Az észt szabadállam: súlydöntő parány a mérleg serpenyőjén

1922. augusztus havában, a sötét éjfélt is megvilágosító északi nyár estéinek egyikén, a Narva folyó partján álltam, a hasonló nevű észt határvárosban. A kelet felől előlopakodó homály szürke fátylat terített Ivangorod (Ivánvára) lomhán és laposan elnyújtózó falaira. A nyugati parton a lenyugvó nap bíborvörös fénycsóvái cirógatták a merészen égnek szökellő Hermanngorod (Hermannvára) bástyáit és falait.

Nem az észtek építették ezt a két várat, — legföljebb köveit hordták össze robotos munkára hajtott észt jobbágyok, de a várak elütő külső alakjának jelképes értelmét felfogták s a maguk okulására nemzedékről-nemzedékre továbbmagyarázták. Két világot választ el a Hermanngorod és Ivangorod között sisteregve, tajtékozva tovazúgó Narva folyó. Hermanngorod éppen úgy a Nyugat határát jelezte, mint nem messze tőle északra Viipuri várának tornya és tőle másfélezer kilométer távolságra délen a brassói Cenk-hegy. Ivangorod mögött a Kelet kezdődik, s rohamosan csenevészedik az európaiasság, hogy a végeláthatatlan orosz síkságon fokozatosan elenyészve, az Ural mögött eltűnjön Ázsia titkos méhében.

Nyugat és Kelet, Európa és Ázsia között Észtország, vagy más szóval az észt nép élettere, olyan bástya, amelynek birtokáért évszázadokon át tartó harcok folytak. A Volga mentéről elhúzódott finn törzsek itt telepedtek meg először, midőn utat törtek maguknak az őshazából, ismeretlen folyók mentén, irdatlan őserdők rengetegén és idegen fajú (balti) népek gyűrűjén át északnyugat felé. A rigai öböl partjaitól a Narva folyóig, sőt egészen a Néva torkolatáig megszállták a Balti-tenger és a mai Finn-öböl egész partvidékét. Déli irányban ágaik és nemeik lehúzódtak egészen a Duna folyó mentéig. Kelet felé övék volt az egész végeláthatatlan Szarmata-síkság, a Volga és a Káma mentén hagyott rokon törzsek települési helyéig. Ez a hatalmas méretű terület azután fokozatosan szűkült. Megszakadt a népi összeköttetés az őshazában maradt törzsekkel. A Duna balpartján túl fekvő területek elvesztek számukra s az egykor ott élt hatalmas és harcias törzsek legnagyobbika, a liv ma már csupán 1000—1500 főnyi törmelékben tengődik a Kur-félsziget északi csücskén, mert idők folyamán javarésze beleolvadt a balti eredetű mai lettekbe. A Narván s a Pejpusz-tón túl maradt törzsek apró szórványokká sorvadtak. Egy nagyobb és jelentősebb zömnek, a mai finnek őseinek, sikerült — akár tengeri úton, akár a pétervári földszoroson át — a mai Finnországba és Karjalába vándorolni s még ezek jártak legjobban. Ha nem követték volna vándorösztönüket, ma bizonyára nem volna se finn nemzet, se finn ország, s talán még hírmondó sem maradt volna a Keleti-tenger tájékán a különféle finn törzsekből.

A Narva folyótól és a Pejpusz-tótól nyugatra, a Balti-tenger partjai mentén tanyázó törzsek mutatkoztak, a finnek után, a legszívósabbaknak és legéletrevalóbbaknak. Ezek utódai a mai észtek. A magyar honfoglalás idején, s az Árpád-kor első századaiban még szinte teljes volt azonosságuk a finnekkel. Azután fokozatosan különbözni kezdett az egykori közös anyanyelv. Más harcok morzsolták, más hatások érték őket s pusztulás, sorvadás lett az osztályrészük. Voltak korok, amidőn a ma 47,558 km2 kiterjedésű és közel 1,125.000 lakosú Észtország területén napi járóföldre nem lehetett embert találni, vagy a régi krónikás szerint kakasszót hallani. S hogy ma mégis vannak még észtek, ez a finnugor népek szívósságának, jövőben való elhivatottságának egyik tündöklő bizonysága.

Ha valamely népre, úgy elsősorban reájuk illenek Hunfalvy szavai: „hasznos néha a kisebb és szegényebb nemzetek példája is, amelyeknél a lelkiösméretes munkálkodást és az okos alkalmazkodást a döntő viszonyokhoz szemlélhetjük.”

Az észt nép hazájáról, az észt élettérről is elmondhatjuk, hogy inkább a halál tere volt, mint az életé. Közel két évezreden át egyének és fajok, világnézetek és vallások, gazdasági és politikai, kulturális és hatalmi érdekek ütközőpontja volt ez a terület. Itt küzdöttek finnfajú északi rokonaink balti-népekkel, majd germánokkal, szlávokkal. Itt csapott össze a finnek ősi pogánysága a nyugatról hódító útra indult kereszténységgel. A Hanza-városok itt kerestek kereskedelmi támaszpontokat, hogy Nizsnij-Novgorod közvetítésével és az Oroszországot átszelő kereskedelmi utakon összeköttetést találjanak a mesés gazdagságú Kelet: Arábia és India kincses területei felé. Hajós vikingek és szárazföldi lovasok vagy gyalogosok mérték össze erejüket Riga, Tallinn és Narva falai alatt. Német lovagok és észt parasztok tusakodtak, hol egymás ellen, hol a Keletről feltűnt közös ellenség: a szlávok ellen, hol külön-külön, hol mindenféle szövetségi változatban. Majd lengyelek törtek elő dél felől, keresve a tenger felé vezető utat, vagy harcolva hol a nyugati németek, hol a keleti szlávok előtörése ellen. Pogányság és katolicizmus, majd katolicizmus és protestantizmus mérték össze nemcsak szellemi, de katonai fegyvereiket is. Innen akart Kelet ellen indulni a XVI. század második felében Báthory István, hogy már csirájában megsemmisítse a Rettenetes Iván cár idején Nyugat ellen ágaskodó s azóta is szüntelenül Nyugat ellen áskálódó orosz hatalmi törekvéseket. Az újkorban, a svéd nagyhatalmi állás kifejlődésével, új változatban folytatódtak a harcok: hol a németek, hol a lengyelek, hol az oroszok ellen. Ezen a területen, éppen Narva falai alatt, dőlt el XII. Károly svéd király és Nagy Péter cár harca, melynek kimenetele két évszázadra, egészen napjainkig, megszabta Európa népeinek sorsát és országainak hatalmi helyezettségét. Az észtek már rég kiállottak a küzdők sorából, s a Mindenhatón kívül, az ő érdekeiket, legföljebb egy-egy nemesebb gondolkodású svéd király, avagy a magyar Báthory István próbálták védeni vagy érvényesíteni.

