4. Küzdelmeink a nemzeti nyelv körül.

A középkorban a magyarság sem tekintett nemzeti féltékenységgel nyelvére. Védte hazáját, védte jogait, kiváltságait, nyelvét azonban elhanyagolta, mondhatjuk, nem törődött vele. Az állam hivatalos nyelve, sőt a vezető osztálynak, a nemességnek csaknem társalgási nyelve is a latin volt. Hogy ezenkívül még ki milyen nyelven beszélt, azt az una eademque nobilitas nem tartotta fontosnak. A magyar nemesség, tehát a szorosabb értelemben vett magyar nemzet kétnyelvű volt és két nyelve közül fontosabb volt a latin. Ezen a nyelven folytak tanácskozásai, ezen a nyelven szerkesztették az összes hivatalos iratokat, a törvényeket, az okleveleket, a szerződéseket. Latinul írták valamennyi középkori krónikánkat is, amint latin volt úgyszólván egész középkori irodalmunk. Ami magyarnyelvű emlék e korból fennmaradt, csekély jelentőségű és nagyobbrészt a nép számára gyakorlati szempontból latinról mintázott vallásos szöveg. Történelmünk fénykorában, Mátyás alatt pedig az akkor kibontakozó humanizmus szellemében nálunk is a középkori latinságot a klasszikus latin nyelv kezdte felváltani. De magyarnyelvű könyv bizonyára egy sem volt a nagy király európai hírűt hatalmas könyvtárában, a Corvinában. Hiszen ekkor latin volt az élők és holtak nyelve szinte egész Európában.

Az újkor elején már jelentékenyen fellendül a magyarnyelvű irodalom is, de egyelőre szintén inkább csak gyakorlati szempontból, nem pedig nemzeti jellege miatt. Egyrészt a hitújítás tette szükségessé, hogy a nép nyelvével is jobban foglalkozzanak. Másrészt főleg kulturális szempontból, a magyarság általános műveltségének emelése érdekében írtak egyesek magyarnyelvű munkákat is. Megjelennek a magyarnyelvű tankönyvek és tudományos munkák, amint általában Európa-szerte e korban nagyobb figyelem irányul az anyanyelvi oktatásra. De magyarnyelvű szépirodalmunk is kezd fellendülni. Mindezt nagyban elősegítette a nálunk is hamarosan elterjedt könyvnyomtatás. A nagyobb jelentőségű munkák azonban még jóidéig latinul jelentek meg.

A magyar nyelv népi, nemzeti jellege, nemzetfenntartó jelentősége csak a XVIII. századtól kezdve terjed el a köztudatban, ekkor keletkezik rajongó lelkesedés a nyelvért és rendszeres munka annak fejlesztéséért. Lelkes íróink most már pusztán hazafiságból is tollat ragadnak és adnak szót magyar nyelven sokszor még nemzetközi eszmeáramlatoknak. Hiszen ekkor a nyugati államokban már mindenfelé az anyanyelv veszi át az uralkodó szerepet.

Az első lökés ezirányban nálunk Bécsből, az ottani magyar testőrök ú. n. franciás iskolájából, annak vezérétől, Bessenyei Györgytől indul ki. Ő a magyarság általános szellemi színvonalának és nemzeti öntudatának emeléséhez elsősorban a magyar nyelv kiművelését sürgeti. „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” — mondja.[35] A XVIII. század második felétől kezdve jó félszázadon át úgyszólván minden szellemi erőnket a nyelv körül koncentráltuk.[36]

E munka eleinte szervezetlenül, több irányban megoszoltan indult. Nálunk e téren is hiányzott az udvarnak az a központi irányító szerepe, amely a nyugati nemzetek nyelvének fejlődését nemzeti uralkodóik alatt oly hatásosan elősegítette. Árván, magunkra hagyatva, sőt az idegen szellemű udvarnak éppen ellenkező törekvéseivel állandóan küszködve kellett a harcot nyelvünkért megvívnunk.

E nemzetellenes nyomás a legkíméletlenebb formában II. Józsefnél nyilvánult meg, aki 1784-ben elrendelte, hogy a központi hatóságoknál azonnal, a vármegyéknél és városoknál egy év alatt, a világi és egyházi törvényszékeknél pedig három év alatt német legyen a hivatalos nyelv. E nyelv ismeretét feltétellé tette a hivatalnoki állások elnyerésénél, a középiskolákba való felvételnél, valamint az országgyűlési követté választásnál.

A császárnak e germanizáló rendelete, amivel a közigazgatás és a közoktatás nyelvévé a németet szándékozott tenni, közvetlenül nem a magyarság elnémetesítésére irányult. Hisz a felvilágosodás egyes magyar hívei (pl. Pálóczi Horváth Ádám) is helyeselték. E rendelet tulajdonképpen szerves kiegészítő része volt nagyobbszabású tervének, amellyel a fölvilágosodás abszolutizmusának szellemében birodalmának egységesítését egyszerűbb igazgatását akarta elérni és ezzel alattvalóinak jólétet előmozdítani. Hogy melyik legyen a birodalom egységes nyelve, az az uralkodónak önmagában véve lényegtelen volt és megválasztásánál nem annyira a nemzeti szempontok vezették, mint inkább gyakorlati érdek. Nálunk ekkor még a latin volt a hivatalos nyelv, ezt azonban ezidőben Európában csaknem mindenütt már a nemzeti nyelvek váltották fel. A latin nem volt nálunk egy népnek sem az anyanyelve és a lakosság túlnyomó része nem is értette azt. A magyart szintén az egész monarchia lakosságának csak kisebb része értette, amellett e nyelvet még nem tekintette II. József sem eléggé kiműveltnek. Így esett azután választása a német nyelvre, amelyet alattvalói közül legtöbben értettek és amely a monarchia többi országainak már államnyelve volt.

A császár szemében tehát e rendeletnél csak az állam érdeke szerepelt, ő még nem vette észre, amint kortársainak legnagyobb része sem, hogy a nyelv és a nemzetiség mily szoros összefüggésben vannak egymással: Az ő racionalizmusának nem volt érzéke az ilyesféle, inkább csak érzelmi szempontok iránt, ha azok összeütköztek olyan érdekekkel, amelyeket alattvalói számára helyesnek tartott. Tehát nem a németség javára vagy a magyarság kárára akarta a germanizálást, hanem mindkettő, illetve egész birodalma érdekében. Hogy nem volt tudatos germanizáló törekvése, mutatja az is, hogy ellene éppen a szászok zúgolódtak legjobban, minthogy a németesítő rendelet mellett szász kiváltságaiktól megfosztotta őket a császár.

A nemzeti nyelv iránti érzéketlenség a császárnál annál inkább érthető, mert hiszen ekkor még a magyar nemesség nagy részénél is a rendi érdekek előbbrevalók voltak a nemzeti nyelv érdekénél. Ezt mutatja az is, hogy a nyelvrendeletnél sokkal zajosabb felháborodást váltottak ki a nemesség körében azok a rendeletek, melyek a rendi kiváltságokat veszélyeztették.

