2. A vérközösség.

A közös vér, vagyis a közös elődöktől származás, a közös eredet a legtermészetesebb és legerősebb kapcsolat, mely az egyéneket szoros közösségbe fűzi. Természetszerűen mindenki saját vérrokonaival szemben kész a legnagyobb, legönzetlenebb áldozatra, elsősorban tőlük vár vigaszt, támogatást súlyos megpróbáltatások esetén. A vérrokonok között különleges jogi viszonyt ismernek el az összes jogrendszerek is. Az örökösödési jog általában a vérrokonokat illeti meg, a vérrokonok elleni vétségek rendszerint súlyosabb beszámítás alá esnék, a vérrokonok ellen a tanúskodás nem kötelező stb. A vérközösségen alapul az egyes helyeken divatos vérbosszú szokása is.

A vérközösséggel elsősorban együttjár hasonló testi és lelki hajlamok biológiai örökségé. Ezért a vérrokonok között átlag nagyobb a hasonlóság, még pedig a vérrokonság fokával arányosan. A közös ősöktől való távolodással ugyanis újabb és újabb különböző elemek keveredhetnek az átöröklési anyagba. Ezzel együttjár az öröklődő hajlamok fokozatos elidegenedése is. Ha azonban kevésszámú egyén utódai állandó, szoros beltenyésztéssel és többé-kevésbé azonos környezetben, azonos éghajlati viszonyok, azonos életmód mellett szaporodnak, a nemzedékek hosszú során át bizonyos öröklődő hajlamok állandósulnak közöttük, vagyis mindegyik utódon többé-kevésbé megjelennek, így jönnek létre az antropológiai fajok vagy rasszok. A fajközösség vagy fajrokonság tehát a közös ősöknél egykor kialakult öröklődő hajlamok hasonlóságát jelenti.

A ma elterjedt emberfajok kialakulását általában több tízezer évvel ezelőttre, a jégkorszakok idejére szokták tenni, amikor az egymástól távol és teljesen elszigetelten élő kisebb embercsoportok lényegesen különböző éghajlati viszonyok mellett szoros beltenyésztéssel szaporodtak. Mindez sokezer évvel a történelmi korok előtt, tehát a mai népek, nemzetek vagy nyelvközösségek kialakulását megelőzőleg történt. A jégkorszakok megszűntével az elszaporodott fajok azonban vándorlásuk közben egymással érintkeztek, keveredtek, miközben a fajközösségek egyéb közösségekre bomlottak. A fajközösségeknek ez a keveredése és szétporlódása a történeti idők folyamán mindjobban fokozódott, úgyhogy ma már minden nép, minden nemzet, sőt szinte minden egyén is a különböző fajok tarka mozaikja és legfeljebb csak egyik vagy másik faj nagyobb arányában különböznek egymástól. Egy nemzet, nép- vagy nyelvközösség sincs szükségképpeni kapcsolatban valamelyik fajjal és nem is lehet többé e közösségeket fajközösségekké átalakítani, nem lehet az államhatárokat a fajkülönbségek szerint megvonni. Minden faj számos népre, nemzetre oszlik, és minden nép, nemzet sokféle fajból áll, csupán fajösszetételük arányában különbözik egymástól, de ez az arány szintén változásnak van alávetve. Így Európa minden népe és nemzete öt nagyobb (északi, alpesi, dinári, mediterrán és keletbalti) és számos kisebb europid faj különböző arányú keverékéből áll, amelyhez még egyes nem europid jellegű (mongolid, negrid stb.) fajok szórványos keveredése is járul.

Egyébként a fajrokonság és vérrokonság sem azonosak egymással. A fajrokonság bizonyos vérrokonságon, leszármazási közösségen alapul ugyan, de fennállhat oly távoli vérrokonság esetén is, amelyet általában egyáltalán nem szoktunk már vérrokonságnak számítani. Így nagyfokú fajrokonságot mutathatnak olyan egyének is, akiknek legközelebbi közös ősük esetleg tízezer évvel ezelőtt halt meg, tehát vérrokonságuk ugyancsak távoli. Viszont egész közeli vérrokonok, pl. apa-fiú vagy unokatestvérek lehetnek egy jellegzetesen északi fajú egyén és egy félvér néger, ámbár faji vonásaikban kiáltó különbségek mutatkoznak.

Az emberiség a fajok szétrajzása és keveredése óta — tehát már számtalan évezred óta — népi és nemzeti közösségékben él és szaporodik. Így egy nép; nemzet tagjai között még faji különbségek mellett is átlagban szorosabb vérközösség tételezhető fel, mint a fajrokonok között általában. Vagyis egy nép vagy nemzet tagjai között inkább a vérközösség, mint a fajközösség áll fenn.

Nem állíthatjuk azonban, hogy egy nép vagy nemzet valamennyi tagja közeli vérrokonságban áll egymással. Hiszen egy-egy népen vagy nemzeten belül is már ősidők óta fennállnak kisebb közösségek, törzsek, kasztok, rendek, táji, települési csoportok és a házasságkötés, a szaporodás hagyományos szokás szerint ezek között megy végbe. Távolabbi csoportok között a keveredés a földrajzi vagy társadalmi távolság miatt rendes körülmények között csak ritkán, elvétve történik. Így egyes főúri és jobbágycsaládok tagjainak vagy távoli vidékek lakosainak még ugyanazon a népen, nemzeten belül is esetleg egy-két évezredre visszamenőleg sincs közös ősük, és így, bár ugyanannak a népnek vagy nemzetnek tagjai, vérrokonságuk mégis legfeljebb csak igen távoli.

Sőt még az sem állítható, hogy valamely egyén közelebbi vérrokonságban áll népe vagy nemzete bármely tagjával, mint egy idegen néphez, nemzethez tartozóval. Hiszen az egyes népek vagy nemzetek nem egymástól elszigetelve, szoros beltenyésztés mellett szaporodnak, hanem állandó közöttük a kölcsönös keveredés hol nagy tömegekben, hol lassú átszivárgás formájában. Az ókorban a kínai falaktól az Atlanti-óceánig terjedő, hatalmas földség legnagyobb része még nomád népek barangolási területe volt. Az ókori gyarmatosítások is hatalmas vérkeveredést hoztak létre. Majd a középkorban a népvándorlás ismétlődő viharai söpörtek végig Európán. Kisebb-nagyobb népek százai nyüzsögtek keresztül-kasul, egymást maguk előtt söpörve, leigázva vagy egymásra telepedve. Népek, nemzetek töredékekre szakadtak, majd különböző töredékek új népekké, nemzetekké egyesültek. Egyes törzsek beolvadtak más törzsekbe, vagy tovább tagolódtak újabb törzsekre, amelyek olykor néhány nemzedék multán már mitsem tudtak egykori összetartozásukról.

De kisebb-nagyobb tömegek vándorlása, keveredése az újkor századaiban sem volt ritka jelenség. Katonáskodás közben, esetleg háborútól, elemi csapásoktól űzve vagy vallási, politikai villongásokból menekülve, ellenségtől, éhségtől, avagy puszta kalandvágytól hajtva, üzleti érdekből vagy jobb megélhetést keresve, sőt közönséges bűntettek miatt is minden században ezrek, sőt milliók szakadtak ki régi nép-, nemzetközösségükből és olvadtak utódjaikban legitim vagy illegitim vérkeveredés útján idegen népek, nemzetek közösségébe.

