ELŐSZÓ.

E munkámban egy messze szétágazó, homályos, bonyolult, de nagyon is időszerű probléma bölcseleti jellegű megvilágítását szándékozom adni különböző szaktudományok eredményei alapján. Amit az egyes szaktudósok csak részletekben, egyoldalúan látnak, azt a bölcselő hivatása egyetemes elvek szerint összefüggő, egységes képpé rendezni. És a mában élő bölcselő számára is alig lehet érdekesebb, hasznosabb, időszerűbb feladat, mint a nemzet mibenlétének fejtegetése.

Egyes részletek kiegészítéseként legyen szabad utalnom néhány régebbi munkámra, különösen A faj (1940) és a Fajiság és magyar nemzet (1941) c. könyveimre, amelyek jelen munkámmal együtt egymást kölcsönösen kiegészítik.

Szeged, 1941 húsvét.
Somogyi József.

BEVEZETÉS.

Európa, sőt mondhatjuk, az egész emberiség másfél évszázad óta a nacionalizmus megoldatlan problémáinak betege. Ez idő alatt a legtöbb háború nemzeti érdekből, a nemzeti eszme jeligéje alatt keletkezett s a béke megkötésének, megszilárdításának vagy megőrzésének legkényesebb pontja a különböző nemzeti érdekek összeegyeztetése, igazságtétel a nemzetek összeütköző igényei között. Míg régebben nagyobbrészt dinasztikus érdekek miatt, rendi kiváltságokért vagy vallási okokból, esetleg puszta harácsolásért rontottak egymásnak fegyverrel a néptömegek, az utóbbi másfél század folyamán nemzeti érdekből vagy legalábbis nemzeti jelszavakkal rántanak kardot.

De nemcsak Mars isten vett magára nemzeti jelmezt, sokkal békésebb területeken is nemzeti jelszavak uralkodnak. A kultúra minden megnyilvánulásában, a nyelv, a tudomány és a művészet terén éppúgy a nemzeti szempontok jutnak előtérbe, mint a gazdasági életben. És nemcsak a nagyobb közösségek életét irányítja a nemzeteszme, hanem ott dörömböl ez minden egyes ember ajtaján. Földi sorsa gyakran nem annyira egyéni sajátságaitól függ, hanem aszerint alakul, hogy nemzeti szempontból hová tartozik. Ennek alapján tart másokat is testvérnek vagy halálos ellenségnek, anélkül, hogy egyéniségük közelebbről érdekelné. Az egyén mindjobban belemerül a nemzeti közösségbe, akarva, nemakarva sorsközösséget vállal nemzetével.

Ha azonban a nemzet mibenléte, lényege iránt közelebbről érdeklődünk, csakhamar kiderül, hogy ez a döntő jelentőségű fogalom szörnyen bonyolult, homályos, határozatlan, többértelmű. Már pedig az emberiség legtöbb eltévelyedése abból származik, hogy a fogalmakat nem tisztázzák, mielőtt élnének vele, avagy éppen eredeti helyes, világos értelmüket eltorzítják, összezavarják, felcserélik. E határozatlanságból, többértelműségből folyik azután a további okoskodások homálya, a következtetések téves volta, a fogalmak négyességének (quaternio terminorum) nevezett logikai hiba.

A nemzeteszme vizsgálata során tehát mindenekelőtt a fogalmakat kell tisztáznunk, azoknak eredeti helyes értelmüket visszaadnunk, az elferdítéseket, összezavarásokat kiküszöbölnünk. E feladatot megnehezíti, de egyúttal fokozott mértékben fontossá teszi az a körülmény, hogy a nemzetfogalom több más hasonló fogalommal érintkezik, amelyek mindegyikének azonban más és más tárgykör felel meg és amelyek csak részben fedik egymást.

Másrészt a nemzet, mint élő emberi közösség idővel változik, fejlődik és e változást, fejlődést követnie kell a nemzetfogalomnak is. Volt idő, amikor a mai értelemben vett nemzetközösség még nem létezett, illetve a mai nemzetek még nem érték el a közösségi élet ama fokát, amit ma nemzetnek mondunk. De éppígy lehetséges az is, hogy a mai értelemben vett nemzetközösség megszűnik, a mai nemzetfogalom idejét múlja. A nemzetközösség nem valami sztatikus állandóság, hanem folyton fejlődő dinamizmus. Nem egyszerre jelent meg a maga teljes kifejlettségében és mozgató, fejlesztő erői bizonyára ma sem álltak meg. Sok tévedés keletkezik éppen amiatt, hogy egyesek a mai nemzetet is valami régibb, kezdetlegesebb közösséggel azonosítják, avagy fordítva, a múlt primitívebb közösségeire a modern nemzetfogalmat iparkodnak ráhúzni. Fontos tehát, hogy a nemzettéalakulás történeti folyamatát is legalább nagy vonásokban megvilágítsuk. Lévén azonban vizsgálódásunk elsősorban bölcseleti jellegű, részletes történeti fejtegetésekbe nem mehetünk bele, azt illetékesebb történetbúvároknak és szakkönyveknek engedjük át.

