A megváltás és az új ember.

Két megváltási elmélet van. Egyik keleté, mely szerint önmagunk váltjuk meg önmagunkat azzal, hogy újra s újra emberré születve, vagyis reinkarnálva elérjük végre ama magasabb életvonalat, melyből már nem kell többet reinkarnálni. Eme életvonal, illetve életsík elérése persze sok-sok, néha néhány ezer reinkarnálás után érhető el az asztrális, mentális és kauzális síkokon keresztül. Csak, sajnos, nem látunk olyan magasan fejlett egyéniségeket, akik — ebből a szögből nézve a megváltást — kilábaltak volna a világ bűntengeréből…

A másik megváltás fogalma nyugaté. Rövid váza, hogy az ember képtelen önmagát megváltani, megszabadulni a Sátán uralma alól, mely annyiféleképpen körülveszi s helyette Isten Fia, a Messiás végzi el azt s mi az ő szent vére által váltattunk meg örökre.

Újabban úgy írják egyesek, hogy a megváltás a megszabadítás fogalmát képviseli. Az emberiség a Sátán uralma alá került a bűn révén s az Úr a sátáni uralom alól szabadít meg bennünket, azaz legyőzve a Sátánt s eltörölve annak igazságtalan és hamis világrendjét és téves világnézetét, Ő maga veszi át a világfeletti uralmat és krisztusi világrendet is, világnézetet adva, új alapokra helyezi az emberiség életét, amelyhez persze kellő, azaz szebb és boldogabb világot és természetet ad úgy a természetnek, mint az embernek, mert mindkettőt megszabadítja alsóbbrendűségétől és sátáni mivoltától, annyira, hogy még az oroszlán és bárány is együtt legelnek isten paradicsomában.

A megváltás tökéletesebb átértéséhez ismerni kell a bűn előtti embert, — továbbá a bűn utáni testi embert, a mai ész — embert és végül a jövő új, illetve szív — emberét, vagyis az állati, emberi és isteni életvonalakon élő embereket.

A bűn előtti embert illetőleg tudjuk a kijelentésből, illetve az Egyház tanításából, hogy az eredeti ember — Ádám — testiségtől, érzékiségtől, bűntől mentes volt, olyasféle, amilyen majd a megváltott új ember lesz… Az új ember mintája Jézus Krisztus. Olyanokká leszünk, mint amilyen Ő, az isteni ember. A mai, vagyis a bukott ember az állati, illetve testi ember. A ó ember pedig, a bűn előtti Ádám volt, ama kettős ember, melyben még egy volt Ádám és Éva, a hím és nő. Ez volt az ősállapot, melyről Pláton is, Zoroaszter is írnak. Az idők végén, mikor mindenek visszaolvadnak a mennybe, újra ilyen lesz az ember, írják az ős egyházatyák, mert az a tökéletes emberi lét.

Tertullián így írja ezt le, hogy: »A női nem csak elfajzás és alatta áll a férfinemnek; ezért a feltámadásnál, ami az üdvösség és tökéletesség hajnalodása, átmegy majd a férfinembe.«

Vagyis a feltámadásnál eggyé lesznek s ezen eggyélevés az üdv hajnalodása, kezdete. Nem maga az üdv még, csak kezdete annak és a tökéletesedésnek. Amikor tehát majd új emberré leszünk, eme »átváltozás«, melyet Szt. Pál apostol is megemlít, lesz ama egyik megújulási forma, mely a tökéletesség kezdete is. Amikor azt olvassuk Szt. Pál apostolnál, hogy egy szempillantás alatt elváltozunk, akkor tudnunk kell, hogy eme elváltozás az eggyélevés kezdete…

Szent Pál apostol így írja le ezt az I. Kor. XI. r-ben: »8. Mert nem a férfiú lett az asszonyból, hanem az asszony a férfiúból; 9. nem is az asszonyért teremtetett a férfiú, hanem az asszony a férfiúért. 10. Annakokáért az asszony fején hatalom jelnek kell lenni az angyalok miatt. 11. Mindazonáltal sem a férfiú asszony nélkül, sem az asszony férfiú nélkül nincs az Úrban.«

Ezek szerint tehát, mint Tertulliánnál is láttuk, a megváltott ember újra Ádám-Éva, azaz hím-nő lesz, mint Pláton írja, vagyis teljes ember testileg.

