Halál a jégmezőn

Egy nép halódik északon,
Igaz, jó testvér, hű rokon.

Megfogyva már, megtörve már
Zokszót se mond, ellent sem áll.

Volt háborúja rengeteg.
Menekült, harcolt, engedett.

Irtotta khán, sejk, cár, mogul…
Szegény vogul! szegény vogul!

Küzdött, futott, amíg tudott.
Észak hónába így jutott.

Jég ott a bérc, köd ott a nap,
A sír se lehet zordonabb.

Lelkét kiölte már a szláv
És menekülni sincs tovább.

Fenn, hol örök az éjszaka,
Reszket az éjsark csillaga,

Ködben a hő-sík tova vész,
És minden élet elenyész……

Zempléni Árpád

A finnugor népek különböző törzsei közül a legtragikusabb sorsra az obi-ugorok: a vogulok és osztjákok jutottak. Pedig éppen ezek a mi legközelebbi nyelvrokonaink. Szomorú végzetük érzelmileg bennünket kell, hogy legközelebbről érintsen s legmélyebben megrendítsen. A világon beszélt valamennyi nyelv közül a vogul és az osztják nyelv az, amely mind szerkezetében, mind szókincsében és szólásmódjaiban a legtöbb hasonlatosságot, a legtöbb megállapítható párhuzamot mutatja anyanyelvünkkel. A magyarság, számos megpróbáltatása ellenére, ma az egyetemes művelődésnek értékes tényezője, nemcsak európai, de világviszonylatban is. Létszámánál fogva a közepes nagyságú nemzetek közé tartozik. Az osztjákok és vogulok osztályrésze azonban az örökös balsors és a fokozatos pusztulás lett, a felemelkedés lehetőségének vajmi csekély reménye nélkül. Vészes komorsággal illenek reájuk a magyar költő szavai: „Múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény.”

A vogulok és osztjákok — közös néven obi-ugorok — Ázsia északnyugati térségének lakói s így sorskérdésük tulajdonképpen nem tartozik a kelet-európai rendezés megoldást váró feladatai közé. De mielőtt fejtegetéseinket befejeznők, nem mulaszthatjuk el, hogy legalább nagy vonásokban meg ne emlékezzünk róluk, már a velünk való szoros és közeli vonatkozásaiknál fogva is.

Szibériában, az Ob és az Irtys folyó mentén, az Ural-hegységtől keletre, roppant nagy kiterjedésű térségen, elenyésző csekély számban tengődnek. A terület nagyságát néhány adattal jellemezzük. Az Uraltól keletre, az Ob mellékfolyói mentén, körülbelül Nárim városkáig légvonalban mintegy 1500 kilométernyi hosszúságú, másrészt a Tavda folyótól északra, a Jeges-tengerig terjedő, legnagyobb szélességben mintegy 1000 kilométernyi sávon találhatók. Nyugaton, az Ural-hegységtől az Irtys folyóig s észak-déli irányban a Szoszva folyótól a Tavdáig a vogulok tanyáznak. Tőlük keletre, az Ob folyó mindkét partjától 4—500 kilométernyi szélességű sávban, körülbelül Nárim városkáig az osztjákok találhatók, megközelítőleg 1500 kilométer hosszúságú területen. A vogulok száma az 1926-os adatok szerint megközelíti a 6000-et, az osztjákoké meghaladja a 22.000-et. Az osztjákok létszáma a múlthoz viszonyítva némi gyarapodást, a voguloké hol csökkenést, hol emelkedést mutat.

