A zürjének földje és népe

A Keleti-tenger vidékén önálló nemzeti államban élő finn és észt nép, teljes egészében a nyugat-európai gazdasági, művelődési és politikai közösséghez tartozik. E közösség számára szívós akarattal még megmenthető a Pejpusz—Valdáj közti térségben élő finntörzsi szórványok túlnyomó többsége is. Sokkal fogasabb kérdés azonban a Volga—Ural közti területen élő ú. n. keleti vagy volgai finnség különböző népcsoportjainak helyzete. A szlávság szélesen — de sekélyen — hömpölygő áradatából önálló szigetenkint való kiemelésük és körülhatárolásuk, tökéletes nemzeti öntudatosításuk, valamint műveltségük, gazdasági jólétük és lélekszámuk gyarapítása a jövendő nagy feladata. Ebbe a csoportba a zürjének, votjákok, cseremiszek és mordvinok tartoznak. Közülük elsősorban a zürjének érdemelnek figyelmet. A legnagyobb területen laknak, de lélekszámuk a legkisebb a volga—uráli nyelvrokonainké közül. Ami a velük való foglalkozást jelentőssé teszi, az elsősorban legrégibb és legfejlettebb sajátos kultúrájuk, meglehetősen tisztult nemzeti, illetve népi öntudatuk, gazdasági érzékük. Talán nem tévedünk, ha azt a véleményt nyilvánítjuk, hogy a szervezés, illetve szervezkedés iránt megmutatkozó képességük, munkakészségük és a művelődés iránt való fogékonyságuk alapján a finnugor népek közül a magyarok, finnek, észtek után a zürjének következnek a rangsorban. Ha újabb finnugor állam alakulásáról kezdünk és merünk beszélni, úgy elsősorban Zürjén-ország jöhet szóba.

A zürjének az egykori finnugor őshazából a Kr. sz. előtti századokban délről jelentkező iráni, majd később bolgár-török nyomás hatására északabbra húzódtak. Legalább ezer éve élnek azon a területen, amely ma is lakóhelyük, de régebben még messzebbre nyúltak telephelyeik részint nyugati, részint déli irányban. A zürjén élettér kelet felé élesen határolt, mert az Urai-hegység gerincvonala zárja el. Északon a Pecsora, Izsma folyók mentén majdnem a Jeges-tengerig szóródtak a zürjének, nyugaton pedig a Mezeny, Vaska, délnyugaton a Vicsegda, Luza, Sziszola folyók jelzik népi életterük határát. Délen a Kama folyó alkotta szögletben élnek tömegesebben, Perm város tájékáig. Az utóbbi zürjén tömböt az oroszok permi néven külön népnek tartják s a zürjénektől függetlenül kezelik. Ez azonban nyilván csak a „divide et impera” elvének szelleméből folyik s tiltakozni kell ellene. Az északon és délen élő zürjének magukat egyaránt komi néven nevezik, s országukat Komi Mu (Zürjénország) néven emlegetik. A régi orosz megkülönböztetést az északi és déli zürjének között a tanácsrendszer is alkalmazta, de csak azért, hogy a zürjének zömét kizárhassa a tulajdonképpeni Zürjénországból, amelynek egyébként önkormányzatot adott. A térképünkön jelzett zürjén élettér határvonala így nem egyezik az önkormányzatú zürjén föld területével.

A tanácsrendszerű birodalomban a zürjén önkormányzatú terület nagysága 478.662 km2, s az 1926-os népszámlálás szerint 201.314 lakosa van. Ebből 191.245, tehát a lakosság 92 százaléka zürjén, a többi 6.6 százalékban orosz és 1 százalékban szamojéd. Az önkormányzatú Zürjénföldön kívül (Permben, a permi és a vjatkai kerületben) 23.100 km2-nyi területen élő zürjének száma 137.300. Az összes zürjének száma, egyesek óvatos becslése szerint, közel 330.000-re tehető. Valószínű, hogy az orosz népszámlálás, ahol csak tehette, az adatokat a zürjénség rovására állapította meg. Az önkormányzatú zürjén terület megalakulásának napja 1921. augusztus 22, fővárosa Usztj-Sziszolszk, zürjénül Sziktivkar, kb. 60.000 lakossal, a Sziszola és a Vicsegda egybefolyása helyén. Sziktiv a Sziszola folyó zürjén neve, Kar pedig várost jelent. Sziktivkar tehát olyanféle összetétel, mint a magyar Temesvár.

Nyolc-kilenc évszázaddal ezelőtt az északi zürjének és a nyugati finnek, főleg a karjalaiak között még megvolt a kapcsolat. Abban az időben a Dvina folyóig terjedtek a zürjének lakóhelyei. A Dvina túlsó partján pedig a finnek (karjalaiak, vépszék) végső telephelyei kezdődtek. Ez az északi összeköttetés is megszakadt az idők folyamán. Tekintettel ennek az északi területnek aránylag gyér lakosságára, nem lehetetlen, hogy ez a részint őserdőkkel, részint tundrákkal borított vidék valamikor — talán a közel jövőben — megfeleződik a finnek és zürjének között s a közös határ az Archangelszknél a Jeges-tengerbe ömlő Dvina folyó lesz. A finnek s a zürjének jól bírják a rideg északi klímát. Jellemző, hogy még a Kólai-félszigeten is akad majdnem ezer zürjén telepes. Az orosz nép tulajdonképpen nem északi fajta. Az igazi orosz település Moszkvától délre kezdődik. Akik ettől a vonaltól északra laknak, azok legföljebb elszlávosodott északi germán népek (varégok, normannok), részint ugyancsak elszlávosodott finnfajú népek utódai. Minde körülményeket azért említjük, mert e szempontokat e területek újjárendezésekor figyelembe kell venni. Mert ahhoz nem férhet kétség, hogy mihelyst a finnek helyzete még biztosítottabb lesz jelenlegi államukban, s a zürjének megszabadulnak az évezredes szláv nyomástól, hatalmas fejlődésnek fog indulni mind a két életerős néptörzs.

