely észrevétlenül belopja magát a magyar társadalom lelkébe s lassan, de biztosan aláássa a magyarság faji érzékének épségét.

Nem kevésbé aggasztó továbbá az a jelenség, hogy a numerus clausus törvény módosítása óta valamennyi egyetemünkön, évről-évre emelkedik a zsidó hallgatók létszáma, ami, egyrészt a fokozódó zsidó befolyás sikere, másrészt a természetszerű magyar ellenállás gyöngülésének a következménye.

Ha ez így folytatódik, akkor nagyon rövid idő múlva ismét ott leszünk, ahol a háború első évében voltunk, amikor néhány papon és nőhallgatókon, meg egy-két honmaradt nyeszlett magyar fiún kívül, csupa héber dalia feszengett előttünk a padokban.

Ez pedig akkor sem volt jól s ma sincs jól, mert aki tisztában vau azzal, mit jelent egyik buzgó statisztikusunknak az a megállapítása, hogy: „A tud. egyetemi hallgatók létszámában a róm. kath. Vallás százalékos aránya 4.4-del kisebb, mint volt 1920-ban az egész népességben, ezzel szemben az izraeliták aránya 3.9-del meghaladja a népességi arányszámot”), annak azt is látnia kell, hogy itt egy minden más emberfajta életérdekeire nézve nagy veszedelmet jelentő, illetéktelen előnyomulás megy végbe, amelynek végső eredményeként még nehezebbé válik a járom, melyet a zsidók raktak a magyarság nyakára.

De azért még ők jajgatnak, méltatlankodnak s tele kürtölik a világot az ő állítólagos nagy sérelmeikkel!

Ámde az eddig alvó népek kezdenek dermedt álmukból felocsúdni, kezdenek tisztán látni s megérteni a talmudi „gyöngyszemeket”: „öt dolgot ajánlott Kánaán az ő fiainak! szeressétek egymást, szeressétek a rablást, szeressétek a kicsapongást, gyűlöljétek uraitokat és sohase mondjatok igazat”

Ilyen szemmel kell nézni Miskolc város tb, tiszti föügyészének a numerus clausus embertelensége ellen szórt vádjait s azt a kitűnő viccét is, hogy: „A debreceni orvosi kar illusztris dékánja, dr. Bodnár professzor úr és a többi szelektáló tanárok ezidén is szigorúan betartották a törvényér kamatlábat – akarom mondani – a nyolc százalékot”.

És ha valóban megesik, hogy egy-egy az egyetemről kiszorult zsidó fiú „könnyezve borul asztalára”, milyen elenyésző semmiség ez ahhoz a mérhetetlen fájdalomhoz képest, melyet a zsidók valamennyi nemzet fiainak minden időben okoztak.

Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a fentebb elmondottakban sikerült a mai nap érvényben levő numerus clausus törvény gyöngéire és hiányaira rámutatnom.

A Klebelsberg-féle koncepciónak legnagyobb hibája az a nagy határozatlanság, mely minden vonatkozásában többféle magyarázatot enged meg.

Ettől ezt a törvényt meg kell szabadítani s vissza kell térni az eredetileg érvényben volt világos, szabatos és határozott rendelkezéshez, mely ha nem is elégítette ki a zsidók szertelen ambícióit, a fennforgó viszonyok helyes mérlegelésével ismerte fel a magyarság életérdekeit.

Nyomtatható változat