Említettük, hogy a finnugor ősi közösség megbontását a széleken települt keleti és déli törzsek elvándorlása indította meg. Ez a mozgalom egyes föltevések szerint a Kr. előtti III. évezredben, mások szerint esetleg ezer évvel is később, tehát a II. évezredben történhetett. Ezek a törzsek — az ugorság elődei — kelet felé húzódtak s valószínűleg átkeltek az Ural-hegység könnyen járható hágóin és szorosain. A déli törzsek — a mai magyarság ősei — inkább lovak tenyésztésével foglalkoztak, az északiak — a vogulok és osztjákok elődei — megmaradtak az ősi finnugor életmód, a vadászat és a halászat mellett. Az ugor törzs egységének széthasadását a déli csoport elszakadása idézte elő. Hogy ez mikor, milyen okokból és miként történt, ma még teljes bizonyossággal nem állapítható meg. De nem kételkednek abban, hogy ez még a Kr. sz. előtti évezredben, gyaníthatólag ennek utolsó századaiban lehetett. Minden valószínűség szerint a hunok nyugatra való előnyomulása szakította el egymástól az északi és a déli ugorokat. Az európai területen levő finnugor őshazából való elvándorlásuk után Nyugat-Szibériába került elődmagyarok azután valamely törökfajú nép, nyilván a későbbi bolgár-törökök közösségébe kapcsolódtak. Mikor a keletről előzúduló újabb meg újabb népáramlások megkezdték mindent magukkal sodró mozdulataikat, a nyugat-ázsiai magyarság ismét visszakerült az Ural európai oldalán elterülő tájakra, a volgamenti finnugor őshaza vidékére. Föltevések szerint az avarok elől menekülő szabirok lökhették előre, a későbbi bolgár-törökök elődeivel együtt, a magyarokat s ez a Kr. sz. utáni V. századra tehető. Gróf Zichy István érvelése alapján elfogadható az a magyarázat, hogy e törökös környezetben élő magyarság szokásaiban, nyelvében, műveltségében, népi szervezetében maga is eltörökösödött, illetve az eltörökösödésnek erős jeleit mutatta. Ősi finnugor, majd ugor testvértörzseitől elszakadva, ebben a törökös jellegben és szervezettségben tűnik föl, a Kr. sz. utáni IX. század elején, a történelem világában, mint most már teljesen önálló és sajátosan magyar nemzet.

Az ugorságot tehát nyilván törökfajú népek közbeékelődése hasította ketté. A magyarrá lett rész ügyesen alkalmazkodott a mindenkori viszonyokhoz, s átalakulások árán ugyan, de megmentette életét s népi lényegét. Új harcokba, de új művelődési áramlatokba is, szinte gondolkozás nélkül, csupán ösztönei sugallatára hallgatva, vetette belé magát. Ha olykor-olykor el is borították a reázúdult hullámok, elmondhatta magáról: „Fluctuat, nec mergitur.” Addig törte magát, míg a kimeríthetetlen ázsiai néptenger partjáról rajtázva, beleúszott az európai, sőt a nyugat-európai népek közös életének a haladás irányában áramló folyamába.

A Belső-Ázsiából előretört hadak elől megrettenve, északra húzódtak a kockázatok vállalásától visszariadó többi ugor törzsek. Az emberekkel való fegyveres harc helyett kedvükre valóbb volt a természet könyörtelenségével való küzdelem. Nyugaton az Ural-hegység, északon a jég és a hó örök birodalma, keleten messzenyúló lakatlan térségek, délen elég sűrű folyamhálózat majdnem akkora területen szigetelte el őket, amely fölér az európai orosz birodalom felével. Ez az elszigeteltség jóideig biztonságot jelentett számukra, de egyben sorsukat is megpecsételte. Közlekedési lehetőségeik alig voltak, idegen népekkel nem érintkeztek, fejlettebb művelődési formákkal nem találkoztak s így az évszázadok, majd immár évezredek óta tartó szüntelen morzsolódás, belső fölemésztődés lett osztályrészük. Megmentésükre még a legrózsásabb színű derűlátás sem szerkeszthet jobb jövőbe vezető szivárványhidat.

Pedig valamikor ők sem voltak jelentéktelenebbek a többi finnugor népnél. Már a Kr. sz. utáni I. évezredben arab, majd orosz évkönyvek említik és megőrzik országuk régi nevét. Ez a név — Jugria — kezdetben az Uraltól nyugatra található Pecsora folyó menti területre vonatkozhatott. Nestor krónikája szintén említi az ugra (jugra) népet s az „ugor hegyeket” (Ural-hegységet). Ez a nép a finnugorság északkeleti ága, melynek egyes rajai még a XI—XII. században is az Ural-hegység európai oldalán tanyáztak, főleg a Pecsora folyó mentén s leginkább prémekkel kereskedtek.

Az oroszok fokozatos kelet felé való nyomulásáról tudjuk, hogy évszázados harcok során egyre-másra törte le és nyomta el az Ural-Volga vidékén talált őslakó finnugor-fajú törzseket. Ez a terjeszkedés idővel Jugria lakóit is fenyegette. A novgorodi oroszok már a XI. században rátörnek Jugria lakóira, s a XIII—XIV. században ezek mint Novgorod adófizetői szerepelnek. Szeretnének ugyan szabadulni a terhektől, de ellenállási kísérleteik kudarccal végződnek. A XIV. században (1364) erős novgorodi csapatok már az Ural-hegységen is átkelnek s meghódítják az Ob folyó mentét, egészen a torkolatáig. Ez a történelmileg is hiteles esemény egyúttal bizonyítja, hogy az ugorok ekkor már Szibériába is áthúzódtak, elfoglalták az Ob partvidékét s megtelepedtek mellékfolyói mentén.