A nemzeteszme körül felmerülő problémák nemcsak elméleti, tudományos, szempontból érdekesek, nemcsak a nagy tömegek érdeklődésének, kíváncsiságának tárgyai, hanem életbevágó gyakorlati jelentőségük van egyének, államok, sőt világrészek sorsára nézve is. Hiszen a nacionalizmus jelszavával, a nemzetiségi elv hangoztatásával vonták meg jó két évtizeddel ezelőtt Európa országainak politikai határait anélkül, hogy e rendkívül bonyolult elvet előbb kellően megfontolták volna. És e kérdés körül azóta is ugyancsak hullámzanak a vélemények, de hullámzanak már az országhatárok is. Márpedig a nemzetek, sőt az egész emberiség közjavával, érdekével, egészséges fejlődésével merőben ellenkezik, ha a múló eszmeáramlatok szeszélyes változásaihoz alakítják az államhatárokat. Tartós békét és boldogulást csak a nemzeteszme tisztázásától, a mai nacionalizmus észszerű revideálásától és a gyakorlati következmények becsületes elfogadásától várhatunk.

Lehetnek ugyan egyesek ama hiedelemben, hogy gyakorlati szempontból vajmi kevéssé szükséges a nemzeteszme elméleti fejtegetése. Hiszen, amint nyugodtan élhetünk, létezhetünk anélkül, hogy tudnók mi az élet, a létezés, miként működik szervezetünk, éppúgy halad a nemzet is a maga útján, bár nem tudjuk mibenlétét megmondani, definiálni. Valóban, amíg valamely szervünk egészséges, kifogástalanul működik, könnyen megtehetjük, hogy tudomást sem veszünk mivoltáról, szerepéről, vagy akár létezéséről sem. De mihelyt valamely szervünk beteg, fáj, akarva, nemakarva kénytelenek vagyunk róla tudomást venni, gyógyításához annak mibenlétét, működését is megismerni. Márpedig korunk nacionalizmusában kétségtelenül beteges, kóros tünetek mutatkoznak. Beteges tünetre vall már az is, hogy ma annyira vájkálnak nemzetek és egyének nemzeti mivoltában, kutatják, kik és mik alkotják a nemzetet, ki hány százalékban tartozik oda, kit lehet abba felvenni, avagy kiket kell onnan kiküszöbölni. És a feleletek e kérdésekre korántsem egyöntetűek, nem mindig meggyőzőek.

Másrészt vannak, mégpedig a magyarság körében is, akik az itt felmerült gyakorlati kérdések megoldásánál az igazságot közömbösnek, sőt esetleg éppen károsnak, egyenest veszedelmesnek tartják, akik csak valamilyen észszerűtlen hitet, fanatikus lelkesedést követelnek, még ha így szembe kerülünk is az igazsággal. Nagyon gyenge lehet azonban a hitük a magyar igazságban azoknak, akik magyar érdekből félnek, húzódnak az igazság őszinte, elfogulatlan feltárásától. Az igazság világának kerülése, a csűrés-csavarás, ferdítés mindig a gyengeség jele. Ami azonban 1000 évig lényege szerint változatlanul fennállott, az nem nyugodhat bizonytalan alapokon, annak igazságáért nem kell aggódnunk. Sőt éppen a magyar igazságot kell legkevésbé féltenünk a helyes nemzeteszmétől, amint ezt az általános elvi fejtegetések után a magyarság speciális problémáira alkalmazva is kimutatjuk.

