7. Népi hagyományaink.

Húszéves megcsonkított állapotunk minden nyomorúságunk mellett bizonyos tekintetben haszonnal is járt. Nemzetiségi kérdéseink megszűntek, hiszen csonka hazánk lakossága már csaknem teljesen (92.1%-ban) magyar anyanyelvű volt. Viszont új, eddig ismeretlen problémák elé állított bennünket az a körülmény, hogy a magyarság milliói kerültek a csonka határokon kívül idegen, sőt ellenséges uralom alá. Ez azután arra kényszerített, hogy a történteken okulva elmélkedjünk, másrészt, hogy jobban megismerjük magunkat, népünket, magyarságunkat, azt, ami a kegyetlen határok ellenére is összetart bennünket. E két évtized tehát a magunkbaszállás és az önmegismerés ideje volt.

A magyar népiség iránti érdeklődés nálunk is már a XVIII. század vége felé megkezdődött, de egyelőre inkább csak politikai-társadalmi, illetve nyelvi, irodalmi szempontból, valamint a ruházkodás terén. Megindult a magyar népköltés termékeinek gyűjtése, tanulmányozása és műirodalmunk is mind gyakrabban meríti tárgyát a nép köréből, a népi életből. E népies irodalom azonban sokszor hazug romantikával teljesen ferde képet ad a magyar népről, annak életéről. A szabadságharc leverése után az elnyomatás ellenhatásaként csak fokozódott a népies irányzat irodalomban, viseletben, táncban, dalban egyaránt.

A tárgyi néprajz terén a rendszeres vizsgálódások a múlt század vége felé kezdődnek, amikor Herrmann Antal, Hunfalvy Pál, Herman Ottó és mások buzgó kezdeményezésével 1889-ben megalakul a Magyarországi Néprajzi Társaság. Első alapszabálya szerint e társaság célja: „a magyar állam és a történelmi Magyarország mai és egykori részeinek tanulmányozása, valamint kölcsönös megismerkedés útján a hazában élő népek közt testvéries egyetértésnek és az együvétartozás érzetének ápolása”.

Népi hagyományaink rendszeres, tudományos vizsgálata azonban igazi lendületet a Trianon utáni évtizedek alatt, önmagunkba szállásunk és önismeretre térésünk idején vett. A magyar néprajz lelkes munkásai, mint Győrffy István, Bátky Zsigmond, Visky Károly és sok más kiváló etnográfusunk munkássága nyomán népi hagyományaink gyűjtése valósággal divatba jött. Eddigi néprajzi kutatásaink hatalmas kincstára a Magyarság néprajza c. négykötetes munka (Egyetemi Nyomda kiadása, Budapest). Ugyanígy divatossá vált parasztságunk romantikus, idillikus szemlélete helyett társadalmi, kulturális és gazdasági problémáinak a helyszínen való, közvetlen, tárgyilagos vizsgálata. Megindult a szinte szenvedélyes „falukutatás”, főleg a fiatalabb nemzedék körében. Mindezek a megismerésen keresztül érzelemben is közelebb hozták egymáshoz a magyarság különböző rétegeit, társadalmi osztályait.

Ámde népi hagyományaink csak akkor szolgálják igazán önismeretünket, népünk élő történelmének ismeretét, ha mentek maradnak a hamis romantika ferdítéseitől, ha a kutatók valóban a leplezetlen valóságot keresik, nem pedig a tetszetős hazugságot. A néprajz terén, főleg a dilettáns etnográfusok körében ugyanis még most is kísért a hamis romantika, amivel önmagunkat ámítjuk sokszor tudatosan és szándékosan.

Így mindenekelőtt tudatában kell lennünk annak, hogy a népies hagyományok iránti érdeklődés, e hagyományok megbecsülése, őrzése, fenntartani törekvése egyáltalán nem népi mozgalom, nem a nép köréből indult ki és még nem is jutott el a nép széles rétegei közé. Sőt a nép nálunk is szinte menekülni igyekszik e régi hagyományoktól, mint az alsóbb társadalmi osztályhoz tartozás kellemetlen jegyeitől, úgyhogy ezek maholnap megszűnnek élő hagyományok lenni. Ma sok helyen már nem a néptől tanulják, hanem a népet tanítják „népi hagyományaira” a városi aszfaltról falura került urak, ami természetesen már csak álhagyomány, sokszor ki is forgatva eredeti népi mivoltából.

Azt is tekintetbe kell vennünk, hogy a népi hagyományok nem általánosak a magyar nép körében. Ami egy helyen közismert, ősi hagyomány, más tájon esetleg teljesen ismeretlen, gyökértelen. Ami általános, az már nem is annyira népi, mint inkább nemzeti hagyomány. Így pl. egyik legrégibb és legértékesebb hagyományunk, amivel leginkább büszkélkedhetünk és amit legféltékenyebben őrzünk, a magyar alkotmány nemzeti hagyomány, a magyar nemességnek, mint régebben a magyar nemzet kizárólagos tagjainak alkotása. Ehhez a népnek, a parasztságnak az utolsó száz évet leszámítva vajmi kevés köze volt.

Viszont nem szabad azt sem hinnünk, hogy az úri osztály szokásai és a nép hagyományai mereven elkülönülnek. Sőt a népi hagyományok nagyrésze az úri osztály szokásainak késői utánzata, ú. n. lesüllyedt kultúra. Hiszen a parasztság mindig élénken érdeklődött az urak élete, szokásai iránt, ezek a nép számára mindig a szebbet, jobbat, előkelőbbet, kívánatosabbat képviselték, így az úri osztály díszítőművészetét eltanulták az urasági házak szolgálói, majd tőlük néhány évtized alatt az egész falu, mely annak elemeit a maga módjára formálva még akkor is őrizte, amikor már az uraság régen elhagyta. Ugyanígy hordta szét a cselédség az uraságnál hallott dalokat, meséket, mondákat, anekdotákat, amelyek a nép száján bizonyos változatban fennmaradtak akkor is, amikor az úri családok már elfelejtették. A nemesi osztály ruházatának viselését pedig gyakran megtiltották a nép számára, hogy a különbség a nemes és a jobbágy között külsőleg is kitűnjön. Így a nép között az úri osztály ruházata csak később terjedhetett el, amikor ezt a nemesség már elhagyta. Minthogy pedig jobbágyságunk felszabadulásakor a parasztság hamarosan utánozta ama kor nemesi viseletét és azt huzamosabban meg is őrizte, a mai „paraszti” viselet nagyrészt a múlt század első felének nemesi viseletét mutatja.