A novgorodi és a moszkvai orosz fejedelemségek között kitört hatalmi súrlódásoknak azonban neszét veszi az északi ugorság s ki akarja használni ezt a számára kedvező alkalmat. 1455-ben Aszyka nevű fejedelmük vezetésével rátörnek a már Moszkva igájába került zürjének s az Ural-hegységtől nyugatra lakó ugor testvéreik földjére. Megölik a térítést irányító permi püspököt, feldúlják a zürjének városait és földjeit. Az ugorok eme vállalkozásáról a zürjének múltjának vázolásában már említést tettünk. E hadakozás oka a szláv fönnhatóság ellen irányuló küzdelmen kívül az ugor sámánoknak a kereszténység terjesztésétől, s így régi hatalmuk elvesztésétől való félelme is volt. Aszyka vállalkozása azonban csak arra szolgált, hogy a moszkvai oroszság figyelmét felhívja az Északnyugat-Ázsiában lappangó veszélyes tűzfészekre. A XV. század második felében az oroszok három ízben is vezetnek bosszuló hadjáratot Szibériába. A negyedik alkalommal, 1499-ben végleg megtörik az Ural-hegységen túl lakó ugorok ellenállását, s ettől kezdve a moszkvai uralkodók végleg fölveszik Jugria nagyfejedelmének címét. Ezt különben e hadjáratok egyik legerélyesebb vezetője, III. Iván cár használta először, 1488-ban, éppen a magyar Mátyás királyhoz intézett levelében. Ennek a levélnek a hatására kezdett Mátyás király behatóbban foglalkozni azzal a tervvel, hogy az Oroszországban élő rokonnépeket hazánkba telepítse. Hogy ilyen rokonaink vannak, arról Bonfini világosította föl, olasz forrásokból vett adatok alapján.

Az ugorságot az oroszok ellen vívott harcaiban az Irtys-vidéki tatár uralmi terület kánjai is bujtogatták. A hatalmi kérdés csak a XVI. században dőlt el végképpen, midőn Szibéria meghódítója, a Stroganov-családból származó, hírhedt kegyetlenségű Jermák mind az ugorokat, mind a tatárokat egyaránt leveri. A vogulok utolsó lázadása, 1606-ban, az előző évszázadok hasonló kísérleteinek sorsára jutott. Ettől kezdve a szibériai ugor törzsek, vogulok és osztjákok számára nem maradt hátra más, mint fogcsikorgatva bár, de tűrni a reájuk nehezedett orosz igát.

A XVII. századtól kezdve az orosz politikai uralom kiterjesztését nyomon követte a keresztény egyház térítő munkájának megindulása is. Nagy Péter cár idejében egy Filofej nevű orosz püspök apostolkodott a vogulok és osztjákok között. Sikerült megnyernie bizalmukat és sokat meg is keresztelt közülük. Az orosz egyház azonban, három évszázados térítő munkássága ellenére sem tudott tartós eredményt elérni. Az obi-ugorok javarésze pogány maradt s különösen az északi vidékeken tanyázó vogulok és osztjákok zöme még legújabban is ősi pogány isteneinek áldozott. Erdei manókat, vizi tündéreket és házi szellemeket tisztelnek, de közben keresztet vetnek s az „Uram irgalmazz!” könyörgést mondogatják. Mindössze ez ragadt reájuk a keresztény vallás tanaiból és szertartásaiból. Igaz ugyan, hogy ezen kívül még gyermekeiket megkereszteltetik, a házaspárokat megeskettetik s halottaikat keresztény módon temettetik el. Pogány hagyományaik jórészét azonban megőrizték, s ezeket a XIX., sőt a XX. század folyamán náluk járt tudósok föl is jegyezték. Feldolgozásuk és értelmezésük alapján az ősi magyar népi műveltség sok homályosnak látszó célzására és vonatkozására sikerült fényt deríteni. (Vasorrú bába, kacsalábon forgó kastély, stb.)