Mindjárt az újkor elején kezdődő vallási viszályok nagy tömegek vándorlására vezettek, így a 30 éves háború után vallonok, olaszok és hollandi zsidók nagy számban özönlöttek az elnéptelenedett német területre, s ott újraépítették az ipart és kereskedelmet. A nantesi ediktum visszavonására 50.000 hugenotta család, mintegy 300.000 főnyi tömeg vándorolt ki Franciaországból különböző államokba. Poroszország szintén a bevándorlásokból lett naggyá. A XVII. század végén 7000 pfalzi kálvinista és legalább 20.000 francia hugenotta, a XVIII. század elején pedig 20.000 salzburgi protestáns költözött Poroszországba. Egyedül Nagy Frigyes uralkodása alatt mintegy 400.000 ember vándorolt az országba, úgyhogy a nagy uralkodó halálakor a 3 milliónyi lakosságnak ⅓ része ilyen, az utolsó század folyamán beköltözött családokból állott.[1] Hazánkba pedig a XVIII. század folyamán szinte amerikai méretekben özönlöttek a bevándorlók a törököktől csaknem lakatlanná vált területekre Európa sokféle államából, de különösen a szomszédos országokból.

Az utolsó századok folyamán rohamosan fellendülő ipar és kereskedelem szintén jelentékeny és állandó vándorlást idézett elő. Az iparos és kereskedő lakosság nincs úgy a földhöz kötve, mint a földmívelő nép, sokkal inkább függ az olykor szeszélyesen változó konjunktúrától. Ezért mozgékonyabb és gyakran kénytelen is továbbvándorolni. A hatalmas gyáripar sokszor a legkülönbözőbb országokból szedi össze alkalmazottait, így földrészünk történelme folyamán Európa minden népe keveredett és keveredik ma is többé-kevésbé minden más európai nép vérével.

A vér és faj tehát, bármily fontos legyen is szerepe az emberiség életében, önmagában nem elegendő a nép, a nemzet mibenlétének magyarázatára. A nép, a nemzet nem tisztán, sőt nem is elsősorban biológiai vér- és fajközösség. A vér, a faj, a biológiai örökség továbbhagyományozása önmagában sohasem vezethet nemzetközösség kialakulására, sőt egyáltalán semmiféle igazi emberi közösség létrejöttére sem. Vére, faja, biológiai öröksége van minden állatnak is, biológiai közösséget az állatok is alkotnak a párzás és az utódok felnevelésének idejére. Ennél azonban már a legegyszerűbb emberi közösség, a család is lényegesen több, nép vagy nemzetközösségről pedig az állatoknál természetesen szó sem lehet.

Ha a nép, a nemzet lényege a biológiai örökség volna, akkor a kultúrát, a nyelvet, a vallást, vagy a politikai függetlenséget közömbösnek kellene tekintenünk. Hiszen mindezek nem érintik a vért, a fajt, a biológiai örökséget. Hogy a népek, nemzetek mégis kultúrájukért, nyelvükért, vallásukért, politikai szabadságukért mindeddig annyit harcoltak és értük rengeteg biológiai, véráldozatot is hoztak, mindez arra vall, hogy e szellemi javakat, szellemi örökségüket a pusztán biológiai adottságok fölé helyezik.

A biológiai adottságok természetesen minden emberi közösségnek is nélkülözhetetlen alapjai, de csak alapok, amelyeknél az ember nem áll meg, mint az állat, csak eszközök, amelyeket további célok érdekében használ fel. E további célok pedig a szellemi javak.

Az ember elődeitől nemcsak biológiai adottságokat, hanem szellemi hagyományokat is örököl és örökít tovább. Míg azonban az emberiség biológiai öröksége évezredeken át is vajmi keveset módosul, szellemi hagyatéka nemzedékről nemzedékre, sokszor óriási arányokban gyarapodik. Ez teszi lehetővé az emberi kultúra fejlődését és ez emeli az embert az állat színvonala fölé. Ezért az emberi közösségek lényege elsősorban a szellemi közösség, ez teszi még az emberi vérközösséget is a pusztán állatias biológiai közösség helyett emberi közösséggé.

Már a család sem pusztán biológiai közösség, hanem egyúttal szellemi közösség is, nem csupán biológiai örökséget ad tovább, hanem szellemi hagyományokat is átörökít. Amely családban születik az egyén, rendszerint abban nevelődik is fel. A fejlődés hosszú éveinek környezethatása, élet- és sorsközössége, szellemi hagyománya egész életre kiható, elszakíthatatlan közösségi tudatot és érzelmet fejleszt ki. És nem a pusztán tudattalan biológiai kapcsolatok, hanem ez a szellemi közösség kapcsolja össze a család tagjait mindvégig, még az utódok önállósulása után is. Enélkül idegenekként élnének egymás mellett, miként az állatok felnövekedett utódai is, amelyeknél a vér közössége, a vérrokonság semmi szorosabb közösségi érzelmet nem hoz magával. A pusztán biológiai rokonság nem elég összetartó erő.

Még lényegesebb a szerepe a szellemi közösségnek, a szellemi hagyományoknak a nép- és nemzetközösségben, amelyeknél a közelebbi vérközösség — mint kimutattuk — nem is szükségképpeni. Igaz ugyan, hogy a „nemzet”, valamint az ennek megfelelő legtöbb más nyelvű kifejezés, mint a szláv narod vagy a latin natio, továbbá a hasonló értelemben használatos gens, populus és a belőlük képzett különböző nyelvű szavak is nemzéssel, születéssel, szaporodással kapcsolatos tövekből származnak. Ez pedig arra mutat, hogy a nemzet eredetileg leszármazási közösséget, vérközösséget jelentett. Ámde az emberi vérközösséghez mindig hozzáértendő a vele természetszerűleg együttjáró szellemi közösség is. A nemzetközösségben ez a szellemi közösség mindvégig fennmaradt, továbbfejlődött, míg a vérközösség idővel meglazult, jelentősége háttérbe szorult és inkább csak képzeletté, költötté vagy mondaszerűvé lett.

Akik nemzedékek hosszú során át együtt, szoros élet- és sorsközösségben éltek, akik között sokféle összeházasodás is történt, azok között ösztönszerűen oly szoros közösségi érzelem alakul ki, mintha mindnyájan közeli vérrokonok, közös ősök leszármazottai volnának. Ennek hatása hozza létre utólagosan a közös eredet mondáit. Itt azonban nem az a lényeges, hogy a közös ősök mondája, a közös eredet, a közeli vérrokonság igaz-e vagy sem, hanem, hogy a nép, vagy a nemzet tagjait oly szoros közösségi érzelem fűzi össze, mintha közeli vérrokonok, egy nagy család tagjai volnának. Ezt a szoros összetartozást mondhatjuk primitív nyelven vagy átvitt értelemben testvériségnek, vérközösségnek, bár a valóságban, szószerint véve a biológiai vérközösség, vérrokonság sokszor hiányzik vagy csak igen távoli. A közös ős, a közös ősöktől nemzetiség tehát a nemzet számára csupán a szoros összetartozás szimbóluma és naivság volna e szimbólumot szószerinti valóságnak venni, a nemzetet a közös ősöktől nemzettek biológiai vérközösségének tartani.

A nép, a nemzet közössége erős, szilárd marad mindaddig, amíg a szellem közössége fennáll. Mihelyt azonban ez utóbbi megbomlik, a vér, a faj közössége nem menti meg a népet vagy nemzetet a széteséstől. Ezért a nemzetheztartozás eldöntésénél vagy a nemzetheztartozás fokának elbírálásánál nem lehet döntő a puszta biológiai leszármazás, hanem inkább a szellemi rokonság, a közösségi tudat és érzelem dönti el azt. Csakhogy az utóbbi nehezebben állapítható meg, míg a biológiai leszármazás megállapítása egyszerű, primitív, mechanikus eljárás. Ezért szokták sokszor gyakorlatilag ez utóbbit alkalmazni ama hallgatólagos vagy kifejezett előfeltevéssel, hogy a vérközösség és a szellemi közösség fedik egymást. Ámde, ha sokszor egyezik is e kettő, gyakran lényeges különbség van közöttük. Az emberi lélek természetes közösségtudata és érzelme is a hosszú élet- és sorsközösségben lévőket kapcsolja szoros közösségbe. Csupán valami természetellenes, perverz lelki beállítottság érezhet ehelyett szorosabb közösséget a réges-régen elhagyott, távoli vér- és fajrokonok iránt, akikkel egyébként semmi kapcsolata sincs.