Ma részben fordított a helyzet. Míg a nép szinte menekül népies hagyományai nagy részétől, hogy az úri osztályt utánozva, ahhoz külsőségekben hasonlónak lássék, addig az úri osztályban mindinkább téried a népies viselet és népi díszítőművészet utánzása. A magyaros parasztbútorok, amelyek egyébként az 1—2 évszázaddal ezelőtti úri bútorok utánzatai, mind nagyobb arányokban terjednek az előkelő lakásokban, mialatt a parasztság eladogatja öreg bútorait és az „úrias” bútorok utánzatát vásárolja helyettük. A népies kézimunkák ma már az iskola tananyagába is bekerültek és így jutnak vissza ismét a néphez. A ruházkodás terén is bizonyára rokonszenvesebbé válik a nép előtt a népviselet, ha az úri osztály körében általánosan elterjed. Így tesz meg a népi hagyomány ismételt körforgást az úri osztálytól a népig, majd innen ismét az úri osztályhoz és vissza a néphez. Ez kedvezően elősegíti az osztálykülönbségek csökkenését.[48]

Az is érthető, hogy népi hagyományaink éppen nem mind ősmagyar, ázsiai, turáni eredetűek. Van ugyan egy sereg olyan hagyományunk, amelyet valószínűleg még a honfoglaló magyarság hozott magával Keletről. Ilyenek elsősorban nyelvünk alapelemei, továbbá a magyar népdal zenei dallamai. Ez utóbbin azonban nem a közvélemény szerint magyaros cigányzenét kell értenünk, hanem azt az ősi, ötfokú, pentaton dallamot, amelynek emlékeit főleg Bartók és Kodály gyűjtötték össze és keltették új életre a magyar zeneirodalomban. Ilyen dallamok ugyanis a szomszédos népeknél hiányoznak és csak egyes keleteurópai népéknél találhatók még meg az ősi kapcsolatok jeléül. Régebben azonban a pentaton dallam általános euráziai jellegű volt. Ugyancsak ősi eredetűek a pásztorművészetünkben található egyes díszítő elemek, a szarufaragások, lopótökkarcolatok egyszerű, mértanias vonalakból álló motívumai. Általában az ősi motívumok mindig egyszerűek. Ellenben a ma annyira keresett, divatos, dúsdíszítésű, színpompás stílusok, amilyenek pl. a kalocsai, a matyó, a szűrhímzés, a tulipánmotívumok stb. alig 1—2 évszázados, sőt néha csak néhány emberöltőnyi múltra tekinthetnek vissza, mint az úri díszítőművészetnek a nép körébe jutott maradványai. Nagyon sok „magyaros” díszítésünk pedig a mai iparművészek tervezései egyes népi jellegű motívumok felhasználásával.

A magyar népviselet legtöbb darabja sem tekint vissza oly ősi múltra, mint azt a laikus közönség általában hiszi.[49] A magyar népviseletnek a XIX. századot megelőző időből származó tárgyi emlékei egyáltalán nincsenek, régebbi ábrázolások, leírások is alig maradtak fenn. Csupán a nemesi viseletet ismerjük régebbi időből. A mai bő gatya is csak a múlt század közepe óta ismeretes. A pruszlik a XVIII. században került hozzánk Nyugatról és a múlt században öröklődött az úri osztályról a népre. Tehát nem ősi, eredeti ruhadarabunk. A tulipánmotívum is csak a barokk-korig vezethető vissza (Rapaics Raymund). Sokszor nem is tulipán, hanem rózsa vagy más virág stilizált ábrázolása. Az ősmagyar fűszernek tartott paprika a törökvilág alatt jött hozzánk a törököktől. Az ősmagyar táncként szereplő csárdásnak pedig — mint Viski mondja[50] — „Közismert formája, mint neve is, a múlt századi romantikából nőtt népiesség táncdivatjának magyarkodó kifejezése”. A Gyöngyös Bokréta nem a nép között ma is élő táncokat mutatja be a maguk eredetiségében, hanem egyes népies táncmozdulat-töredékekből összeállított és színpadra átdolgozott idegenforgalmi látványosság, amely lehet nagyon szép, jó, magyaros, de nem eredeti népi hagyomány. A faluban pedig e helyett nemzetközi táncok terjednek. Hogy a tájékozatlan, hamis romantika mennyire kompromittálhatja egészséges népi irányzatunkat és mennyire félrevezetheti helyes önismeretünket, annak egyik iskolapéldája a múlt század utolsó évtizedeiben keletkezett „magyar stílus” jelszava az iparművészet terén. Minthogy akkor még a hazai népművészetet alig ismerték, még kevésbé a külföldit, a mozgalom lelkes hívei a népi művészet minden feltalálható termékét ősi, eredeti, ázsiai, sajátosan magvar hagyománynak tartották és hazafiúi felháborodással fogadták a kritikát, az ellentmondást. Hatással volt e mozgalomra a milleniumi hangulat és a fejlődő turánizmus is. Kialakult azután az a tévhit, mintha minden népi alkotásban egységes magyar stílus jelentkeznék. Az akkor nagytekintélyű Huszka József nagy művészi képzelőtehetsége pedig a szűcs- és szűrhímzések motívumaiban ősi, honfoglaláskori, sőt szasszanida-perzsa és délnyugatázsiai többezer éves kapcsolatokat vélt felismerhetőnek. Így lett azután a szűcs- és szűrornamentika az „ősmagyar” művészi stílus rohamosan elterjedt egyetemes alapjává, amit egyaránt alkalmaztak ruhára, bútorra, cseréptárgyakra, sőt épületek díszítéseire is.