A vogulok, akik manysi és az osztjákok, akik handa-hui néven emlegetik önmagukat, javarészt halászattal és vadászattal foglalkoznak. Nagy jelentősége van náluk a prémkereskedelemnek is. Sajnos, elmaradottságuk és műveletlenségük miatt a hozzájuk vetődő idegen (tatár, orosz) kereskedők kihasználják, sőt testben és lélekben megrontják őket. Különösen a vogulok pusztulásának egyik oka a szenvedélyes pálinkázás. A kereskedők rábeszélő szavainak engedve, a hozott csereárukból anyagi erejüket meghaladó összegben vásárolnak, s ez aztán a vagyonukból való kiforgatáshoz, majd a teljes nincstelenséghez vezet. A mértéktelen alkoholfogyasztás pedig testüket roncsolja. Szomorú tünet, hogy még az asszonyok is isszák a pálinkát. Ha szülnek is gyermekeket, ezek egyre jobban csenevészednek. A pálinkát a tatár kereskedők szállították hozzájuk, s jellemző, hogy a pálinka neve az ugor nyelvekben tatár eredetű. Az orosz közmondás pedig azt tartja, hogy „az osztják egy korty pálinkáért lelke üdvösségét is eladja”. Lelkiismeretlen és kalandortermészetű kereskedők vetődtek hozzájuk s ez lett az obi-ugorság veszte.

Pedig valamikor gazdagok voltak, nemcsak anyagiakban, hanem szellemiekben is. Népi költészetük rendkívül változatos és eredeti. Zempléni Árpád helyesen gondolkozott, amikor azt mondotta, hogy ez a költészet beletartozik a magyar szellem kincsestárába. A szaktudomány szerint népköltészeti alkotásaikat a következőképen lehet csoportosítani: a) a világ teremtéséről szóló hitregei mondák és énekek; b) az isteni tiszteletben részesülő fejedelmek tetteiről és harcairól szóló hősi énekek; c) szellemidéző igék (imádságok, könyörgések); d) az isteni eredetűnek tartott medvéről szóló medveénekek és medveünnepi színjátékok; e) más állatokról szólóénekek; f) vitézi énekek; g) a mindennapi élet köréből vett sorsénekek; h) mesék (ezek javarészt idegen eredetűek).

Az obi-ugorság népköltészeti emlékeiből egy rég eltűnt művelődési korszak körvonalai bontakoznak ki a kutató szakemberek szemei előtt. Gyűjtésükben és elemzésükben az orosz Patkanov, a finn Karjalainen és Kannisto, valamint a magyar Reguly Antal, Munkácsi Bernát és Pápay József szereztek elévülhetetlen érdemeket.

Az elmúlt években új világ derengő fénye vetődik a tundrás földbe, vagy a jéggé fagyott hóba süllyesztett obi-ugor jurták tájaira. Az orosz tanácsrendszer náluk is rendszeresítette az anyanyelvi oktatást. Az irodalom vallási vonatkozású művein kívül újabban vogul és osztják nyelven írt tankönyvek jelentek meg. S ámbár a halál jeges fuvallata már évszázadok óta ott lebeg a szibériai hómezőkön, legközelebbi nyelvrokonaink elkerülhetetlennek látszó végzetéről suttogva, mégis, és elsősorban nekünk magyaroknak, az „Acheronta movebo” jelszavával meg kell kísérelnünk a lehetetlent is, hogy ezt a két néptörmeléket megmentsük, vagy legalább is a lelket tartsuk bennük, — amíg lehet.

A kelet-európai térség átrendezése s az új Európában előbb-utóbb kialakuló nyugalmi helyzet minden bizonnyal lehetővé teszi majd, hogy könnyebben és nagyobb számmal juthassanak el lelkes magyar tudósok és jószándékú érdeklődők a vogulok és osztjákok földjére. Ez a két nép, még roncsaiban is, megmenthető, sőt megmentendő, nemcsak a magyarság érdeklődése számára, hanem az egyetemes embercsalád javára és hasznára is. Finn és észt testvéreink éppen az elmúlt évtizedekben tettek bizonyságot egy ilyen irányú tevékenységük sikeres végrehajtásáról. Az alig 1000 főnyi livségben fölébresztették a népi öntudatot, az élethez való kedvet s a művelődés iránt való fogékonyságot. A magyar nemzeti vagyonnak parányi hányada elegendő volna ahhoz, hogy megsegítsük vogul és osztják véreinket s új életre ébresszük őket. Évi 100.000 pengővel csodákat lehetne művelni. S amellett ez az összeg meg is térülhetne, ha a vogul-osztják prémkereskedelem irányításába sikerülne belekapcsolódnunk.