Ezt támogatja az Úr ama szava is, hogy: »Mert a feltámadásban nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben«. Hasonlóan ír Szt. Lukács XX. r. 34—36 v. is. Vagyis sem hím, sem nő, hanem oly egységes egészek lesznek, amilyen a bűn előtti ember volt.

A bűn előtti ember tökéletes volt, oly tökéletes, mint amilyen a megváltás utáni ember lesz. Ezt vázolja a következő talmudi vélemény is, amely szerint Ádám, mikor Isten megteremtette, olyan nagy volt, hogy a földtől a mennyig ért föl. Midőn elbukott, olyan kicsi lett, mint amilyen kicsi — ma… Ez a szimbolikus szemléltetés is azt mutatja, hogy a lelki ember, a jövő új embere, a megváltás folytán újra olyan lesz, hogy a földtől az égig, az állattól az Istenig fog fölérni, illetve kitölteni a — távlatot, azonban nem testi, hanem lelki értelemben, mert természeti helyett isteni lesz öntudata, érzése akarata és életcélja. Visszanyeri égi nagyságát s vele együtt mindama szent képességeket, isteni sajátokat, melyekről később szólunk.

Hasonlóan ír Eugénius Theodor : Das Reich Gottes ist inwendig in euch c. könyvének 24. oldalán. Szerinte a tudásfa gyümölcse túlnyomólag bomlasztó princípium volt, mely megmérgezte azt, aki azt élvezte. A mérgezés első tünete az volt, hogy Ádám halhatatlansági princípiuma, mely Ádám lényegén túlra kiterjedt, Ádám legbensejébe húzta vissza magát és külsejét, alakját, átengedte az elemek uralmának s a kín, nyomor, majd a halál lépett Ádám fölé. Szerinte tehát a lélek visszahúzódott, legyűretett s a nagy emberből törpe, azaz a lelkiemberből testi ember lett — s az elemek, vagyis a világ erőinek ura helyett azoknak szolgája leve.

Eme visszahúzódottság itt-ott kicsillan, egyiken mint zsenialitás, másikon mint szenthajlam, vagy telepáthia, stb., de csak csillámok, szikrák ezek a lélek erőinek öröktüzéből. Milyen lehet akkor a lélek… Milyen lehetett a fénylő Ádám… S milyenek lesznek azok, kik befogadák őt… kiknek hatalmat ada, hogy Isten fiaivá legyenek… akik az Ő nevében hisznek… (Szt. János ev. 1. r. 12. v.).

II.

A bűn utáni ember a testi ember, kit mi más se vezérelt, csak a testiség, bujaság, bűn s közelebb jutott az állathoz, mint az Istenhez. Kibillent a kettő közti egyensúlyból s elhajlott az állati, azaz testi élet felé. Ebből a mélypontból aztán a szenvedések kényszerítő ereje, majd a belátás, tapasztalás és eszmélés fokain át újra megközelítette az emberi vonalat s mint észember áll előttünk ma… Emberi már, nem állati egészen, de csak részben emberi, mert csupán esze fejlett, érzésvilága, szíve még fejletlen. Olyan, mint ama csodabogár, melynek nagy a feje, de szíve oly kicsi, amibe más se fér bele, csak az — önszeretet…

A megváltás utáni ember azonban szív, azaz a szeretet embere lesz. Szeretet és igazság lesz lelke ereje! Illetve bölcsesség igazsággal és szeretet áldozatos szolgálattal párosulva töltik ki lényét. Vagyis amíg a mai ember csak észember, addig az új ember szívember is lesz!!! S mint ilyen, tökéletesen képes lesz a lét, illetve az isteniek felértésére, mire a mai képtelen, mert hiányzik az ahhoz való legfinomabb szerve, a szeretet, szimbolikusan mondva, a — szív, Jézus Szent Szíve.