Azóta kiderült, hogy általános magyar ornamentika nincs. Minden anyagnak megvan a maga anyagszerű díszítőeleme, amely vidékenkint és korok szerint is változhat. A mai szűcs- és szűrdíszítések pedig csak a múlt századra vezethetők vissza. A XIX. század első évtizedeiből ránk maradt szűrábrázolások ugyanis még vagy dísztelenek vagy természetes virágbokrétaszerű szerény hímeket mutatnak. Ebből alakultak az anyaghoz jobban alkalmazkodó stilizált virágdíszítések. A régebbi századokban nagyrészt el is tiltották a szűr díszítését, mint a parasztság meg nem engedhető fényűzését. A szűr mértéktelen díszítése a Bach-korszakban fejlődött ki hazafias tüntetésként még az úri körökben is. Így a néprajzi szakemberek lesújtó kritikája á romantikus irányzatot szégyenletes bukásban részesítette![51]

Néphagyományaink nem is azért érdemelnek figyelmet, mintha mind ősiek volnának, hanem mivel ma éppen népünket jellemezik. Hiszen valamikor minden hagyományunk újkeletű volt és a ma újak idővel régiekké válhatnak. Népünket úgy kell megismernünk, úgy kell szeretnünk és felkarolnunk, amilyen a valóságban, nem pedig amint a hamis romantika torzító tükrében jelentkezik. Egyébként már Széchenyi is hangsúlyozza, hogy ne annyira a múlton merengjünk, hanem inkább az általunk alakítandó jövőre szegezzük tekintetünket.

A komoly összehasonlító néprajzi tanulmány azonban nemcsak azt mutatja meg, hogy milyen a népünk önmagában, hanem azt is, hogy hagyományaink milyen kapcsolatban vannak más népekével. Mert hiszen természetes, hogy a mi hagyományaink is, mint minden népé, nem a maguk teljességében eredeti alkotásai népünknek, hanem azokba számos idegen elem is beleolvadt. A keletről magunkkal hozott s az itt talált vagy később átvett elemeket ma még nem is tudjuk határozottan elkülöníteni. Mind az előbbiek, mind az utóbbiak egy része Eurázia vagy más, ennél is szélesebb műveltségkör közös sajátja (Viski). Ami egy népre jellegzetes, sokszor inkább az azonos motívumok sajátos feldolgozásában mutatkozik. Így természetes, hogy mi, magyarok a nagy euráziai kultúrközösségben szintén kaptunk is, adtunk is. Amit pedig kaptunk, azt a magunk szellemében dolgoztuk fel. De éppen ennek az élénk kulturális kölcsönhatásnak tulajdonítható, hogy népi műveltségünk az európai műveltségnek magyar változata és nem csupán az őspogány kelet alacsonyszintű kultúrájának Európában idegen, idejétmúlt maradványa.

Természetes azonban, hogy elsősorban az egymással szorosabb kapcsolatban élő népek mutatnak nagyobb hasonlóságot hagyományaik tekintetében is. Ezért a Kárpátok medencéjében, az ezeréves közös hazában velünk élt nemzetiségek, ha meg is tartották eredeti anyanyelvüket, a magyar nép hagyományaiból igen sokat átvettek. Csupán ezek, éppen nyelvi különállásuknál fogva, később jelentek meg náluk, illetve tovább őrizték meg azt, mint a magyarság. „A magyar néphagyományok nemismerése az oka” — mondja Győrffy[52] —, „hogy nemzetiségeink néphagyományaival nem vállaljuk a közösséget, azokban nem ismerjük fel a magyar örökséget, ennélfogva saját nemzeti hagyományaiknak tartjuk azokat.” Így a tüszőt, bocskort, rövidderekú férfiinget, ködmönt stb. a román, rutén, szlovák nép jellegzetes viseletének tartjuk, holott ezeket a ruhadarabokat száz évvel ezelőtt az alföldi és dunántúli köznép is viselte, viszont a románoknak, ruténeknek, szlovákoknak a Kárpátokon túl élő néptestvérei ezeket sohasem viselték és ma sem viselik. A tüszőt, mint a nyíl és dárda elleni védőfegyvert már a honfoglaló magyarság hordta. Az erdélyi románság magyar bocskorban jár és csak Hunyad-Krassó-Szörény megyében viseli az újgöröggel egyező tarajos bocskort, amit a Balkánról hozott magával. Egyébként a „bocskoros nemes” kifejezés is mutatja, hogy ez a lábbeli a magyarság körében szintén nem volt ismeretlen. A szellemi néprajz terén is sok magyar hatás mutatható ki. Főleg a népzene, népdal terén találunk sok kapcsolatot. (V. ö. pl. a szlovák nemzeti ének és a közismert magyar népdal dallamának egyezését.) Természetes, hogy a hosszú történelmi kapcsolatok folytán igen sok közös népmesénk, mondánk, balladánk, népi játékunk, népszokásunk is van.

Helyesen mondja tehát Győrffy, hogy nemzetiségeink néphagyományait éppúgy kell tanulmányoznunk, mint a magunkét. Ki kell mutatnunk náluk azt, ami csak a hazánkban élő nemzetiségeknél található meg, míg a határokon túl élő néptársaiknál hiányzik és így ezek nyilván a magyarsággal való szoros kulturális kapcsolat eredményei. Csak azok tekinthetők e nemzetiségek eredeti sajátjainak, amelyek a Kárpátokon túl élő rokonaiknál is megvannak, a magyarság múltjában viszont nem mutathatók ki.

Ezt a közös hagyománytudatot kell ápolnunk mind a magyarságnál, mind kisebbségeinknél, mivel a közös hagyományok a nyelvi különbségek ellenére is egybefűznek minket. Már pedig a hagyomány sokszor fontosabb, mint az, hogy milyen nyelven fejezzük ki. Ki kell tehát fejlesztenünk a „kárpátmedencei kultúrkör” néprajzi tanulmányozását, amibe az egész történelmi magyar nemzet tartozik jelenlegi és volt kisebbségeivel együtt. Nemzetiségeink népi kultúráját, mint e kultúrközösség változatait tekintsük és ne nézzünk rájuk idegenkedve vagy éppen ellenszenvvel. Így várhatjuk tőlük, hogy nekik sem lesz idegen, ellenszenves a magyar népi hagyomány.

Legfontosabb népi hagyományunk marad természetesen magyar anyanyelvünk, amit szintén tanulmányoznunk, ápolnunk, fejlesztenünk, gyarapítanunk kell. Ehhez tartozik nyelvünk tisztaságának megőrzése is. Nem szabad tehát használatból, divatból kimenni hagynunk, elvesztenünk ennek egyetlen elemét sem, sőt a már veszendőbe menő elemeket fel kell újítanunk. Viszont nem szabad feleslegesen idegen szavakat és szerkezeteket bevinni nyelvünkbe a megfelelő vagy sokszor megfelelőbb magyar helyett.