A vogul iskolák számára 1933-ban kiadott tankönyvekben ilyen mondatok vannak: Vasil-mini — Vászoly megy. Az osztják tankönyvekben ez olvasható: Vet amp tałet huł — öt eb halat húz. A vogul lu, az osztják lau a magyar ló megfelelője, bizonyítva ősi lovasnép voltunkat. A vogul kit pum luw — kétfű (másodfű) ló, vagy hurem pum luw — harmadfű ló csak mutatványok azokból a szólásokból, amelyek e két nyelvben egyeznek a magyar nyelv hasonló fordulataival.[1]

Amit az idegen szellemű és jellemű orosz tanácsrendszer kísérelt meg legközelebbi nyelvrokonaink érdekében, azt a jövőben nekünk, magyaroknak, erkölcsi és anyagi kötelességünk folytatni és minél eredményesebbé tenni. Ha ezt megcselekedjük, akkor talán nem következik el a költő borongó látomása: halál a jégmezőn. Sőt éppen ellenkezőleg, a vogul és osztják nép rendelkezésére álló gazdasági erőforrások segítségével új életet lehet sarjasztani még e térség tundrás, mostoha anyaföldjének zsombékos rögein is.

Kitekintés Ázsiába: az altáji népek sorsa

A kelet-európai térség, közelebbről meghatározva Oroszország nem szláv nemzetiségű népei közül a finnugor törzséken kívül a török-tatár fajú népcsoportok sorsa kelthet fokozottabb érdeklődést. Míg a különböző finnugor népek helyzetén, a legkedvezőtlenebb megoldás alkalmazása esetén, kisebbségi sorsukból következő többé-kevésbé méltányos önkormányzati rendszer megvalósításával lehet segíteni, a török-tatároknak messzebbre törő céljaik és terveik vannak. Évszázadokon keresztül maguk is birodalmat alapító és birodalmat szervező tevékenységet fejtettek ki, éppen ebben a kelet-európai térségben, s egyidőben arról volt szó, szláv vagy pedig török-tatár jellegű birodalom alakul-e ki Kelet-Európának ezen a területén. Ezt a hatalmi kérdést Rettenetes Iván cár oldotta meg, midőn Kazán városának elfoglalásával (1552), majd Asztrachán meghódításával (1554) megdöntötte a tatárok birodalmát.

Közel négy évszázad telt el azóta s az orosz földön, valamint a vele határos nyugat-ázsiai térségben ma is nagy számmal élő különböző tatár törzsek ügye napjainkban ismét megoldásra váró probléma lett. Újabban e tatárok öntudatosan és büszkén vallják magukat törököknek s a térség jövő elrendezésében, jogaik érvényesítésével ismét tevékenyen akarnak közreműködni. E török törzsek sorskérdéseinek megoldását megkönnyíti az a körülmény, hogy létszámuk — a legutóbbi orosz statisztikai kimutatások szerint is — legalább tízszer annyi, mint a Volga és az Ural-hegység térségében élő finnugor törzseké, kereken legalább 36 millió.[2] Egy nemrég megjelent török folyóirat[3] az összes törökfajú népek létszámát 60 millióra becsüli. Ebből 15.5 millió a török köztársaságban él, 30 millió Oroszországban, a többi pedig Európa és főleg Ázsia néhány államában.

Az orosz tanácsköztársaság határain belül tehát legenyhébb számítás szerint is éppen kétszer annyi török él, mint a független anyaországban. Ez a törökség azonban számos önálló vagy legalább területi önkormányzattal bíró tanácsköztársaságban oszlik el. Nyelvjárási sajátságaik, elkülönült múltjuk, eltérő szokásaik alapján azonban még több törzsre szakadtak. Így például az egységes politikai és gazdasági egészet alkotó nyugat-ázsiai Turkesztán területén hat török köztársaságot találunk, de Turkesztán nevét a tanácsköztársaságban még csak említeni sem szabad. Még aprólékosabb részekre bontották a 3.5 (de a törökök.szerint 5.7) milliós, 80%-ban török lakosságú Azerbejdsánt, a Kaukázusban. A tanácsköztársaság szervezői és kormányzói mindenféle mondvacsinált ürüggyel külön népeknek minősítettek olyan törzseket, amelyekben az egységes és közös törökséghez való tartozás öntudata él. Az alapvető ok azonban igen egyszerű: Azerbejdsán területén fekszik Baku, a kaukázusi petróleumvidék központja. A bakui petróleumforrásokért folyó évtizedes vetélkedésben mindenről szó van, csak éppen arról nem, hogy ez a terület néprajzilag török…