Amint a fül nem pótolhatja a szemet, úgy az ész a szívet. A létnek bizonyos skáláit csak szívvel lehet felfogni, megérezni és továbbadni, de nem ésszel. Ennek a skálának a felfogására, átvételére a mai ember képtelen. Érzékisége elnyelte nemes érzéseit, állatisága isteniségeit. Ezért elengedhetetlen a felsőbbrendű érzések és megérzések kibontásához s vele egyben az alsóbbrendűség — állatiság — kigyomlálásához, az aszkézis.

Eme fejlődésnek elősegítői pedig azok, amitől a világ a legjobban menekszik: a kereszt! Hogy a megváltásra érdemesekké legyünk, bizonyos előfejlődésen, tisztuláson nemesülésen, megtérésen át kell mennünk, melyek révén elszakadunk a testiségtől és a világiságtól, azaz érzékiségtől és hiúságtól és megszabadulunk a tehertételektől, a mínuszoktól, — másoldalt pluszokat szerzünk, mint amilyen a hit, szeretet, stb. Eme keresztek egyike a szegénység. Ha az emberek tudnák, írja L. Szt. Alfonz, hogy a szegénység mily drága kincs, akkor a szegénység, rablás tárgyát képezné… Miért, mert amit magunktól nem tudunk megtenni, arra megtanít a szegénység és rangtalanság.

A szegénység — nem a nyomor! de a szegénység — megóv az ínyenckedéstől, mely nem más, mint az érzékiség finomabb fajtája, de lelki szempontból ugyanolyan léleksüllyesztő; megóv a torkosságtól s megtanít a lemondásra, önuralomra, mértékletességre, sőt az aszkézis bizonyos fokára is képesít a »nincs« által… Ezzel szemben a gazdagság épp ellenkezőleg »nevel«… Érzéki emberré, falánk, ínyenc azaz állati lénnyé, akik — mint előbb idéztük — nem mehetnek be az Isten országába… Ezért int az apostol több helyen, hogy csak a test kívánságait ne teljesítsük, mert a test kívánságai a lélek ellen törnek, a lélek veszélyeit rejtik magukban. A szegénységben élő mindig jobb alannyá tisztul, mint a jólétben élő, feltéve, hogy lelkileg ugyanazon értékek, nehogy szenthajlamút állítsunk arányban a gonosz hajlamúval, hanem szentet a szent, és gonoszt a gonosz hajlamúval. Szent hajlamú szegény mindig tökéletesebbre érik, mint a szent hajlamú gazdag! Mert ez szolgálni, amaz parancsolni, ez lemondani, amaz kielégülni tanul egy életen át…

A rangtalansággal is hasonlóan vagyunk. A rangost a gőg és erőszak kísérti és veszélyezteti. Nincs alkalma szolgálni, csak parancsolni! Ennél fogva a szolgálatkészség és alázat nem kap alapot nála, nincs módja azok kifejlesztésére, és nemesítésére… Ezek helyett a hiúság nyer tápot a sok hízelgő érdekemberek folytán. Ugyanazon értékű rangos és rangtalan közül egyik inkább gőggel, másik inkább alázattal felrakodtan érkezik a bölcsőtől a sírhoz… Ez már adottságuk folyománya… Ezért keresték a régi szentek a szegénységet, alázatgyakorlatokat, mert tudták és látták, hogy a szegénység és rangtalanság pótolhatatlan lelki értékeket rejtenek, s hogy a kereszt az az egyetlen valami, amely kialakítja, kiformálja a — lelket…