E kor kiváltságos osztályának hangulatát leplezetlenül jellemzi Decsy Sámuel Pannóniai Fenikszében (1790), amikor aggódva említi, hogy „a nemzetnek anyai nyelvéhez való mostani forró buzgóságában” nemigen lehet bízni, mert „nem nemzeti nyelvünkhöz való igazi hajlandóságunk, hanem nemesi kiváltságainknak elvesztésétől való igazi félelmünk indította bennünk ezt a forróságot és mihelyt amazokat erős fundamentumra állíthatjuk, mindjárt el fogunk nyelvünkről feledkezni”. Egyébként sokan voltak, akik az alkotmány féltéséből ragaszkodtak a latin nyelvhez, mivelhogy csak ez zárhatja ki a népet az alkotmányból. Cziráky Antal gróf még 1832-ben is felkiáltott, hogy vége a magyar alkotmánynak, ha a törvények szövege magyar lesz.[37]

A magyar nyelv erőteljesebb felkarolására irányuló törekvést azonban megállítani már nem lehetett. II. József germanizáló rendeletei is reakcióként csak fokozták a nemzeti nyelv iránti érdeklődést. Az 1790-i országgyűlés elrendeli a magyar nyelvnek kötelező tanítását minden iskolában és megindul a küzdelem a magyar nyelvnek hivatalos állami nyelvvé tétele érdekében. Ettől kezdve a nyelvkérdés az országgyűlési viták középpontjába került. Sarkalták a magyar hazafiakat a herderi jóslat rémképei is és a nemzethaláltól való menekvést szinte tisztán nyelvkérdésnek látták.

Valóban megható olvasnunk azt a sokszor gyermekies, naiv rajongást, amely e kor íróit az édes, szegény magyar nyelv iránt eltöltötte, ama nyelv iránt, amely a nemzetnek a török ellen folytatott másfél évszázados élethalál-harca folyamán fejlődésében úgy visszamaradt, elterjedtségében annyira visszaesett. „Magyar nyelv! édes nemzetemnek nyelve! teáltalad szólaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először az én füleimbe az édesanyai nevezet, te reszkettetted meg a levegőeget, melyet legelőször szíttam, az én bölcsöm körül, s te töltötted be azt az én nevelőimnek, az én hazámfiainak, az engemet szeretőknek nyájaskodásaival, teáltalad kérte az én csecsemőszám a legelső magyar eledelt, a te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesleni az én gyermeki elmémnek első ideái, mint a született hajnalnak apró sugarai, mikor a világosság lenni kezd.” — kiált fel Csokonai. A magyar nyelv lelkes harcosai a nemzet sorsát a nyelv sorsával, a hazaszeretetet pedig a nyelv szeretetével azonosítják. A hazát szeretni annyi, mint a hazai nyelvet szeretni! — mondja az 1827. április 17-i felirat. Oda a faj — kiált fel Gáti István naivul azonosítva a fajt, nemzetiséget és nyelvet —, ha a nyelv elenyészett. A zsidó is, a cigány is csak addig az, amíg zsidóul vagy cigányul beszél. Ha az idegen, bármely fajú is, nyelvünket megtanulja, már magyarrá válik.[38]

Míg politikusaink, államférfiaink a magyar nyelvnek a közoktatás és az állami élet hivatalos nyelvévé tételéért küzdöttek, addig tudósaink, íróink, költőink hatalmas serege, mint Kazinczy, Révai, Kölcsei, Kisfaludy, Vörösmarty és sokan mások a nyelv kiművelésén fáradoztak. Megindult a nyelvújítás sokszor heves viták közepette. Majd Széchenyi István nemes gesztusával megalakult a Magyar Tudományos Akadémia a magyar nyelv művelése céljából.

Ez évtizedes küzdelmek folyamán a magyar nyelv hatalmas lépésekkel fejlődött, csiszolódott és valóban feleslegessé tette a latint. Majd az 1836. évi III. törvénycikkel a nemzet elérte azt, hogy a törvényeket ezentúl magyar és latin nyelven szerkesszék, a két szöveg közül pedig kétség esetén a magyar a döntő. Végül az 1844. évi II. t.-c. a törvényhozás és a közoktatás nyelvévé a magyart tette. De ez egyelőre csak a Corpus Iurisban volt meg, megvalósítása, főleg a közoktatás terén elmaradt.

A magyar nyelvnek államnyelvvé tétele az e korban még rendi Magyarországon elsősorban a szorosabb értelemben vett nemzetet, a rendeket érintette, nem pedig az alkotmányon nagyobbrészt még kívül álló nemzetiségeket. Nem tagadható azonban, hogy e nyelvküzdelmek folyamán a magyarságnak titkos vágya egyúttal a nyelvhatárnak az államhatárig terjesztése is volt. Hiszen ez a boldogabb Nyugaton a legtöbb helyen már csaknem megvalósult, amit a Nyugat védelmében elvérzett magyarság nem kis irigységgel szemlélt. Nálunk azonban ez ekkor, a nemzetiségi eszme felébredése után már nagy nehézségekkel járt. A török után betódult nagyszámú idegen nép még alig élt együtt a magyarsággal, nem érzett vele szorosabb közösséget. A magyarság öntudatosulását pedig nyomon követte a haza egyéb nemzetiségeinek hasonló mozgalma, amelyet a bécsi kormány nemhogy csillapított volna, hanem egyenest szított a magyar követelések ellensúlyozására. E nemzetiségek féltékenyen nézték a magyar nyelv fokozatos érvényesülését és ez reakcióként csak siettette saját öntudatosulásukat. Amikor tehát a magyarság a latin államnyelvet, mint elavultat eltörölni igyekezett, a magyar mellett egyszerre egy sereg más nyelv is jelentkezett helyébe, mint a német, a horvát, a szerb, az oláh, a rutén, a tót.

Igaz, hogy e kisebbségek nyelve a német kivételével ekkor még úgyszólván az ABC nehézségeinél tartott és a különböző dialektusok között még csak kialakulóban volt valamelyes irodalmi nyelv. De az ebből fakadó kisebbértékűség érzelmét csak fokozott irigységgel és féltékenységgel kompenzálták. Amint pedig a magyar nyelv államnyelvvé lett, ugyanezt a jogot követelték saját nyelvük számára is, amit viszont a magyarság nem talált teljesíthetőnek. E nyelvkérdés gyújtotta lángra nálunk a nemzetiségi ellentéteket és maradt mindvégig a nemzetiségi kérdés középpontja.

5. Nemzetiségi küzdelmeink kialakulása.

Nemzetiségi kérdésről szorosabb értelemben véve alig kétszáz éve beszélhetünk. Hiszen — mint ismételten rámutattunk — csak a XVIII. század folyamán alakult ki a népiség eszméje és vele a nemzetiségi kérdés. Természetesen ezt megelőzőleg már voltak hazánkban is különféle népi elemek, de ezeknél nem nyilvánult meg semmiféle külön politikai törekvés, amint a magyarság som tett velük semmiféle politikai megkülönböztetést. A magyarországi nemzetiségek 1000 éves elnyomatásáról szóló vád tehát, amelyet az utóbbi évtizedekben oly sokszor vetettek szemünkre, már azért sem igaz, mert nemzetiségek az utolsó két évszázadot kivéve egyszerűen nem is voltak.