Az orosz tanácsrendszer uralma alatt senyvedő 30—40 milliós törökség azonban — már vallási azonosságánál fogva is, hiszen amennyiben nem pogányok, úgy valamennyien mohamedánok — tudja, hogy fajilag egybetartozik. Minél kisebb részekre akarják őket szaggatni, annál inkább erősbödik bennük az egyesülésre való törekvés. Ez az új török faji mozgalom a Krim-félszigettől a Volga—Ural közti térségen, Kaukázus, Dagesztán, Azerbejdsán, Turkesztán hegyein, völgyein és mérhetetlen pusztáin át egész az egykor őshazául szolgált Altáj-hegység láncolatáig terjed. Olyan mozgalom ez, amely tömegerejénél fogva is sokkal jelentősebb tényező lehet az orosz birodalom szerkezeti átrendezésében, mintsem azt a nyugat-európai közvélemény nagy része még csak sejtené is.

A következőkben csak vázlatosan ismertetjük mind a törökség, mind a Nyugat- és Észak-Ázsiában élő altáji eredetű más népek problémáit. E kérdés tisztázása és megmagyarázása teljesen önálló és újabb tanulmány megírását tenné szükségessé. Eddigi fejtegetéseinkkel kapcsolatban csak azért említjük ezt a kérdést is, mert az uráli és volgai finnugor törzsek életterét is érintő megoldás terve merült fel, éppen az oroszországi törökség részéről.

Ibrahim Arifulla már említett dolgozata — melyet éppen a finn fővárosban, Helsinkiben 1933. január 30-án tartott előadása alapján írt meg — az uráli és volgai területeken lakó népek függetlenségi törekvéseinek megoldására egy más tervezetet vetett föl. Bár ez a finnugor népek szempontjából kedvezőtlenebb, mint a jelen tanulmányban kifejtett kívánságaink, mégis figyelmet érdemel, mert lényegében nem teremthet rosszabb helyzetet, mint az orosz tanácsrendszerű kormányzat megvalósította jelenlegi rendezés. Arifulla javaslata egy Volga-Ural (Idel-Ural) elnevezésű s török jellegű állam szervezésére és függetlenítésére irányul. Ellene mond, hogy mind finnugor, mind török szempontból csak részletmegoldás, mert nem foglalja magában sem az összes finnugorokat, sem az összes törököket. Lényegében nem más, mint az 1236—1552 között fönnállott kelet-európai tatár birodalmi gondolat föltámasztása. Finnugor véreink ismét a tatár-törökök állami főhatósága alá kerülnének, éppen úgy, mint a jelenlegi évezred első felében. Kétségtelen előnye azonban, hogy az állami elaprózódás, a „Kleinstaaterei” helyett földrajzilag és gazdaságilag összefüggő nagyobb országot, szinte birodalmat teremtene a mai Oroszország délkeleti sarkában, sőt az Ural-hegységen is átnyúló ázsiai sávban. Hátránya, hogy vegyes nemzetiségű lenne, mert ezen a területen a törökség a lakosságnak csak 51 százaléka. A török és finnugor törzsek együttese azonban mintegy 65—70 százalékos többséget alkot, a 28 százalékos oroszokkal és a néhány százaléknyi egyéb nemzetiségekkel szemben. A török-finnugor többség szilárd alapja lehetne egy eszményi „turáni” államnak, amelyben tehát mind az urali, mind az altáji népcsalád megtalálhatná boldogulásának jobb lehetőségeit.

A Volga-Ural Állam eszméje az 1917-es orosz forradalom idején született meg. Az állami főhatalmat a terület őslakosságának, a volga-urali finn népek s az ugyancsak elég régi török lakosság kezében összpontosítaná. Mindenesetre feltűnő, hogy az újabb orosz uralom négy évszázada sem tudta kiölni a törökök szívéből ennek az egykori török jellegű volgai birodalomnak az emlékét. Ez az eszmény századunk eleje óta ismét feltámadóban van s a volgai török lakosság egyre jobban követeli önálló állam alakjában való megvalósítását. A mozgalom központja Kazán, az ősi tatár-török város. A mozgalom harcosai az 1917-es orosz forradalom idején minden eszközt és minden alkalmat megragadtak, hogy e terület függetlenségét vagy legalább is komolyan értelmezhető önkormányzatát kivívják. A szláv elemnek azonban sikerült az uralom birtokában maradni s a Volga-Ural Állam eszméjét csirájában megfojtották.