A tudatlanságot is fel kell itt említeni, mint bizonyosfokú értéket. A világi ismeretek, a mulandók és hiábavalók ismeretének túlsúlya, rendesen a hívőkészség rovására van. A világi ismeretek aránya nem! Azaz ha kellő ismeretet szerzünk az isteniekből, mondjuk teológiából, illetve a Szentírásból és a világi ismeretekből, azaz tudományokból, az esetben nincs veszélyben a hit, az Istenben való hit, se a Jézus Krisztus istenségében való hit. Ellenben ha a világi tudás túlsúlyba került, elveszésnek indult a lélek, mert azokba való egyre mélyebb behatolással nem csak időben, de ismeretben is annyira eltér az isteniektől, hogy a végén a hinni tudása kivész… Mindent érteni, látni, tapasztalni akar s ami azon kívül esik, végül már nem is érdekli s a végső halálos tünet, hogyha el is megy a templomba, se szíve, se esze nincs ott, csak a szeme… Se felemelkedni nem tud, se elmélyülni Isten remekeiben, azaz se szívvel szárnyalni, se filozófiával mélyülni nem tud már… Egyoldalú lett, tapasztalati ember, kiből hiányzik a tapasztalatain felüliek megfogására való képesség… Bukott Ádámok… Érzéki emberek… A világ foglyai!!! Nem Isten, hanem a világ foglyai… Ezeknek igazsága — azaz világnézete, mértéke, hite, élete stb. nem jobb, nem több az írástudók és farizeusokénál, már pedig, mint írtuk, akkor nem mehetnek be Isten országába… nem részesülhetnek a megváltás és feltámadás kegyelmébe, mert Jézus szava törvény!!! De hátha megtérnek? Csakhogy rendesen nem térnek meg, mert nem is érdekli őket az, ami isteni, hanem csak a sport, a politika, a kenyér, röviden érzékiség és hiúság.

Ellenben a tudatlan ember, aki az ő egyszerű kis szemlélődésével rájött ott kint a mező és erdő csendjében, hogy Valaki van… s hitét zavaró tudományoktól mentesen megőrizte hinni tudó képességét, többre megy, mint az, kiből eme képességet kiölte a világi tudás túlsúlya, az egyoldalú nevelés, mely nevelés végső aránya néha ez: mindent tudni a szakomból, de semmit az isteniekből. Holott eme kettőnek legalább is ama arányban kellene állniok, mint 1 : 1-hez, vagy még tovább, hogy az isteniek s ne a világiak legyenek túlsúlyban, annál inkább is, mert a világiak túlsúlya még itt a síron innen se boldogít, ellenben az isteniek túlsúlya már itt is boldogít, amiről könnyen meggyőződhetünk, ha egy világi és egy isteni tudományokban elmerült lelket tanulmányozunk, legyen az akár lelki pap, akár lelki hívő, a fő, hogy lelki ember igazán lelki ember legyen, nem pedig valami álszent, aki katolikus voltának hangoztatásával igyekszik pótolni a katolikum átélésének a hiányait…

A kereszt tehát nyilvánvalóan — áldás! Nem szívesen vesszük, akárcsak az operáló kést, vagy a fogorvos fogóját, de elvben el kell ismerni, hogy mindkettő — s így a kereszt is! — áldás ott, ahol szükség van rá…

A feltámadást illetőleg idézem a Szentírást, mely mindent megmond, amit tudnunk kell.

I. Korint. XV. r. a következőket írja a feltámadásról, illetve az emberiség megújulásáról:

»22. És amint Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban mindnyájan megeleveníttetnek… 23. Mindazonáltal, ki-ki a maga rendjében. 24. Aztán lesz a vég, mikor az országlást Istennek és az Atyának átadja, mikor megsemmisít minden fejedelemséget, hatalmasságot és erőt. 25. Uralkodni kell pedig neki, míg minden ellenségét lábai alá teszi, 26. Az utolsó ellenség pedig, ki megrontatik, a halál lesz.