A finnek faji kiválóságát nem kell külön bizonygatni. A zürjének élelmességét egy kiváló magyar nyelvtudós, Gombocz Zoltán akként szerette jellemezni, hogy a „zürjének Oroszország zsidói”. Ez róluk különben az oroszok véleménye is. Csakugyan, már évszázadok óta kitűnő prémkereskedők, hiszen a szibériai prémek az ő közvetítésükkel kerültek az európai piacokra. A rénszarvastenyésztés terén is nagy jártasságra tettek szert, de foglalkoznak földműveléssel és állattenyésztéssel is. Ügyes iparosokká nevelhetők. A háziipar ágai közül a bőrhímzés, szövés és agyagfeldolgozás terén jeleskednek. Értelmiségi rétegük elég nagyszámú és öntudatos. Már a cári uralom korában voltak közöttük sokan, akik egyetemet vagy magasabb iskolákat végeztek, a tanácsrendszer idején pedig százával lepték el az orosz főiskolákat, főképpen Leningrád és Moszkva egyetemét.

A pénzgazdálkodáshoz — mint kereskedői hajlamú nép — értenek, földjük természeti kincseivel, azok értékével és jelentőségével tisztában vannak. A tanácsrendszer idején azt fájlalták talán legjobban, hogy saját nemzeti talajkincseik kihasználását és értékesítését nem ők intézhetik, Moszkva zsákmányoló gazdasági politikája miatt. Legfőképpen pedig nem szabad felejteni, hogy az Ural-hegyvidékének mérhetetlen bányakincsei — arany-, ezüst-, platina-, vasbányák, kőolajforrások tulajdonképpen az ő területükön találhatók. Kétségtelen, hogyha ez a tehetséges nép teljesen fölszabadul, s ügyei intézkedésének korlátlan hatalmú ura lesz, Zürjénorszag rendkívül nagy gazdasági virágzás színhelyévé válik. A fejlettebb finn, észt és magyar terstvérnemzet műveltsége rendkívül sokat segíthet a zürjén nép jövő sorsának kialakításában. Nyugat-Európa életérdeke is, hagy a zürjénség minél előbb fölszabaduljon. A Jeges-tengeri kikötők felhasználásával Zürjénország sokkal könnyebben bekapcsolható a Nyugat gazdasági és kulturális vérkeringésébe, mint azt a múltban sejthettük. Közlekedési eszközök megteremtése (utak, vasutak építése) rendkívül sok munkaalkalmat nyújthat. Hiszen szinte tréfásan emlegették, hogy ez a közel félmillió négyzetkilométernyi területű ország önkormányzatának elnyerése idején mindössze 2 km hosszúságú vasúti vonallal rendelkezett.

A zürjén nép életerejére vonatkozó adat, hogy míg száz évvel ezelőtt 123.169, addig 1897-ben már 258.336 zürjént számoltak, harminc év múlva, 1926-ban pedig ez a szám majdnem 120.000 fővel gyarapodott, s 375.890-re tehető. Ma, a vérmesebb becslések szerint, a zürjének száma minden bizonnyal meghaladja a 400.000 főt. Legsűrűbb a lakosság a Vicsegda folyó mentén, a főváros, Sziktivkar tájékán, valamint délen, a Kama folyó négyszögében. Keleten az Ural-hegység állja útját a terjeszkedésnek, délen a más nemzetiségű, de ugyancsak finnugor fajú népek csoportja. A zürjén kirajzás tehát nyugat felé mutat, Vologda irányában, ahol valamikor szintén éltek zürjének, s amerre az út a finn testvérnéppel való találkozást jelzi. Ezzel a nem is olyan régi múlt, a középkori helyzet állana vissza. Hiszen akkor még a Fehér-tenger partvidékét, Archangelszk tájékán, a Dvina torkolatától főleg nyugatra, de egy darabon kelet felé is, oroszul Korelszkij Bereg, „karjalai part” néven emlegették. De számos karjalai utalású helynév is tanúsítja a keleti finn-törzsek (karjalaiak, vépszék) másrészt a zürjének települési helyeinek összefüggő kapcsolatát. Ezen alapul a legmerészebb finn terv, amely történelmi jogon az Onega-tótól keletre eső északi orosz területről — amely amúgyis rendkívül gyéren lakott — vissza akarja szorítani az orosz állami főhatalmat. A följegyzések szerint és a helynévkutatási adatok alapján az oroszoknak e két finnugor nép közé való beékelődése a XIII. században történt. Az orosz hódítás célja gazdasági természetű volt. Ezen a területen át vezettek ugyanis azok a kereskedelmi utak, amelyek Északnyugat-Európát Déllel és Kelettel kötötték össze. A Kama folyón át déli irányban a virágzó bolgár-török birodalommal, a Dvina folyón és a Fehér-tengeren át Észak, illetve Északnyugat felé a norvégiai vikingekkel, az Ural-hegységen át pedig Keletre, Szibéria irányában teremtettek kapcsolatokat ezek a kereskedelmi utak. S ez a hármas útirány megszabja Zürjénország jövendőben kialakuló kapcsolatainak főirányait is.

A zürjének földje ősi kultúrával rendelkezik. A kultúrának e területen történt kialakulását az említett kereskedelmi utak megléte és jelentősége magyarázza és teszi érthetővé. Ez az ősi kultúra az u. n. permi kultúra volt.

A XI. század végén feltörekvő oroszoknak rendkívül kapóra jött a virágzó permi gazdasági terület jóléte. A régen és újabban egyformán kitűnően bevált kizsákmányolási módszerrel dolgoztak: adókat vetettek ki az őslakosságra, permiekre, sőt Jugria lakóira, a prémekkel kereskedő vogulokra, osztjákokra is. Az ú. n. novgorodi orosz uralom volt az, amely e kedvező jövedelmi forrást felfedezte, s hosszú ideig élvezte. De midőn Rostov és Moszkva orosz fejedelmei idővel ennek hírét vették, Novgorodot kezdték sarcolni. A XIV. században a zürjén föld Moszkva uralma alá került. Olyan harcokról, vagy összecsapásokról, amilyenekről nemcsak a nyugati, de a többi volga-urali finntörzsű nép történelméből tudunk, az idegen hódítók és az őslakók között, a zürjének története nem ad számot. Egy zürjén származású egyetemi tanár, K. F. Zsakov ezt a zürjének akkori szervezetlenségével magyarázza. De lehet sokkal kézenfekvőbb oka is: a kereskedő népek nem szeretnek hadakozni. Inkább megfizetik a sarcoló ellenséget, csakhogy békét hagyjon nekik. Így cselekedtek valószínűleg a zürjének is. Érdekes adat erre-nézve, hogy a permj név az orosz őskrónikában nemcsak csak nemzetiséget, hanem adófizetőt is jelent. Pjermi =zürjén=adófizető.