Ugyanígy nem lehetett szó, legalábbis a XVIII. századig, erőszakos asszimilálásról sem. A magyarság mindenesetre, mint minden nép, már a középkorban is rengeteg idegen elemet asszimilált. Asszimiláltuk a kabarokat, a kunokat, jászokat, besenyőket, valamint a Kárpátok medencéjében talált szlávokat, németeket és sok egyéb népet, mindez azonban öntudatlan asszimilálódás volt. Hiszen a magyarság a középkorban még a maga nyelvével sem sokat törődött, annál kevésbé azzal, hogy mások átvegyék a magyar nyelvet. Aki magasabb hivatalra törekedett, annak nem a magyar, hanem a latin nyelvre volt szüksége.

A magyarság az országba beköltöző más népek elől nem zárkózott el. Testvérekként fogadta a betelepedőket, nem űzte ki őket, nem fosztotta meg vagyonuktól vagy egyéb jogaiktól, sőt királyaink különleges kiváltságokat, önkormányzatot is adtak nekik, amellyel népi fennállásukat biztosíthatták. Nyilván ezek a kiváltságok tartották fenn pl. az erdélyi szászok külön népiségét is 700 évén át.

A magyar középkor szintén bővelkedik belső küzdelmekben, pártütésekben, trónkövetelésekben, testvérharcokban, forradalmi mozgalmakban, de az itt már hazát nyert népekkel való küzdelemre alig találunk példát. E korban hazánk a kisebbségeknek valóságos Eldorádója volt. Pedig másutt már a középkorban is előfordultak a kisebbségekkel szemben elkövetett véres kegyetlenkedések, brutális népirtások, mint pl. a német-porosz, majd a lengyel-német-cseh küzdelmekben.[39]

Az Árpád-házból való „nemzeti” királyaink valóban megfogadták első szent királyunknak az idegenek szíves fogadására vonatkozó intelmét. Sokszor talán saját dinasztikus érdekükben is kedveztek nekik, hogy szükség esetén bennük találhassanak támogatást a rakoncátlankodó magyar oligarchákkal szemben. De a magyar nemzet sem ellenszenvezett velük csupán idegen eredetük miatt. Az országban állandó hazát nyert kisebbségeket nem is tekintette idegeneknek és ha voltak is törvényeink az idegenek ellen, ezek nem a véglegesen betelepedett népi, nyelvi kisebbségekre, hanem csupán a gyors meggazdagodásért, az ország kifosztásáért ideiglenesen megszálló, jött-ment külföldiekre vonatkoztak. Ugyanígy nem a hazai kisebbségek ellen irányult a magyar főurakat háttérbe szorító idegen tanácsosok és a magyarsággal semmi közösséget nem érző idegen udvari klikkek elleni tiltakozás.

Sőt még a Habsburgok korában kezdődő idegengyűlölet is csupán az idegen uralom, annak idegen szellemű tanácsosai és az idegen katonák garázdálkodásai ellen irányult, nem pedig a hazai kisebbségek ellen. Hiszen az utóbbiak nagy része a magyarsággal vállvetve küzdött az idegen uralom ellen. Általában egész a népi eszme elterjedéséig nemcsak a magyarság volt nagylelkű a kisebbségek iránt, hanem ezek szintén a legteljesebb lojalitással viseltettek a magyarsággal szemben, sokszor még a külföldi néptestvéreik elleni harcokban is. Elszakadási kísérlet sohasem merült fel náluk, holott egyes magyar oligarchák bizony nem egyszer felajánlották az országot vagy annak egy részét egyéni érdekükből idegen uralkodóknak. Tehát a kiszakadásra való törekvések is ekkor nem népi alapon, hanem a királyi hatalomtól való elszakadás, nagyobb önállóságra törekvés formájában jelentkeztek.

E korban általában nem a nemzetiségi kérdés, hanem a rendi kiváltságok körül folyt a belső küzdelem. A nemesség nem a nemzetiségét, hanem rendi kiváltságait védte féltékenyen, a jobbágyság szintén nem nemzetiségi okokból, hanem pusztán nyomasztó társadalmi és gazdasági helyzete miatt lázongott. Magyar és nemmagyar népiségű egyének azonban a nemesség és a jobbágyság körében egyaránt voltak, és egyformán élvezték a kiváltságot, illetve szenvedték elnyomott sorsukat. Jogunk nem tett különbséget a magyar és nemmagyar nemes vagy jobbágy között. A magyar nemesnek természetesen kiváltságos helyzete volt a tót, rutén, oláh stb. jobbággyal szemben, de ugyanilyen kiváltságot élveztek az e népekből lett nemesek is a magyar jobbágysággal szemben. Alkotmányunk pedig sohasem írta elő az uralkodónak, hogy melyik népből válogassa ki a nemeseket és uralkodóinkat nem is vezették e téren nemzetiségi szempontok.

Hogy a nemesség körében mégis aránylag nagyobb számban szerepelt a magyarság, ezt egyszerűen az a körülmény magyarázza, hogy a nemességbe jutás már önmagában is bizonyos asszimilálódással járt, mert hiszen a nemesség törzsét mindvégig a magyarság alkotta. A bevándorlók pedig nagyobbrészt eredetileg is jogtalan jobbágyok voltak, akiknek népi hovatartozásuk közömbös, sőt jórészt ismeretlen volt. Ez azonban távolról sem jelenti azt, mintha a magyarság a nemzetiségeket szándékosan jobbágyi, rabszolgai sorsban tartotta volna.

Egyébként, amíg a rendi kiváltságok léteztek, a különböző idegen eredetű nemnemesek egy része is, főleg a városok jobbára német származású polgárai, nagy kiváltságokat élveztek és sokkal kedvezőbb politikai, társadalmi, gazdasági viszonyok között éltek, mint a magyarság nagy többsége, a jobbágyok milliói. E kiváltságos idegenek szintén csak kiváltságaikra voltak féltékenyek, nem pedig népiségükre. Így az erdélyi szászok is nem a német népközösség gondolatát, hanem csak saját érdekeiket védelmezték, hiszen akkor a német népközösség még ismeretlen valami volt.

E korban a népi szolidaritás helyett sokkal erősebb volt a rendi szolidaritás. Az 1437-i erdélyi parasztlázadáskor a „három kiváltságos nemzet”, a magyar, székely és a szász szövetséget kötött egymással a felkelő parasztság ellen. Az 1514-i Dózsa György-féle parasztlázadáskor pedig a magyar nemesek és a magyar jobbágyok a legelkeseredettebb gyűlölettel irtották egymást a közösség érzelmének minden szikrája nélkül. A kiirtott magyar jobbágyok helyébe azután a magyar nemesség igénytelenebb és engedelmesebb idegeneket telepített.

A nálunk hosszú évszázadokon át uralkodó legteljesebb kisebbségi békét csak a népiség elvének és az új nemzetiségi eszmének hozzánk is átcsapó hullámai zavarták meg. Egyrészt megkezdődött a népi öntudatosulás, másrészt pedig hódított az egynyelvű, egynépiségű ország eszméje és e két ellentétes törekvés olyan, népileg erősen vegyes országban, amilyen a XVIII. században már hazánk is volt, elkerülhetetlenül összeütközésre vezetett. Ezek az eszmék nem magyar eredetűek, sőt éppen a hagyományos magyar szellemtől állnak a legtávolabb. De, mint minden nagyobb európai áramlat, ez is hamarosan eljutott hazánkba. Nyugaton ezek az eszmék már nem okoztak nagyobb zavart, mert ott a nemzeti államok kialakulása a XIX. századig már többé-kevésbé befejeződött. Magyarországon, Ausztriában, Oroszországban és Törökországban azonban még igen heterogén volt a lakosság, amelynek körében az új elvek forradalmi mozgalmak csiráit hintették el.