Csakhogy itt sem szabad ad abszurdum magyarkodnunk és mindent, amire az idegen eredet bélyegét rásütötték, irgalom nélkül törölnünk nyelvünkből. Hiszen, ha ezt valóban radikálisan végrehajtanék, annyi szavunk sem maradna, hogy meg tudnók magunkat értetni egymással. Ez pedig nyilván nem a magyar nyelv ápolása, hanem tönkretevése, használhatatlanná tétele volna. Mert természetes, hogy nyelvünk, mint minden más nyelv és minden egyéb hagyomány magán viseli nagyszámú idegen hatás nyomait, tele van idegenből átvett szavakkal és szerkezetekkel, amelyeknek idegen eredetét sokszor már csak a szakemberek tudják felfedezni. Nyilván képes nyelvünk egyes idegen eredetű elemeket a közhasználat folyamán továbbra is szinte a felismerhetetlenségig feldolgozni. Ezzel pedig nyelvünk gyarapodik, kifejezőképessége fokozódik. Az angol nyelv is annak köszönheti páratlanul gazdag kifejezőképességét, hogy a különböző nyelvekből óriási szókincset gyűjtött össze, amelyben a legkülönbözőbb árnyalatok kifejezésére is megvan valamilyen eredetű szava. És minden nyelv nyilván annál tökéletesebb, minél többféle árnyalatot képes kifejezni.

Tehát a magyar nyelvben sem kell feleslegesnek tartanunk valamely közhasználatúvá lett idegen eredetű szót, ha az valamilyen jelentésárnyalattal vagy csak hangulatelemmel nyelvünk kifejezőképességét gyarapítja. Már pedig két szó jelentése ritkán azonos; legtöbbször van közöttük valami finom jelentésbeli vagy hangulati különbség. És a közhasználatban elterjedt idegen szavak semmivel sem rontják jobban nyelvünket, mint a sokszor förtelmes hangzású, nehézkes, erőltetett új magyar szófaragványok. Így pl. nem sokat javítunk nyelvünkön, ha a könnyed, rövid, internacionális autóbusz vagy garázs helyett géperejű társasbérkocsit, illetve gépkocsiszínt mondunk. Egyes idegen eredetű szavaink sokkal inkább tekinthetők hagyományunkhoz tartozóknak, mint a helyettük ajánlott nyakatekert magyar kifejezések. Viszont természetes, hogy annál nagyobb értéket jelentenek a jólsikerült új magyar szóalkotások, melyek gyorsabban, tartósabban el is terjednek és nyelvünket valóban új értékekkel gyarapítják, kifejezőképességét fokozzák. A torz magyarosítást a nyelv természetes fejlődésének erői úgyis elsöprik, mint elsöpörték a múlt század nyelvtisztogatásának hasonló torzképződményeit is. És magyarságunk nyilván nem attól függ, hogy elfogadunk-e mindenféle torz, elhamarkodott magyarosítási kísérletet, amelyek a mai új nyelvtisztogatási lázban felmerültek.[53]

Népi hagyományaink tanulmányozásával és gyűjtésével azonban sietnünk kell, mert hiszen e hagyományok nagyrésze máris a múlté, megszűnt élő hagyomány lenni. Új, igazi népi hagyomány pedig a modern viszonyok mellett már alig alakulhat ki. Ezt egyrészt meggátolja a ma már mind általánosabb és mind magasabb iskolázás, a nép egyetemének emelkedése a magasabb műveltség felé. Az így terjesztett műveltség pedig, mint említettük, már nem igazi népi, hanem inkább nemzeti, nem a népből kiinduló és általa fenntartott, hanem a megszervezett nemzet vezetőitől egységesen irányított műveltség.

A másik, talán még nagyobb akadálya a népi hagyomány fennmaradásának és újabb hagyományok kialakulásának az ugyancsak a modern viszonyokkal kapcsolatos és mind nagyobb arányú belső vándorlás az országhatárokon belül. Már az a vándorlás is, mely a XVIII. században felkavarta hazánk lakosságát, sok hagyomány gyökerét tépte ki. Utána azonban viszonylagos megállapodás jött létre, és az általános iskolázás nagyfokú hiánya miatt újra kialakultak bizonyos népi hagyományok. Ma azonban a fejlődő kultúrával és iparosodással, valamint a közlekedés javulásával mind kevesebb ama családok száma, amelyek hosszú nemzedékeken át ugyanahhoz a röghöz kötve élik le földi pályafutásukat.

E belső vándorlás méreteiben való hozzávetőleges tájékozódás céljából megvizsgáltam válogatás nélkül vett 345 szegedi főiskolai hallgatónak, valamint elődeiknek születési helyére vonatkozó adatait összesen négy nemzedékre, tehát egy jó évszázadra visszamenően. E főiskolások az egész ország legkülönbözőbb helyeiről származnak (nagyobbrészt természetesen mégis a csonka ország területéről) és képviselve vannak köztük a nemzet legkülönbözőbb társadalmi rétegeinek gyermekei, a napszámosok és kisgazdák fiaitól magasrangú katonatisztek és egyetemi tanárok gyermekeiig. Így tehát vizsgálati anyagom nagy megközelítéssel az országos átlagot mutatja.

Az adatokból kitűnt, hogy már a szülőknek is átlag nagy többsége (63.17%) más községből származik, mint a vizsgált személy. További elődökre visszamenve pedig a születési helyek mindjobban szétszóródnak, úgyhogy egyeseknél a 8 dédszülő már 6, 7 különböző községből származik és a négy nemzedék születése helyei olykor összesen 14 községre oszolnak szét.

És, hogy itt túlnyomórészt nem csupán a szomszédos községekről van szó, mutatja a születési helyeknek megyék szerinti összehasonlítása, amely ugyancsak erős szétszóródást ad. Már a szülőknek is átlagban csaknem fele (43.17%) más megyéből származik. Viszont a külföldről származott elődök száma aránylag csekély, ami arra vall, hogy az utolsó évszázad folyamán már inkább csak nagy belső vándorlás ment végbe.