Az orosz terjeszkedés azonban nemcsak anyagi vonatkozású volt, hanem — mint ebben a korban minden hasonló törekvés — a kereszténység terjesztésének szolgálatában is állott. Az orosz állam hatalmának szilárdulásával, hatáskörének terjeszkedésével együtt járt az egész irdatlan nagy terület — Európának több mint feléről van szó — lakosságának megtérítése is. Az összes finnugor népek közül, úgy látszik, a zürjének megkeresztelése ment a legsimábban. Ennek azonban kétségtelenül az volt az egyik oka, — mint már említettük —, hogy a kereskedő és jómódú zürjén nép a műveltségnek bizonyára magasabb fokán állott, s értelmével belátta a térítéssel járó szellemi és anyagi előnyöket. A másik ok kétségkívül az volt, hogy a zürjéneknek is akadt a magyar Szent Gellérthez hasonlatos apostoli szelídségű hittérítője, István szerzetes, a későbbi Permi Szent István személyében. Permi Szent István sikeresen egyesítette magában a magyar Szent István vallásos áhítatát és államszervező, politikai képességeit.

A zürjének apostola állítólag maga is zürjén származású volt. Ha ez igaz lenne, úgy ez is oka a térítés sikerének, amely a XIV. század utolsó negyedében fejeződött be, tehát századokkal későbben, mint akár a magyarok, akár a finnek és észtek megtérítése. Viszont megelőzte a többi finnugor nép sokhelyt még ma is csak névleges és színleges keresztény hitre való térését. Említettük, hogy a finnugor népek között a zürjéneket a negyedik helyre soroljuk. S a keresztény hitre való térésben is ez a sorrend, bizonyságul szolgálva arra, hogy a finnugor népeket a jövőben a keresztény európai művelődésbe való minél hathatósabb bekapcsolódás mentheti meg nemcsak a boldogabb mennyei, de a szerencsésebb földi élet számára is.

Permi Szent István 1335. körül született s 1396-ban halt meg, mint Perm püspöke. Ha talán mégsem volt zürjén származású, kétségtelen, hogy jól ismerte ezt a nyelvet, s az Evangélium igéit a pogány zürjéneknek anyanyelvükön hirdette. Olykor-olykor neki is fegyveresen kellett szembeszállania az erőszakosan ellenszegülőkkel. Legsúlyosabb harca a zürjén Koppány, egy Pam nevezetű sámán vezetésével kitört zendülés leverése volt. Bölcsességét bizonyítja, hogy az egyházi szertartások nyelvévé a zürjént tette, s az oroszok és zürjének között támadt egyházi és egyéb viszálykodásokban a zürjének pártját fogta. Azt mondhatjuk, hogy a finnugor népek közül először a zürjéneknek volt nemzeti egyházuk, s ez Permi Szent István alakját az egyetemes európai szellemi fejlődésben is érdekes megvilágításba helyezi. Az oroszok iránt mutatkozó zürjén bizalmatlanság elhárítása végett Szent István külön zürjén ábécét is szerkesztett, amelynek betűi külsőben is élesen elütöttek a szláv írásmód jegyeitől. Egyházi vonatkozású iratok — szentképek föliratai, ábécérészlet, lapszéli jegyzetek, szertartási szövegek töredékei — örökítődtek meg ezen az írásmódon. A megmaradt zürjén egyházi nyelvemlékek azért is nevezetesek, mert a finnugor nyelvek közül a magyar nyelvemlékeken kívül a zürjén nyelvből maradtak meg a legrégibb írásbeli följegyzések.

Szent István halála után azonban megakadt ez az egészséges és szerencsés fejlődés. Az oroszok egyre erőszakosabban léptek föl, keletről pedig a hatalmukat féltő pogány vogul és osztják sámánok szították a támadásokat, azonkívül a tatárok terjeszkedése jelentett súlyos veszélyt. A zürjén vezetők hatalma és irányító szerepe fokozatosan csökkent. A XVI. században a zürjénség zöme éppúgy, mint ugyanakkor a magyar és észt parasztok, jobbágysorba süllyedt. Azóta ők is osztoztak a mérhetetlen orosz birodalom népeinek rabszolgasorsában. Szellemi fölényüket azonban még a legnehezebb körülmények között is megőrizték. Megtanultak oroszul, de anyanyelvüket nem felejtették el és népi öntudatukat nem adták föl. A tanácsrendszer önkormányzata rendkívül nagy jelentőségű változást idézett elő sorsukban. A már említett területi kettéosztásuk azonban továbbra is nehezítette a minél teljesebb népi erőgyarapodást, s a zürjén népnek közel fele tulajdonképpen ma is kisebbségi sorsban él, önkormányzatú anyaországának határain kívül. A zürjének mai életmódját vizsgálva, azt látjuk, hogy túlnyomó többségük földművelő és állattenyésztő. Terményeik és állataik a mieinkkel egyeznek, kivéve a melegebb éghajlatot kívánó növényeket és gyümölcsöket, mint a kukorica, vagy a szőlő. A halászat és vadászat még ma is kedvelt foglalkozásuk. Erre vonatkozólag érdekesek a következő adatok: 1923/24. telén elejtettek másfél millió mókust, 34.000 hermelint, 5000 görényt, 2000 rókát, 2000 kékrókát, 2600 ezüstrókát, 88.000 nyulat. A XVI. században még bőségesen vadászták a cobolymenyétet. Ma ez teljesen kiveszett a zürjének földjén.