Vágyaik és terveik helyett dán kereskedők és hajósok, német polgárok, svéd vagy lengyel nemesek, majd német lovagok és bárók gazdasági meg politikai érdekei mozgatták a történések kerekét. S mikor ezek a tényezők is kikapcsolódtak a küzdelemből, akkor a titokzatos és rejtelmes Kelet: a vajúdó, a tengeri kiutat, állami formát, politikai hatalmat kereső Oroszország dühös csapkodásokban és tervszerűtlen kapkodásokban megnyilatkozó ösztönrohamai gátolták a nyugodt és szerves fejlődést.

Szüntelenül rengett a föld s égett a talaj az észtek talpa alatt. S midőn egykori vezetőcsaládait már rég kiirtották, midőn a hatalomban való részvételtől végképpen elmarasztották őket, midőn csak az örökös igavonás meg a nyomorúságos életért való remegés maradt meg számukra, még mindig volt egy-egy reménysugár életükben. Olyankor történt ez, amidőn az apró koncokon való marakodás és a helyi érdekek miatt való tépelődések helyett nagyvonalú és európai érdekek szerint gondolkodó embereket sodort földjükre a sors. A XVI. században végleg kialakult a jobbágyi rendszer az észtek földjén — akárcsak nálunk, 1514. parasztlázadása után. Hogy milyen lehetett az észtek sorsa, azt a Livoniát, a mai Dél-Észtországot és Észak-Lettországot meghódító erdélyi fejedelem és lengyel király, Báthory István szavai tanúsítják: „Die arme Bauernschaft wird von ihren Herren in einer Weise tyrannisiert und ausgebeutet, die in der ganzen Welt, auch bei den Heiden und Barbaren unerhört ist.” (Az észteket elnyomó német lovagokhoz intézett átiratból.) Ugyancsak az észtek javát akarta szolgálni Gusztáv Adolf, majd a XVII. század többi svéd uralkodója. De az 1680-ban kiadott ú. n. redukció-törvény (a magánkézre került állami birtokoknak a korona tulajdonába való visszaszolgáltatása), amely részben a jobbágyság sorsát is javítani akarta, minden jószándéka ellenére is, újból és végleg megpecsételte az észt föld és szerencsétlen népe sorsát. A XVIII. század elején dúlt északi háborút a balti német urak birtokaik visszaszerzésére akarták felhasználni s egyoldalú politikájukkal (Patkul árulása) az addig svéd uralom alatt álló észt területet odavetették Nagy Péter cár feltörekvő orosz imperializmusának zsákmányául. Ezzel az államcsínnyel az észt nép és az észt élettér két évszázadra elszigetelődött a Nyugattól, melynek addig — ha idegen főuralom alatt is — de szerves része volt.

Egy teljes évszázaddal hamarabb került Észtország orosz uralom alá, mint Finnország, s ugyancsak az emberségesebb svéd uralmat kellett felcserélnie a kiforratlan, kiszámíthatatlan és kezdetleges orosz uralommal. Ez a száz évnyi különbség világosan mutatkozik a finn és észt nép mai körülményeiben is. De kétszázesztendős, megszakítatlan orosz uralom sem volt elegendő arra, hogy végleg elpusztítsa ezt a népet. Észtország legutóbbi két évszázados történelme is bizonyság arra, hogy az orosz uralom nem annyira félelmetes, mint inkább kellemetlen. A hatalmas mammutbirodalom ezzel a hozzá képest paránnyal szemben sem tudta érvényesíteni céljait, s mihelyt alkalom adódott, kiderült, hogy a fürgébb és mozgékonyabb parány egészségesebb és életképesebb, mint a lomha óriás. A történelem logikája napnál világosabban bebizonyította, hogy véget lehet vetni és véget is kell vetni az orosz lázálmoknak, mert ezt kívánja a magasabbrendű és egyetemes európai érdek. Az észt élettérnek nem szabad a jövőben a halál teréül maradnia, hiszen minden külső és belső körülmény — földjének termékenysége, lakóinak szorgalma, művelődésre való fogékonysága — az életre predesztinálja. Az észt példa is a minőséget állítja szembe a mennyiséggel. Az 1918-ban kikiáltott állami függetlenség óta eltelt két évtized alatt az önmagát kormányzó észt nép megmutatta, hogy jobban és sikeresebben beilleszkedett az egyetemes és korszerű európaiságba, mint azelőtt a cári uralom két évszázada alatt. Már a cári uralom alatt is nyilvánvaló volt, hogy a birodalom fővárosához, Szentpétervárhoz való közelsége ellenére is, az orosz kormányzat képtelen volt ezt az aránylag kis területet fölvirágoztatni. A helyi kormányzatot és közigazgatást sokáig ellátó balti-németség is hanyatlásnak indult. Az előkelőbb származású családokat fölszívta a cári udvar vagy elhelyezkedtek a központi orosz kormányzás magasabb polcain (mint államférfiak, hivatalnokok, katonák, papok és tudósok). A városi polgárság kihalt, vagy beleolvadt hol az észt, hol az orosz népbe. A történelmi fejlődés bebizonyította, hogy az észt élettér csak úgy válik az élet terévé, ha a minden vihart és megpróbáltatást átvészelt őslakos észt népre ruházódik e terület kormányzásának joga és kötelessége. Az idegen hódítók jöttek-mentek, építettek vagy romboltak, de végül is szinte nyomtalanul eltűntek. Az észt nép azonban nemcsak hogy nem tűnt el, hanem a XIX. század folyamán lélekszáma megkétszereződött. Valóban, csodálatra méltó az a szívósság, mellyel a maroknyi észt nép odatapadt az ősi röghöz s a hódítók özönének áradata ellenére is megmaradt az egyetemes embercsalád számára, s a rövid csaták, vagy hosszú háborúk viharos zúgásában is megőrizte lágyan csengő anyanyelvét az európai kultúra számára.