35. De azt mondja valaki: Miképpen támadnak föl a halottak és minő testtel jönnek elő? 36. Balgatag! Amit elvetsz, nem éled fel, ha csak előbb meg nem hal. 37. És amit elvetsz, nem a leendő testet veted el, hanem pusztán a magot, tudniillik a búzát, vagy egyéb magot. 38. Az Isten pedig annak testet ad, amint akarja és pedig minden magnak tulajdon testet. 39. Nem minden test ugyanazon test; hanem más az embereké, más a barmoké, más a madaraké, más pedig a halaké. 40. És vannak égi testek és földi testek, de más az égiek, más a földiek ékessége. 41. Más a nap fényessége, más a hold fényessége és más a csillagok fényessége: még a csillag is különböző a csillagtól fényességre. 42. Így a halottak feltámadása is. Rothadásra vettetik el a test és rothadatlanságban támad fel. 43. Nemtelenségben vettetik el, dicsőségben támad fel; erőtlenségben vettetik el, erőben támad fel; 44. állati test vettetik el, szellemi test támad fel. Ha van állati test, van szellemi test is, amint írva vagyon: 45. Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké, az utolsó Ádám pedig elevenítő lélekké. 46. De nem első a lelki test, hanem az állati, azután a lelki. 47. Az első ember földből való, földi, a második ember mennyből, mennyei. 48. Aminő a földi, olyanok a földiek is és aminő a mennyei, olyanok a mennyeiek is. 49. Azért valamint a földinek ábrázatát viseltük, úgy viseljük a mennyeinek ábrázatát is. 50. Ezt pedig mondom atyámfiai, hogy a test és vér az Isten országát nem bírhatják, a rothatagság nem fogja bírni a rothadatlanságot. 51. Íme titkot mondok nektek: Mindnyájan feltámadunk ugyan, de nem mindnyájan változunk el. 52. Rögtön, egy pillanatban a végharsonára; mert megriad a harsona és a holtak feltámadnak rothadatlanul és mi elváltozunk. 53. Mert e rothatag testnek rothadatlanságba kell öltöznie és e halandónak halhatatlanságba kell öltözni. 54. Mikor pedig ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesedik a mondás, mely írva vagyon: Elnyeletett a halál a győzelem által. 55. Hol van halál a te győzelmed, hol van halál a te fullánkod? 56. A halál fullánkja a bűn; a bűn ereje pedig a törvény. 57. De Istennek legyen hála, ki nekünk győzelmet adott a mi Urunk Jézus Krisztus által.«

A legfontosabb itt az, hogy vannak égi és vannak földi testek, — állati test vettetik el s majd lelki test támad fel, — aminő a földi világ, olyan a földi test s aminő a mennyei világ »világzata«, olyan a mennyei test, — továbbá, hogy ez a test és vér Isten országát nem örökölheti, — mindnyájan feltámadunk, de nem mindnyájan változunk el, azaz születünk újjá, mássá, szellemivé, — az átváltozás nem évszázados evolúcióval, hanem egy pillanat alatt fog megtörténni, végül, hogy testünknek rothadatlanságba és halhatatlanságba kell öltözni, azaz olyan lesz, mely soha többé nem reinkarnál, soha többé meg nem hal, se nem születik, hanem mint bűntelen, az örök fejlődés és tökéletesülés útján — kínos átváltozások, azaz halál és születés nélkül — halad Isten felé úgy külső, mint belső tökéletesedés és szépülés útján. Itt van az egész buddhizmus lélekvándorlásának a vége, csődje, mert — s ez a megváltás is — nem a magunk erejéből, hanem Isten kegyelméből, Jézus Krisztus jóvoltából, mint hernyóból a lepke, tojásból a madár, születünk újjá egy szempillantás alatt, mert ez a gubó, ez a tojás a mi testünk, melyben a lélek tisztul, nemesül, érik…

»Lelkinek mondatik a test, mondja Szt. Ágoston, nem mintha szellemmé változnék át, hanem mivel a léleknek teljesen alá lesz rendelve, menten minden gyarlóságtól, szennytől és örökké tartand. A választottak lelki teste Jézus Krisztusnak föltámadása utáni testhez lesz hasonló, mely valóságosan látható és tapintható test volt, de egyszersmindt oly szellemi, hogy hirtelen helyről-helyre átmehetett és más testeken is áthatolt.«