A magyarság is az új népi eszmének hatása alatt tért öntudatra és fogott nyelvének kiműveléséhez. Ez mentette meg attól, hogy az akkori germanizáló törekvések mellett népi önállóságát elvesztve, teljesen beolvadjon az egységes Habsburg-birodalomba. Ugyanekkor azonban arra törekedett, hogy saját hazájában a nagyszámú kisebbség népi, nyelvi önállóságának feladásával beolvadjon az egységes magvar nemzetbe. Csakhogy ezek a népi és hatalmi törekvések már összeütköztek a kisebbségek hasonló törekvéseivel.

A népiség eszméje, — mint említettük — a szláv népeknél hamarosan termékeny talajra talált és életre keltette a pánszlávizmust. E mozgalom először a cseh és tót íróknál, Palacky, Dobrowsky, Hanka, Saffarik, Kollár stb. munkáiban jelentkezik. Bár egyelőre még csak kultúrnacionalizmusról ábrándoznak, de mindinkább kicsendül soraikból az elkeseredett gyűlölet az „elnyomó” németek és magyarok iránt.[40] Mozgalmukban sok az érzelemfűtötte naivság, megalapozatlan, tudománytalan, merész állítás, a történeti folyamatok meg nem értése, sőt több-kevesebb szándékos hamisítás is. Akadnak, akik a mi Horvát Istvánunkhoz hasonló túlbuzgóságukban még a görög nyelvet is a szlávból akarják levezetni.[41]

Hasonló mozgalom indul meg a horvátok és a rácok között is. Az illirizmus eszméjének képviselői ugyanis egy önálló délszláv államot, Nagy-Illiriát akarnak létesíteni a magyar és török fennhatóság alatt álló népekből. Az oláhok körében pedig a Rómában tanult görög egyesült erdélyi teológusok kezdik hirdetni a római leszármazás elméletét és vele az új oláh nacionalizmust. Délszláv és oláh kisebbségeink nemzeti mozgalmára jellemző, hogy az nem a határon túllévő néptestvéreiktől, hanem a magyar államba betelepedettek köréből indult ki. E népek tehát nemzetiségi öntudatra ébredésüket éppen a magyar állam nyújtotta nagyobb műveltségüknek köszönhetik.

Nemzetiségeink öntudatra ébredését tehát nem a magyar államnyelv erőszakolása váltotta ki. A magyar államnyelv bevezetése azonban csak olaj volt a tűzre. Ettől kezdve a nyelvkérdés körüli küzdelem takarta azt az élet-halálharcot, amelyet a vendéglátó magyarság folytatott befogadott nemzetiségeivel a csak nemrég benépesült országban. Az igazi küzdelem azonban kezdettől fogva sokkal nagyobb kérdés, az ország épsége vagy feldarabolása körül forgott.

Jól látták ezt már akkor is a magyarság egyes vezetői és ezért rettegve figyelték a mind élesebbé váló harcot a nemzetiségekkel. Wesselényi a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében (Lipcse, 1843) c. könyvében már szinte a trianoni Magyarország megcsonkított testét idézi fel. „…minket magyarokat” — mondja — „honunk közepén azon részre szorítva, melyet tisztán magyarok laknak, egy kis tartományocskává zsugorodva — megengednének létezni, vagyis tengődni. A szláv követelők mellett, túl az oláhok akarnak pörbe idézni, s örökösödési jognál fogva Erdélyt s Magyarhon oláhlakta részeit venni el tőlünk.”

A magyarság egyébként a nyelvkérdés terén csupán azt tette, ami e korban Európa-szerte divatos volt. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagynunk, hogy a nemzetiségi kérdés ekkor még új probléma volt és a vegyesnyelvű országok kormányzási nyelvére nézve semmiféle elv nem alakult ki. A nemzeti kisebbségek védelmét ekkor még nem igen rendezték nemzetközileg, ez inkább csak az egyes államok szuverén belügyeihez tartozott. Nyugaton pedig éppen arra találunk sokfelé példát, hogy az uralkodó nép a kisebbségek nyelvét tűzzel-vassal irtotta, így a franciák a breton, provancal és az elzászi német nyelvet, az angolok a walesiek és az írek nyelvét, a poroszok a szláv kasubok nyelvét, a dánok a Schleswig és Holstein tartományok németjeinek nyelvét stb. A hatalmasabb népek elv nélkül, csak a maguk önző érdekeit keresve, kíméletlenül eltiporták az útjukban álló gyengébbeket, de felháborodva panaszkodtak, ha saját néptestvéreiket érte más államban sérelem.

Kétségtelen, hogy a nemzetiségi harcok folyamán a magyar hazafiak közül is sokan elragadtatták magukat túlbuzgóságból a nemzetiségekkel szemben. Sokszor oktalan szidalmakkal illették őket szóban és a sajtó útján. E kor irodalma mindkét részről kölcsönösen bővelkedik gyalázkodásokban.[42] Viszont akadtak olyanok is a magyarság részéről, akik a kisebbségek védelmére keltek, hangoztatva azok népi jogait. Ilyenek voltak különösen Bezerédy Miklós, Deák Ferenc, főképp pedig Széchenyi István gróf.

A „legnagyobb magyar” egyrészt szintén azt vallotta, hogy „a magyar nyelvnek latin helyibe iktatása által senkinek se természeti, se polgári joga nem sértetnék meg Magyarországban, más részről pedig nem oly nagy baj, egy nyelvvel többet tudni, vagy holt nyelv helyett inkább élőt tanulni”. (Hunnia, 1834—35.) Másrészt azonban megértéssel van aziránt is, hogy ami a magyart lelkesíti, az másnak közömbös vagy egyenest ellenszenves lehet. Pusztán magyarságra nógatással nem lehet senkit magyarnak megnyerni, hiszen éppígy eszébe juthatna másnak, hogy minket nógasson németségre vagy szlávságra. „Ha most tótnak, németnek azt mondom: légy magyar, és más argumentumot neki felhozni nem vagyok képes, mint stat pro ratione voluntas, vagy hogy az valami különös nagy boldogság régi magyarnak születni, vagy új magyarnak felkenetni, és ekképp a régi koronának tagjává válni, és egyéb semmit; kérdem, mind tót, mind német, ha szembe nem is, mi egyébiránt szinte meglehet, sőt hihető, de hátam mögött nem fog-e kacagni, de még hahotára is fakadni azon a különös követelésen, miképp ő abbul magát kivetkeztesse — nemzetiségibül —, amibül a kivetkezést mi, ha vérünk által történnék, vagy jobban mondva történik, mert hiszen még most is mindennap történik, lehető leggyalázatosb tettnek hirdetjük és kiáltjuk ki…” Ellenben így kell szólni a nemzetiségekhez: „Hazátok nektek odakünn is van, de nekünk nincs sehol, csak idehaza, alkotmányt viszont Ti nem bírtok, de bírunk mi, és ezért lépjünk egyezésre”. Ennek az egyességnek lényege pedig Széchenyi szerint az, hogy terjesztessék ki Hunnia határai között a magyar alkotmány áldása mindenkire, viszont a közélet hivatalos nyelvévé a magyar legyen. (Kelet népe, 1841.)