Észtország történelmi hivatása sok tekintetben hasonlatos Magyarországéhoz. A Duna-Tisza táján is megpróbálkoztak különböző népek — köztük a világhódító Róma, a földrészeket uralma alá hajtó Attila, nem beszélve vagy két tucatnyi különböző nyelvű és fajú népről, már honfoglalásunk előtt —, hogy meggyökeresedjenek a Kárpátok medencéjében. Ez azonban csak a magyarságnak sikerült. Ugyanígy a Baltikumban sem sikerül addig tartós békét és biztos egyensúlyt teremteni, amíg e térben idegen vagy népi erőben gyöngébb elemek ki nem küszöbölödnek az impériumból. Nemcsak Észtországban, de az egész Baltikumban az oroszok térben idegen elemek, a németség pedig népi tömegek híján, sohasem tudta ezt a területet kizárólagosan német jellegűvé tenni. A városoknak adott ugyan bizonyos német színezetet, de még a nagyobb városokban is állandóan kisebbségben volt, — a vidék, a falu pedig észt, lett vagy litván maradt. De mégsem szabad figyelmen kívül hagyni azt a nyugatosító tevékenységet, amelyet a németség e területen hosszú időn át kifejtett. A balti németség — ha ugyan még van ilyen — hivatása a jövőben is a nyugattal való gazdasági és művelődési kapcsolatok fejlesztése, a térség lakosságának megfelelő érdekek szerint való irányítása kell hogy legyen, tehát a közvetítés, nem pedig a főuralom. Az orosz törekvések hiábavalóságát viszont az bizonyítja, hogy nemcsak Finnországot, de még a hosszabb ideig hozzá tartozott Baltikumot sem tudta gazdasági tekintetben birodalmához vonzani, sem a cári korszakban, sem a tanácsrendszer idején. Aki ezekben az országokban járt, hírét sem hallotta orosz iparcikkeknek, s Amerika is hamarabb talált ott piacot iparcikkei számára, mint a tőszomszéd Oroszország. Az 1940-ben bekövetkezett orosz megszállás pedig iparcikkek terén egyenesen katasztrofális hiányt idézett elő.

A népek önrendelkezési joga alapján, de a népi elv szerint is a Baltikum a balti népeké. De ahhoz sem férhet kétség, hogy a Baltikumnak Nyugat-Európához kell tartozni. Ezért rendkívül fontos annak megállapítása és szabályozása, hogy e három államban, de különösen a legészakibb fekvésű Észtországban kié legyen és maradjon a hatalom. Észtország parány, de döntősúlyú parány a nagyhatalmak között zajló tusakodás mérlegének serpenyőjén. Akié az észt föld, azé a hatalom Észak-Európában. Ivangorod vagy Hermanngorod: mindent elnyomó laposság, avagy magasabbrendű európaiság felé való törekvés, ez a kérdés nyitja. Egyetemes európai érdek, hogy Észtország a nyugat védőbástyája, ne pedig a támadó Kelet előtere, ugródeszkája legyen. Észtország kulcshelyzetet foglal el. Megtartása, biztosítása és erősítése nemcsak az észt nép, hanem Európa érdeke is. Az észt hivatás a finnugor néptörzsek indokolt létének és történelmileg igazolt szükségszerűségének egyik döntő bizonysága.

Bármilyen vérzivataros is volt az észt nép múltja, sorsából azt láthatjuk, hogy valahányszor nyugat felől érték hatások, akár békés, akár harcias formában, ezek végeredményben fejlődést jelentettek. A keleti hatás azonban fojtó és lenyűgöző volt. A XIX. századi rendkívül jelentőségteljes fejlődés kialakította az észt nemzeti művelődést, mégpedig nyugat-európai szellemben. Megrögzítette a társadalmi rendet, ugyancsak nyugati mintára. Megerősödött a nép vallásos hite és egyházának nemzeti jellege, Luther tanainak szellemében. A Narva folyó és a Pejpusz-tó éppen úgy a protestantizmus terjedésének keleti határvonalát jelzi, mint a Kárpátok keleti és déli gerince. Amikor tehát az észt nemzet műveltségét óvja, hitét és társadalmi rendjét félti, egyúttal Európának is szolgálatot tesz, mert minden észt férfi nemcsak hazájának, de Nyugat-Európa kultúrájának és társadalmi rendjének őre is a Narva folyó és a Pejpusz-tó partján.