Újabban rendkívül föllendült a fakitermelés. Sajnos ennek haszna — éppen úgy, mint Kelet-Karjalában — nem az ő nemzeti vagyonukat gyarapítja, hanem a moszkvai központi kormány feneketlen iszákjában tűnik el. A szamojédok szomszédságában élve, megtanulták és tökéletesítették a rénszarvastenyésztést. A kereskedelem terén még mindig versenytárs nélkül állanak a maguk területén. Főképpen dél felé és az Uralon túl, a vogulok, osztjákok földje, Szibéria irányában vannak kereskedelmi kapcsolataik, amelyek a nyerstermények és a halászati meg vadászati zsákmány, másrészt az iparcikkek kicserélésében mutatkoznak. Természetesen ennek elengedhetetlen föltétele a műveltségbeli emelkedettség. Már a múlt század utolsó éveiben, a lakosság 15 százaléka tudott írni-olvasni. Érdekesen alakul az arányszám, ha a nőket nem számítjuk. Több mint minden negyedik zürjén férfi tudott írni-olvasni (26%), míg a nők közül csak 3%. Igen sok zürjén végzett középiskolát, már a cári korszakban. Szellemi életük kiválóságai közül G. Sz. Lytkin és K. F. Zsakov neve érdemel említést. Lytkin, szentpétervári gimnáziumi tanár a finnugor tanulmányok terén szerzett Oroszország határain túl is elismerést, még a XIX. század folyamán. Népköltési gyűjteményeivel és Máté evangéliumának fordításával, népnyelvi szövegek kiadásával a XIX. században kezdődő új zürjén irodalmi virágzásnak életreserkentője. Schiller, Heine, Burns és Horatius műveinek fordításai jelentek meg már a múlt században zürjén nyelven. A tanácsrendszer meghonosította önkormányzat óta a zürjén iskolák száma még jelentősebb mértékben emelkedett. Népiskolákon kívül különféle szakiskoláik, mezőgazdasági iskoláik, sőt ú. n. „technikum”-aik is vannak. Felébredt a zürjén egyetem, illetve főiskola alapítására vonatkozó terv és szándék is. Mióta a tanítás és a hivatalos nyelv az önkormányzati területen zürjén lett, van értelme és célja a zürjén nyelvű oktatásnak. A XX. század harmadik évtizedében már mintegy 300 zürjén főiskolai és egyetemi hallgatót számoltak össze. Ezek közül Vaszilij Lytkin Finn- és Észtországon át Magyarországra is eljutott, a budapesti egyetemen szerzett doktori oklevelet a finnugor nyelvészetből. Tudomásunk szerint valószínűleg ő az első, aki magyar költeményeket (Petőfi, Ady egy-egy versét, valamint egy népdalt) zürjén nyelvre fordított. A zürjén múzeum, az állandó színház, öt újság, szépirodalmi folyóiratok, szaklapok az önálló utakra indult újabb zürjén művelődés közvetítő szervei. Legkiválóbb írójuk Szavin (Vittor Nyobdinsza).

Különösen nagy hírre és megbecsülésre tett szert az eddig talán legnagyobb tehetségű zürjén ideggyógyász és önálló bölcseleti gondolkodó, F. A. Zsakov, a szentpétervári ideggyógyászati intézet, majd a rigai egyetem tanára. A tartui észt egyetemen is, az északiak hűvös természetét meghaladó lelkesedéssel hallottuk emlegetni. Tartui egyetemi tanársága idején nemcsak elsőrendű tudósnak, de kitűnő zürjén hazafinak is mutatkozott. Korai elhunytát Finn- és Észtországban őszintén sajnálták.

A zürjének legújabb helyzetéről érdekes adatokat közölt a Magyar Nemzet című napilap 1941. április 13-án és április 22-én megjelent száma. Ezek szerint két zürjén főiskola, 15 technikum (valószínűleg gazdasági jellegű szakiskola), 31 középiskola és 508 elemi iskola működik. A tanulók száma 60.000 körül jár. A legutóbbi három év alatt 115 új iskola nyílt meg. Sok helyen a tanköteles gyermekek száz százaléka jár iskolába. A szétszórtan lakó tanulók iskolába szállításáról gondoskodnak. Sok helyen internátusokat szerveztek a távolabb lakó gyermekek számára.

A főváros, Sziktivkar pedagógiai intézetének nyelvészeti és irodalmi fakultásán zürjén, orosz és német tanszéket szerveztek. Érdekes intézmény a távol északon élő zürjének számára alakult négy vándorklub. Sziktivkarban 250 személyes mozi működik, újabban 300 személyes mozi építését tervezik. A meglevő kórházakon kívül a fővárosban új poliklinikát szándékoznak építeni. Említettük, hogy a közlekedési eszközök hiánya sújtja legjobban az önkormányzatú zürjén területet. Újabban ezen is segíteni igyekeznek. Másfél millió rubeles költséggel utakat építenek. Elsősorban Leningráddal és Moszkvával igyekeznek közvetlen összeköttetést teremteni. Az 1941-iki költségvetési évben a népoktatás költségeire közel 46 millió rubelt (majdnem ugyanannyi pengőt), a népegészségügy céljaira 21 millió rubelnél többet, a nemzetgazdaság fejlesztésére 24 millió rubelnél többet irányoztak elő. Hogy ezt a tervet a jelenleg dúló háború mennyiben valósítja meg, az persze kérdéses. Föllendült, különösen a városokban, az építkezés is. A 20 millió hektárnyi erdőterület a zürjén mezőgazdaság alapja. Ők is bátran vallhatják azt, amit a finnek: (Suomen tuki on metsä) — Zürjénország ereje az erdő. Évenkint 10—20—24 millió köbméter fát termelnek. A fakitermeléssel kapcsolatos fűrészmalmok, cellulóze- és papírgyárak fejlődnek, számuk gyarapodik. A kutyaszánon és rénszarvasfogaton lebonyolított közlekedést új vasútvonalak váltják fel (Kotlasz—Pecsora—Vorkuta vonal). De szükség is van erre, hogy az Ural kincsei, főképpen a kőolaj, kőszén, ércek minél gyorsabban hozzáférhetők legyenek az európai gazdasági élet számára. Csak a legszükségesebb adatokkal igyekeztünk jellemezni a zürjén nép múltját és jelenét. Ezek alapján jövőjükben rendületlenül bízunk. Ha az orosz statisztika adatai nem is felelnek meg mindenben a valóságnak, kétségtelen, hogy a zürjén földön új élet sarjad. A velük és többi volgamenti nyelvrokonaikkal való foglalkozásban az a meggyőződés vezet, hogy a jelenleg történő európai és főképpen kelet-európai átrendeződés következtében mindannyiokra, az elmúlt négyezer esztendő keservei és gyötrelmei után csak jobb jövő várhat.