Széchenyi határozottan tagadja, hogy pusztán nyelv útján meg lehet valakit magyarosítani. Ha ez lehetséges volna — mondja —, akkor fordítsuk minden fillérünket nyelvmesterekre, sőt legyünk magunk is rögtön azokká. „Hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ, s meg lesz mentve s feldicsőítve fajtánk.” A nemzetiséget nem lehet csak úgy rákenni valakire, mint a meszet a falra vagy a mázat a fazékra. Parancsra nem lehet senkit nemzeti sajátságából kivetkeztem. Szembeszáll azzal a nacionalizmussal, mely „bosszulatlan egy hajszált sem enged fején csak érinteni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó”. Olvasztói felsőbbségre kell törekednünk, nem pedig zsinórral és nemzeti színekkel külsőleg bájolni — mondta híres akadémiai beszédében (1842).[43]

Széchenyi emelkedett étosza és mélyen keresztény érzülete teljes következetességgel a nemzetiségi kérdésre is vonatkoztatta ama parancsot, hogy amit magadnak nem akarsz, másnak se tedd! „Nincs nálam jobb magyar” — mondja —, „de… ha van is olyan hű, oly őszinte magyar, mint én, akárhány, nálamnál őszintébb és hűbb egy sincs, erre esküszöm: azért mégsem tudom feledni — és ezt minden csepp véremben érzem —, hogy önálló, halhatatlan lelkű lény vagyok, ki előtt halandó lényem porban áll, s ezért hallgatnia kell bennem a magyarnak, ha annak vágyai az igazságos emberrel jutnak ellentétbe…” Széchenyi azonban ama nézetével, hogy a keresztény erkölcs általános szeretetparancsa a népek és nemzetek közötti viszonylatban is kötelez, korában meglehetősen magára maradt. Pedig éppen ez a megalkuvást nem tűrő és a népszerűséggel, a közvéleménnyel is szembeszállni kész mélységes etikum tette elsősorban nemcsak a legnagyobb magyarrá, hanem egyúttal a legnagyobb emberek egyikévé is.

Széchenyi a kisebbségektől kapott ugyan dicséretet, a magyarság részéről azonban őt, aki annyit tett és áldozott hazájáért, lehazaárulózták, az ifjúság pedig macskazenét adott neki. Annál több tapsot és népszerűséget arattak viszont azok, kik a realitásokkal, az igazsággal és az erkölcsi nehézségekkel nem törődve alkalmazkodtak a tömeg naivul és meggondolatlanul hazafias hangulatához. Korunknak a forradalmi hangok dinamizmusát ismerő gyermeke előtt felesleges is tovább fejtegetni, miként tudja a radikális, forradalmi hang mind nagyobb tömegeket magával sodorni és a józan gondolkodást elnémítani. Jellemző azonban, hogy a nemzet bálványa, Kossuth, aki eleinte éles ellenfele volt Széchenyinek a nemzetiségi kérdésben is, az emigrációban már erősen közeledett Széchenyi felfogásához, sőt lényegesen túl is szárnyalta ót, amikor konfederációs tervével szinte a túlzó nemzetiségi követeléseket tette magáévá.

A kisebbségekkel való megegyezés egyébként nem látszott lehetetlennek. A délszlávokkal azonban Kossuth elheveskedte a dolgot, az oláhokkal pedig a már készülő megegyezést felborította egy meggondolatlan, felelőtlen egyéni akció, Hatvani gerillaőrnagy véres kegyetlenkedése. Másrészt a nemzetiségek magyarellenes vezéreit erősen támogatta a bécsi kormány, amely az éledő nemzetiségi öntudatot kitűnő eszköznek találta a magyarok önállósági törekvéseinek ellensúlyozására. Míg tehát Nyugaton a központi államhatalom irányította a nemzetiségek beolvasztását, hazánkban az a különös helyzet állt elő, hogy a nemzetiségi mozgalmak a legmagasabb helyről pártfogolva fejlődhettek. Éppen az a kormány támogatta őket, amely a magyar, német és olasz nemzeti mozgalmakat könyörtelenül elnyomni igyekezett. Elvakultságában e kormány még csak a magyarországi nemzetiségek mozgalmának monarchia-ellenes vonását sem vette észre.

Mindamellett téves képünk volna a száz év előtti nemzetiségi mozgalmainkról, ha azt hinnők, hogy az összes nemzetiségek minden tagja, vagy legalábbis nagy többsége csak ellenszenvet érzett volna a magyarság iránt. A hangoskodó nemzetiségi vezérek és azoknak aránylag szűkkörű pártja mellett sokan voltak az egyes népcsoportok körében olyanok is, akik nemcsak közömbösen viselkedtek a nemzetiségi kérdésben, hanem egyenest izzó magyar hazafiságról tettek tanúságot. Ilyenek főleg a hazai németség körében akadtak. A német eredetű városi polgárság és intelligencia rohamosan megmagyarosodott és sok kitűnő magyar hazafi került ki közülük, köztük Toldi (Schedel) Ferenc, Irányi (Halbschuh) Dániel, Henszlmann Imre, valamint a szabadságharc több kiváló tábornoka és vértanúja. Egyedül az erdélyi szászság zárkózott el mereven a magyarságtól. A tótság és a ruténség nagy részében még nem ébredt fel a nemzetiségi öntudat. E túlnyomórészt sokszáz esztendős nemzetiségeink nagy többsége továbbra is lojális, hű polgára maradt a magyar hazának. Ennek bizonysága az is, hogy a tótok közül mintegy 40.000 vett részt a szabadságharcban a magyarok oldalán. Ellenben a szerbek és az oláhok, mint nagyobbrészt új jövevények, akiket a bizánci-szláv vallás és kultúra is élesebben elválasztott a magyarságtól, annál inkább bővelkedtek a magyarság fanatikus ellenségeiben. E tekintetben különben nem maradtak sokkal mögöttük a magyarsággal régi sorsközösségben élő horvátok sem.

Végül mégis a bécsi kormány divide et impera elve győzött. Sikerült megakadályoznia a nemzetiségekkel való kiegyezést és megindult a magyar szabadságharc, amely megnyerte ugyan a világ csodálatát és rokonszenvét, de végső eredménye, mint ettől Széchenyi és sok más hazafi már eleve nem oktalanul félt, tragikus volt a magyarságra.

6. Nemzetiségi politikánk a szabadságharc után.

A szabadságharc leverése után — mint Szekfű írja[44] — önző, telhetetlen nemzetiségeink is csak azt kapták „jutalmul”, amit a magyarok büntetésül, t. i. mindannyian osztrák uralom alá kerültek. Régi, merész álmaik szétfoszlottak és a nemzetiségek megnyugtatása, a nemzetiségi kérdés megoldása semmivel sem haladt előre.