Eme szellemi átalakulás lelki és szellemi tünetei azok lesznek, hogy a dolgok külső szemlélése helyett azok benső lényegét is látni fogják, valamint a történések oka mellett azoknak célját is, akár csak az igazi bölcsek logikai látóképessége már is meg-meg látja, ennélfogva a dolgokat Isten céljainak a szögéből látva nem a maga céljaihoz igyekszik alakítani, hanem a maga életét fogja az életfolyam irányába és céljába hangolni, miáltal nem ellentétbe, de összhangba jut a létharmóniával, ami már maga a boldogság és üdv alapja. Nem úgy lesz, hogy külső helyett a belsői fogja ismerni, hanem a külsőt is, belsőt is… Ama képességek, miket pl. tisztánlátás, telepátia, stb. néven ismerünk, annak fokozott és tökéletes mivoltában lészen sajátjuk, mert visszanyerik mindazon képességeket, melyeket a bűnbeeséskor elvesztettek ősszüleink.

Egyik elmélet szerint tizenkét ilyen képessége volt az embernek, — akárcsak a hangskálának, — hét erős, vagy felsőbbrendű és öt, — mint a zenei félhangok, — másodrendű és testiek, melyek úgy feküdtek a hét főképesség között, mint a zongora billentyűi között a fekete billentyűk… Ma ezen képességekből csak öt maradt meg, az öt érzékünk. Mások szerint a 12 érzékből az első 7 volt: a látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, megérzés és a ráeszmélés (intuitio). Eme 7 képességből az első öt a legtöbb embernél fejlett, némelynél korlátolt, néhánynál hiányzó, mint a süketnél, vaknál; a dohányosnál csökkent a szaglóképesség, de általában az első öt közkincs, — míg a másik kettő, a megérzés és intuitio csak a nemesebb szívűek és tisztább elméjűek sajátja, mely két képesség, a szív és ész, állati vagy isteni vonalai szerint tompult vagy élénk. E két képesség már nem pusztán testi adottságtól függ, hanem bizonyos lelki képességtől, lelki adottságtól is, jobban mondva benső énünk minőségétől és milyenségétől s nem annyira fizikai, mint inkább pszichikai feltételeinktől. Mind ez a hét képesség, illetve érzék azonban a természetes ember, a törvényes testi ember képessége még, anélkül, hogy ezekhez valami rendkívüliség — megváltás — kellene. A törvényesség és természetesség harmóniájában fejlődő embereknek szükségszerű — de felsőbbrendű! — életszintje ez!

A már felsőbbrendű ember ama másik öt képessége a következő: 1. énátadás, azaz gondolataink, érzéseink, akaratunk s erőnk másokra való átadása, aminek egyik szép példája, mikor az Urat megérintő vérfolyásos asszonynak így szólt az Úr: »Ki érintett engem? Mert erő szállt ki belőlem…« Erőátadás történt. Hasonló erőátadásokat műveltek a szentek is, valamint a bölcsek is, mert az igazi bölcs közelében okosabbak, igazi tiszták — szentek — közelében jobbak leszünk, már az ő kisugárzásuk folytán is. Eme énátadás, erőátadás fizikai példája az, amikor egyik ember a másik embernek »segít« pl. egy nagy súlyt felemelni. Csak míg az énátadás fizikai megnyilvánulása közös képesség, addig az énátadásnak pszichikai része rendkívüli képesség még. Az énátadás egyik legkisebb tünete a gondolatátvitel, ritkább eset az érzésünk megosztása, végül akaratunk, életcéljaink elfogadtatása fizikai eszköz — azaz beszéd vagy írás — nélkül.

2. Másik a telepátia positív s negatív formában, azaz akként, hogy távoli tárgyakra vagy személyekre hassak, — avagy negatív, hogy azok hatását felfogjam, megérezzem, mi történt velük, vagy általuk, stb.