A votjákok földje és népe

A finnugor népek permi ágának másik csoportjába a zürjénektől délre lakó votják, saját elnevezésük szerint ud-murt nép tartozik. A zürjének és votjákok nyelvének szerkezete és szókészlete meglehetősen egyező. A votjákok lélekszáma jóval felülmúlja a zürjénekét. Kár, hogy a nyelvi különbségek, elkülönült népi fejlődés megosztotta a permi ágat. Mert ha a permi népek egysége megmaradt volna, úgy már most is egymilliós néptömbről lehetne beszélni. Reméljük, hogy ezt az egységet a jövőben sikerül ismét megteremteni. A jövő fejlődésének mindenképpen erre az egységre kell törekedni. Ha a nyelvi tényezők elkülönítő jelleggel bírnak, úgy olyan magasabb szempontokat kell keresni, amelyek kiküszöbölik a nyelvi tényezők kizárólagos jelentőségét. Ezeket a nyelvi eltéréseket a finnugor faji öntudat kifejlesztésével, valamint a gazdasági, művelődési, társadalmi és politikai téren való együttműködéssel kell ellensúlyozni.

A votjákok (udmurtok) szintén önkormányzatot nyertek a tanácsrendszer megvalósulása idején. Az önkormányzati terület nagyságára nézve különböző források különböző számokat közölnek. Egyes adatok alapján kereken 29.000 km2-re, más adat szerint 32.100 km2-re becsülhető. Központi helye, Izsevszk városa, hatalmas ipartelep. A votják önkormányzati terület lakosainak száma (különböző források egybevetése alapján) 750—760.000 lehet. Ebből közel 400.000 votják (a lakosság 53 százaléka), a többi leginkább orosz és néhány százalékban tatár. A különböző tájakon szétszóródottságban élők számbavételével az összes votjákok számát (1926-ban) 505.000-re becsülték. Ennél is újabb adat szerint a votjákok száma 600.000-nél is több. Kétségtelen, hogy legalább 100.000, de lehet, hogy ennél is több votják nem élvezheti az önkormányzat nyújtotta gazdasági és művelődési előnyöket. A votják önkormányzat kihirdetésének, illetve elnyerésének napjára vonatkozólag is eltéréseket látunk a forrásokban. Zsirai szerint 1920. november 6., a finn I. Manninen szerint 1920. november 4., Langenscheidt szerint 1921. január 5. Többször említettük már a tanácsrendszerben a finnugor népeknek is nyújtott önkormányzatot. Ezt az alkalmat tartjuk megfelelőnek, hogy ennek mibenlétét röviden jellemezzük. Az Egyesült Orosz Szocialista Tanácsköztársaság tagozódása szerint — a balti államok és Kelet-Lengyelország csatlakozása előtt — tagállamokból: a tulajdonképpeni Orosz Szövetséges, Szocialista -Tanácsköztársaságból, Fehéroroszországból, Ukrajnából, Kaukázusontúli Köztársaságból, Turkisztánból és Üzbegisztánból állott. Ezek az államok kisebb egységekre oszlottak, különösen az első helyen említett Orosz Szövetséges Szocialista Tanácsköztársaság Ez feloszlott az európai részre, továbbá a krimi és észak-kaukázusi területre, azonkívül az ázsiai részre: Szibériára, a Jakutok, a Kozákok és Kirgizek köztársaságára, valamint a távol-keleti köztársaságokra. Legtagozottabb közülük az európai rész, amely kormányzóságokra, kerületekre, azonkívül önkormányzatú területekre és önkormányzatú köztársaságokra oszlik. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy közigazgatásilag az európai rész a legjobban megszervezett, javarészt a régi cári korszak hagyományai alapján.

A legfontosabb újítást a tanácsrendszer korszaka az új önkormányzati területek és köztársaságok életrehívásával valósította meg az orosz birodalomban. Közép-európai fogalmak szerint ez voltaképpen nem más, mint az oroszországi nemzetiségi kérdés rendezése, illetve a kisebbségi kérdés valamilyen formában való megoldása. Kétségtelen, hogy ezen a téren szembeötlő változások történtek a cári korszak kormányzási hagyományaival és közigazgatási rendszerével szemben. Ez azonban a tanácsrendszernek nem egyéni és eredeti találmánya. Közismert, hogy Nyugat- és Közép-Európa érdekelt államaiban az elmúlt évtizedek során ez a kérdés szintén a politikai érdeklődés homlokterében állott s azt hol jól, hol rosszul, inkább rosszul, mint jól, de szintén megoldani igyekeztek.

Az orosz többségű lakosság közigazgatása általában a kormányzóságok és kerületek útján történik. A nem orosz lakosság az önkormányzatú köztársaságokban és területeken csoportosul. Nem térhetünk ki valamennyi nemzetiség ilynemű helyzetének ismertetésére, csak azt közöljük, hogy pl. a finnugor népek lakta területek közül Kelet-Karjala önkormányzatú köztársaság — ez politikai szempontból magasabbrendű fokozatot jelent — míg a zürjének, votjákok, cseremiszek földje csak önkormányzatú terület. Ennél is korlátozottabb szabadsága van a mordvinoknak, akik nem területi, hanem csak művelődési, ú. n. kultúrautonómiával kellett, hogy megelégedjenek.[1] Természetesen az önkormányzatú köztársaságok és területek határvonalainak megállapítása a központi kormányzat számára tág lehetőségeket adott az orosz jelleg megóvására. A szempont kétségkívül az volt, hogy inkább a nemzetiségek legyenek kisebbségben orosz többségű területeken, mint megfordítva. Így csináltak orosz többségű köztársaságot — mint láttuk — Kelet-Karjalából, s így rekesztődött a zürjén népnek fele, a votjáknak egyötöde kisebbségként idegen területekre.

A tanácsrendszer nyújtotta önkormányzat tehát nem politikai jellegű. Még csak nem is gazdasági természetű, amint ezt a zürjének esetében kifogásoltuk. Még Karjala önkormányzata sem terjed ki gazdasági térre, noha köztársaság, nem pedig terület. A zürjének, votjákok, cseremiszek önkormányzata közigazgatási és közművelődési, a mordvinoké pedig csak közművelődési jellegű.