De nem hozták meg a teljes nemzetiségi békét a kiegyezés és a reá következő évtizedek sem. A hivatalos magyar állásfoglalás a nemzetiségekkel szemben, főleg az akkori általános európai gyakorlatot tekintetbe véve általában mérsékelt, megértő volt. Az 1868. évi XLIV. t. c, az ú. n. nemzetiségi törvény, melytől kisebbségeink képviselői eleinte húzódoztak ugyan, később éppen ők követelték annak végrehajtását, az osztatlan, egységes magyar nemzet egyenjogú tagjának jelent ki minden honpolgárt s biztosítja mindenkinek anyanyelve szabad használatát. Ugyanígy liberálisak voltak a közoktatásügyi törvényeink is. E kor magyarságának szellemi vezérei, Deák és Eötvös általában nagy liberalizmussal kezelték a nemzetiségi kérdést. Már az 1848-i népoktatási törvényjavaslat is az oktatás nyelvét a községbeli lakosok többsége szerint akarja megállapítani. Népoktatási alaptörvényünk pedig, az 1868. évi XXXVIII. t.-c. elrendeli, hogy minden tanuló anyanyelvén nyerjen oktatást, amennyiben ez a községben használatos nyelvek egyike. Az 1868. évi XLIV. t.-c. a felekezeti iskolafenntartóknak kifejezetten megengedi, hogy az oktatás nyelvét tetszés szerint válasszák meg. Ez a rendelkezés annyira liberális volt, hogy az államnyelv tanításának biztosításáról nem is gondoskodott, ezt mintegy magától értetődő követelményt a kisebbségek lojalitására bízta. Ezek azonban sok helyen visszaéltek a törvény szabadságával a magyar nyelv rovására. Ezért kellett az 1879. évi XVIII. t.-c-nek az államnyelv rendes tantárgyként való tanítását külön elrendelnie.

Azonban ez a törvény sem érte el a kívánt eredményt, mert számos kisebbségi nyelvű iskolában a magyar nyelvet csak elégtelenül vagy egyáltalán nem tanították, sőt a tanítók nagy része nem is tudott magyarul. Ezért az 1907. évi XXVII. t.-c. már erélyesebb intézkedéseket hozott az államnyelv tanításának biztosítására. Eszerint azokban a népiskolákban, ahol a tanítás nyelve a törvény életbelépésekor magyar volt, többé nem változtatható meg, a nemmagyar tanítási nyelvű iskolákban is a magyar nyelvet oly mértékben kell tanítani, hogy a tanulók a IV. osztály elvégzése után gondolataikat szóban és írásban magyarul érthetően ki tudják fejezni. Az ismétlő iskolák tanítási nyelve azonban mindenütt a magyar. A fizetéskiegészítő államsegélyt is a törvény egyebek között a magyar nyelv eredményes tanításához kötötte.

Ez volt az az Apponyi-törvény, amely a nemzetiségek részéről oly sok támadásban részesült és amelyet külföldön is sokszor szemünkre vetettek. E törvény kétségtelenül kedvezett a magyar nyelv tanításának, de az államnyelv ismerete végeredményben hasznos, sőt szükséges volt a kisebbségeknek is. A kisebbségi nyelv tanítását pedig nem tette lehetetlenné a törvény, mert amely kisebbségek ragaszkodtak anyanyelvi iskoláikhoz, mint a szerbek, románok és az erdélyi szászok nagy többsége, azok továbbra is saját nyelvükön taníthattak és amellett még államsegélyt is élvezhettek. Hiszen a törvény az államnyelven kívül más tárgynak magyar nyelvű tanítását nem követelte. Ahol pedig különféle tanítási nyelvű iskola volt, ott a szülők szabadon választhatták meg, hogy gyermekeik melyik iskolába járjanak. Felekezet, származás vagy éppen családnév e tekintetben nem voltak irányadók.

Másik gyakori panasz volt a kisebbségek részéről az állami iskolák és óvodák kizárólagosan magyar tanítási nyelve. Ez is kétségtelenül magyarosítási törekvést árult el, ámde ezen iskolák és óvodák száma végeredményben kevés volt ahhoz, hogy tőlük nagyobb arányú magyarosítást várhattunk volna. Hiszen az alsófokú oktatás mindvégig túlnyomórészt a felekezetek és ezen keresztül a nemzetiségek kezében volt. Viszont a magyarosítási törekvés miatt erősen elhanyagoltuk a színmagyar alföld iskolázását, s így itt volt a legtöbb analfabétáimig a nemzetiségek kiváló állami iskolákban művelődhettek.

Egyébként kisebbségi törvényeink végrehajtásánál, akár biztosították, akár korlátozták a kisebbségek jogait, meglehetős lanyhán, habozóan jártunk el. Amint nem hajtottuk végre hiánytalanul a liberális nemzetiségi törvényt, éppúgy kíméletesek, türelmesek voltunk az államnyelvet szorgalmazó közoktatási törvények végrehajtásánál is, olyannyira, hogy még 1914-ben is háborítatlanul tanított 150 olyan tanító, aki maga sem tudott magyarul és háborítatlanul működhetett igen sok olyan kisebbségi iskola, amelyek nemcsak az államnyelv törvényszerű tanítása, hanem még az államhűség szempontjából is súlyos kifogás alá estek.[45]

Igaz, hogy a magyarság számaránya állandóan gyarapodott és a kisebbségi tanítási nyelvű iskolák száma folytonosan csökkent. Ez azonban nem magyarázható csupán az erőszakos magyarosítással, hanem sokkal inkább a természetszerű, önkéntes — helyesebben önkéntelen — asszimilálódással, amelyben a kisebbségeket nem az erőszak, hanem egyszerűen az érzelmi közeledés, a sorsközösségnek átélése, a józanul mérlegelt önérdek vezette. Az országban a legnagyobb lélekszámú, legrégibb, legműveltebb, legvagyonosabb és társadalmilag is legtekintélyesebb, államalkotó és nemzetfenntartó, vezető nép a magyar volt. Ez már önmagában is olyan természetes vonzó hatást gyakorolt a kisebbségekre, hogy ez minden erőszak nélkül is beolvadásukra vezethetett, hacsak éppen ezt a természetes folyamatot nem gátolták mesterséges agitációval. Hiszen senkinek sem lehetett az országban természetszerűen előnye abból, ha elzárkózik ettől a magyarságtól és senki sem vallotta kárát, ha közeledett hozzá. Itt minden erőszaknál többet jelentett az egyszerű önérdek és becsvágy, már pedig a természetes esze és ösztöne után igazodó átlagembernél ezek a legfontosabb hajtóerők. És, hogy a magyarság sem zárkózott el ettől a természetes asszimilálódástól, azt szintén nem lehet hibájául felróni, hiszen ezzel csak természetes és jogos önérdekét követte.

A természetes magyarosodás arányát mutatja az is, hogy míg a XIX. század elején Schwartner[46] becslése szerint az ország 10 millió lakosságából legfeljebb 3 millió lehetett magyar, a magyar szabadságharc leveretése után, 1850-ben tartott népszámlálás már 5 millió magyart és 6,300.000 nemmagyart talált az országban. Ekkor pedig erőszakos magyarosításról nem lehetett szó, amikor az államhatalom a magyarság iránt ellenséges érzelmű idegenek kezében volt, akikkel szemben a magyarság is állandó harcot vívott fennmaradásáért.

A magyarság általában késznek mutatkozott arra, hogy a nemzetiségekkel a közjó érdekében békésen együttműködjék. Sem gazdaságilag, sem társadalmilag nem nyomta el őket és minden nemzetiségű egyén számára lehetővé tette a szabad érvényesülést. Ezt mutatja az is, hogy Teleki Pál gróf szerint a kiegyezéstől 1940-ig 362 miniszterünk közül 123, 30 miniszterelnökünk közül pedig 10 volt nemmagyar származású.