Az észt nép csak ahhoz ragaszkodik, s azt követeli, ami az övé. Álláspontja ebben is egyezik a magyarságéval. Élettere eléggé szabatosan körülhatárolt, s ez egybeesik állami határaival. Állandóan hangoztatják, hogy határontúli törekvéseik nincsenek. Törődnek ugyan a Délkelet-Lettországban élő kb. 8000 főnyi, u. n. ludz-i észtek sorsával, de ez tisztán a kulturális kapcsolatok fejlesztésére és a népi jellegben való megtartásra vonatkozik. S még kevésbé vannak messzebbre menő terveik a Kur-félsziget északi csücskében lakó mintegy 1000—1500 finntörzsi liv halász öntudatra ébresztésével. A livek sorsával való törődés különben is inkább csak tudományos kísérletezés jellegével bír. Néhány nyelvész, régész, néprajzkutató anyaggyűjtésének és munkálkodásának alanya a liv nép. Finn, észt és részben magyar pénzbeli támogatással az elmúlt évek során felépült a livek Nemzeti Háza. Ebben őrzik a múltjukra és jelenükre vonatkozó legjellegzetesebb tárgyakat. Sajnos, az egész liv néptörmeléknek is már csak muzeális jelentősége van. Életterük a néhány kilométernyi szélességű homokos partvidék és a hullámzó tenger. Utolsó mohikánjai egy valamikor harcias és hatalmas finnfajú törzsnek, amely egykor a Baltikum egész középső sávját uralta. A zúgó csaták elültével a megmaradt harcosok összeházasodtak a lett leányokkal s ez a magyarázata, hogy a balti eredetű lettek között még ma is oly sok a finn típus. De a livek nyelve eltorzult, népi öntudatuk elmosódott, s már-már szinte teljesen elveszett.

Az orosz uralom alatt az észtek is kénytelenek voltak szétszóródni. Észak-Amerika, Új-Zéland, Szibéria és Krim-félsziget, valamint az orosz városok fogadták be és nyelték el a kivándorlókat. A külföldi észtek száma mintegy 150—200 ezerre becsülhető. Akadnak észtek ezerszámra Rigában, valamint a Narva folyó és a Pejpusz-tótól keletre eső tájakon is, főleg Pszkov vidékén. Ezen a területen meglehetős nagy számmal élnek finntörzsi szórványok is, akikre azonban a finnek szintén igényt tartanak. Ezekről lesz szó a következő fejezetben.

Finntörzsi szórványok a Pejpusz-tó és a Valdáj-hegység között

A tanácsrendszerű orosz birodalom területét 21,837.900 km2-re becsülik. Ez mindenesetre pontosabban meghatározott és könnyebben meghatározható adat, mint e roppant kiterjedésű birodalom lakosainak a száma. Az 1926. december hónapi helyzetre vonatkoztatott egyik adat szerint a lakosok száma 144,805.000 lett volna, az 1925. január 1-én kimutatott 139,869.200-zal szemben. Két év alatt a lakosság száma tehát közel 5 millióval szaporodott volna.[1] Ezt az adatot alapul véve, az 1927 január 1-e óta eltelt 14 év alatt a birodalom lakosainak száma 180,000.000 millióra volna tehető. Az 1939. és 1940. évek folyamár eszközölt területszerzések (Lengyelország keleti fele, Beszarábia, Finnország délkeleti sávja, a balti államok) a lakosság számát mintegy 18—20 millióval gyarapíthatták. Ily számítási módszerrel keletkezett a 200 milliós szovjet birodalomról szóló hiedelem, illetve vélemény.

Ezt a 200.000 millió embert azonban még senki pontosan meg nem számolta. Talán nem túlozunk, ha legalább 10%-os biztonsági tényezővel számolunk s a legutóbbi — remélhetőleg csak átmeneti — területgyarapodásokkal együtt is mindössze 170—180 millióra tesszük a szovjet birodalom lakosainak létszámát. Egy volgamenti török tudós 1933-ban 160 millióra becsüli a szovjet lakosainak számát.[2] Ezt tartjuk mi is valószínűnek, de nem 1933-ra, hanem 1939-re vonatkoztatva.

Az orosz statisztika adatai szerint 1933-ban 160 millióra becsült lakosságból azonban, az oroszok saját közlései szerint is, csak 75 millió az ú. n. nagyoroszok, vagy tulajdonképpeni oroszok száma. A birodalom népessége mintegy 180 nyelvet, illetve nyelvjárást beszélő, mintegy 150 népfajra oszlik. Ezt az embertömeget csak a külső kényszer és nem a gazdasági szükségszerűség, a műveletlenségben való elmaradottság és nem a közös szellemi fejlődés, a rendezetlen tömeg tehetetlensége és nem a társadalmi egyensúly tartotta össze a múltban. Mihelyst e népfajok egyike-másika mégis mozdulni fog és moccanni mer, földrengésszerűén indul zajlásnak e roppant területen a dolgok mai rendje. A mesterségesen és erőszakkal összetákolt orosz hatalmi térség szerves részeire bomolva, új fejlődési lehetőségeket, új gazdasági rendszert, új kultúrát s kétségtelenül új államok egész sorát veti ki ménéből. Mihelyst ez a fejlődési folyamat megindul, Kelet-Európa és Ázsia új történelme kezdődik.

Azok a népcsoportok, amelyeknek megmozdulása elsősorban várható és nekünk, magyaroknak elsősorban érdekünk, egyrészt a finn és észt határtól keletre, a Volga és az Ural hegység vonaláig található finnugor népek, másrészt az oroszországi török törzsek. Régebben, gúnyos és megvető értelmezéssel, tatároknak nevezték ezeket a törököket, főleg az oroszok. De idők jele, hogy e „tatárok” újabban büszke öntudattal törököknek nevezik és neveztetik magukat. Számuk, orosz adatok szerint is, 36 millió. Kétszer annyian vannak, mint amennyi a független Törökország lakosainak száma. Az említett finnugor népek száma sajnos jóval kevesebb, kb. 4—5 millió. A jelenleg orosz főhatalom alatt álló térség földrajzi, néprajzi, gazdasági és egyéb viszonyainak pontos megállapítása és szabatos leltározása még a jövő feladata. Kedvező változás esetén is, akár egy évszázadig is eltart, míg ebben a kérdésben tisztán lehet látni, s a legtöbbször csak hozzávetőleg vagy szlávosan szárnyaló képzelőerővel megállapított adatokat a tények pontos ismerete alapján ellenőrizhetjük. Az új rendezés szempontjából elsősorban azt kell tudni, hogy melyek a nem orosz lakosságú területek, másrészt, hogy a vegyes lakosságú területeken milyen az oroszok és a nem oroszok százalékos arányszáma.[3] Amíg ez ki nem derül, mindenféle rendezésre és rendszerezésre való törekvés csak hozzávetőleges lehet.