Nem szabad azonban azt gondolni, hogy a különböző nemzetiségek közigazgatási és közművelődési önkormányzatának ellenőrzésére, illetve irányítására nem ügyelne a moszkvai központi kormány. A közigazgatás berendezése és a műveltség ápolása csak formailag lehet nemzeti, illetve népi. Tartalma azonban szigorúan marxista-leninista elvek szerint kell, hogy telítődjék. Tanulságos adat erre az 1940/41. tanévben szovjetesített tartui észt egyetem sorsáról szerzett egyik adat. Még a finnugor nyelvtudományok ápolására hivatott tanszékek mellé is fölállítottak, a bölcsészeti karon, egy marxista-leninista tanszéket. A moszkvai elképzelés szerint ugyanis még ezt a nyelvtudományt is csak ilyen alapon és ilyen szempontok szerint lehet művelni.

Hogy ez a felemás helyzet: a központilag irányított helyi önkormányzat milyen eredményekkel járt, azt ma még nem láthatjuk tisztán. Kétségtelenül segítette a finnugor népek anyanyelven történő művelődési és így társadalmi, sőt gazdasági fejlődését és haladását. A moszkvai központi kormányzati szellem megváltozásával e népeknél is megváltozik majd az eddigi eszmei tartalom s előreláthatólag megfordul a helyzet. Ami eddig külső forma volt (népi nyelv, szokások stb. ápolása), lesz a jövőben a lényeges tartalom, amit pedig tartalomnak szántak, — a marxista-leninista eszmerendszer — arról kiderül, hogy csak forma, amely a rendszer változásával együtt szintén megváltozik, illetve eltűnik. Nagyon helyesen állapítja meg T. S. V.[2] a következőket: „Az autonómia legfőbb eredménye a finnugor népek nyelvének újjászületése és továbbfejlesztése, írást kaptak és az írással lassan megszületik nemzeti irodalmuk is. Iskolákat kaptak, ahol nemzeti nyelvükön tanulhatnak és az iskoláztatással megnyílik egy kulturáltabb és talán jobb élet lehetősége is előttük. A saját földjükön tanítóképzők és más középiskolák, Leningrádban az északi népek intézete a finnugor fiatal értelmiséget gyarapítják, alkotják meg néha a semmiből. A közigazgatási autonómiában működő nemzetiségi tisztviselőkből, a társadalmi és politikai élet aktivistáiból lassankint kialakul a finnugor népek saját, nemzeti vezetőrétege. Mindez pedig elősegíti nemzeti öntudatuk ébredését, kifejleszti nemzeti összetartozásukat és új fejezetet nyit történelmük és nemzeti életük eddig oly gyér és homályos krónikájában. Mert mindezeket a fogalmakat húsz év előtt még alig ismerték ők, az ural vidéki és volgai finnugor népek.”

Ezek az adatok, szempontok és nézetek alapvető fontosságúak az uralvidéki és volgamenti finnugor népek jövője szempontjából. Ha a közel jövőben megváltoznék az orosz birodalomnak nemcsak politikai rendszere, de egész állami szerkezete, úgy a kelet-európai térség átrendezése csak az imént idézett s az előzményekben általunk is hangoztatott elvek szerint történhetik.

Visszatérve a votjákok sorsának és életterének tárgyalására, mindenekelőtt utalunk arra, hogy ettől a lélekszám szerint elég jelentős finnugor népcsoporttól a jövőben sokat várhatunk. Gondoljunk arra, hogy az észt nép lélekszáma a XIX. század 60-as, 70-es éveitől kezdve a világháborúig 600.000 főről jóval egy millió fölé emelkedett, szinte megkétszereződött. Bíznunk kell benne, hogy kedvező körülmények között ez a votjákok esetében is megtörténhetik s gondoljunk állandóan arra, hogy a népek száma, gazdasági és művelődési ereje nem elintézett akta, hanem napról-napra változó élet.

Utaltunk már arra is, sőt az előzményekben okait is kifejtettük, hogy az általunk élettérnek jelzett területek nem esnek egybe a tanácsrendszer megszabta határokkal. Minthogy ebben a tekintetben is sok a változtatni és helyesbíteni való, inkább az élettérterület határvonalait igyekszünk megállapítani, nem pedig a jelenlegi közigazgatási határokat ismertetjük. A votjákok esetében is az a helyzet, hogy az élettér határvonala nem esik egybe a politikai határvonallal. A szorosabban vett önkormányzatú területen kívül legtöbb votják él közvetlenül e határok mögött, nyugat felé, a vjatkai kormányzóságban (mintegy 40.000), a tatár köztársaság területén (közel 24.000), a baskír köztársaság területén (23.300), Szarapul város környékén (11.300), a távolabbi vidékeken (az orenburgi kormányzóságban, különböző orosz városokban) és Nyugat-Szibériában (16.000). Votják nyelvszigetekre akadunk a permi, ufai és a szamarai kormányzóságok területén is. A votják néprajzi terület északi részén, a glazovi kerületben lakó böszörmények (beszermánok vagy buszurmánok) voltaképpen elvotjákosodott tatárok. Számuk 10—12.000 lehet.

A múltban a votjákok élettere is minden valószínűség szerint nagyobb lehetett a mainál. Valamikor nyugatabbra és délebbre nyúltak telephelyeik. Még száz évvel ezelőtt is tudott róla a votják szájhagyomány, hogy hajdan délebbre lakó fejedelmeiket a tatárok székhelyükről (a mai Kazán közelében) északra űzték. A települési nyomok arra mutatnak, hogy délen az Ural folyó mentéig laktak, vagy legalább is kalandoztak. A permi ág két sarja — zürjének és votjákok — tehát méltán nevezhetők az uráli finnugoroknak, mert amazok keleten az Ural-hegységre támaszkodnak mint elválasztó határvonalra, emezek pedig az Ural folyóig terjeszkedhettek.

A votjákok földjének ma nem igen van természetes határa. Némi jóakarattal a Vjatka és a Kama tekinthető annak. E két folyó szinte ölelő karként veszi körül a votjákok lakta területet. Szomszédjaik — köröskörül — javarészt oroszok, akik helyenkint közéjük is települtek. Ez a keveredés az önkormányzatú terület különböző nemzetiségű lakosainak százalékos arányszámából is kitűnik. Délen és délkeleten tatárok, helyenkint baskírok (általános elnevezéssel volgai törökök) a szomszédaik. A Kama folyó délkeleti partján túl, valamint délnyugaton viszont a rokon cseremiszekkel határosak.