Kivételek természetesen voltak. Főleg egyes helyi hatóságok basáskodása, bizonyos külsőségekkel kapcsolatos közigazgatási túlkapásai szolgáltattak okot panaszra. Ez a „tyúkszemtipró” politika nem volt ugyan életveszélyes a nemzetiségekre, de sokszor fájdalmasabban érintette őket, mint egy alattomban alkalmazott halálos döfés. E kivételes atrocitások a hírlapokba is kerülve alkalmat adtak a nemzetiségeknek arra, hogy ezek alapján itthon és külföldön ellenünk agitáljanak, a kellemetlen kivételekből általánosítsanak. Mi pedig annak idején túl keveset törődtünk azzal, hogy a nemzetiségi agitátorok által külföldön teremtett elrettentő közvéleményt hazánk kisebbségi politikájáról megfelelően helyreigazítsuk. Nagyrészt akadályozott ugyan bennünket ebben a nem önálló, közös külpolitikánk is.

De igen sokat rontott nemzetiségi viszonyainkon a történelmi hivatásáról megfeledkezett, könnyelmű magyar dzsentri és az őt utánzó középosztály egy részének maradias osztálygőgje, amelyet éppúgy éreztetett a magyar paraszttal, mint a nemzetiségiekkel. Éretlen felsőbbségérzetből éppúgy leparasztozta az egyiket, mint letótozta vagy leoláhozta stb. a másikat. Csakhogy ez utóbbit a nemzetiségek egyenest nemzetiségi gyűlöletnek, megvetésnek magyarázták és nemzetiségi érzékenységükben érezték sértve magukat — érthetően. Nemességünk 1848-ban lemondott ugyan kiváltságairól, de lélekben nem vált eggyé a néppel. Mindamellett nemzetiségi küzdelmeinket nem magyarázhatjuk csupán osztályharcnak, mint azt Jászi igyekszik egyoldalúan beállítani.

Általában nagy hibánk volt, hogy a nemzetiségi kérdést nem vettük elég komolyan, nem foglalkoztunk vele nyíltan és érdemlegesen, inkább elhallgatni, mintegy nemlétezőnek feltűntetni szerettük volna. Mintha bizony nemzetiségi törvényünkkel, mely az ország minden honpolgárát az egységes, oszthatatlan magyar nemzet tagjának jelenti ki, a nemzetiségek megszűntek volna létezni. Ehelyett szinte minden figyelmünket Ausztriával váló közjogi helyzetünkre fordítottak és hosszú évtizedeken át folytattunk e körül meddő, sokszor értelmetlen és éretlen vitát. A nemzetnek nem minden rétege fogadta el őszintén a 67-es kiegyezést és így állandóan 67, 48, sőt 49 között hánykolódtunk. Sokszor éretlen demagógok vezették az alkotmány falai közé csak nemrég befogadott és úgyszólván minden politikai iskolázottságot nélkülöző tömeget. Pedig a 67-ben lefektetett dualizmus, ha nem is ideális, de tűrhető volt, amit mutat az is, hogy az ország a kiegyezést követő félszázad alatt előbb soha nem látott fejlődésnek indult. Szabadságunk se volt nagyon elnyomott, hiszen bátran szidhattuk a németet, az osztrákot, a Habsburgokat, támadhattuk a kiegyezést, éltethettük Kossuthot, 48-at, 49-et, sőt a legtöbben ebben látták a magyar hazafiság csúcspontját. Könnyű lett volna ekkor a clara pacta, boni amici elve szerint becsülettel lezárni a folytonos vitát, amire a bölcs uralkodóban is kétségtelenül megvolt a hajlandóság. Helyette a sokkal veszélyesebb és nehezebb frontra, a kisebbségi kérdésre kellett volna koncentrálnunk minden erőnket.

Ez a végzetes hiba jellemzi az első világháború előtti köznevelésünket is, amely a 48 érzelmi felelevenítésével kimerítettnek vélte egész nemzeti nevelésünket. Hogy emellett égető nemzetiségi problémáink is vannak, azt szinte eltitkolták tanulóifjúságunk előtt, amely legfeljebb csak iskolánkívüli rendszertelen tapasztalataiból eszmélt erre. Így azután nem lehet csodálni, hogy az az intelligenciánk, melyet e tekintetben teljesen tájékozatlanul bocsátottunk az életbe, számtalan baklövést követett el nemzetiségi ügyekben. Mind a hivatalos körökben, mind a magyar társadalom közvéleményében hiányzott a szerves nemzetiségi program. Ami történt e téren, csak tervszerűtlen kapkodás volt, a lényeg figyelmen kívül hagyásával, a valódi megoldás halogatásával. A jó adminisztrálás legfőbb követelményének pedig a kellő számú mandátum beszolgáltatását tekintették.

Ezzel szemben nemzetiségeink intelligenciája aránylag sokkal többet foglalkozott e kérdéssel. Rendszeresen, tervszerűen készítették elő nemzetiségeik jövőjét és az adott pillanatban részletes tervvel, egységes közvéleménnyel léphettek elő vágyaik megvalósítására. Mert nyilvánvaló, hogy nemzetiségi vezéreinket nem pusztán az anyanyelvük féltése vagy művelődésükért való aggodalom, hanem az uralomvágy indította. A mi műveltebb kisebbségeink a sokkal alacsonyabb műveltségű, de a határokon túl önálló nemzeti életet élő testvérnéphez vonzódtak, hogy velük együtt uralkodjanak Szent István országának romjain. Ezt az uralomvágyat pedig a magyarság ezeréves hazájának feldarabolása nélkül semmi más módon ki nem elégíthette volna. Igazolja ezt az is, hogy a Magyar Szent Koronától való elszakadást nyolc évszázados együttélés után éppen azok a horvátok kezdték meg, akik az utolsó fél évszázad alatt szinte teljes önállóságot élveztek.

A magyarság tehát egy rendkívül nehéz helyzettel, egy tragikus dilemmával állott szemben. Ha teljesíti a nemzetiségeknek folytonosan újabb követeléseit, maga nyújt segédkezet az ország fokozatos szétdarabolásához és öngyilkosság felé rohan. Ha viszont megtagadja a nemzetiségek kívánságait és megpróbálja erőszakkal is beolvasztani őket, ezzel nemcsak belső, hanem külső ellenségeink kezébe is fegyvert ad ellenünk. Így a magyarság habozva a félúton állott. Nem kereste a nemzetiségi kérdésnek őszinte, becsületes és végleges rendezését, de nem is lépett fel megsemmisítő eréllyel a nemzetiségekkel szemben. A tettek helyett inkább csak szavakkal dolgoztunk és az erély helyett csak az erőszak látszatát alkalmaztuk. Ezeket a meg nem valósult szavakat és a látszólagos erőszakot olvasták azután fejünkre ellenségeink, amikor a leszámolás ideje elérkezett és elnyomásnak minősítették mindazt, ami nálunk csak az államegység védelmére irányult.