Az oroszországi finnugor néptörzsekre vonatkozó szaktudományos kutatás egy évszázad óta már meglehetősen sok körülményt tisztázott. Nem látjuk azonban még mindenütt világosan, különösen a kevert nemzetiségi részeken, az említett nemzetiségi arányszámot. Tény azonban, hogy vannak eléggé elhatároltan tiszta finnugor lakosságú területek és vannak olyan részek a szovjet birodalomban, ahol a finnugorok más nemzetiségűekkel keverten és valószínűleg kisebbségben élnek. Más megoldást kell alkalmazni a tiszta nemzetiségű, többségükben finnugor lakosságú területeken és más rendezés alá kell vonni a keverten vagy kisebbségben élő finnugor eredetű lakosság sorskérdéseit.

Ilyen nyilvánvalóan kisebbségi viszonylatban és kevert nemzetiségű területen élnek azok a finntörzsi szórványok, amelyek különböző nyelvjárásokat beszélve, a Pejpusz-tó és a Valdáj-hegység közötti mintegy 200—250.000 km2-nyi területen találhatók.

E terület szélső határvonala nagyjából a következőképpen állapítható meg: a Karjala déli határát alkotó Syväri-folyó mentén a Ladoga-tótól az Onega-(Ääninen-) tóig északkeleti, majd az Onega-tótól délkeleti irányban haladva a Bjelozero- (Fehér-) tó vidéken kb. Vologda városáig húzódik; innen egyenesen dél felé tartva eléri a Volgát, majd a Volga mentét követve Tver (újabban: Kalinin) városának érintésével először délnyugati, azután északnyugati irányban a Volga forrásáig kanyarodik, a Valdáj-hegységben. Átcsapva a Düna forrásához (ugyancsak a Valdáj-hegységben), erősen délnyugati irányban lenyúlik Vitebszk tájékáig, majd északnyugati irányban az észt-lett-orosz hármashatár környékén végződik. E terület nyugati határa a Pejpusz-tó és a Narva folyó.

Bár ezen a területen a finntörzsi szórványok nyilván számbeli kisebbségben vannak, a jövő fejlődés szempontjából jelentős körülmény, hogy mindenütt a terület peremvidékén találhatók s így, szinte katlanba zárva, közrefogják a terület közepén megtelepedett oroszokat. Fontos tényező az is, hogy a Pejpusz-tótól nyugatra a tömör észt néprajzi tömbbel, a Syväri folyótól északra pedig a karjalai finnséggel érintkeznek. A fajrokonokkal való érintkezés felvétele, illetve megteremtése e két irányban, fejlődésükre és szaporodásukra a jövőben rendkívül kedvező következményekkel járhat.

Említettük az előzményekben, hogy valamikor — kb. 2000 évvel ezelőtt — még meg volt a Keleti-tenger partjára nyomult, ú. n. nyugati finnség és az őshaza tájékán maradt volga-urali finnség, az ú. n. keleti finnek között a területi összefüggés. Ez az összefüggés a szlávok észak felé való nyomulása, másrészt a normannok (varégok) délre ékelődése következtében megszakadt. Északon az egykori összefüggés nyomait, Kelet-Karjalából kiindulva, az Archangelszknél a Jeges-tengerbe ömlő Dvina-folyó mentéig vélik meglelni a finn szaktudósok. Ez azért fontos, mert innen már meglepően közel van a zűrjének földje. Az Észtország keleti határain túl található finntörzsi szórványok területétől, az Onega-tó, Fehér-tó (Bjelozero), Vologda, Tver-vonaltól pedig már csak kb. 500 kilométernyire esik a cseremiszek, illetve mordvinok földje. A területi összefüggés tengelye itt a Volga-folyó. A térképről napnál világosabban leolvasható, hogy a Volga mentén húzódtak, északnyugati irányban, azok az őshazából elszakadt törzsek, amelyeknek mai utódai a finnek és az észtek, másrészt a Pejpusz—Valdáj közti terület finntörzsi szórványai. Illetve e szórványok ősi maradványai, mert akadnak közöttük újabb települők is. Lauri Kettunen finn nyelvtudós felfogása szerint éppenséggel szó sem lehet ebben a térségben ősi finn törzsekről. Az itt élő szórványok finn, esetleg észt területről később kerültek ide.

A Pejpusz—Valdáj térségben tehát egyrészt észt szórványok találhatók, másrészt olyan különböző tájszólásokat beszélő törzsi maradványok, amelyek voltaképpen finnek. A nyelvtudományi kutatás, amennyiben e törzsekre irányult, természetesen nagy buzgalommal vizsgálta nyelvjárásaikat, s igyekezett azok külön sajátosságait hangoztatni, igyekezett e nyelvjárásokat szinte önállósítani. A jövőben azonban e szórványok érdeke azt kívánja, hogy a nyelvjárási különbözőségek eltüntetésével ezek a szórványok a két nagy balti-finn ághoz kapcsolódjanak s vagy finnekké, vagy észtékké öntudatosodjanak. A nyelvtudományi kutatás talán veszít ezzel, talán szűkebb területre szorul ennek következtében. Gyarapodik azonban az öntudatos finn és észt népi állomány, ez pedig magasabbrendű követelmény éppen napjainkban s éppen ezen a területen. E finntörzsi szórványok helyzetét megnehezíti az a körülmény, hogy e területen nagy orosz városok találhatók (Novgorod, Pszkov, Vitebszk, Kalinin [Tver]), sőt a volt főváros is, a többmilliós Leningrád.