3. A nyelvközösség.

A nyelv az emberek egymásközötti érintkezésének, gondolataik, érzelmeik, akarataik közlésének legfőbb, legtermészetesebb, szinte egyetlen eszköze. A közös anyanyelvűek között általában könnyebben alakul ki a közösségtudat, közösségérzelem, míg az idegen nyelven beszélőket általában idegeneknek érezzük, akiket sokszor a szó szoros értelmében nem tudunk megérteni. Legtöbbször nyelvével árulja el az ember idegen voltát. Ha idegennyelvű országba érünk, minden egyéb hasonlóság ellenére is a nyelv különbsége azonnal jelzi, hogy idegenben vagyunk. Viszont ismét otthon érezzük magunkat, mihelyt az édes anyanyelvet halljuk.

A közös anyanyelv gyakran a közős eredet jele is, sőt egyes esetekben biztosabban mutatja a származást a faji adottságoknál. A faji rokonság ugyanis alapulhat igen távoli, évtízezredek óta megszakadt vérrokonságon is, a nyelvközösségek azonban sokkal újabb keletűek. A fajrokon egyének igen különböző származásúak lehetnek, az anyanyelv közössége azonban már rendszerint közelebbi vérközösségre utal. Amellett a fajkeveredésnél az utódok sokszor kielemezhetetlen keveréket mutatnak, a különböző anyanyelvűek utódai azonban tisztán öröklik egyik vagy másik nyelvet, és nem válik nyelvük kielemezhetetlen összevisszasággá. Másrészt viszont a faji adottságok csak a leszármazás útján öröklődnek, míg az anyanyelv lehet a származástól független is.

Ha két nép nyelve eggyé válik, rendszerint megszűnik a két nép különállása is. Így olvadtak be pl. a balti-szláv poroszok, továbbá a glomacsok, polábok és egy sereg más szláv nép nyelvük megszűnésével a német népbe, így olvadtak az ugornyelvű magyarságba rövidesen a honfoglalás után egyes töröknyelvű törzsek, majd később az eredetileg szintén más nyelvű kunok, jászok, besenyők, palócok stb., a normannok elfranciásodtak, az ugyancsak normann eredetű varégok nyelvükkel együtt eloroszosodtak. Ma sokszor csupán a nyelv különbsége jelzi a külön népiséget. Csak ritka kivétel az olyan eset, hogy valamely nép nyelvét feladva mégis megőrizze külön népiséget. Ilyen pl. az ír nép, amely nyelvében ugyan csaknem teljesen elangolosodott, különállását azonban máig is megtartotta, amit elsősorban bizonyára az angoloktól különböző katolikus vallásának köszönhet.

Így érthető a „nyelvében él a nemzet” jelszó is, amely a XVIII. század vége felé vált uralkodóvá, és érthető az a rengeteg harc, amely ugyancsak a XVIII. század óta mindenfelé fellángolt a nyelvkérdés körül. Ma is a nemzetiségi kérdés súlypontja legtöbbször a nyelvkérdés. Egyrészt minden nyelv önállóságra, szabad fejlődésre törekszik, sőt a már csaknem kihalt nyelveket is iparkodnak feltámasztani, másrészt a nyelvrokonság alapján egységbe igyekeznek olvasztani olyan népeket, nemzeteket is, amelyek több, mint ezer éve külön élnek. Az is kétségtelen, hogy ma az egynyelvű államok ceteris paribus erősebbek, ebből érthető a nyelvileg egységes államok alakítására irányuló törekvés.

Mindamellett korunk sokszor túlzott fontosságot tulajdonít a nyelvrokonságnak vagy nyelvkülönbségnek és főleg túlzás volna a nemzetet a nyelvközösséggel azonosítani. A nyelv a történelmi fejlődés, változás, kulturális kölcsönhatás eredménye. Annyit mindenesetre jelez a nyelv, hogy a rokon nyelvet beszélő népek történeti fejlődésük folyamán egymással közvetlenül vagy közvetve kulturális érintkezésben voltak. Ez azonban még nem jelenti a vérrokonságot, fajrokonságot, a közös leszármazást. A lengyelek és a szerbek egyaránt szláv nyelvet beszélnek, azonban éppúgy nem áll fenn közöttük közelebbi vér- és fajrokonság, mint pl. a más nyelvcsaládhoz tartozó lengyelek és a balti németek között. A magyarsággal nyelvrokon vogul, osztják, mordvin, cseremisz stb. népek a nyelv bizonyos rokonságán kívül vajmi kevés rokon vonást mutatnak a mai magyarsággal. Mindenesetre vérségileg és kultúra szempontjából távolabb állunk tőlük, mint a szomszédos idegennyelvű népektől. Az egykor Amerikába hurcolt néger rabszolgák tisztavérű leszármazottai ma éppoly tökéletesen beszélik az angol nyelvet, mint az angolszász jenkik. Ha valaki megtanulja valamely idegen nép nyelvét, ezzel még nem olvad be az új népközösségbe. A nyelvek tehát lehetnek rokonok, a vér, a faj, a nép, a nemzet azonban különbözőek. Természetesen ez nem zárja ki, hogy bizonyos esetekben mindezek rokonsága fennáll, de állandó, szükségképpeni kapcsolat nincs közöttük.

A nyelvet egyébként szinte az utolsó századokig egyszerűen csak az emberek közötti érintkezés eszközének tekintették. Nem látták benne a népiség vagy a nemzetiség szimbólumát, amelyet különös féltékenységgel kell őrizni. Nem voltak nyelvújítók, nyelvtisztogatók sem, akik nyesegették, gyomlálták, óvták volna a nyelvet az idegenszerűségektől. A mai modern nyelvek szinte vadon nőttek, aggodalmaskodás nélkül cserélgetve egymás között a szavakat, sőt egyéb nyelvi sajátosságokat is. Irodalmi nyelv nem volt, illetve az egyház, a tudomány, a törvényhozás, a közigazgatás, a nemzetközi érintkezés, általában a magasabb szellemi élet nyelve az utolsó századokig Európa-szerte a latin volt. A nép nyelve, mint vulgáris, póri nyelv különféle dialektusokban élt a politikailag és gazdaságilag is erősen széttagolt európai népek közt és senki sem gondozta. Így a régebben sokkal kevesebb lakost számláló Európában a mai nyelveknél sokkal többet beszéltek. Olaszországban Dante 14 fő-nyelvjárást különböztet meg, a helyi dialektusok számát pedig ezernél is többre becsüli. A mai Franciaország területén a római uralom bukása után a latin nyelv is különböző nyelvjárásokra bomlott, melyek között az eltérések egyre határozottabbakká lettek. Ezek mellett természetesen egy sereg nemromán nyelv is élt. A mai német nyelvet a középkor hosszú századain át frank, aleman, bajor, szász stb. nyelvekre oszolva beszélték. Az alnémet törzsek nyelve sokáig közelebb állott az angol és skandináv nyelvekhez, mint a felnémet törzsek nyelvéhez. A kölniek még a XIII. században is inkább megértették a németalföldit, mint a svábot. Luther bibliáját sem értették Baselben vagy az alnémet területeken. Egyébként az északi és déli németek anyanyelvükön beszélve még ma is sokszor alig értik meg egymást. A feudális partikulárizmus következtében idővel egyes szűkebb területeken helyi irodalmi nyelvek is keletkeztek.