Nagy nehézséget jelent tárgykörünk elfogulatlan vizsgálatánál az is, hogy — koreszméről lévén szó — lépten-nyomon számolnunk kell a közvéleménnyel, a tömeg előítéleteivel. A közvéleménynek tagadhatatlanul nagy ereje, szuggesztív hatása van. A tömeg véleménye azonban ma kevésbé szerepelhet az igazság kritériumaként, a problémák megoldásának szilárd alapjaként, mint valaha. Régebben a közvélemény többé-kevésbé az egyéni meggyőződések összegeződéséből alakult ki. Ma azonban a tömeg véleménye mindinkább csak eszköz, sokszor igen szeszélyesen változó és változtatható eszköz a rajta uralkodni tudók kezében. A sajtó, a rádió, a mozi útján és a technika agyafúrt vívmányaival felszerelt szónoki emelvényekről szó szoros értelemben mechanikusan, gombnyomással irányítják a tömegek véleményét. És e tömeg tapsol csupán azért, mert valaki rákezdte, avagy „halált” kiált csak azért, mert egy kis, megszervezett csoport ütemesen belekezd. Mindenki a saját lelkiismerete, meggyőződése helyett a szomszédjához igazodik, úgy vélvén, hogy az hozzáértésből és meggyőződésből cselekszik, pedig csak nem tud vagy nem mer különvéleményt nyilvánítani, sőt még ennek gyanújától is retteg. A kor jelszavai könnyen fanatizálják, megrészegítik a tömegeket, a lehiggadt, kijózanodott utókor azonban ama keveseket fogja igazán értékelni, akik a részegek milliói között is józanok maradtak. Mert hiszen az igazság független attól, vájjon egy kor közvéleménye megtapsolja-e vagy lehurrogja. És az igazságkeresők feladata nem az, hogy továbbsodortassák magukat a közvéleménytől, hanem, hogy azt irányítsák, ha kell, szembeszegüléssel is, ami bizony sokszor hálátlan feladat.

És talán a tömegek vezetői, a politikusok, államférfiak világos, határozott fogalmakkal rendelkeznek a nemzeteszmével kapcsolatos problémák körül? Bizony, náluk is vagy tájékozatlanságból, vagy célzatos csűrés-csavarásból sokszor a legkülönbözőbb, ellentmondó nyilatkozatokat találjuk. A kor, az államok, a helyzetek és érdekek szerint hol így, hol úgy értelmezik ugyanazt. A politika sohase volt ugyan az őszinte nyilatkozatok magas iskolája, ma azonban égy különösképpen nem őszinte korban élünk. De a tudománytól sem kapunk e téren mindig egyhangú, őszinte feleletet. Hiszen a tudomány külső és belső szabadsága, elfogulatlansága annál inkább kérdésessé válik, minél közelebbről érint valamely probléma politikai vagy világnézeti területet. A nemzeteszme pedig ily értelemben ma kétségkívül a kevésbé „szabad” problémák közé tartozik. Minden nemzet olyan nemzetfogalmat iparkodik megkonstruálni, amilyent pillanatnyilag magára nézve hasznosnak tart. Már eleve nem az igazságot, hanem a hasznosságot keresi. Ez viszi azután csőd felé a nacionalizmus önmagában nemes eszméjét. Hisz minden hazugság előbb-utóbb megbosszulja magát.

Akadnak továbbá olyan tudósok is, akik nemcsak az igazságot, hanem a hazafiságot is kisajátítani akarják maguknak és a más véleményen levőkre a hazafiatlanság vádjával valóságos embervadászatot hajlandók rendezni. Az ilyen eljárás azonban rendszerint csak a tudományos érvek hiányát takargatja.

Ezekután legészszerűbben úgy járunk el, ha a bölcs Sokratesszel együtt leszegezzük, hogy a vizsgálandó problémáról egyelőre semmit sem tudunk és véleményünket függőben tartva tabula rasa-t teremtünk az elfogulatlan, tárgyilagos vizsgálódás számára. Erre iparkodunk azután elfogulatlanul vázolni az igazság körvonalait. Mindenekelőtt azonban bizonyos alapfogalmakat kell tisztáznunk, mivel e fogalmak használata terén a tudományos és a közéletben, sőt a diplomáciai nyelvben is sokféle zavar, többértelműség uralkodik. Mindezekhez pedig kiindulásul és végső zsinórmértékül a legalapvetőbb adottságot, az emberi természetet vesszük.

ELSŐ RÉSZ.

ALAPVETŐ FOGALMAK.

1. Közösség, közjó.

Az ember természeténél fogva közösségi életre teremtett lény. Egyéni célját is legkönnyebben, legtermészetesebben valamilyen közösségben érheti el. Ha egyes kivételes egyének hosszabb-rövidebb időre ki is tudnak szakadni a közösségi életből, az átlagember számára a magárahagyatottság, az egyedüllét elviselhetetlen, a legnagyobb büntetésszámba megy. Igazi, emberies ember, főleg pedig kultúrember nem is fejlődhet ki hosszabb közösségi élet nélkül.