Ilyen nagy belső népvándorlás természetesen elszaggatja a mindig tájhoz kötött népi hagyományok gyökereit, illetve e hagyományok egyes elemeit szertehurcolja és összekeveri az egész országban. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a táji néphagyományok helyébe fokozatosan általános nemzeti kultúra alakuljon ki hazánkban.

E nemzeti kultúrát azonban főleg azzal tehetjük sajátosan magyarrá, ha abba iparkodunk beleolvasztani népi kultúránk ama értékes elemeit, amelyek egyúttal jellegzetesen magyarok is és máshol nem találhatók meg. Hogy azonban népi hagyományainkból melyek a jellegzetesen magyarok és melyek egyúttal értékesek és fenntartásra, továbbfejlesztésre érdemesek, azt komoly szakemberek megítélésére kell bíznunk, nehogy a lelkes, de hamis romantikától vezetett dilettánsok sokszor nevetségesen magyaroskodó álnépiességébe essünk, amely minden jószándéka ellenére is gyakran többet árt, mint használ.

A hagyománytiszteletet nem szabad odáig fejlesztenünk, hogy az valami fetis, érinthetetlen tabu legyen. Egy hagyomány sem örökkévaló; valamikor nem volt, majd egykor ismét megszűnik. És a hagyományoktól való nagyobbarányú eltérés sem veszedelmes, sőt egyenest szükséges lehet, ha éppen ez menti meg a nemzetet a pusztulástól. Így Szent István korában a pogány hagyományokról a kereszténységre való gyors áttérés, a keresztény európai kultúrához csatlakozás mentette meg nemzetünket a többi pogány nomád rokon népek sorsától. Amellett nem szabad elzárkóznunk a közös haza egyéb népeinek hagyományától, sőt ezen túl az általános európai kultúra elemeitől sem. Mert ne felejtsük el, hogy hivatásunk szerint mi nemcsak magyar nép, hanem egyúttal a Kárpátok medencéjének népe és európai nép is vagyunk és ilyennek kell is maradnunk. Hiszen csupán nyelvünk mutat arra, hogy valaha más volt a múltunk, mint a legtöbb európai népé. Különösen vezető rétegünknek, intelligenciánknak kell európai műveltséggel is rendelkeznie. Hiszen Japán is, amíg hagyományos népi kultúrájában elzárkózva élt, ki volt szolgáltatva a műveltebb európai népek önkényének. Mióta azonban megnyitotta kapuit az európai műveltség előtt, szinte évtizedek alatt félelmetes nagyhatalommá lett.

Ezért nemzeti szempontból meg kell becsülnünk és számon kell tartanunk a magyar szellem magasabbrendű alkotásait, tudományos és művészi termékeit is. Nemcsak a népies lehet igazi, eredeti magyar, és büszkesége nemzetünknek. Amit Bolyai, Liszt, Munkácsy, Petőfi, Eötvös Lóránd és sok más magyar lángelme alkotott, azok nem kisebb dicsőségei a magyar géniusznak, mint egyes, ma talán divatosabb népi hagyományaink.

8. A korszerű magyar nacionalizmus.

Trianoni megcsonkítottságunk nemcsak önmegismerésre adott alkalmat, hanem önfélreismerésre is. A borzalmas, váratlanul jött ütéstől megtorpant nemzet szörnyű sebeinek lázlátomásaitól gyötörve sokféle, fantasztikusan új eszméhez kezdett menekülni. Nem csoda! Hiszen egységes, szép, ezeréves hazánkból annyit sem hagytak meg nekünk, mint amennyit egyedül Romániának adtak belőle. És a régi lakosság kétharmadának elszakításával nemcsak a volt nemzetiségeket kapcsolták el — megkérdezésük nélkül, hanem még a magukat magyar anyanyelvűeknek, magyar népiségűeknek valló honfitársaink egyharmadát is elragadták anyaországuktól.

Az új helyzet nagyon is felkészületlenül ért bennünket. A magyarság másfél évszázados új nemzetfogalma, amelyet az 1868. évi XLIV. t.-c.-ben is lefektetett és amely végeredményben a magábaolvasztásra törekvő francia nemzetfogalom mása volt, most egyszerre megingott, kisebbségszemlélete megzavarodott és még azokban a kérdésekben is, amelyekben eddig többé-kevésbé egységes közvélemény alakult ki, most erősen megoszlottak a felfogások. Most már nem az volt a legégetőbb problémánk, hogy hogyan tudjuk beolvasztani nagyszámú nemzetiségünket, hanem hogy miként sikerül megóvnunk a határokon kívül rekedt magyar néptestvéreinket az idegenekbe való beolvadástól.

Voltak, akik egyszerre a népi, sőt faji nemzetfogalomhoz próbáltak menekülni, hirdetve, hogy a nemzeti hovatartozás alapja az országhatároktól független vérközösség. Ettől remélték az idegen uralom alá jutott magyar kisebbség nemzeti hozzánktartozásának további fenntartását, illetve etnográfiai alapon a trianoni határok revízióját. Míg eddigi közvéleményünk nem akart tudni a nemzetiségek önrendelkezési jogáról, most közöttünk akadtak annak leghangosabb szószólói. A nemzetiségeket egyformáknak, egyenlő jogúaknak tekintették és nem gondoltak arra, hogy az egyes nemzetiségek és azok jogai között lényegbevágó különbségek vannak. Nem vették figyelembe, hogy a nemzetiségi elv elfogadásával nem csak eddigi történelmi múltunkat tagadjuk meg, hanem a régi határok visszaállításának is útját álljuk.

Voltak azután, akik ezeket az eddig tőlünk idegen eszméket nemcsak kifelé, hanem befelé, a csonka haza magyarságára is iparkodtak alkalmazni. A magyarság megerősödését mindenekelőtt vagy kizárólag népi és faji homogén voltának radikális megvalósításától várták, tekintet nélkül arra, hogy hány „igazi” magyar marad ennek eredményeként. Mintha bizony a magyarság történelmének fénykorában vagy akár csak a honfoglaláskor is népileg, fajilag teljesen homogén lett volna, avagy Európa mai nemzeteinek nagysága homogén voltukkal arányos volna. Hiszen még a németség is, ahonnan ezeket az eszméket átvették, bevallottan magában hordozza az összes európai fajok elemeit és népileg szintén felismerhetők benne a sokféle beolvadt etnikum elemei. A nagy német hadvezérek között is sok szláv név van, mint Tirpitz, Brauchitsch, Bülow, Lützow, sőt a nemzeti szocializmus 1923-i vértanúinak müncheni emléktábláján a 16 név között egy francia (Laforce), egy olasz (Casella) és egy lengyel (Stransky) is olvasható.[54] De még Rómából sem lett volna világhatalom, ha oly sokféle népet nem olvasztott volna magába.