Egyébként hasonló volt a helyzet Európa többi nagy népeinél, sőt valószínűleg más világrészekben is. Így Gumplowicz[2] szerint az indián törzsek között még a közelmúltban is 500 különböző nyelvet lehetett összeszámolni, bár már kb. ugyanennyi kihalt az azokat beszélő törzsekkel együtt. A primitív népek között olykor minden falu más és más dialektust beszél. Plinius[3] említi Timosthenesre hivatkozva, hogy a Fekete-tenger keleti partján levő Colchis tartomány Dioscurias városában egykor 300 különböző nyelvű nemzetiség telepedett le, amelyek igazgatásához még később is 130 tolmácsra volt szükségük a rómaiaknak.

Amíg azonban a nyelv csak az emberek közötti érintkezés, a megértés eszköze volt, éppoly könnyen cserélték fel a nyelvet, mint az elavult szerszámot, ha más nyelv használhatóbbnak mutatkozott. Minthogy pedig annál használhatóbb valamely nyelv, minél többen értik meg környezetünkben, rendszerint a nagyobbszámú nép nyelvét vette fel a kisebbszámú még akkor is, ha az utóbbi volt a hódító, az uralkodó. Így lett finnugor az anyanyelve a magyarsághoz tartozó török törzseknek is, így szlávosodtak el a török eredetű bolgárok, a hódító varégok felvették az orosz nyelvet, a frankok a romanizált gallt, a normannok a franciát stb. A keveredésnél tehát általában az elterjedtebb nyelv került ki győztesen, bár bizonyos módosulással, egy sereg jövevényszóval gyarapodva. Kivételt inkább csak a viszonylag rendkívül magas kultúrájú népek nyelveinél találunk, amilyen a görög vagy a római.

A még életbenmaradt nyelvek is nagyrészt újak régi alakjukhoz képest, úgyhogy középkori alakjukban jórészt már alig érthetők, részben kihaltnak tekinthetők. Szavak, kifejezési módok, mondatszerkezetek néhány évszázad alatt igen sokat változhatnak, különösen az írástudás elterjedése előtt.

A népek egyébként már a történelmi idők kezdete óta nem csupán egymás mellett, hanem jórészt egymásra telepedve, vagyis nemcsak egymással érintkezve, hanem egymásba keveredve éltek. Néhol rövid egymásutánban egy sereg nép telepedett egymásra, mint pl. hazánkban is a honfoglalás előtt. Az ilyen rátelepedések folyamán pedig ugyanannak a népnek vagy törzsnek nyelve ismételten lényeges változásokon mehetett át. Az összeolvadásukból kialakult nyelvben a beolvadt népek nyelvi hatása többé-kevésbé kielemezhető. Az eltűnt, kihalt nyelvek így részben ott élnek tovább a fennmaradt nyelvekben.

Végeredményben egy nyelv sem tekinthető egyetlen nép teljesen önálló, eredeti alkotásának. Mindegyikben találhatók más nyelvből kölcsönzött szavak, szerkezetek. A latin nyelvben rengeteg a görög hatás, a németben sok latin, francia, szláv eredetű szó van, a vulgáris latin népnyelvből fejlődött francia nyelvre jelentékeny módosító hatással voltak a kiszorított iber, kelta és germán nyelvek, a magyar nyelv a finnugor szavak mellé sok török, szláv, germán, latin szót is vett fel, az angol nyelv pedig, mely a legelterjedtebb és szavakban leggazdagabb élő nyelv, elemeit tekintve talán a legvegyesebb. Az angol-szász alap mellett, mely egy régi alnémet dialektus, normann-francia, kelta, latin, dán és német elemek bőven találhatók az angol nyelvben, mely gazdagságát főképp éppen annak köszönheti, hogy ugyanegy fogalom különféle árnyalatának kifejezésére többféle eredetű rokonértelmű szava is van.

Minden nyelvben van egy sereg olyan szó, amelyről csak azt tudjuk megállapítani, hogy idegen eredetű, de, hogy honnan származott, már ismeretlen. Vannak vándorszavak, melyek több nép közvetítésével jutottak át valamely nyelvbe és vannak internacionális szavak, melyek minden modern nyelvben megtalálhatók. Ha a mai kultúrnépek elhagynák nyelvükből az összes idegen eredetű szavakat, nemcsak irodalmuk szűnne meg, de sokszor még beszélni is alig tudnának. Az európai nyelvek azonban nemcsak a kölcsönszavak útján voltak hatással egymásra, hanem a mondatszerkezet terén is. Ezért lehet nagyobb nehézség nélkül egyik európai nyelvből a másikra fordítani, de sokkalta nehezebb ez a feladat európai és nemeurópai nyelvek között.

A nyelvek vándorlása egyébként nem mindig azonos a népek vagy törzsek vándorlásával. A nyelv kihalhat, a nép azonban élhet és továbbvándorolhat más nyelvvel. Máskor viszont a nép hal ki, nyelve azonban tovább él más népek ajakán.

A nyelvek egymástól való elkülönítése sem mindig könnyű, főleg, ha a ténylegesen beszélt, anyanyelvet tekintjük, amely sokszor nem az irodalmi nyelv, hanem valamilyen dialektus. A rokon nyelvek az érintkezési területeken sokszor apró változatokkal mennek át egymásba és nem mindig könnyű megállapítani, hogy hol kezdődik egy másik nyelv és hol van szó csupán valamilyen dialektusról. Mindez mutatja, hogy a népiség vagy nemzetiség összefüggésé a nyelvvel korántsem egyszerű probléma.

Az irodalmi nyelvek eredetileg jórészt mesterkélt műnyelvként jelentek meg azzal a céllal, hogy minél többféle dialektus számára érthetők legyenek. Ez csak fejlettebb kultúrfokon vált szükségessé, amikor nagyobb néptömegek egységes, központi irányítása elkerülhetetlenné vált. Rendszerint az uralkodók udvarából indult ki, mint bürokratikus műnyelv, azután idővel a sokféle dialektus mellett élő nyelvvé is lett, amennyiben legalább is a tanult egyének elsajátították és beszélték. Nagy mértékben elősegítette az irodalmi nyelv elterjedését a könyvnyomtatás, majd a közoktatásügy kifejlődése. A sajtó és az iskola valósággal rákényszeríti a népre az egységes irodalmi nyelv használatát.

Az irodalmi nyelvek terjedésével a különféle dialektusok természetesen háttérbe szorultak. További dialektusok kialakulása vagy egymástól való eltávolodása már kevésbé lehetséges, sőt a meglevő dialektusok is egymáshoz közelednek vagy megszűnnek. A történelmi fejlődés, a kultúra haladása általában az élő nyelvek számát csökkenti. A kis nyelvtöredékek fokozatosan kihalnak, hogy végül csak néhány nagyobb nyelv maradjon fenn. Ma már néhány világnyelvvel az egész kultúremberiség körében megértethetjük magunkat. Európának több mint 500 millió lakosa ma csak mintegy 50 nyelven beszél, ezeknek is nagyrésze jelentéktelen számú népcsoport nyelve.

A nagyobb nyelvi egységek kialakulása szorosan összefügg a nagyobb, szervesebb politikai és gazdasági egységek kifejlődésével. Ez pedig akkor ment végbe, amikor a közös, erős dinasztia vezetésével az újkori nemzeti államok kialakultak. Ez a folyamat először Franciaországban indult meg, ahol a XIV. századtól kezdve a királyi hatalom fokozatosan győzedelmeskedett a feudális partikularizmus felett és mindinkább az Isle de France nyelvét, a francient tette meg az ország hivatalos nyelvévé. Majd a politikai egység megszilárdulásával, a XVI. századtól kezdve kialakult a modern francia irodalmi nyelv, amely eredetileg az udvar és Páris nyelve volt. Angliában szintén az udvar nyelve lett nemzeti nyelvvé a királyi hatalom megerősödésével. Általában nem a nyelvi egység hozta létre a politikai egységet, hanem éppen ellenkezőleg a politikai egység megszilárdulása alakította ki fokozatosan a nyelvi egységet. Tehát nem a nyelv hozta létre a nemzetet, hanem a nemzet tett valamely nyelvet nemzetivé. Ehhez természetesen bizonyos időre volt szükség. Amely államokban a politikai egység megszilárdulása előbb ment végbe, ott a nyelvi egység is előrehaladottabb, ahol viszont a központi hatalom később szilárdult meg, a lakosság általában nyelvileg is heterogénebb. Így a nyugati államok nyelvileg általában egységesebbek, mint a politikai fejlődésükben elmaradottabb keleteurópai államok. Tehát míg egyrészt az egységes nyelv elősegíti az állam tartós fennállását, másrészt fordítva is áll, hogy az állam tartós fennállása elősegíti a nyelvi egységet.