Kétszáz évvel ezelőtt azonban más volt a néprajzi helyzet. Köztudomású dolog, hogy Nagy Péter a róla elnevezett új fővárost, Szentpétervárt, tiszta finn településű vidéken építtette. Az elmúlt két évszázad halálos csapást mért ugyan e terület finnfajú őslakosságára, de azt teljesen elpusztítani mégsem tudta. Éppen ezért ezt a területet is a finnség életterének számítjuk, a történelmi jog címén. Ha egyelőre nem beszélünk e területnek Finn-, illetve Észtországhoz való csatolásáról, az ott élő szórványok számára követelhetjük, rendezettebb körülmények között, az anyanyelvi művelődésben való tökéletesedést és ezzel a népi öntudat izmosodását. Oroszországnak népcsoportok szerint való újjárendezése során a Pejpusz-Valdáj térségre nagy feladatok várnak. Ennek finn-észt érdekű megszervezésével valósítható meg a „finn-híd” (Suomen-Silta), amely a Finn-öböl északi és déli partját nemcsak egy képzeletbeli kulturális híddal köti egybe, hanem a leningrádi (karjalai) földszoroson át földrajzilag is megteremti a területi összefüggést. Mindenesetre erről a hídról sok szó esett és esik a Finn-öböl mindkét partján. A finn nemzetben rejlő rendkívüli szívósság, életerő és életkedv az „Acheronta movebo” jelszavával elszántan törekszik arra, hogy véget vessen annak a szláv szorongatásnak, amely erről a területről még írmagját is ki akarta irtani a finn törzseknek s nemcsak fölszabadítani, de valósággal föltámasztani akarják, halottaikból is, a Pejpusz-Valdáj közti térségben senyvedő testvéreiket.

Az említett nagy orosz városokat tekintetbe véve, nyilvánvaló, hogy legalább tízszeres, ha ugyan nem húszszoros túlerővel szemben él e területen mintegy 4—500.000 főre rúgó finntörzsi szórvány. Sajnos vannak, illetve voltak e területen ma már kihalófélben levő, illetve kihalt törzsek is (vótok, krévinek). A finnekről azonban tudjuk, hogy megszokták az ötvenszeres túlerővel szemben való harcot is, és azt, ha vállalták a múltban, állani fogják a jövőben is. Ezért nem szabad lekicsinyelnünk e szórványok megmentésére irányuló törekvéseiket és harcaikat. Annál kevésbé, mert ezt a harcot a kultúra és a tudomány eszközeivel vívják. Testvéreiknek népi jellegükben való megtartására vonatkozó igényeiket pedig el kell ismernünk. Nemcsak a nagy népeknek van erre joguk, hanem a kicsinyeknek is. S ha esetleg Leningrádnak el kell tűnnie a föld színéről, kövei jók lesznek arra, hogy a környékbeli finn falvak népe szilárd és biztos hajlékokat építsen magának belőlük.

Midőn e sorokat írtuk, 1941. július havában jelent meg a Német Vezéri Főhadiszállás jelentése, mely a következő mondatot tartalmazza: „A Mannerheim tábornagy főparancsnoksága alatt álló finn haderő a Ladoga-tó mindkét oldalán támadásba lendült.” Ezzel a mozdulattal nemcsak a finn nemzet, de az északi finnség minden törzse elindult azon az úton, amely a „finn-híd”, a „Suomen-Silta” felé vezet. Hogy mit tartogat a jövő a finnek, észtek és a finntörzsi szórványok számára, nem tudhatjuk. De lehetetlen, hogy továbbra is a négyezeréves szenvedést és reménytelenséget juttassa osztályrészükül. A finn haderőnek ez a mozdulata új életet és új történelmet alakít. Ezt tudomásul kell venni hívőknek és hitetleneknek, a finnugor néptörzshöz tartozóknak éppen úgy, mint a másfajúaknak. Rendületlenül bízunk benne, hogy a finn-híd ívei a Ladoga- és a Pejpusz-tó partjaitól előbb-utóbb az uráli bércekig nyúlnak. A finn szívósság és akaraterő a szétrombolt orosz városok köveiből fogja e híd pilléreit megépíteni.

Tüzetesebb vizsgálat alá véve e terület néprajzi viszonyait, elsősorban a Narva folyótól és a Pejpusz-tótól keletre eső részek helyzetét kell megvilágítanunk, amennyire a rendelkezésünkre álló adatok lehetővé teszik. Zsirai Miklós könyvének pontos néprajzi térképe, valamint az orosz kiadású Finnugor kézikönyv (Finnougorszkij szbornik) térképe szinte teljesen egyöntetűen tünteti fel e szétszórtan élő finntörzsi törmelékek települési helyeit. E terület nyugati felében, tehát az észt államhatár felé eső részen észteket találunk. Ezek már a cári korszakban is a pszkovi, vitebszki és szentpétervári kormányzóság területén laktak. Számuk 100.000—150.000 között ingadozhatott. Hogy ma mennyi észt él e területen, az rejtély. Az észt állam önállósulásával sokan az anyaországba tértek, mások elvándoroltak s igen sok lehetett azok száma, akiket a tanácskormány, egyik szokásos rögeszméjének megfelelően, eltelepített innen.