3. Harmadik a szellemi megkülönböztetőképesség. Felismerni, mi honnan ered: Istentől vagy a Sátántól s hova vezet az üdv, vagy a kárhozat felé. Ez újra az értelem felsőbbrendű képességébe tartozik. Sajátja, hogy amint az anyagot megismerjük az anyagtól: aranyat a réztől, úgy kell megismerni a szellemiséget a szellemiségtől akár filozófiai, vagy teológiai, akár etikai vagy esztétikai legyen is az. Ez a képesség is ki-kicsillan egyik-másik zseniben, de megváltásunk titán mindezek nem részben, hanem egészben lesznek sajátjaink, mert mint a szem a színeket, úgy fogja lelkünk a szellemieket — legyen teológiai, etikai, filozófiai, esztétikai — felismerni, megérezni és osztályozni, amiért is nem esik többé áldozatul a bűnnek.

4. A negyedik a tiszta, illetve világos, másként mondva tökéletes látás, melynek sajátja, hogy a dolgoknak egész mivoltát fogjuk látni, nem mint ma, részeit, vagy csak külsejét, esetleg egyoldalát, aszerint, milyen előismeretekkel rendelkezünk a dolgok meglátásához szükséges viszonylatban, — melyből folyólag pl. mást lát az utcán egy költő, mint egy suszter, mást a politikus, mint a szent… mást az orvos, mint a pap…

5. Az ötödik a teremtő — realizáló — képesség, mellyel megvalósítjuk gondolatainkat, elképzelésünket, terveinket, amelyekkel uralkodunk az elemek és állatok az alsóbb rendek felett! A mai ember csak alkot. Kihasználja a természet fizikai erőinek »irányát«. Ama új ember azonban nem csak alkotni, de teremteni is fog, azaz a fizikai erők kihasználása mellett, azokat irányítani is fogja tudni, mint az Úr Jézus tette, azonban sohase az általa ismert nagy cél, — az Isten terve, — ellenében. Ilyen teremtő tünet volt pl. az, mikor az Úr a vihart elcsendesítette, inaszakadtat meggyógyította, a vak látását visszaadta, a halottakat feltámasztotta, feltámadt, mennybe ment stb. Nem csinált világkáoszt, mert a nagy összhangkeretén belül cselekedett. Az új embernek is ha előző képességei meglesznek s látni, ismerni fogja már az örökcélt, teremtőképességét nem fogja tévesen használni, hanem törvényesen. Ily teremtő képessége volt, — bárcsak kapta akkor — Mózesnek és Illésnek, valamint Elizeusnak, továbbá sok-sok keresztény szentnek. Eme képesség úgy illik bele az isteni tervbe, mint pl. a zenekari összhangba egy-egy harmonikusan beleszövődő futam, vagy más hangdíszítések, aláfestő alsó vagy felső oktávon hangzó akkordok, vagy akkord-töredékek.

Ádámnak ugyanis olyanná kellett volna lenni, mint amilyen Jézus volt. A próba folytán azonban nem az isteni felé emelkedett, hanem az állati felé süllyedt, mert elbukott. A megváltás ezt hozza helyre most. Elváltozunk, szellemiek, krisztusiak, isteniek leszünk s állati testünk helyett lelki-testünk lészen s állati ösztönök helyett — s ez a szellemi megváltás alapja! — isteni »ösztönöket« kapunk, amelyek nem az érzéki élet felé fognak vonzani, hanem az igazság, szépség, jóság tökéletesebb ismerete és átélése felé, aminek folytán a testi kéj helyett a szellemi üdv lesz örömünk forrása. Hogy mi eme üdv, annak előízét érezheti mindenki, aki valakit nemesen szeret s hosszú idő után találkozik vele, vagy örömöt szerezhet neki, pl. anyjának, gyermekének, hitvesének, barátjának. Ellentéte is érezhető, mikor valakinek fájdalmat okoztunk, kivált — bűnünkkel… Az a titkos szent érzés, mi pl. karácsonyeste áthatja lelkünket, vagy áhítat alatt, továbbá az igazság diadalának hallásakor, vagy a jóság látásakor, stb. mind-mind előíze az üdvnek. A lelkiismeret-furdalás és bánat pedig a kárhozatnak.