Minthogy a politikai határokon belül egységes nyelv terjed, míg körülötte más nyelvek alakulnak ki, a tartós államhatárok mindinkább megközelítik a nyelvi határokat. Viszont az utóbbi századok folyamán a népiség eszméjének erősödésével mindinkább jelentkezik az a törekvés, hogy a politikai határokat a néprajzi, illetve nyelvi határok szerint igazítsák ki. Ez utóbbi határok azonban, főleg Kelet-Európában, ahol e kérdésnek legnagyobb aktualitása van, rendkívül elmosódottak, egymásba folynak és éles nyelvhatárokkal legfeljebb csak a nyelvi térképeken találkozunk. Éppen a határokon sokan vannak többnyelvű lakosok, akik más és más nyelvet tanultak apjuktól, anyjuktól, a cselédektől és pajtásaiktól, esetleg ismét mást az óvodában, az iskolában és maguk se tudják, hogy ezek közül melyiket tekintsék inkább „anyanyelvüknek”. Ezért az anyanyelv mellett meg szoktak még különböztetni családnyelvet (szülök, nagyszülők, rokonok nyelve), a mindennapi érintkezés nyelvét, a legszívesebben vagy a legjobban beszélt nyelvet, a gondolkodás nyelvét stb., amelyek nem mindig azonosak.

A nyelvrokonság azonban nem feltétlen biztosítéka az állami egységnek, amint a vegyesnyelvűség sem feltétlen akadálya ennek. Az ókor és középkor hatalmas birodalmai, a római, a hun, a kazár, a mongol, a tőrök birodalom igen vegyes nyelvűek voltak. A poliglott Svájc, Belgium vagy az Egyesült Államok ma sem mutatnak semmi szétszakadási törekvést. Viszont az ókori görögség egységes nyelve és származása ellenére is számos politikai közösségre tagolódva, városállamokban élt, amelyek sokszor véres háborút viseltek egymás ellen. Dánia és Norvégia, bár nyelvük a XIV. századig egyforma volt és a kalmari unióban (1397) közös uralkodó alatt egyesültek is, később mégis külön államokká alakultak. Ugyanígy külön államokká fejlődtek a rokonnyelvű Spanyolország és Portugália, Hollandia és Németország, Anglia és a nyelvében túlnyomórészt angol Írország, újabban pedig a rokonnyelvű Csehország és Szlovákia.

A nyelvrokonság nem mindig arányos a közösségi érzelemmel. Eléggé mutatja ezt a lengyelek hagyományos ellenszenve a nyelvrokon oroszok és a csehek iránt, avagy a németek és a rokonnyelvű dánok közötti régi ellentét, valamint a két nagy germán nép, az angol és a német mai élet-halálharca.

Az is figyelemreméltó, hogy a nemzet legnagyobbjai és a nemzeti nyelv között sem mindig mutatkozik szoros kapcsolat. Napóleon csak a briennei katonaiskolában kezdett franciául tanulni, előbb alig tudott pár francia szót. Nagy Frigyes porosz király nyelvében és gondolkozásában francia volt, nagyszámú irodalmi munkáit mind francia nyelven írta. Széchenyi is, a „legnagyobb magyar”, fiatal korában alig tudott magyarul.

Mindamellett ma a nyelv tagadhatatlanul több, mint az érintkezésnek, a kultúra fejlődésének és terjedésének eszköze. Azáltal, hogy a népek, nemzetek nyelvüket egyre legjellegzetesebb sajátságuknak tekintik, amelyhez tüntetően ragaszkodnak, a nyelv a népiség, nemzetiség féltékenyen őrzött szimbóluma lett és a nemzetiségi harc túlnyomórészt a nyelvért való küzdelem.

4. A népközösség.

Az anyanyelv csak egy része annak a szellemi hagyománynak, amelyet a közösség nemzedékről-nemzedékre továbbörökít. Az anyanyelvet az egyén nem tervszerű tanulással, nem iskolában, nem könyvből tanulja, hanem kicsiny gyermekkorától kezdve hallja, gyakorolja családjában, környezetében és ezáltal szinte ösztönszerűen ráragadnak, belévésődnek az anyanyelv szavai, íratlan szabályai, beszédkészsége. Ámde a primitívebb kultúrközösségben nemcsak az anyanyelvet sajátítja el az egyén ilyen módon, hanem mindazokat az ismereteket, szokásokat, hagyományokat is, amelyekre az életben szüksége van, a táplálkozás, az öltözködés, a lakás, építkezés, az egészségügy, a gazdasági, társadalmi, vallási élet szabályait, a közösségben szigorúan kötelező illemtant, erkölcstant, jogszabályokat, a szórakozás módjait, dalokat, táncokat, meséket, mondákat, balladákat, babonákat, egyszóval az egyszerűbb gazdasági és szellemi kultúra szerves egészét. Mindezek beléidegződnek, vérébe átmennek, szinte levetkezhetetlen második természetévé válnak.

Mindezek a hagyományok, miként az anyanyelv is, nem meghatározott személyektől és korból származnak, hanem az egész közösség kollektív alkotásai, szellemének spontán, ösztönszerű megnyilvánulásai. És miként a nyelvben, éppúgy e további szellemi hagyományokban is egy hosszú múlt megszámlálhatatlan nemzedékeinek folytonosan gyarapodó, kiegészülő, csiszolódó életfelfogása, tapasztalata, gyakorlata kristályosodik ki szerves egységben. Nem tudományos érvek vagy értelmi meggondolások, hanem az ősi gyakorlat szentesítik, aminek a primitív kultúrfok erős konzervativizmusa mellett megfellebbezhetetlen, szuggesztív tekintélye van. Íratlan törvényei ezek az életnek, amelyeknek áthágása a legsúlyosabb következményekkel járhat. Aki e hagyománykörben jártas, az biztosan, határozottan mozog a közösségben, az idegen azonban csak félszegen, tanácstalanul tapogatódzik.

Ezt a szervesen összefüggő hagyományos kultúrát kollektív közreműködéssel létrehozó és fenntartó közösség a nép, vagy népközösség.

A népi kultúra csak a primitív, mélykultúra fokán álló és tartós, szoros életkapcsolatra utalt közösségben fejlődhet ki és maradhat fenn; ahol külső befolyások, keveredések, az életmód, életstílus szeszélyes változásai kevésbé fordulhatnak elő. Az ilyen közösségbe az egyén szinte teljesen beleolvad. Minden tennivalóját a bölcsőtől a sírig a közösségi hagyományok szigorú szabályai irányítják. De nemcsak életformájában, hanem biológiailag, vérségileg is zártabb a népközösség; túlnyomórészt önmagából szaporodik. Tagjai ezért sokszor közös ősök leszármazottainak tartják magukat, mondáikban valamilyen istentől, hőstől vagy a totemizmusra emlékeztetőén valamilyen állattól vezetik le eredetüket.

Mindezekből érthető, hogy a nép általában szívós életerejű közösség, mely sokszor a történelem legnagyobb viharait is túléli és nyelvének, valamint egyéb hagyományainak alapjait évezredeken át fenntartja. Nemzetek, birodalmak pusztulnak el, a nép azonban lényegében fennmaradhat, vagy látszólag eltűnik, de idővel ismét, talán más néven, más politikai közősségben, népi hagyományainak lényeges elemeit azonban tovább hordozva újra felbukkanhat.