A másik jelentős finntörzsi szórvány a karjalaiáké. Az önkormányzatú Karjalai Tanácsköztársaság területén kívül ugyanis jelentékeny számban élnek karjalaiak a Pejpusz-Valdáj közti térségben is, főképpen Kalinin (Tver) és Novgorod vidékén. Ilmari Manninen szerint ezeknek a XVII. században idevándorolt karjalaiaknak száma nagyobb, mint a Kelet-Karjalában és Aunus-ban található összes karjalaiak száma együttvéve. Nemzetiségüket, különösen a Tver környékén települtek, mind mostanáig eléggé megőrizték, s az iskolázás következtében csak az utóbbi időben terjedt el nagyobb mértékben köztük az orosz nyelv ismerete. Megmaradásuk oka, hogy elég sűrűn laknak, sok kerületben számuk a lakosság 90%-a. Az Iljmen-tó menti Novgorod vidékén élők azonban felszívódáson estek át. Míg 1835-ben még 27.076 karjalai élt e tájon, az 1926-os népszámlálás szerint már ezren sincsenek. A tveri és novgorodi karjalaiak száma 1926-ban még így is meghaladta a 140.000-et.

A karjalaiak törzséhez tartoznak az aunusziak, akik a cári korszak idején az oloneci (aunuszi) kormányzóság területén laktak. Számukat a XIX. század végén közel 60.000 főre becsülték. A Ladoga-tó keleti és északkeleti partján települtek, s tulajdonképpen nem a Pejpusz—Valdáj közti élettérhez, hanem Kelet-Karjalához tartoznak. A nyelvészeti aprólékosság elkülönítette őket a karjalaiaktól, de teljés mértékben csatlakozunk Zsirai felfogásához, aki ezt helyteleníti, éppenúgy, mint az aunusziaktól keletre, vékony sávban húzódó, mintegy 10.000 főnyi lüdök nyelvi elkülönítését.

A tveri és a novgorodi karjalaiak termékeny területen laknak. Foglalkozásuk a földművelés és az állattenyésztés. Mindkét foglalkozáshoz jól értenek az összes finn törzsek, s ezen még az orosz uralom sem tudott változtatni. A termelés korszerűsítése iránt érzékük van, újabban gépeket is használnak. A megfelelő helyeken kertgazdálkodással és gyümölcstermesztéssel is foglalkoznak. Még az orosz megfigyelők is észrevették és elismerik, hogy a tveri és novgorodi karjalaiak különbül gazdálkodnak, mint orosz szomszédaik. A Pejpusz-Valdáj közti élettérben — rendezett és békés körülmények között — tehát nem kell féltenünk e finn szórványokat. Csak gyarapodhatnak.

E terület harmadik jelentősebb szórványcsoportja a vépsze (finnül vepsä). Három, eléggé összefüggő településhelyük van. Az északi csoport még a tulajdonképpeni Karjalában él, az Onega-tó (finnül Ääninen) délnyugati partján, míg a középső csoport a Bjelozero-( Fehér-) tótól nyugatra, az Ojat folyó felső folyása mentén. A déli csoport az Ojat folyótól délre, Radogoscsa környékén található. A múlt század végén még az Onega-tótól keletre is éltek, több faluban. Nyelvük alapos kutatója, Lauri Kettunen számukat ma 30.000-re, Manninen 32.785-re teszi, 1926-os adat alapján. A vépsze szórvány maradványa egy hatalmas finn törzsnek, melyet as orosz Nestor (XI—XII. század) krónikájában veszj, több arab forrás visu, a gót Jordanes pedig vasina néven említ. Ez a törzs valamikor éppen úgy, mint a karjalaiak, jelentős szerepet játszott az északi kereskedelem lebonyolításában. Arab források szerint kereskedelmi kapcsolatban álltak a Volgamenti Nagy-Bulgáriával, sőt az északnyugati zürjénekkel is. Mint a finn törzsek egyik legkeletibb ága, ők tartották fenn a kapcsolatot kelet és délkelet, illetve a finnugor őshaza felé. A IX. századig, tehát a magyar honfoglalás koráig, övék volt a döntő szó az Onega-, a Ladoga- és a Bjelozero-tavak között elterülő vidéken. A krónikák adatai szerint jelentős szerepet játszottak az ú. n. novgorodi orosz állam keletkezésében is. Sajnos, éppen ez lett a vesztük. Az oroszok megerősödése lassan-lassan összébbzsugorította őket, gazdasági hatalmukat kivette kezükből s a XIII. század óta fokozatos hanyatlás a sorsuk. Ma már kétnyelvűek, s csak az asszonyaik őrzik még az anyanyelv ismeretét. Pedig ennek a csoportnak megmentése és megtartása rendkívül fontos. Ez a csoport alkotja az átmenetet az északi karjalaiak és a déli (tveri) karjalaiak között, északkelet felől pedig ők zárják le a Pejpusz-Valdáj közti életteret. A karjalai tanácsköztársaságban 8587, a leningrádi kerületben 12.857, a Bjelozero-tótól délre, Cserepovec táján 11.328 vépsze él.

Az előbbieknél sokkal nagyobbszámú finnség él a Narva folyó és a Leningrád közötti területen, a Finn-öböl déli partján. Ez a partsáv Inkeri (Inger-manland) néven ismeretes s a cári korszakban a szentpétervári kormányzósághoz tartozott. Találóan jegyzi meg munkájában Zsirai, hogy „ezen a végtelenül fontos területen lejátszódott események fenekestül fölforgatták az eredeti települési viszonyokat, s ezért a vidék néprajzi térképe egészen tarka mozaiknak tűnik föl. Inkeriben a sok nemzetiség között különféle néven szereplő, különféle kevert nyelvjárásokat beszélő finnek élnek.” (Id. m. 316.l.) Ezek közül név szerint is megemlítjük a tulajdonképpeni inkeri-ket (inkerikot), akik valószínűleg Nyugat-Finnországból kerültek ide, kb. 800 évvel ezelőtt. Újabb telepes csoportok húzódtak erre a XVII. században (Viipuri város környékéről és Savo tartományból), sőt még újabb finn telepes-csoportok is költöztek erre a területre a XIX. században. Jelentős számban találhatók itt észtek is, ami az észt törzstelepülés közelségével magyarázható. Ez a partsáv a kihalóban levő vótok lakóhelye is, amely az északkeleti észt határon túl, annak közvetlen szomszédságában található.