A kazáni törökség képviselői azonban nem nyugodtak bele az első sikertelenségbe és továbbra is szívósan küzdenek e gondolat valóra váltása érdekében. Tervük szerint ennek az államnak jellemző földrajzi tényezői a Volga folyó és az Ural hegylánca lennének. Nyugati határa a Volga mentén a Szura folyó torkolatától a Kaspi-tengerig terjedne. Északi határa a Szura-Volga torkolattól Perm városa alatt az Ural-hegységig érne, körülbelül a szibériai Tjumen város tájékáig. Keleti határát a Toboly, majd az Ural folyó jelezné, ennek Kaspi-tengeri torkolatáig. Déli határa a Kaspi-tenger északnyugati partvidéke.

E terület lakosainak száma az orosz statisztika szerint kereken 13.5 millió. Ebből 6 millió (45%) török, 4,300.000 (31%) orosz, 3,200.000 (24%) finnugor (cseremisz, mordvin, votják). A kazáni törökök számítása szerint azonban nem egészen így áll a helyzet. A 15,350.000 főnyi lakosságból 6.6 millió a török (51%), 3,213.000 a finnugor (21%) és 4.3 millió az orosz (28%). Az orosz statisztika szerint tehát 69%, a török számítások szerint 72% a török és finnugor együttes többség.

Mezőgazdasági és egyéb talajkincsekben olyan gazdag ez a terület, hogy szorgalmas és becsületes, főleg pedig rendszeres munkával életre képes, virágzó állammá alakulhatna. A volga-urali törökség nem veti el azt a reményét, hogy a 400 éves orosz uralom alól előbb-utóbb felszabadul s újra megszervezi a XIII. században, illetve már a Kr. sz. utáni VI. század körül alapított országát. Jellemző körülmény, hogy a török lakosság körében az írni-olvasni tudók száma százalékos arányban nagyobb, mint az oroszoké. A törökségre is érvényes tehát, amit általános elvként hangoztatunk: a kelet-európai térség sikeres újjászervezése és megnyugtató módon való elrendezése csak úgy lehetséges, ha a lomha szláv tömeg helyett a mozgékonyabb és értelmesebb kisebbségeket hagyják szabadabban érvényesülni.

Az Ural-hegységtől a Csendes-óceánig nyúló hatalmas ázsiai térség szerves területi elemeire való tagolása ugyancsak a gazdasági lehetőségek kiaknázását, a művelődés terjedését s végeredményben a társadalmi és politikai rend célszerűbb kialakulását idézné elő. „Ázsia új rendje” nem ismeretlen elv, s aki csak némiképpen is kutatni kezdi az ázsiai viszonyokat, kénytelen elismerni, hogy a jelenlegi helyzet már sokáig nem tartható fönn. Történelmet alakító erők működnek e világrész minden sarkában s számunkra, magyarokra, nem lehet közömbös, hogy az Uraltól az Altáj-hegységig, sőt ezen túl is, a velünk nyelvileg és fajilag rokon ural-altáji (turáni) népek sorsának fordulása került napirendre. Az euráziai nagytérségbe való gazdasági, művelődési és politikai beilleszkedésük a történelmi fejlődésnek feltartóztathatatlan folyamata. Addig emlegették az „ébredő Ázsia” szólamát, míg Ázsia csakugyan felébredt…

Csak röviden említünk néhány megoldásra váró kérdést. Ilyen elsősorban a Kaspi-tengertől keletre elterülő Turkesztán ügye. Az orosz tanácsköztársaságba tartozó nyugati Turkesztán nevet ma még emlegetni sem szabad. Ehelyett ez a terület hat részre szaggatva, mint Üzbekistan, Türkmenistan, Tadsikistan, Kazakistan, Kirgizistan és Kara Kalpak szerepel. Az első három önálló, a többi önkormányzatú köztársaság. Az önkormányzatú köztársaságok közvetlenül a moszkvai kormányzat alá tartoznak, így függetlenségük igen bizonytalan értelmezésű. Kelet-Turkesztán a kínai birodalom bomlásából keletkezett államalakulat, éppen úgy, mint a Tuva köztársaság, Mongólia és Mandzsúria. Kelet-Turkesztán, Tuva, Mongólia ma még (talán) orosz érdekterületek. De mi történik, ha engedve a faji ösztön sugallatának, Mandzsukuo mintájára Japán felé tájékozódnak?…

Szibéria ma még ugyancsak a moszkvai kormányzat alá tartozik. De ha a Volga és az Ural-hegység között élő finnugor népek önkormányzati területei akár teljesen függetlenítik magukat Moszkvától, akár pedig megalakul a tervezett török-jellegű Volga-Ural állam, akkor a központtól elszigetelt Szibéria (a vogulok, osztjákok földje s az ettől délre eső terület) vagy automatikusan önállósul, vagy Turkesztánnal, esetleg keleti szomszédaival keres közelebbi kapcsolatot. A Szibériától keletre fekvő Jakutok Földje már jelenleg is elkülönített terület, amely többé-kevésbé önálló, éppen úgy, mint a tőle délre fekvő Burjátok Földje. A jakutok és a burjátok szintén az altáji néptörzshöz és nyelvcsaládhoz tartoznak.