Pedig, ha a magyarság hibázott is a múltban nemzetiségeivel szemben — amit nem tagadhatunk —, semmivel sem bánt velük kíméletlenebbül, mint ez akkor Európában általános gyakorlat volt. Ebben is csak utánozni próbáltuk Európát, főleg Bismarck és Bülow módszerét. A múlt megítélésében tehát a magyarságot is a kor általános európai mértékével kell mérnünk és akkor későbbi vádlóink sem vethetnek sokat szemünkre. Mindenesetre könnyű a mai kor utóokosainak a mai szemszögből nézve súlyosan kárhoztatni régi nemzetiségi politikánkat, mint az most a magyarság körében is divatos. De ki láthatta volna annak idején világosan a nemzetiségi kérdésnek még ma is annyira homályos bonyodalmait és ki tudta volna akkor biztosan megmondani, hogy melyik eljárás mire fog a jövőben vezetni? Ami megtörtént, annak következményeit nagyrészt már látjuk, de azt most sem tudjuk biztosan, mi történt volna az ellenkező, ki nem próbált, meg nem valósult esetben.

Az pedig nyilvánvaló anakronizmus, ha múlt század magyarságától olyan kisebbségi elvek és intézmények anticipálását követelik, amelyek éppen csak a közelmúltban alakultak ki. Különben ne felejtsük el, hogy a mai legmodernebb kisebbségi intézmények még távolról sincsenek kipróbálva, igazolva. A nemzetiségi probléma, mint világkérdés, még egyáltalán nincs végérvényesen megoldva, lezárva. Nincs jogunk tehát a mai elveket abszolút normákként alkalmazni a múltra vonatkozólag. És az is nagyon kérdéses, vajon a mai modern kisebbségi elvek kielégítették volna-e a múlt században nemzetiségeinket, megelőzhettük volna-e megvalósításukkal hazánk szétdarabolódását?

Különösen pedig nem vethetnek most már semmit szemünkre azok a volt nemzetiségeink, amelyek önálló államhoz jutva nemzetiségi politikájukban fokozott mértékben követték el azokat a hibákat, amelyekkel a magyarságot a múltban vádolták és egész Európát ellenünk lázították. E későbbi magatartásuk éppen nem igazolja előbbi panaszaik jogosultságát, sőt éppen arra mutat, hogy régebbi sorsuk feletti felháborodásuk csak képmutató műfelháborodás volt. Pedig a kisebbségi kérdés annak idején Magyarországnak még szuverén belügye volt, míg az utódállamokat e téren már nemzetközi szerződések is kötötték.

Egyébként súlyos tehertételt jelentett nemzetiségi szempontból a magyarságra nézve a vele szoros közösségben élő Ausztria is, amelynek nemzetiségi problémái a miénknél sokkal súlyosabbak, bár lényegesen más jellegűek voltak. Ausztria és vele együtt Magyarország is az európai köztudatban mint a nemzetiségeknek a középkor csökevényeként fennmaradt egészségtelen konglomerátuma szerepelt. Azt már azután kevésbé vették figyelembe, hogy a két ország nemzetiségi helyzete lényegesen másként alakult ki. Magyarország kisebbségeit nem hozományként kapták szerencsésen házasodó királyai és nem más államokból hasították ki azokat, mint az ausztriai nemzetiségeket. A mi kisebbségeink sohasem alkottak saját, önálló államot magyar területen és nagy többségük nem is gondolt soha elszakadásra. Ausztria viszont nemcsak népileg, hanem történelmileg és földrajzilag sem volt egységes. Az uralkodó személyén és a dinasztikus érdekeken kívül semmiféle természetes erő sem tartotta össze. Az ausztriai kisebbségek önállósulási igényeinek jogosultsága azonban a magyarországi kisebbségek hasonló törekvéseinek is a jogosultság látszatát adta. Amikor aztán a súlyosan beteg osztrák nemzetiségi tákolmány összeomlott, roncsaival agyonnyomta hazánkat is.

Trianonban azonban nem a nemzetiségeink általános kívánsága, nem népszavazás alapján, hanem csupán egyes nemzetiségi agitátoraink téves információitól és elvakult bosszúérzettől vezetve darabolták fel hazánkat az 1000 éves, soha kétségbe nem vont birtoklás jogával ellentétben. Azok a nemzetiségek, amelyek egy századdal előbb egy emberinek alig nevezhető sors elől félvad állapotban menekültek hazánkba és itt nemzetiségük megtartása mellett jólétre, műveltségre tettek szert, most hálából kiűzték a magyarságot 1000 éves örökségéből, egyetlen hazájából.

Európának Párizs körüli új rendezése azonban bebizonyította, hogy Közép- és Kelet-Európában az országhatárokat nem lehet a nemzetiségi elv alapján megvonni. Ugyanis, míg Nyugaton, Spanyolország Franciaország, Olaszország, Németország, Dánia és Belgium területén 179,600.000 főnyi összlakosságból a nemzeti kisebbség mindössze 8,247.000, azaz 4.59%, sőt a jelentékeny katalán kisebbségű Spanyolország kikapcsolásával csupán 1.93%, addig Közép- és Kelet-Európában, vagyis Lengyelország, Lettország, Észtország, Litvánia, Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország, Románia, Jugoszlávia, Albánia, Bulgária, Görögország és az Európai Törökország területén (tehát Oroszországot nem számítva) 106,280.000 összlakosságból 26,783.000, azaz 25.20% kisebbséget létesítettek a Párizs környéki határok, vagyis minden negyedik ember kisebbségi sorsra jutott.[47]

Így az utódállamok nemzetiségi viszonyai szintén válságosak voltak, amellett nem volt meg bennük a történeti, földrajzi, geopolitikai egység, sem az uralkodó nép kulturális és gazdasági fölényének összetartó ereje. Vagyis az új határok nemcsak nemzetiségi szempontból, hanem egyéb szempontból sem voltak igazságosak és egészségesek. Nem a közjót, hanem csak a mohó hatalomvágyat szolgálták a közjó rovására is. Nem csoda, hogy ez az alaptalan, ésszerűtlen tákolmány minden erőfeszítés ellenére sem élhetett meg többet két évtizednél.

[35] Bessenyei: Magyarság, 1778. 6. l.

[36] V. ö.: Szekfű: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. M. Tört. Társ., Budapest, 1926.

[37] Concha: A kilencvenes évek reformeszméi és előzményei. Franklin, Budapest, 1885. 33. l.

[38] V. ö. Kornis: A magyar művelődés eszményei. M. Kir. Egyet. Nyomda, Budapest, 1927. I. köt 125. l.

[39] V. ö. Szekfű: A magyarság és kisebbségei a középkorban. Magyar Szemle, 1935 szept.

[40] V. ö. Szekfű: Magyar történet. VII. köt. 191. kk. l.

[41] V. ö. Dankovszky: Urgeschichte der Völker der Slavischen Zunge. Pressburg, 1825.

[42] V. ö. Kornis: I. m. II. köt. 83. kk. l.

[43] Idézve Szekfű: A mai Széchenyi. Eredeti szővegek Széchenyi István munkáiból. Révai, Budapest, 1935.

[44] I. m. 274. l.

[45] V. ö. Kornis: Magyarország közoktatásügye a világháború óta. Budapest, 1927. 28. kk. l.

[46] Schwartner: Statistik des Königreichs Ungarn, Ofen, 1809.

[47] Asztalos: A nemzetiségek története Magyarországon. Lantos, Budapest, 1934. 109. l.

Nyomtatható változat