Amint kinőttünk gyermekjátékainkból, ifjúságunk bolondságaiból, épp úgy kinövünk — de egy szempillantás alatt — állatiságunkból, illetve gyarlóságunkból s olyanok leszünk, mint az istenek: Jónak, gonosznak tudói: Isten képmásai: Isten fiai: Jézus Krisztus tagjai! Olyan, mint Ő — de! Rajta keresztül! mert ő az egyedüli, ki köztünk s az Atya között örök kapocs marad s — mint Ő mondta, csak általa mehetünk az Atyához.

Ez az új ember váza, illetve töredéke, mert sokkal több leszünk és sokkal szebb lesz világunk, mint amit szemmel láthatunk és képzelhetünk…

Ádám bukásakor elvesztett három testi és három lelki képességet, minek folytán meghomályosult értelme, megromlott akarata és nemtelen, azaz tisztátalan lett érzelme. Ebből folyólag — bölcsessége tudásra, jóakarata rosszra, illetve alázat helyett uralomra, vagyis gőgre, — végül szíve szeretet helyett szerelemre hajlott. Eme szellemi veszteségekkel karöltve jött három testi is, elvesztették a testi kívánságtól való mentességet, a szűziséget, vagyis ártatlanságot s vele járó kedvességet s helyére lépett megromlott szívükben az érzékiség, — elvesztették megromlott akaratuk folytán a halhatatlanságot, mert ily rosszakarattal örökké élni rettenetes bűnökhöz vezetett volna, — értelmüket illetőleg pedig megromlott értelmük folytán a gonosz szellemek uralma alá jutva elvilágiasodtak.

Elváltozunk. Jó akaratunkat megnöveli, túlsúlyba hozza az Úr s már ez is elég, hogy — újjászülessünk, megújuljunk. Ma még kétféle akarat küzd bennünk, mint Szent Pál is írja magáról. Az erősebb a testi. Jók, igazak, akarunk lenni, de nem tudunk, lehúz a test, félre csal a világ… Le akarjuk küzdeni magunkat, de nem bírunk magunkkal… De jön az Úr! Jön ama megváltási pillanat, mikor megszabadít bennünket önmagunktól, illetve a Sátán rabságából…

Az Anyaszentegyház idevonatkozóan azt tanítja, hogy az embert Jézus Krisztus váltotta meg az ő szent vérével, kegyelemből. S amint az első Ádám révén az egész emberi nem bűnbe esett, akként a második Ádám — Jézus Krisztus — révén, az egész emberi nem megváltódik.

Nem mellőzhetjük, hogy amint Ádám mellett Évának, a rosszra, akként Jézus Krisztus mellett a Boldogságos Szűz Máriának a jóra nagy szerepe, illetve hatalma van, amiért is a Szent Szűz tisztelete minden igaz kereszténynél elengedhetetlen.

Hogy a lélek némileg nagyobb uralomra juthasson, egy kicsit öregedni, gyengülni kell a testnek. Ezt szolgálja sok minden: a munka, a betegség, kivált az öregedés. A fiatal tüzes, érzéki s buja inkább, míg az öregebbek nyugodt és szent hajlamúak.

Ha azonban újjászületünk, megszűnik a test uralma s fordított lesz a test és lélek erőinek az aránya. Mennél jobban fog érni a lélek, annál szebbé, fiatalabbá válik a test is majd. Ma némi öregedés kell a lelkiséghez sokaknál. Akkor némi fiatalodás, szépülés fog járni a lelkiséggel. Miért a fordított arány? Mert ma a test uralja a lelket általában, akkor azonban a lélek uralja majd a testet s az érzékeket.

S a halál sem lesz többé, se reinkarnáció, mit a keletiek örökkévaló dolognak tartanak, hanem mindezek helyett csak átváltozás lesz, örök szebbülés emberi ábrázattól Istenképmásságig, úgy valahogy, amint átpirosodik zöldből pirosra az alma… Nem lesz halál, tehát nem lesz reinkarnáció sem, ennyi bizonyos! Mert átmegyünk a mulandó életből az örökéletbe!

Nyomtatható változat