Ezek a rendkívül nagyméretű, többmillió négyzetkilométernyi területek, aránylag gyér lakosságukkal, az ázsiai nagytérség gazdasági és politikai átrendezése során föltétlenül új rendezést igényelnek, sőt követelnek. E térség sorsának alakításában a Távolkelet nagyhatalma, Japán minden bizonnyal tevékenyen fog közreműködni. A turáni gondolat sokáig ábrándkergetésnek tartott valós lényege csak akkor fog teljes történelmi jelentőségében kibontakozni, amikor e rendezésre sor kerül. A Csendes-óceán partján elterülő ú. n. távol-keleti orosz tanácsköztársaságok (Arifulla szerint Új-Ukrajna) Vladivosztokkal, mint az orosz tanácsköztársaság egyik legnagyobb jelentőségű és legfontosabb kikötővárosával vajon megmaradhatnak-e majd akkor orosz kézen?…

Mit hoz a holnap, nem lehet tudni. De Nyugat-Turkesztántól, sőt már a Volga jobbpartjától Mongólián át a Burjátok Földjéig, s talán már Archangelszktől (a Dvina partjától) a vogulok tundráin át a Jakutok Földjéig, röviden az Uraltól az Altáj-hegységig, sőt egész bátran mondhatjuk, hogy a Volgától a Csendes-óceán partjáig a mai orosz birodalom olyan sebezhető pontokkal van tele, amelyeknek bolygatásával Nyugat- és Észak-Ázsia jövendő politikai térképe egészen más lesz, mint a mai.

Ebben az átrendeződésben finnugor és török-tatár, mongol és mandzsú-tunguz törzsek sorsa dől el, jobbra vagy balra. Azt kell hinnünk, hogy jobbra, e népek évezredek óta mellőzött sajátos érdekeinek megfelelően és szebb jövőjük javára. Mert ugyan miért merültek föl e problémák, éppen napjainkban? Az Altáj-hegység valamikor világrészeket hódító népek kiröpítő fészke volt. E népek ott rekedt maradványai új életre készülődnek. S nem szabad felejtenünk, hogy van egy távol-keleti nagyhatalom, Japán, amelynek politikai programja a nagyázsiai élettér megteremtése, illetve átrendezése. Ma még rejtélyes szavak, de az ural-altáji népek jövője szempontjából ígéretekkel terhesek.

Az ural-altáji népek öntudatosítását célzó tömör jelszó: „Dévénytől Tokióig” 1910-ben hangzott el először.[4] Akkor is, azután is jó ideig, „turáni álom”-nak tetszett sokak szemében, soha meg nem valósítható nevetséges ábrándnak. Egy emberöltő múlva, napjainkban azonban úgy látszik, hogy a turáni álmok megvalósulása az új euráziai gazdasági és politikai rendezés függvénye lett, s a jövőben annak logikus következménye lesz. Az a kérdés, megvalósul-e ez az új rend? — kérdezik az örök kételkedők és bizonytalankodók. Megvalósul, mert mind Európának, mind Ázsiának igen nyomós gazdasági érdekei sürgősen követelik, s a két egybeszabott világrész minden téren mutatkozó fejlődése ebben az irányban mutatja a jövő felé vezető utat. A történelem országútja az ural-altáji népek életterei felé kanyarog. Tőlük függ, hogy eltiportatják-e magukat idegen fajú népek rohanó tömegeitől, vagy szorosan egymás mellé zárkózva, korszerű eszközökkel folytatják azt a harcot, amelyben elődeik nem éppen a legkisebb szerepet játszották.

[1] L. Zsirai, id. m.

[2] Ibrahim Arifulla, id. m.

[3] Bozkurt: Dünya Türklerine (Törökök földje). Bozkurt, Ankara, 1941, Temmuz, Sayi 11, 227. l.

[4] L. Turán, 1913. I. évf. 1. sz. Paikert Alajos: Előszó.
Nyomtatható változat