Az ember a legigényesebb és egyúttal a leggyámoltalanabb lakója a földnek. Igényli a föld minden javát, de úgyszólván semmi sem jó neki úgy, amint a természettől közvetlenül adatott. Míg az állatot a természetben terített asztal várja, ruházata, fegyverzete magától nő, lakását is készen találja vagy kevés módosítással elfoglalhatja, az embernek mindezekért fáradságos munkát kell végeznie. S míg az állat minden élettevékenységét tanulás nélkül, veleszületett ösztönei alapján teljes célszerűséggel el tudja végezni, az ember csak hosszas nevelés, tanulás, gyakorlás után képes önálló életre.

A javak megszerzését, igazságos elosztását, zavartalan élvezetét az ember csak szervezett közösségben tudja biztosítani. A kultúrember életének úgyszólván minden percében élvezi közvetlenül vagy közvetve szinte az egész föld ajándékát, az egész emberiség közreműködését. Sőt nem csupán a jelenleg élők közreműködését élvezzük, hanem a rég elhunyt ősök hagyatékát is. Hiszen az ember halálával nem tűnik el nyomtalanul utódai számára, miként az állat, hanem anyagi és szellemi hagyatéka még sokáig fennmarad az utódok között, kik azt folyton újakkal gyarapítva hagyományozzák tovább a következő nemzedékeknek. Így értelmezve az ember nemcsak kortársaival él közösségben, hanem rég elhunyt elődeivel is.

Az ember azonban szellemi lény is, jólétéhez szellemi javakat szintén igényel. Ezek nélkül, az anyagi javak minden bősége mellett is élete unalmas, üres, elviselhetetlen volna. A szellemi javak terén pedig még inkább rászorulunk a közösségre. Nincs oly szellemi érték, amelynek kizárólagos szerzője, egyedüli megteremtője egyetlen ember. Mindegyikhez fel kell használnunk a kortársaktól vagy az elődöktől nyert szellemi javak sokaságát. Minden kultúralkotás csupán ezek gyarapítása. A nyelv is, mint a kultúra gyarapításának és terjesztésének legfőbb eszköze és egyúttal az egyik legjellegzetesebb emberi adottság, szintén közösségi életre utal.

A közösségi életre nemcsak a gyakorlati szükség, az értelmi meggondolás vezeti az embert, hanem veleszületett, szinte ösztönös érzelmi indíték is. Akik együtt élnek, kölcsönhatásban, étet- és sorsközösségben vannak, azok között ösztönösem kialakul bizonyos közösségig „mi”-tudat, a szolidaritás érzelme. Egy nagyobb egész tagjainak érzik magukat, egynek azok közül, akikre együttesen vonatkozik a „mi” elnevezés. Ez viszont ösztönösen magával hozza másokkal, a kívül állókkal szemben az elkülönülési hajlamot, az „ők”-tudatot, a „más”, az „idegen” érzelmét. A „mi” és az „ők” köre azonban aszerint módosul, hogy milyen közösségről van szó. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy ugyanaz az egyén egyidejűleg több, szűkebb és tágabb közösségbe is tartozik és különböző közösségeket tekintve mások lesznek számára hozzátartozók vagy idegenek, Ez a szolidaritás, illetve elkülönülés tudata és érzelme nem mindig öntudatos, szándékos, nem bontható maradéktalanul racionális elemekre. Sokszor nem tudunk számot adni róla, hogy miért, nem is szándékosan tápláljuk magunkban. Ez az ösztönös érzelem könnyíti meg azonban a közösségéit vállalt terhet, áldozatot akkor is, amikor a pusztán józan meggondolás alapján legfeljebb csak kivételes egyének volnának arra képesek. Ezért az erőszakolt, mesterkélt közösségek, melyeket nem tart össze természetes közösségi érzelem, bizonytalan alapokon nyugosznak és tartós fennállásra nem számíthatnak. Rendszerint az első komolyabb teherpróbánál összeomlanak. Viszont valamely közösség hosszú századokon át tartó fennállása igazolja annak természetes alapjait.

Érzelmi kapcsolatok azonban nemcsak az egy közösségben levő személyekhez fűznek. Érzelmi szálak kötnek bennünket a közösségünkhöz tartozó tárgyakhoz is. Kialakul a „mienk” tudata a „másé”-val, az „idegen”-nel szemben. Amint a kisebb-nagyobb közösség személyeihez, éppúgy családi otthonunkhoz, házunkhoz, szülőföldünkhöz, városunkhoz, hazánkhoz is ragaszkodunk. Még ha objektíve szerényebb értéket képviselnek is ezek, érzelmileg számunkra többet, értékesebbet jelentenek, mint a másoké, csupán azért, mert a mienk, hozzánk tartozik. Ezért ragaszkodunk hozzájuk, óvjuk, védjük, gyarapodásukra, felvirágoztatásukra törekszünk és nehezen adjuk cserébe még az objektíve esetleg értékesebb „más”-ért, „idegen”-ért is. Tőle távol visszavágyunk és örülünk, ha viszontlátjuk. Ezért rajong Petőfi szülőföldjéért, a másoknak talán sivár, unalmas Alföldért, ezért éppoly kedves a finn embernek az ő komor, hideg hazája, mint az olasznak a verőfényes Itália. Ezért mondja a gyermekvers is:

„Szalmatetős kicsi házunk
A világért nem adom”

Ez a „mi”- és „mienk”-érzelem nem jön azonban hirtelen, és nem is változhat meg egy csapásra. Bizonyos ideig tartó együttélés, sorsközösség, emlék, hagyomány szükséges ahhoz, hogy kialakuljon. Minél hosszabb együttélés, sorsközösség kapcsol össze, annál erősebb, szilárdabb közösségi érzelem fejlődik ki és annál nehezebben változik. Magát a közösséget lehet ugyan könnyen változtatni, de a közösségi érzelmet nem lehet tetszés szerint máról-holnapra csereberélni, nem lehet törvénnyel, parancsszóval, erőszakkal irányítani. „Szívet cseréljen az, ki hazát cserél!”

A tartós együttélés, a sorsközösség, a közös környezethatás, a közös javakban való részesedés a közösség tagjait többé-kevésbé hasonlóakká is teszi, rokonvonásokat fejleszt ki bennük. Egy család, bizonyos táj, valamely hivatás, egy nép, nemzet, sőt még a világrész is a hozzá tartozó egyének átlagán a közösséget jellemző nyomot hagy. E hasonlóság lényegesen elősegíti a közösségbe való harmonikus beleilleszkedést, a közös érdekek szolgálatát. Ez a lelkület bizonyos közössége nélkül nehezen is lehetséges.

Mindamellett a közösség nem uniformizálja teljesen tagjait. Amit egy közösség, hivatás, nép, nemzet jellegzetes vonásának tartunk, az mindig csak a közösség átlagára vonatkozik, de sohasem érvényes minden egyes tagjára. A teljes egyformaság már azért sem lehetséges, mert hiszen minden egyén nemcsak egy, hanem számos egyéb közösségbe is tartozik, mégpedig minden egyénben más és más közösségek körei metszik egymást. Vajmi kevés az olyan egyének száma, akik egyszerre ugyanannak a családnak, ugyanannak a hivatásnak, ugyanannak a táj lakosságának, ugyannak a népnek, nemzetnek, vallásközösségnek stb. tagjai. Már pedig e közösségek mindegyike nyomot hagy a hozzá tartozókon; tagjait hasonlóakká tenni igyekszik, bár azok egyéb tekintetben a legkülönbözőbb közösségekbe tartozhatnak. Így lesz azután minden egyén a benne találkozó közösségek hatásainak tarka egyvelege.

Így érthető, hogy pl. a különböző nemzetiségű földművesek, kereskedők, papok, katonák, orvosok stb. bizonyos tekintetben inkább hasonlítanak egymáshoz, mint más foglalkozású honfitársaikhoz. Más tekintetben viszont az egy foglalkozásközösségbe tartozók nemzetiségi hovatartozásuk szerint lényegesen különbözhetnek egymástól. Amíg tehát pl. a magyar, német, olasz, lengyel vagy francia földmíves a foglalkozásukból folyó sajátságukban nagyrészt megegyeznek, a nemzeti közösségből fakadó sajátságokban viszont a magyar földmíves inkább hasonlít a magyar iparoshoz, kereskedőhöz, tisztviselőhöz stb. Ezt tekintetbe kell vennünk az összehasonlításoknál is. Nem szabad tehát egy nemzet katonáit egy másik nemzet papjaival, vagy az egyik földműveseit a másik orvosaival összehasonlítani, hanem olyan csoportokat kell vennünk, amelyek az összehasonlítandó szemponttól eltekintve egyébként lehetőleg egyforma közösségekbe tartoznak. Mindebből nyilvánvaló, hogy az egyes közösségek jellemzése, különösen a fejlett, sokféle, kisebb-nagyobb közösségre tagolódó társadalomban meglehetősen nehéz, sokszor szinte lehetetlen. De lehetetlen, sőt szükségtelen és egyenest káros volna a közösség tagjainak teljes uniformizálása már azért is, mert hiszen a közösség nem homogén halmaz, nem egy halomba verődött szervezetlen tömeg, hanem többé-kevésbé szerves életközösség, amely sok tekintetben hasonlít az élő organizmushoz. Amint az organizmus sem épülhet fel teljesen egyforma sejtekből, éppúgy a természetes emberi közösségek is a különböző funkciókhoz más és más egyéniségeket igényelnek. Így pl. egy nemzet közösségében bizonyára más egyéniség való hentesnek, más orvosnak és más bányásznak. A nemzet élete éppúgy nem alakulhat ki teljesen egy kaptafára húzott egyénekből, mint szervezetünk sem épülhet fel csupa ideg- vagy izomsejtekből. A tagok bizonyos különbsége, egyéniségé nemcsak hogy nem kára, hanem egyenest szükséglete a közösségnek, aminek hiányát esetleg kívülről, más közösségből volna kénytelen pótolni. Sőt minél erősebb egyéniség valaki, annál nagyobb, annál pótolhatatlanabb érték lehet a közösség számára, ha egyéniségét a közösség érdekében használja fel. És viszont, minél értékesebb tagja valaki a közösségnek, annál inkább kiválik egyénileg is a közösség átlagából, a könnyen pótolható, uniformizált, tucategyének köréből.