A népiséggel, a hagyományos népi kultúrával úgyszólván a XVIII. századig nem sokat törődtek, nem tartották érdemesnek arra, hogy közelebbről tanulmányozzák. A történelmet csak a magasabb kultúra, a politikai közösségek, vezető rétegek, nemzetek, államok, uralkodó-családok történetének tekintették. Csak a XVIII. század romanticizmusa kezdte felhívni a figyelmet a mélyben rejtőzve élő népiség rejtelmes, misztikus életére, hagyományaira. Ez érdeklődés végső gyökere talán Rousseau naturalizmusáig vezethető vissza, aki az ősi, eredeti természeteset hirdette az igazi jónak, igazán értékesnek. A népiség iránti romantikus rajongást azonban német gondolkodók indították meg a germán-szláv kulturális érintkezés hatására.

E korban az oroszt kivéve egyetlen szláv népnek sem volt önálló, saját állama. A szláv népek, melyek a román és a germán népek után foglaltak helyet Európában, földrészünk hatalmas keleti felét és a Balkánt szállták meg szétszórt, ritka településsel. A már keresztény német népek a középkorban hosszú harcokat folytattak a még pogány szláv népekkel részint a kereszténység terjesztése érdekében, részint pedig a német gyarmatosítás céljából, tehát politikai, hatalmi, gazdasági érdekből. Az Elba és a Visztula között hosszú századokon át hullámzott, kavargott egymás között a germánság és a szlávság. A németek kelet felé irányuló expanziója az újkor folyamán is továbbtartott, aminek eredményeként Észak-Európában sok-sok szláv néptörzs idővel felmorzsolódott és a németség vagy az orosz kolosszus uralma alá került. A Balkán szláv népei viszont a XVIII. században még mindig a török iga alatt nyögtek. Tartós önálló államhoz az egyes szláv törzsek nem jutván, népi, nyelvi elkülönülésük is sokkal kevésbé éles, mint a román vagy germán népeké. Folytonos átmenetekben simulnak egymáshoz; vallásilag pedig néhány nyugati szláv népet kivéve egységesen a keleti kereszténységhez tartoznak.

Az idegen uralom alatt is tovább élő szláv népiséget és az összes szlávok népi, nyelvi közösségét azonban egy német tudós, Schlözer fedezte fel a XVIII. század második felében, ő német létére is valóságos elragadtatással szól a szlávokról és megalapozza a szlavisztikát. Egyúttal hangoztatja, hogy az államok története mellett a népek történetével is foglalkozni kell.

Jóval nagyobb hatással irányította az érdeklődést az addig szinte ismeretlen népi rétegekre az ugyancsak német Herder. Az orosz uralom alatt álló Rigában, mint az ottani németek lelkipásztora tanulmányozta a környéknek még szinte ősi, természetes állapotban élő népeit. Rendkívül megragadták őt a személyesen tapasztalt ősi hagyományok, de hatottak rá Schlözer iratai is, továbbá Hamann, az „Észak mágusa” (der Magus des Norden). A jövő népét Herder a szlávokban látta és szemrehányással illette a németeket, hogy e derék, szelíd néppel oly kíméletlenül bántak.

A nyomában megindult népies romantika azonban egyaránt hatott a szláv népekre és a németségre. Hiszen a németek ekkor szintén nagyon nélkülözték az egységes állami életet. Sok apró államocskára darabolva éltek egymás mellett, bár megvolt bennük a vágy a német egység után. Herderben pedig élt az a hit, hogy a jövő nem az államok, hanem a népek fejlődésétől függ. Ez a hit egyaránt kedvezett az egységes államba tömörülni nem tudott németeknek, valamint azoknak a szláv népeknek, melyeknek egyáltalán nem volt saját államuk. Megindult tehát mindkét részről a népszellem intenzív kutatása, főleg a népköltészet gyűjtése.

Ezt a népi gondolatot különösen a német idealizmus bölcselői, Hegel, Schelling és Fichte fejlesztették tovább. Hegel a népi eszmét filozófiai elméletté fejlesztette, Schelling történetbölcseletével hatott a népi irányzatra, Fichte pedig a francia imperializmus elleni védőfegyverül használta fel a népi gondolatot. A német romantika tanítását, mely szerint az igazi haza a nyelv, a szlávok annál nagyobb lelkesedéssel tették magukévá, mert hiszen a szlávoknak a nép, a nyelv volt úgyszólván mindenük. Ebből a német romantikából táplálkozott a pánszláv törekvések nagy ébresztője, Kollár János, majd a különböző szláv népek íróinak hatalmas sora. Így tehát a pángermánizmus és a pánszlávizmus, bármennyire ellenkeznek is egyébként egymással, ugyanannak a szellemi áramlatnak szülöttei.[4]

Így vált a népiség lassankint szinte vallásos tisztelet tárgyává. Kezdték a népet valamilyen misztikus élő organizmusnak, önálló metafizikai szubstanciának, őrök, változatlan abszolútúmnak, szinte valamilyen istenségnek tekinteni, amely az emberi létnek és a történelemnek minden célját, értelmét, magyarázatát magában hordozza. Ebbe a misztikus szellemi közősségbe — hirdették — mindenki csak vérsége, születése által, biológiai végzetként juthat. A nép a nemzedékek hosszú során át kialakult valóságos élő, természetes közösség, mely minden tagjára rányomja letörölhetetlen bélyegét. Ezért a népközösségből kilépni, más népbe beolvadni lehetetlenség. Ebből alakult ki aztán a népnek az antropológiai fajjal való azonosítása. E tanítások szerint a népet a faji vonzalom, a „vér szava” tartja megbonthatatlan egységben és ez téríti vissza a kiválni próbálkozókat. A népileg vegyes államoknak, nemzeteknek tehát népi elemeikre kell szétbomlaniok és népileg, fajilag egységes államokba kell újraszervezkedniök. Minden népet megillet a szuverenitás, a nemzeti önállóság, a saját állam alakításának joga.

A népi eszme elterjedése óta a történelem viharait eddig kiállott aránylag kevés nép ma annál görcsösebben ragaszkodik népi sajátságaihoz, egyúttal fokozottan törekszik önálló állami élet után, hogy a már letűnt népek sorsát kikerülje. Így vált a népiség eszméje korunk legkényesebb politikai problémájának, a kisebbségi kérdésnek kiindulópontjává.

A népiség mindamellett korántsem olyan változatlan, örök adottság, mint azt egyes romantikusok hirdetik. Az emberiség őskora felé visszamenve nyilván mind kevesebb nép élt, a most különböző, talán ellenséges népek közös elődei. Ezekből alakult ki a népek szabad vándorlása és partikuláris elkülönülése idején számtalan különböző nép. Egyes törzsek kiváltak vagy az egész nép szétszóródott és részei különböző körülmények között vagy más népek törzseivel egyesülve különböző népekké fejlődtek. Ez a folyamat számtalanszor megismétlődhetett és az így keletkezett népek között a rokonságot ma már sokszor csak a nyelvtudomány, a néprajz és az antropológia tudja többé-kevésbé megállapítani.

Igaz, hogy egyes népek csodálatos módon több évezred viszontagságos múltján át is megőrizték népiségük történeti folytonosságát. De ezek inkább csak kivételek ama rengeteg nép mellett, mely a történelem folyamán nyelvével és sajátos kultúrájával, hagyományaival együtt nyomtalanul eltűnt. Csak a népvándorlás korában is sokkal több nép élt, mint amennyi azóta fennmaradt közülök. Eltűntek az etruszkok, kelták, trákok, illyrek, hunok, avarok, kazárok, gótok, vandálok, gepidák, longobárdok stb. és bizonyára számos olyan nép is, amelynek nevét sem jegyezte fel a történelem. Viszont a ma is élő népek közül több, miként az angol, a francia, holland, spanyol, portugál, orosz, magyar nép, csupán a középkor óta szerepelnek a történelem színpadán.