A finn szórványok sorvadására tanulságos példa a vótok sorsa. 1848-ban még 5148 vótot számoltak, míg az 1926-os orosz statisztika már csak 705 vótról tud. Wiedemann észt tudós 1871-ben még az akkori Kurland területén, a mai Lettországban élt, de már kihalt krévin ág nemzetségéről és nyelvéről is értekezik. A krévinek Dél-Lettországba, a XV. század közepén telepített vót hadifoglyok utódai. A tulajdonképpeni inkeriek száma száz évvel ezelőtt 17.000 lehetett, 1897-ben 21.7000, 1926-ban már csak 16.137. A finnek száma viszont az 1848-beli 72.323-ról 1926-ig 125.884-re emelkedett. Az észteké 1848-ban 7736 volt, míg 1926-ban 66.333. Az összes finntörzsi szórványok száma tehát e területen ma is meghaladja a 200.000-et. Különböző adatok szerint a tanácsköztársaság Inkeri területéről csapatostul szállította el az őslakos finnfajúakat. Ez érthető is, mert az északnyugat felől szinte Leningrád közvetlen környékéig húzódott finnek és az Inkeriben található, ugyancsak Leningrádig terjedő különböző törzsű finn szórványok nyugatról és délkeletről harapófogóként övezik ezt a várost. A néprajzi összefüggés megteremtése szempontjából tehát rendkívül jelentős szerepet játszik, a Finn-öböl déli és keleti partvidékének e finnfajú lakossága, a finn-híd egyik számottevő pillére. Ezért is aggódnak értük annyira a finnek és az észtek.

Inkeri finnfajú lakossága legnagyobbrészt evangélikus vallású és így jobban ellen tudott állani az orosz beolvasztó törekvéseknek. Már a múlt században is szép számmal rendelkeztek iskolákkal s a finn faji öntudatot megőrizték. Az 1917-es orosz forradalom idején ők is önkormányzatról álmodoztak. Az orosz uralom és az orosz szellem minden nyomát el akarták tüntetni. A tanácsrendszer azonban végzett ezekkel a tervekkel. Az inkeri nép nemzeti öntudatát tűzzel-vassal el akarták tiporni. A dacosabbak azonban egyre nagyobb számmal menekültek részint Észtországba, főleg azonban Finnországba. Mindkét testvérnép szabadságharcáról tudomásuk volt. A finnektől kért katonai segítség, illetve beavatkozás elmaradt, a finnek azonban annál inkább támogatták anyagilag az Inkeriből menekülteket, önálló inkeri csapattestek alakultak s bekapcsolódtak az észt szabadságharcba, 1919-ben. A terv az volt, hogy Észtországon át felszabadítják Inkerit is. 1919-ben inkeri szabadcsapatok partra is szállottak hazájuk földjén, de szerencsétlenségükre összeakadtak az orosz fehér hadsereg csapataival, amelyek elnyomták őket. Az orosz nacionalizmus ugyanis éppen olyan ellensége volt a finn nacionalizmusnak, mint a szovjetrendszer. Az inkeri szabadságharcosok későbbi törekvései sem sikerültek. Az 1920. októberében megkötött tartui finn-orosz békeszerződés azután végleg eltemette az Inkeri tartomány szabadságáról szőtt ábrándokat.

De vajon véglegesen-e? Az inkeri nép rendületlenül bízik szülőföldjének felszabadulásában. Inkeri önkormányzatának terve készen van. Inkeri az a láncszem, amely szárazföldi úton köti össze Észt- és Finnországot. Az egyetlen nehézség Leningrád kérdése. Ennek a városnak, az orosz imperializmus élő jelképének sorsa kettő lehet: vagy nemzetközi szabadkikötővé és kereskedelmi várossá nyilvánítják, vagy pedig rommá omlott palotáinak köveiből épülnek fel a Pejpusz-Valdáj közti finn élettér új falvai és új városai.

Ismerve a finnek céltudatos akaraterejét, mihelyst a viszonyok csak némiképpen is változnak, Leningrád sorsa megpecsételődik. A finn paraszt szorgalma és az évszázados szenvedések összegyűlt robbantóereje ezen a területen nagy változásokat idézhet elő. Ne feledjük, hogy a Kalevala egyik legszebb része erről a vidékről való. A szerencsétlen sorsú Kullervo innen, Inkeriből indult bosszúálló hadjáratra, hogy elégtételt szerezzen minden szenvedéséért.

Inkeri nem felejt. S ha Inkeri finn törzsei újra szabadon élhetnek, úgy megindul a terjeszkedés, Tver és Vitebszk irányában, hogy a Pejpusz-Valdáj közti élettér szélein köröskörül lakozó szórványok, aunusziak, lüdök, vépszék, karjalaiak, észtek, inkeri-finnek a középső területeket is benépesítsék. Ha Mannerheim tábornagy megmozdult hadait útjukon szerencse kíséri, akkor a Pejpusztól a Fehér-tóig és a Finn-öböltől a Volga forrásvidékéig nyomukban fog haladni a magasabbrendű finn műveltség, munkakészség és szervezőerő is. Ezzel együtt pedig az igazi Európa területe is jelentősen meggyarapodik.

[1] Otto Hübner’s Geographisch-statistische Tabellen, 69. Ausgabe, Wien, 1927, Ss. 78—79.

[2] Ibr. Arifulla: Idel-Ural, Piirteitä Volgan turkkilaisten vapaustaisteluista (Volga-Ural, Adatok a volgai törökök szabadságharcairól), Helsinki, 1933, Prometheus-Kerho (kiadása) No. 1.

[3] Erre nézve Ibrahim Arifulla adatai alapján könyvünk utolsó fejezetében példát mutató számszerű összeállítás olvasható. (Kitekintés Ázsiába: az altáji népek sorsa.)

Nyomtatható változat