Ami áll a szorosabb értelemben vett egyén és a közösség viszonyára, ugyanaz áll a kisebb közösségek és az ezeket magasabbfokú egységbe foglaló nagyobb közösség viszonya tekintetében is. Minél tökéletesebben, jellegzetesebben teljesíti valamely kisebb közösség a maga speciális hivatását, annál nagyobb, annál pótolhatatlanabb értéket jelent a nagyobb közösség számára is és viszont, annál jellegzetesebben domborodnak ki valamely kisebb közösség sajátosságai, minél értékesebb tagjai a nagyobb közösségnek. Így pl. annál értékesebb, annál pótolhatatlanabb valamely nemzet, minél jellegzetesebben tölti be sajátos hivatását az európai közösség, vagy az egész emberiség érdekében és viszont, minél értékesebb, pótolhatatlanabb tagja valamely nemzet a nagyobb emberi közösségnek, annál jellegzetesebben nyilvánulnak meg nemzeti sajátságai. A szürke, egyforma, tucatnemzetek, minthogy különleges funkciót nem végeznek, önálló állami létet is kevésbé igényelhetnek.

Minden közösség célja, rendeltetése, létalapja az általa megvalósított közjó. Az embernek közösségi életre rendelt természete tehát másként annyit jelent, hogy az ember egyéni javak mellett közjóra is rászorul, illetve az egyéni javakat is legkönnyebben és legbiztosabban a közjó által nyerheti el és biztosíthatja magának. A közösségek a közjó megvalósításának eszközei. Ezért, minél inkább szolgálja valamely közösség a közjót, annál nagyobb a létjogosultsága, viszont, amely közösség a közjóval ellenkezik, annak létjogosultsága sincs. Másrészt minden közösségnek olyan formája, olyan berendezettsége kívánatos, aminő leginkább szolgálja a céljaként szereplő közjót. Ebből következik, hogy a viszonyok megváltozásával egyes közösségek létjogosultságukat veszthetik vagy átszervezésre szorulhatnak.

A közjó sok tekintetben más, mint az egyéni javak, illetve ezek összessége. Olyasmi, ami a közösséghez, mint ilyenhez tartozik, csak a közösség által valósítható meg és csak közösségben birtokolható. Nem lehet az egyéni javakból hiánytalanul összetenni, sem pedig az egyének között maradék nélkül szétosztani. Az a közjó, amit pl. a családi közösség, a családi együttélés biztosít, csak a családi közösségben, csak a családban élők számára valósítható meg. Ez nem a családtagok egyéni javainak összessége, hanem a családé, mint ilyené, melyet éppen ezért a nem-családtagok a maguk egyéni javaiból nem hordhatnak össze és a családtagok sem élvezhetnek tovább a családból kiválva. Ugyanígy az a közjó, melyet az állam, a nemzet nyújt, mint a védelem a külső és belső ellenségekkel szemben, az előnyös külpolitikai és külkereskedelmi szerződések, a hatalmas közüzemek, az igazságszolgáltatás, a közművelődés magasabbfokú intézményei stb. mind olyan javak, amelyek nem az atomizált egyének magánjavaiból tevődnek össze.

A közjó azokból a javakból áll, amelyek a közösség minden tagját segítik, támogatják boldogulásában, egyéni céljának elérésében, így valamely állam, bár polgárai egyénenkint nem vagyonosak, a közjavak szempontjából mégis gazdagnak mondható, ha kiváló mértékben biztosítja a külső és belső biztonságot, a jogrendet, az egyének boldogulásának feltételeit, a javak igazságos elosztását stb. Viszont ezek hiányában az állam a közjavak terén szegény, bármennyi egyéni javakkal rendelkezzenek is polgárai. Az pedig kétségtelen, hogy az egyéni javak bármily bősége sem ér sokat kellő jogrend, igazságosság, közbiztonság nélkül.