A nagy népi, faji tisztogatásban sokan valóságos divatba hozták a mások családfáiban való turkálást és egy-egy idegen névre akadva szinte kéjelegve jelentették ki, hogy ez sem magyar, az sem magyar. Mindenkiben idegen vér cseppjei után szimatoltak, aminek alapján igaz magyarságát megtagadni, vagy legalábbis kétségbevonni lehet. Mintha csak a magyarság szempontjából legérdemesebb, leghazafiasabb vagy egyedül üdvözítő cselekedet az volna, ha minél többeket sikerül kirekeszteni az amúgyis megfogyatkozott magyarságból. Hogy azután a végül így megmaradt „fajmagyarokból” — ha a valóban következetes tisztogatás után egyáltalán marad ilyen — hogy kell majd a szebb, dicsőbb, boldogabb magyar jövőt kiépíteni és hogyan lehet az ezeréves magyar határokat ismét visszaállítani, arról bölcsen hallgattak, mintha talán ez egész lényegtelen kérdés volna. Illetve, ami ötletek ez irányban felmerültek, azok általában zavarosak, következetlenek.

A magyarság egy jelentékeny csoportja az ázsiai turanizmusba menekült. Durcásan szakítani akart az európai közösséggel és testvéri szeretettel borult Ázsia keblére, fajtestvérnek tartván úgyszólván minden ázsiai népet. Mintha bizony a sok mongol, hindu, maláj stb. törzsnek legfőbb gondja az volna, hogy a magyar igazság védelmére siessen. És mintha csak az lehetne igazi, jó magyar, aki mongolfolttal született.

Még ha igaz volna is a turáni mítosz, ugyan mit várhatunk Ázsiától? Hiszen a legtöbb ázsiai nép a kultúra oly alacsony fokán áll, és annyira nélkülözi a politikai függetlenséget, hogy előbb őket kellene felszabadítanunk, felemelnünk, mielőtt tőlük bármit várhatunk. Az egyetlen komoly ázsiai nagyhatalom, Japán pedig a világ túlsó végéről legjobb akarata mellett sem tudna nekünk számottevő reális támogatást nyújtani. A törökök a mienkhez hasonló, levert állapotból most éppen ázsiai voltukból való kivetkőzés és az európai kultúrához közeledés útján akarnak felemelkedni. A finnek és észtek pedig, e művelt nyelvrokonaink kétségbeesetten tiltakoznak minden turánizmus ellen, minthogy ez ázsiaiakká degradálná őket, holott ők büszkék európai voltukra, európai kultúrájukra és tudni sem akarnak ázsiai eredetükről. Sőt a finnek Angliában egyenest propagandaelőadásokat tartottak ama vélemény megdöntésére, mintha ők mongolok volnának.[55] Hasznot tehát semmit, de kárt annál inkább jelenthet nekünk ázsiai voltunkkal való kérkedés, ami egyébként, ha nem is merő tévedés, legalábbis erősen vitatható.[56] Hogy mindezekben a törekvésekben a nép, faj, nyelv és nemzet mily zavaros összevegyítése, az igazságnak, a komoly megismerésnek és a realitásnak mily nagyfokú hiánya leledzik, azt az eddigiek után talán felesleges is tovább fejtegetnem. Makacs hívei azonban minden bírálat, ellentmondás elöl a hazafiság szentélyébe menekülnek, mely az ókori templomokhoz hasonlóan egyaránt megvéd rajtakapott bűnöst és ártatlant. Komoly érvek helyett argumentum ad hominem-mel élve ellenfelük hazafiságát veszik célba, kétségbevonják magyarságát, idegen vért szimatolnak benne. Erkölcsi álpátosszal nemzetellenes bűnnek nyilvánítanak minden kételkedést. És hát ki merné ma védelmébe venni a nemzetelleni bűnt? Így keltenek e sokszor jószándékú és jóhiszemű, de elvakult fanatikusok halálos ellenségeskedést magyar és magyar között, mikor nagyobb összefogásra volna szükségünk, mint bármikor.

Amellett e fajmagyarkodó törekvések az asszimilálódás elősegítése vagy megerősítése helyett — ami tagadhatatlanul érdekünk volna most is — éppen a disszimilálódást szolgálják. Ennek arányát mutatja többek között a már magyarosított neveknek mind gyakoribb visszaidegenítése, amely, sajnos, nem csupán az egyébként közömbös név megváltoztatását jelenti, hanem tüntető szakítást lélekben is a magyar közösséggel. Vajon oly erősek vagyunk-e, hogy ezek felett „hadd hulljon a férgese” jelszóval napirendre térhetünk? Hiszen Széchenyi szerint oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene bocsátanunk.

De éppígy óvakodnunk kell ama hamis romantikától is, mely a múlt század magyarságához hasonlóan bizonyos külsőségektől, egyes népi hagyományainknak, magyaros viseletnek, táncnak, dalnak, zenének és népi szokásoknak elterjedésétől várja elsősorban a jobb magyar jövőt. Mindezek kétségtelenül szépek, helyesek, sőt fontosak is, de önmagukban csupán könnyen fel vehető vagy letehető külsőségek, amelyek vajmi keveset érnek jövőnk szempontjából, ha nem a sokkal fontosabb belső, szellemi átalakulás velejárói. Győrffy, akit valóban nem lehet a néphagyományok ellenségének mondani, szintén hangsúlyozza, hogy „nem a magyar ruha teszi a magyar embert! Magyar lélek nélkül a magyar ruha csak magyarkodást jelent, amire nincs semmi szükségünk”.[57]

Nemzeti megerősödésünk első követelménye kétségtelenül a csonka haza minél teljesebb kiegészítése az ezeréves határok felé. Ezt azonban nem népi vagy faji alapon kell visszakövetelnünk, hanem ama sokkal kétségtelenebb, egyszerűbb, természetnyújtotta érveléssel, hogy ez a terület 1000 éven át elismerten a mi jogos tulajdonunk volt, hogy a Kárpát-medence a természettől is egységbe tartozik, bárkik lakják annak egyes részeit és hogy e terület állami egységét valamennyi ott lakó nép józanul felfogott közös érdeke, a közjó, sőt Európa érdeke is megkívánja. Szétszakítása természetellenes és történelemellenes, minden lakójának csak kárára van. De nem is lehetséges itt etnográfiai határokat megvonni a nagy keveredés miatt.