Természetesen az eltűnt népek nem haltak ki teljesen, hanem vérüket és részben nyelvüket, népiségüket is átvitték beolvadás útján más népekbe. Viszont az újabban kialakult népek sem keletkeztek a puszta semmiből, hanem azokból az előnépekből, amelyekből kiszakadtak, illetve, amelyek összeolvadásából létrejöttek. Így a nyugati gótok főleg a spanyolokba olvadtak be, a normannok a franciákba és az angolokba, a longobárdok az olaszokba, a kelták a franciákba és angolokba. Másrészt az angol nép kelta, brit és gael, továbbá angolszász, normann stb. törzsekből, a francia nép a rómaiak, a kelta gallok, a frankok és egyéb, főleg germán törzsek összeolvadásából keletkezett, a római nép az umbriai, oszkusz, szabin, latin, etruszk stb. keveredéséből jött létre, majd a római nép és az akkor ismert világ minden részéből összesereglett rabszolgák és a később betörő barbár, főleg germán törzsek utódaiból alakult ki az olasz nép. A spanyol nép iber törzsek, föníciai, görög, karthágói, római gyarmatosok, nyugati gótok, alánok, vandálok, mórok stb. összeolvadásából jött létre és belőle szakadt ki a portugál nép. A magyar népbe a honfoglaló ugor és török törzséken kívül beolvadtak az új hazában talált szláv és germán néptöredékek, továbbá jász, kún, besenyő stb. törzsek.

Hogy a népek keveredésekor melyik olvad a másikba, arra egyetemesen érvényes szabályt nehéz találni. Rendszerint mégis a nagyobbszámú nép olvasztja magába a kisebbet, a tenger elnyeli a szigetet. A kis népeket tehát állandóan fenyegeti a felszívódás veszélye, főleg, ha nem alkotnak önálló államot, nemzetet. E szempontból elsősorban nem a hatalom, a kulturális vagy a katonai fölény, hanem inkább a számszerinti nagyság, illetve a nagyobb szaporodóképesség számít. Ezért a kisebbszámú és rendszerint kevésbé szaporodó harcias, hódító nép beolvad a népesebb, szaporább meghódítottba, legfeljebb annak népi sajátságait módosítja és saját államszervezetét reá hagyományozza.

A nagyobbszámú népet a győzök általában nem irtották ki. Meghódolás esetén ennek nem is lett volna értelme. Hiszen az ókorban és a középkorban az ember, mint a legfőbb, csaknem egyetlen munkaerő szinte pótolhatatlan értéket képviselt. A győzteseknek tehát szükségük volt a meghódítottakra, ezek viszont idővel egyes esetekben nagyobb számuknál és erősebb szaporodásuknál fogva a győztesek fölébe kerekedtek.

Így olvadtak a népvándorláskor szerteszét kalandozó harcias germán törzsek a meghódított népekbe, a földművelő és pásztorkodó ugor ősmagyarság magába olvasztotta a harciasabb török törzseket, az óriási tömegű kínai nép pedig magába olvasztotta eddig még minden ellenségét. Ezért nem alaptalanul félnek a számbelileg máris fölényben lévő és sokkal erősebben szaporodó szláv népektől Európa többi népei.

Ha viszont több olyan nép olvad egybe, amelyek közül egyiknek sincs határozott számbeli fölénye, keveredésükből új nép alakulhat ki, új nyelvvel, új hagyományokkal és rendszerint új névvel is. Így jött létre pl. az angol, a francia vagy a spanyol nép.

Valamely nép beolvadása, megszűnése, illetve egy új nép kialakulása természetesen hosszú, bonyolult folyamat, ezért nem is lehet annak idejét pontosan megállapítani. Egyébként is a népek nem valamilyen merev, lezárt közösségek, hanem kisebb-nagyobb átszivárgás, keveredés, kölcsönhatás mindig van közöttük. Az emberiség egész története a népek szétválásának, összeolvadásának, keveredésének, felszívódásának, újabbak keletkezésének sorozata. Ezért nehéz kielemezni, hogy egy nép miféle népelemek keveréke. A népeknek nincsenek sem térben, sem időben éles határaik, sokszor azt is nehéz eldöntenünk, mely csoportok tartoznak egy népközösségbe és melyek különbözőekbe. Még a nép neve sem mindig lehet irányadó e tekintetben. Sokszor ugyanaz a nép a történelem folyamán új nevet kap, illetve a nevek vándorolnak, felcserélődnek. Olykor valamely nép másikkal törzsszövetségre lépve vagy neki meghódolva annak nevén, vele együtt szerepel és évszázadokra látszólag eltűnik, majd később e szövetségből kiválva ismét megjelenik a történelem színpadán. Egyes régi népnevek tulajdonképpen gyűjtőnevek, amelyek egy egész sereg különböző népet foglalnak egybe az uralkodó nép nevén. Ilyen volt pl. a skytha, hun, avar, mongol stb., amelyek az uralkodó nép bukásával felbomlottak és helyükbe egy sereg régebbi, de közben eltűnt nép jelent meg. Viszont az is előfordul, hogy valamely nép nevét történeti folytonosságban tovább hordozza, népisége azonban időközben gyökeresen átalakul. Így pl. az eredetileg török nyelvű és népiségű bolgárság népi sajátságait, nyelvét, vallását, fajiságát tekintve teljesen beleolvadt a meghódított szlávságba, régi nevét azonban mindmáig megtartotta. Sok zavart okoznak a régi történetíróknál a rokonhangzású népnevek is, melyeket egymással sokszor összetévesztenek.

A néphagyományban utólagosan kialakult eredetmondák általában csak a nép fantáziájának szüleményei. A nép képzelete a hasonlóságot, az összetartozást, a közösségi érzelmet a legegyszerűbb, legprimitívebb módon, a közös ősöktől való származással iparkodik magyarázni és nem gondol arra, hogy egyéb tényezők, az együttélés, a szellemi érintkezés, a sorsközösség is kialakíthatnak népközösséget.

A népiség problémáival kapcsolatban sok zavart okoz továbbá az a körülmény, hogy a „nép” minden nyelvben határozatlan, többértelmű kifejezés. Népnek mondjuk elsősorban a hagyományos mélykultúrát létrehozó és fenntartó közösséget, amit fentebb vázoltunk. Ilyen értelemben vesszük a „népet” a néprajz, népviselet, népmese, népdal stb. kifejezésekben. És ezt tekintjük a nép eredeti értelmének. Sokszor azonban a nép szóval a határozatlan körvonalú alsóbb társadalmi osztályt, főleg a falusi földműves parasztságot jelölik, amely egyébként leginkább őrzi még ma is a népi hagyományokat. Ilyen értelemben szerepel pl. a népszínmű, népkönyvtár, népünnepély, népbank, népkonyha, népfürdő, népuralom kifejezésekben. Máskor a népen tulajdonképpen az államot, az állampolgárokat, a nemzetet értik, pl. népszövetség, népszámlálás, népszavazás. Jelenti végül a nemzetiséget, nemzeti kisebbséget, mint politikai csoportot, mint a népcsoport, népszuverenitás, népi eszme kifejezésekben.

A „nép” e ma már határozottan és lényegesen különböző jelentései sokkal inkább egybeestek ama korban, illetve művelődési fokon, amikor még úgyszólván az egész kultúra csak a néphagyományokban élt és öröklődött nemzedékről-nemzedékre, amikor a foglalkozásban, életmódban, műveltségben nem voltak a maihoz hasonló nagy különbségek, amikor még a királyfiak is legeltették a nyájat, a királykisasszonyok pedig szolgáikkal együtt mosták a ruhát a tengerparton vagy a folyóvízben. A fejlődés azonban differenciálódással jár. Az egykor még egységes nép idővel foglalkozás, műveltség, társadalmi osztály szerint egymástól mindinkább különböző csoportokra tagolódott, a nagyobb létszám mellett szélesebb területen elterjedt nép körében pedig különféle és egymástól lényegesen eltérő táji csoportok is alakultak.