Minthogy a közjó nem egyszerűen az egyéni javak összessége, a közösségben az egyének sem csupán numerikusan, mozaikszerűen szerepelnek. Minden egyén a közösségnek többé-kevésbé szerves tagja sajátos szereppel, feladattal, rendeltetéssel, miként az élő organizmusban is minden szervnek, minden sejtnek megvan a maga sajátos szerepe. És miként á szervezetben, éppúgy a közösségben is minden tag akkora értéket képvisel, amennyire fontos, nélkülözhetetlen szerepet tölt be az egész, a közjó érdekében.

Mindamellett az emberi közösség és az élő organizmus között lényeges különbség is van. Az organizmusban ugyanis az egyes szerveknek, sejteknek nincs külön céljuk, rendeltetésük, önértékük, hanem mind egyedül az egész érdekében vannak. Az emberi közösségben azonban az egyéneknek van öncéljuk, önértékük is. A közjó ugyanis nem öncél, nem végcél, hanem csak eszköz, jó valamire. A közjó célja éppen a közösség tagjainak egyéni java, amelyet magukra hagyatva, külön-külön nem tudnak megvalósítani. Ezért a közjóhoz csak az tartozik, ami a közösség tagjainak javát szolgálja és nem tartozhat hozzá az, ami a tagok kárára van. Ezért a közjó érdekében kifejtett közreműködésével az egyén egyúttal közvetve a saját javát is szolgálja, valamint közjó-ellenes cselekedettel közvetve saját magának is árt. Aki a közjót, a közösség célját elvileg megtagadja, vele szembeszáll, az előbb-utóbb saját kárán kénytelen okulni.

Minthogy pedig a közösség tagjai nem egyenlők, nem mindegyiknek egyforma a szerepe, érdeme vagy rászorultsága, ezért nem is igényelhetnek a közjóból egyforma részesedést. Az osztó igazságosság (iustitia distributiva) azt kívánja, hogy a közjóból mindenki arányosan, vagyis érdemei, illetve rászorultsága arányában részesüljön. Az igazságosan berendezett közösségben tehát mindenki a közjóért végzett szolgálatokkal arányosan munkálja saját javát is. Ennyiben az osztó igazságosság a legfőbb biztosítéka a közjóért való odaadó fáradozásnak.

Ámde a közjó nem csupán a közösség egyik vagy másik tagjáért, hanem valamennyi tag javáért van. Valamennyinek a java pedig egyesektől bizonyos lemondást, áldozatot kíván, amely nélkül az áldozatot hozók java sincs biztosítva. Ezért a közjó előbbrevaló az egyéni jónál. A közösségnek tehát joga van tagjaitól bizonyos közreműködést, sőt a szükséghez mért áldozatot is megkövetelni; ez az áldozat olykor egyesek részéről igen súlyos lehet, ha ez a közjó érdekében elkerülhetetlen. Ezen alapul a iustitia legalis.

A közösség feladata azonban csak a segítség, a támogatás abban, amire az egyén önmaga képtelen, vagy csak tökéletlenül képes. Nem feladata viszont a közösségnek, hogy tagjait teljesen gyámság alá vegye, hogy helyettük mindent elvégezzen. Nem szabad tehát a közösségnek olyan tevékenységet kisajátítania, amelyet tagjai maguk is éppoly jól vagy esetleg jobban elvégeznének. Tehát, a közösségben a tagok megtarthatják, sőt meg is kell tartaniok önállóságuknak azt a fokát, amely nem megy a közjó rovására. Ezért a közösségben is megmarad a tagoknak az a joga, sőt kötelessége, hogy önmagukról és övéikről gondoskodjanak oly mértékben, amennyire maguktól képesek. Ugyanez az elv érvényes nemcsak a közösség és az egyén, hanem a nagyobb és az alája tartózó kisebb közösségek viszonyában is. Mindegyik teljesítse a maga hivatását, amennyire képes, a maga erejére támaszkodva, az ehhez szükséges szabadsággal, önállósággal és csak ott lépjen közbe a nagyobb közösség, ahol a kisebbnek erői elégtelenek. Csak így bontakozhat ki mindegyiknek teljes mértékben saját képessége.

Viszont a közösségnek azt sem szabad tűrnie, hogy bármely rászoruló tagja kellő támogatás nélkül maradjon. Tehát mindegyik számára oly támogatást kell biztosítania, amennyire az rászorul. Ha erre valamely közösség kellő mértékben nem képes, más, illetve magasabbfokú közösség támogatását kell igénybevennie.