A népi és faji elv ellen pedig éppen nekünk kell a leghevesebben tiltakoznunk, nem csupán azért, mert elméletileg tévesek, hanem azért is, mert ránk nézve ezek halálos mérget tartalmaznak. Hiszen ezeket más népek is csak addig hangoztatják, amíg önérdekükben hasznosnak mutatkozik, aztán tudni sem akarnak róluk, mint éppen az utódállamok példája is mutatta.

Az utóbbi évek folyamán jelentékeny részeket szereztünk vissza az elszakított területekből, de nem jutottunk volna idáig sem a népi elv alapján. És a közelmúlt események bizonyára meggyőzték volt kisebbségeink józan elemeit is arról, hogy a Kárpát-medence kis népeinek nem az egymás közötti marakodás szolgál javukra, hanem érdekeiknek minél szorosabb egybehangolása az esetlegesről, a lényegtelenről való lemondás árán is a valóban lényeges létkérdések érdekében. Mert régi igazság, hogy a veszekedésből mindig a kívülállók húzzák a legtöbb hasznot.

A visszatért területekkel azonban ismét lényegesen megszaporodtak nemzetiségeink, így újra a nemzetiségi kérdés vált centrális problémánkká, amelynek sikeres megoldásával állunk vagy bukunk újra. E célból ismét ki kell fejlesztenünk a régi, hagyományos, magyar, és Európa e részén egyedül helyes nemzetfogalmat, mely a régi una eademque nobilitas mintájára az una eademque hungaritas közösségében tudja összefogni a közös haza összes népeit. Ennek az egyedül helyes magyar-szemléletnek hirdetői Széchenyi, Deák, Eötvös éppúgy, mint újabban Szekfű vagy Teleki és sokan mások.

A nemzetiségi kérdés nem egyszerűen közigazgatási vagy rendészeti kérdés, amelyet néhány csendőrrel el lehet intézni, mint a múltban egyesek gondolták. Ez elsősorban a megfelelő szellem, lelkület kialakításának ügye, tehát a helyes nevelés, vezetés kérdése, mint tragikus sorsú nagy miniszterelnökünk helyesen látta. E helyes nemzetvezetést nem szabad fantasztikus képzelődésekre vagy hamis romantikára építenünk, amire korunk ismét különösen hajlamos, hanem mindkét lábunkkal a valóság talaján állva kell szembe néznünk a tényekkel, az igazsággal. Mert minket valóban csak az igazság menthet meg, nem pedig a tetszetős, romantikus ámítások. Ezért a nemzet vezetésére nem azok hivatottak, akik primadonnák módjára csak a tömeg tetszését keresik, olcsó tapsaira pályáznak, kölcsönösen félrevezetve egymást, hanem akik tiszta kritikai látással, elfogulatlan, józan mérlegeléssel tudják felismerni és megalkuvás nélküli következetességgel, férfias bátorsággal merik vallani az esetleg kellemetlen, népszerűtlen igazságokat is.

A nemzetiségi kérdést nem lehet, mint a múltban próbáltuk, az agyonhallgatás struccpolitikájával megoldani. Ellenkezőleg, minél többet kell vele nyíltan foglalkoznunk. Elsősorban vezető rétegünket kell e kérdésben helyesen tájékoztatnunk, tehát főleg a középiskolákban és a felsőbb oktatásban kell e problémákat behatóan fejtegetnünk. De foglalkoztatnunk kell vele a széles néptömegeket is mind a magyarság, mind a nemzetiségek részéről. Így alakulhat ki a kölcsönös kibeszélések során nyílt, őszinte közös vélemény a titkolt ellenszenv és aknamunka helyett. Amint Dáriust pohárnoka mindennap ezzel köszöntötte: Király, emlékezzél meg a görögökről!, éppígy a mi mindennapi köszöntésünk is ez legyen: magyar, emlékezzél meg a nemzetiségi kérdésről!

A nemzetiségek nyilván nem lehetnek idegen testek a hazában és nem lehetnek függvényei idegen államoknak. Ez ellenkeznék kölcsönös érdekünkkel, közös jólétünkkel, de ellenkeznék egész Európa nyugalmával, békéjével is. Ámde a nemzetiségeknek a magyarsággal való szerves egyesülése mindkét részről hátsó gondolattól mentes, őszinte jószándékot, megértést, sőt lemondást is igényel.

A magyarság bele kell, hogy tudjon illeszkedni a kisebbségi gondolkodásba, amit egyébként nagy részünk már 20 év keserves tapasztalatai árán is megtanult. Meg kell értenünk, hogy a kisebbségek is vágyódnak igazi otthon, igazi haza után azon a földön, ahová őket a Gondviselés helyezte. Otthon, hazájukban pedig csak úgy érzik magukat, ha szabadon élhetnek anyanyelvükkel és ősi hagyományaikkal. Lojálisan el kell ismernünk, hogy amikor őket a közös hazába befogadtuk, ennek nem volt feltétele anyanyelvükről és népi hagyományaikról való lemondás. Nem szabad tehát ezeket ellenszenvvel vagy gúnyosan lenézni és nem szabad nemzetietlen magatartást látnunk abban, ha azokat egyesek a magyarság köréből is elsajátítják. Tanuljunk meg lehetőleg mi is az ő anyanyelvükön beszélni, annál inkább elvárhatjuk tőlük is a magyar beszédet. A magyarság számbeli fölénye mellett még oly óriási gazdasági és kulturális fölényben is van e hazában, hogy nem kell féltenie ezeréves hegemóniáját az ilyesféle engedményektől, kölcsönös figyelmességtől, előzékenységtől. Kövessük azt a nagyvonalú politikát, amely bölcs nyugalommal túlteszi magát a külsőségeken, a járulékos dolgokon, hogy annál inkább biztosíthassa a lényeget.