A votjákok egységes szellemű fejlődését megkönnyíti, hogy meglehetősen tömött és zárt településben élnek, nyelvükben nyelvjárásbeli eltérések alig találhatók, illetve nem lényegesek. Az északi tájakon, óriási területeken szétszórtan lakó finnugor népek nyelvjárási eltéréseivel szemben mindenesetre feltűnő ez — a tömött együttélésből származó — nyelvi egységesség. Az emberiesség nevében is őszintén kívánjuk, hogy ez a nép, a benne rejlő képességeknél fogva jobb jövőt érjen meg, mert a múltja elég keserű volt. A sok szenvedés megtanította őket, hogy megfontoltak, türelmesek, békeszeretőek és óvatosak legyenek.

Történelmüket igen messzire nyúlóan tisztázta, különösen a régészeti kutatás. A zürjénekkel együtt valószínűleg ők is részesei voltak a Perm városáról elnevezett ú. n. permi ősműveltségnek, melyről már a zürjénekkel kapcsolatban is említést tettünk. A zürjénektől való elszakadásuk a magyar honfoglalás korában, a IX. és X. században történhetett. Ettől az időtől kezdve lehet beszélni a votják nép önálló történelméről, illetve sorsáról.

Ebben a korszakban körülményeik, különösen művelődési fejlődésük alakulásában nagy szerepet játszott az a volgai törökség, amelynek szerepe nemcsak a szomszéd rokonnép, a cseremiszek történetében mutatható ki, de a magyarság múltjában is jelentős tényező volt. Minden valószínűség szerint egy időben ők is beletartoztak a Nagy-Bulgária (Magna Bulgária) néven ismert államközösségbe, akárcsak mi, magyarok. Mint a magyar nyelvben, úgy a votjákok nyelvében is kimutatható számos bolgár-török szóátvétel. Ezek főképpen a földművelésre és házépítésre, valamint a gazdasági eszközök és szerszámok, a házi berendezés tárgyainak, a közlekedési eszközök, kézimunkák elnevezésére, továbbá a társadalmi és állami élet szervezésére vonatkoznak. Az északra szakadt zürjének rövidebb ideig élhettek bolgár-török fönnhatóság alatt, mert az ő nyelvükben az ilyen vonatkozású kölcsön-szavak gyérebbek. Természetesen a bolgár-votják hatás kölcsönös lehetett, s a volgai törökség szókincsében votják átvételek is kimutathatók.

Mint a bolgár-törökök és a magyarok, úgy a bolgár-törökök és a votjákok együttélése is békés jellegű volt. Ezt a szerencsés kapcsolatot Nagy-Bulgária felbomlása szüntette meg. Nagy-Bulgária megsemmisülését a XIII. században keletről irtózatos erővel nyugatra törő tatárok idézték elő, 1236. körül. Ez volt az a hatalmas áradat, amely végső csapásaival főleg Magyar- és Lengyelországot is megsemmisíteni próbálta. Nyugat-Európa ugyan megmenekült, Magyarország is újjáépült, de volgai és uráli rokonainkat súlyosan érintette ez a történelmi változás. A korábban bolgár fönnhatóság alá tartozó népek tatár uralom alá kerültek. Ez az uralom virágzó városokat rombolt le, évszázados művelődési és társadalmi fejdődést akasztott meg. A votjákok sorsa is szerencsétlenül alakult az újonnan keletkezett ú. n. kazáni-tatár kánság idején, amely három évszázadig, 1237—1552-ig tartott. A tatár kölcsönszavak nem a művelődés magasabb-rendűségéről vagy fejlettségéről tanúskodnak, hanem a hódító tatár urak és a Ieigázott rabszolgák közt keletkezett helyzetre vetnek fényt. Ősi votják hagyományok szerint, ha a tatár úr lovára szállott, a körülötte tartózkodó votjákoknak négykézláb kellett előttük a földön csúszni-mászni. A régi votják törzsfők vagy fejedelmek hatalma megszűnt. Régi székhelyük, a mai Kazán közelében épült Arszk, elvesztette a votjákok számára jelentőségét. Aki tehette, menekült, északra, hogy az emberi kegyetlenség helyett inkább az éghajlat és a talaj ridegségével küszködjék. A tatár murzák a votjákokat magukkal sodorták hadjárataikban s így pusztult, oktalanul és céltalanul ez az ősi finnugor törzs.

A tatár iga azonban a votják népet sújtó egyik csapás volt csupán. A bolgár-török birodalom bukása idején, tehát a XIII. század közepe táján kezdődik az érezhetőbb orosz érdeklődés e területek iránt. Ettől kezdve a szegény votják is elmondhatta, mint egyidőben a magyar: „két pogány közt agy hazáért omlik ki a vére”. Az első orosz próbálkozások Novgorod részéről és tájékáról, északnyugat felől jelentkeztek. A tatárok azonban visszaverték az oroszokat. Az oroszok erre a Vjatka folyó mentén olyan ütközőállamot szerveztek, melynek fővárosa, Hlynov azt a célt szolgálta, hogy a cseremiszek, votjákok és tatárok ellen védje a novgorodi fejedelemséget. Midőn azonban a moszkvai oroszság megdönti Novgorod hatalmát (1489), Hlynov és a környező területek is Moszkva főhatósága alá kerültek. III. Iván orosz cár, Mátyás királyunk kortársa, a tatárok birtokállományát is kikezdi. A votjákok egyrésze, főleg a nyugati törzsek, ekkor kerül Moszkva uralma alá. A feltörő oroszság és a tatárság között zajló küzdelemben az ütköző szerepét játszó finnugor törzsek kiszámíthatatlan mértékben és mennyiségben morzsolódtak fel. A harc tulajdonképpen arra irányult, hogy a ma orosz birodalom néven ismert terület szláv, avagy török-tatár állam legyen-e? A vajúdás borzalmas kínjait nyelvrokonaink keserűitek meg. 1552-ben Moszkva megtöri a kazáni-tatárság hatalmát, jelentős részben éppen a votják törzsek segítségével. Hasznuk azonban nem volt ebből, mert most lettek csak igazán röghöz kötött és földre sújtott rabszolgák. Egy Stroganov nevű hatalmas hűbérúri család — amely szolgálatai jutalmául az egész Ural-vidék és Szibéria kizsákmányolója lett —, valamint a moszkvai adószedők sarcolták és hajszolták ezt a népet is. Meggondolkoztató adat, főképpen egyetemes európai szempontból, hogy a votjákok is a XVI. században válnak jobbágyokká, mint azt a zürjének, észtek esetében említettük, s amely változás a magyar parasztsággal is ebben a században történt, az 1514-iki jobbágylázadás következményeképpen.