A természetes emberi közösségek az értelem, érzelem és akarat egyesülésével alakult morális közösségek, ahol mindenkinek megvannak kölcsönös jogai és kötelességei a közös cél, a megvalósítandó közjó érdekében. Ez különbözteti meg a szorosabb értelemben vett, természetes emberi közösségeket egyrészt a távolabbi értelemben vett közösségektől, a mesterséges, szabad társulásoktól, másrészt a puszta ösztönön alapuló állati közösségektől. Minthogy pedig a közös cél érdekében hatékonyan csak egységes, céltudatos irányítás mellett lehet működni, minden szorosabb értelemben vett emberi közösségben szükség van bizonyos szervezetre, továbbá morális hatalommal és kényszerítő erővel rendelkező tekintélyre, amely egyúttal közvetlenül felelős is a közjóért. A közösség tagjai közül ugyanis sokan nem ismerik helyesen a közös célt, illetve a feléje vezető legmegfelelőbb eszközöket, vagy nem akarják ezeket önmaguktól vállalni. Az emberi korlátoltság, önzés és lustaság mellett egységes, eredményes együttműködés tehát a közösség minden tagja között egy hatalommal rendelkező és a felelősséget is vállaló tekintély nélkül lehetetlen. Ezt legfeljebb csak valamilyen emberfeletti, ideális lények közössége nélkülözhetné, emberi közösség azonban nem. Ez az egységes tekintély azonban igen sokféle lehet és több személy között is megoszolhat.

A közjót szolgáló, természetes közösségek lényegüknél fogva egymással összeegyeztethetők, sőt kiegészítik egymást. Az egymás mellé-, illetve fölé- és alárendelt közösségek így egy hierarchikus közösségrendszert alkotnak és minden egyén nem csupán egyetlen közösségnek, hanem ilyen közösségrendszernek a tagja. Az egyes közösségek rangsora pedig az általuk megvalósítandó közjavak, értékek hierarchiájától függ.

Időrendben legelső, legősibb és így legalapvetőbb közösség a család, amely egyúttal minden más emberi közösség számára conditio sine qua non. Ez biztosítja az ember létrejöttét és önállósulásáig való kifejlődését. Ezért a család bizonyos értelemben mintaképe, analógiája minden más közösségnek. A szoros összetartozást, sorsközösséget is legtöbbször a családi közösségből vett hasonlattal szokták jelezni, mint pl. néptestvér, munkástestvér, anyaország, Vaterland stb.

A család azonban, bár a legalapvetőbb, de a legkezdetlegesebb, önmagában még tökéletlen közösség, mely az emberi igényeket csak igen szűkösen tudja kielégíteni és egyedül nem tud a barbárság fokán felülemelkedni. Ezért több családot közös érdeke magasabb közösségekbe tömörít. Kialakul a törzs, mint a közös leszármazottak, vérrokonok közössége. Majd a szomszédos törzsek gazdasági, szellemi, esetleg vérségi kapcsolataiból kialakul a nép, politikai szervezettség terén pedig a községek, államok, nemzetek.

A magasabb közösségekben az egyén már nem kénytelen mindenféle munkát maga végezni, hanem bizonyos javakból saját szükségleténél többet termel és feleslegét becseréli mások egyéb, felesleges javaira. Kialakul tehát a munkafelosztás, specializálódás, amely elősegíti a több és jobb termelést. Az egyén erői nem forgácsolódnak szét, hanem a megszervezett közösségi munkában megsokszorozódnak, így jönnek létre a hivatásközösségek, majd a vallási, lelki szükségletek biztosítására a vallásközösségek stb. Az emberi élet minden megnyilvánulása tökéletes kibontakozásához valamilyen közösséget igényel. Minél több az ember, minél sűrűbben lakott a föld, minél magasabb a kultúra és fejlettebbek az igények, annál több, magasabbrendű és bonyolultabb közösségek alakulnak ki. Végül természetesen az egész emberiség is egy nagy közösségbe tartozik. Az említett közösségek azonban nem mind egyformán szervezettek, egységesek, organikusak. Ezért a közösségeket tovább lehetne osztályoznunk, sajátságaikat fejtegetnünk, ez azonban messze vezetne speciális célkitűzésünktől.

E sokfele közösségből a nemzetközösséget szándékozunk közelebbről vizsgálni. Előbb azonban azt kell megállapítanunk, hogy mi nem a nemzet, miben különbözik a hozzá többé-kevésbé hasonló és vele sokszor összetévesztett egyéb közösségektől.

Nyomtatható változat