Majd a gazdasági és kulturális kapcsolatok rohamos fejlődése és elmélyülése, az általános műveltségnek nagyarányú intézményes fellendülése következtében a népi hagyományos műveltséghez mind több idegen, nemzetközi, az ú. n. „magas kultúrához” tartozó elem keveredett. A kultúrállamok lakói ma már a népi hagyományok ösztönszerű átvétele helyett műveltségük mind nagyobb részét országosan megszervezett és központilag irányított művelődési intézmények útján, iskolából, könyvből, hivatásos tanítóktól nyerik. Az iparosodás és a közlekedési eszközök hatalmas fejlődése mind nagyobbarányú, állandó keveredésben tartja az emberiséget. Az egyének kiszakadnak őseik régi hagyományos közösségéből és folytonosan újabb, sokszor igen heterogén, tradíció nélküli közösségekbe kerülnek. Az ősi népi hagyományok veszendőbe mennek és helyükbe vegyes eredetű műkultúra lép. Mindezekhez járulnak a sajtó, a rádió, színház, mozi és a technika egyéb vívmányai, melyek a nép számára addig elzárt műveltséget terjesztik mindenfelé.

A műveltség ma már nem a nép természetesen, személytelenül fejlődő, élő kollektív hagyománya, mely spontán, ösztönszerűen öröklődik nemzedékről nemzedékre, hanem politikum, állami érdek, melyet a központi politikai hatalom mesterségesen, olykor szinte erőszakkal irányít, terjeszt és fejleszt. A gyermek a legtöbb mesét, verset, éneket, játékot is mindinkább az óvodában vagy az iskolában tanulja kötelezően előirt művelődési anyagként, nem pedig otthon, szüleitől sajátítja el elődeinek szellemi örökségeként. Ez a mindenki számára kötelezően előírt műveltség természetesen, még ha tartalmaz is bizonyos népi elemeket, többé már nem az igazi, eredeti népi kultúra, hanem nemzeti, vagy állami kultúra. Az államilag kötelezően előírt művelődési anyag megfelelő módosításával néhány évtized alatt gyökeresen meg lehet változtatni az egész nemzet művelődésének fokát és minőségét. Ebbe a művelődésbe pedig eredetére, családi hagyományaira való tekintet nélkül mindenki könnyen bekapcsolódhat. Ez az államilag irányított kultúra olyasféle viszonyban van az eredeti népi műveltséggel, mint az anyanyelv dialektusai az irodalmi nyelvvel.

A modern kultúrállamok azonban kénytelenek a művelődést a nép, illetve a családok szabad tetszése helyett központilag előírni és irányítani. Bár ezzel a népi műveltség sok értékes, évezredes emléke kihal, de a lassan fejlődő, nehézkesen terjedő népi kultúra nem tud lépést tartani, versenyezni a modern kultúrával és a népies mélykultúra fokán álló államok menthetetlenül lemaradnak a létküzdelemben. Az államnak, mint a közjó legfőbb őrének kötelessége ezt a veszedelmet elhárítani, még a népi kultúra kiveszése árán is. Egyébként a népi hagyományt úgysem lehet államilag, törvénnyel, karhatalommal vagy propagandával terjeszteni. Amit így terjesztenek, az nem a spontán, igazi, hanem csak ál népi hagyomány, amelyet sokszor a néptől távol álló városi urak próbálnak a népre rátukmálni anélkül, hogy maguk is követnék azt. A nép viszont, ahol még a hagyományok többé-kevésbé élnek is, mindinkább igyekszik menekülni a maga népi hagyományaitól, utánozza a népi műveltségből kiszakadt magasabb társadalmi osztályok életstílusát, mert ebben látja társadalmi emelkedésének egyik tényezőjét.

A tisztán vagy legalábbis nagyobbrészt népi kultúrából élő réteg így a kultúrállamokban mind ritkább lesz és a népi hagyományok nagy része ma már csak a legöregebb, legtanulatlanabb, az iskolától, a modern kultúrától legkevésbé „fertőzött” egyéneknél található. A népi kultúra egyes töredékeit, ma már szinte az utolsó órában próbálja összegyűjteni és tanulmányozni a néprajz. Bizonyos családi és népi hagyományok azonban élnek a magasabb társadalmi körökben is. Hiszen a magasabb, az iskolás művelődés nem adja meg mindazt, amire az életben szükség van.

Így az eredeti népiség mindinkább háttérbe szorul és helyet ad egy politikailag szervezett és fenntartott népiségnek vagy nemzetiségnek, amelynek népies kultúrája sokszor csak mesterkélten fenntartott, történeti folytonosság nélküli, műhagyomány. Az egyes nemzetiségek ugyanis napjainkban már mindinkább iparkodnak régi, népies kultúrájuk elemeit belevinni magasabb, műkultúrájukba, hogy ezáltal sajátos kultúrájukat fenntartsák, hagyományaik egyes értékeit a végleges elenyészéstől megmentsék és ezzel népi különállásukat megőrizzék. Míg a népben a hagyomány ösztönszerűen, szinte öntudatlanul él tovább, a nemzetiségek tudatosan iparkodnak a maguk népcsoportjában egységes, sajátos kultúrát ápolni és ezáltal a más népiségbe vagy nemzetiségbe beolvadást elkerülni. Így vált a népiség legjellegzetesebb vonása, a nyelv is a nemzetiségek politikai szimbólumává, de már nem annyira az eredeti népies nyelv, mint inkább az irodalmi nyelv, amelyet legfeljebb bizonyos népi elemekkel gazdagítanak.

Ma gyakorlatilag a népi egybetartozás alapjául legtöbbször a közös irodalmi nyelvet szokták venni. Ez azonban csak mesterkélt leegyszerűsítése a népi közösség bonyolult kérdésének. Hiszen közös irodalmi nyelve lehet határozottan különböző népeknek is, amilyenek pl. az angol és az ír. Sőt a közös irodalmi nyelvet használó németség népi egysége is vitatható. Hiszen pl. a poroszok és az osztrákok vagy a 700 év óta Erdélyben élő szászok a német irodalmi nyelv kialakulását messze megelőző idők óta annyira különböző kulturális és politikai hagyományok között fejlődtek, annyira különböző dialektust beszélnek, és a modern népi eszme elterjedése előtt oly kevéssé ápolták egymás között a közösségtudatot, hogy bátran lehetne őket különböző népeknek venni. Hasonlóképp a svájci németek népi szempontból távolabb állnak a holland határmenti németektől, mint ezek a más irodalmi nyelvet használó hollandoktól. A közös irodalmi nyelv közös kultúrát közvetíthet ugyan, csakhogy ez már nem népi, hagyományos kultúra, hanem irodalmi, műkultúra, amelynek elsajátítása független a népiségtől.

[1] Szekfű: Magyar történet VI. köt. 183. l.

[2] Gumplowicz: Der Rassenkampf. Innsbruck, 1883. 187. l.

[3] Plinius maior: Históriae Naturales, 6, 5. (Subiicitur Ponti regio Colica… Reliqua litora ferae nationes tenent, Melanchlaeni, Coraxi urbe Colchorum Dioscuriade… nunc deserta, quondam adeo clara. ut Timosthenes in eam CCC nationes dissimilibus linguis descendere prodiderit. Et postea a nostris CXXX interpretibus negotia ibi gesta.)

[4] V.ö. Gogolák: Pánszlávizmus. Cserépfalvi, Budapest, 1940.

Nyomtatható változat