Ki kell irtanunk a magunk körében is azt a korlátolt felfogást, mintha az idegen származásúak nem lehetnének jó magyar hazafiak. Hiszen ennek ellenkezője a múltban már számtalanszor bebizonyult. Ha azonban sokat kételkedünk bennük, valósággal beléjük szuggeráljuk az elidegenedést, disszimilációra visszük azokat is, kik eddig el sem tudták volna képzelni, hogy mások lehetnek, mint magyarok. Ellenkezőleg, valósággal bele kell szuggerálnunk idegen származású honfitársainkba is a magyar hazafiságot, míg azt maguk is magátólértetődőnek találják.

Másrészt a nemzetiségeknek is el kell ismerniök, hogy ha az 1000 éves birtoklás sem biztosít megdönthetetlen tulajdonjogot, akkor a tulajdonjog fogalma minden értelmét és értékét elveszti és semmiféle háborítatlan, nyugodt birtoklás sem lehetséges. Be kell látniok, hogy a Kárpátok-medencéjében különösképpen nem alkalmazható a népek önrendelkezési jogának elve. Ez a terület csak egyben, együttesen birtokolható egy államként az itt lakó összes népek közös érdekében. El kell azt is fogadniok, hogy a magyarságot ez államban történeti múltját, számbeli, gazdasági és kulturális fölényét tekintve vezetőszerep illeti meg. Be kell vallaniok, hogy amikor a magyarság őket a közös hazába fogadta, ennek magátólértetődő, legfőbb előfeltétele volt a lojális magatartás e hazával szemben. Enélkül bizonyára minden igaz magyar lángpallossal állotta volna útjokat a határokon és kellett volna, hogy útjokat állják elsősorban a betelepítő királyaink, kik külön, ünnepélyes, királyi esküt tettek az ország területi épségének megvédésére, sőt az elvesztett részek visszaszerzésére is. Olyan vendégeket senkinek sem volt joga e hazába befogadni, akik idővel kitúrják a házigazdát sajátjából. Ha nemzetiségeink mindezt őszintén, hátsó gondolatok nélkül elfogadják, éppúgy biztosítható a teljes nemzetiségi béke e hazában, mint az zavartalanul fennállott a XVIII. század végéig is.

Igaza van azonban a nagy Széchenyinek abban is, hogy az új magyar szemléletet hiába próbáljuk terjeszteni addig, amíg megfelelő gazdasági és szociális intézkedésekkel a széles néprétegek jólétét, emberhez méltó életét nem biztosítottuk kellően. Meg kell szüntetnünk a hazánkban még mindig kirívóan nagy vagyoni és társadalmi különbségeket, az anakronisztikus és ma már minden más művelt államban divatját múlta osztálygőgöt, ki kell irtanunk a bürokráciát, a basa-szellemet, mely az államot ellenségként tűnteti fel a nép szemében. Röviden, minél teljesebb mértékben meg kell valósítanunk a szociális igazságosságot és az emberi méltóság általános megbecsülését. Ezek minden egyéb propagandánál hatásosabban kötik véreinket és a kisebbségeket egyaránt e hazához, abból nem kívánkoznak eltávozni, tőle elszakadni, ha a nagyvilágon e kívül máshol nem találnak ily meleg, békés, családias otthont.

Végül pedig minden eszközzel elő kell mozdítanunk a magyarságnak és főleg éppen a magyar népnek ma már végzetesen csökkenő szaporodását, fejleszteni kell a családvédelmet, támogatni a sokgyermekes családokat. Hiszen a nemzet a nemzedékek sorában él és csak addig él, amíg egészségesen szaporodik. Ezért mindenki annál nagyobb jót tesz nemzetének, minél több és minél értékesebb gyermeket nevel a hazának. Ezt az áldozatot viszont a hazának is a legmesszebbmenően kell méltányolnia és támogatnia.

Mindezekhez szükséges azonban az áldozatkész, erőslelkű, katonás, sőt hősies szellem kialakítása, amely ellenkezik a kényelmes, elpuhult élettel, a mohó, önző élvezetvággyal, a nemzetek romlásának legfőbb okaival. Az általános emberi értékek megbecsülése és az örök erkölcsi elvek elismerése nélkül minden nacionalizmus üres, ingatag.

A nacionalizmus és a nemzetiségi kérdés azonban nemcsak magyar ügy, hanem európai, sőt világprobléma. Ezért szilárd, végérvényes megoldása is csak egyetemesen remélhető. A magyarság éppen sajátos helyzeténél fogva példát adhat a helyes megoldásra. Ez lehet most a magyarság egyik legszebb hivatása.

[48] Annál sajnálatosabb azonban, hogy úri hölgyeink nagy része a városban szívesen viseli ugyan a népies ruhát, de nyaraláskor falura kerülve nadrágban, sortban és egyéb, ugyancsak nem népies öltözetben díszeleg a falu népe előtt

[49] V. ö. Győrffy István cikkét a Magyarság néprajza I. kötetben.

[50] V. ö. Viski cikkét Szekfű: Mi a magyar? c. munkában. 360. l.

[51] V. Ö. Győrffy: A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Budapest, 1939. 34. k. l., továbbá Viski cikkét a Magyarság néprajza II. kötetében.

[52] Győrffy: A néphagyomány és a nemzeti művelődés. 58. k. l.

[53] V. ö. Zolnai: A műkedvelő Purista lelki alkata. Szellem és élet, 1940. 3. sz.

[54] Idézve Zolnay: I. m. 123. l.

[55] V. ö. Szekfű: Három nemzedék és ami utána következik. Kir. Magy. Egyet. Nyomda, Budapest, 1935. 486. l.

[56] 1925-ben Párizsban egy francia társaság előtt egy honfitársam a magyarság megismertetése és nyilván jószándékú nemzeti propaganda céljából azt kezdte fejtegetni, hogy mi, magyarok a hunok leszármazottai vagyunk. Ennek hallatára a szörnyűködés moraja zúgott végig a társaságon, mert hiszen a franciák alig tudnak borzalmasabb, barbárabb emberfajtát elképzelni, mint éppen a hunokat, kik olyasféleképpen élnek az ő tudatukban, mint nekünk a „kutyafejű tatárok”. Szinte iszonyodva kezdtek húzódozni tőlünk, míg meg nem magyaráztam, hogy ez nálunk csak monda, amelynek valószínűleg nincs sok történeti alapja.

[57] Győrffy: I. m. 42. l.

Nyomtatható változat