Hiába lázadoztak a votjákok, még a XVIII. században, II. Katalin cárnő idejében is, sorsuk jobbrafordítása érdekében. A híres Pugacsev-féle lázadásban való részvételük után (1775), beletörődtek a változtathatatlanba. Sorsuk hasonlatos, társadalmi szervezetük, életmódjuk és munkateljesítményük olyan lett, mint a többi orosz jobbágyé. Beleolvadtak — külsőleg — az orosz muzsikok százmilliós szürke tömegébe. Csak anyanyelvükre, hagyományaikra vigyáztak, mintha ösztönösen érezték volna, hogy ez az a kincs, amelyet minden viszontagságon át meg kell őrizniök egy jobb jövő számára. Közmondásaikban találtak vigasztalást és adtak kifejezést érzelmeiknek. A votják közmondás szerint „a tatár farkas, az orosz medve, a votják fürj”. Üldözöttnek érezve magát, a votják nép tartózkodóvá és bizalmatlanná vált a körülötte zajló élettel szemben. Hallgatagságát és mozdulatlanságát ügyefogyottságnak lehetett tartani. Pedig a votják rendkívül szorgalmas, szívós és találékony, ha kedvére való a munka. Szorgalmukat minden útleíró kiemeli. Szinte kizárólag földműveléssel, s a nálunk is meghonosodott gabonafélék, meg főleg burgonya termesztésével foglalkoznak. Ha lassabban is dolgoznak, mint esetleg más fajtabéliek, kitartással végzik munkájukat. Szerény igényűek, takarékosak, s ínséges esztendőkben sem igen látnak szükséget, gazdaságos beosztásuk miatt. Az állattenyésztéstől idegenkednek, de sok lovuk van, mert ennek fuvarozás alkalmával nagy hasznát veszik. Vadászat, halászat és méhészet kedvelt foglalkozásuk. Az erre való hajlam ősi finnugor örökség bennük. Az iparosodás iránt fogékonyak, de a kereskedelemben — zürjén testvéreiktől eltérően — nem nagy kedvüket lelik.

Műveltség tekintetében a zürjének után következnek. A múlt század végén 7% volt az írástudók száma. A férfiak közül 13% tudott írni-olvasni (tehát fele annyi, mint ugyanakkor a zürjéneknél). Míg a zürjén nők 3%-a volt írástudó, az írástudó votják nők száma éppenhogy meghaladta a fél százalékot (0.6%). Ez a helyzet a népesség nagyobb számával magyarázható. De közülük is sokan végeztek középiskolát. A XX. század elején a művelődés iránt való vágy fokról-fokra ébredt bennük. Már 1916-ban megjelenik az első votják újság, amelyet az 1917. évi tavaszi orosz forradalom után még néhány követett.

A cári rendszer megdöntésével forradalmi változás következett be a votják nép életében. Ezt a változást nemcsak az új, tanácsrendszerű államforma okozta. Az állam csak a módokat és eszközöket adta meg, a külső formát. A mutatio rerum, a szellemi és anyagi téren való felszabadulás iránt érzett vágy ott szunnyadt a votják lélek mélyén. Az önkormányzat elnyerése után az eddig lomhának, faragatlannak tartott votják nép százezreiben egyszerre öntudatosodott a „most vagy soha” népeket formáló eszméje. 1927-ben már 409 népiskolájuk, 21 középfokú iskolájuk, 7 főleg mezőgazdasági szakiskolájuk, 81 népkönyvtáruk és 2 múzeumuk volt. Az önálló közigazgatás kiválasztotta a nép vezetőembereit, a népoktatók a nemzeti nyelvű műveltség úttörői lettek. Szépirodalmi, ismeretterjesztő, sőt főleg a nyelv- és néptudomány körébe vágó könyvek és tanulmányok jelentek meg, úgyhogy e művekről Gerd Kuzebaj nevű írójuk és népköltészet-kutatójuk könyvészeti összeállítást is közölt, finn nyelven. Akadtak színműíróik (Kedra Mitrei, Timasev), elbeszélőjük (Bagaj Arkas), sőt költőnőjük (Asaljcsi Oki) és költőjük (Iljin Michail). Votják és zürjén rokonaink tulajdonképpen nem is állanak olyan nagyon messze az egyetemes európai szellemtől, mint azt általában gondolnók. Néhány évtizedes nevelő és népet művelő munkásságra van csak szükség, s egy nemzedék múlva minden valószínűség szerint rá sem lehet majd ismerni a XX. század elején élt votják és zürjén népre. Hogy a magasabbrendű szellemi tevékenység iránt van bennük készség és tehetség, azt gazdag népköltészetük, néphagyományuk és hitregei emlékeik is bizonyítják. Amit Zempléni Árpád megsejtett, s megvalósítani igyekezett nem kicsinylendő vállalkozás és programkitűzés. Nem vállvonogatással elintézhető dolog, mint azt, sajnos, még ma is megteszik egyesek. A világ teremtéséről, a vízözönről, az óriás ember kiveszéséről és a kis ember megjelenéséről szóló mondái töredékeik, történelmi eseményeket megörökítő mondáik régvolt hőseikről, tündér- és állatmeséik, a pogány művelődés korára visszamutató imádságaik, babonáik, ráolvasó igéik, varázslataik, esküformáik és átokszavaik, az emberi élet különböző megnyilatkozásairól szóló népdalaik (halottakat sirató énekek, menyasszony-búcsúztatók, katona-, szerelmi, lakodalmi és vendégségi dalok, gyermekversek), közmondásaik és találós kérdéseik, rejtvényeik olyan szellemi kincsestárra utalnak, amelynek alapján nemcsak a nemzetközi, s elsősorban a finnugor tudományos kutatás nyer értékes adatokat, hanem amelyre alapozódva megkezdődhetik egy új, népi szellemű votják és zürjén műirodalom kialakulása is. A múlt század orosz, magyar, zürjén és finn gyűjtői után most a votjákok arra illetékes férfiai kezdenek ezekkel a népköltészeti hagyományokkal foglalkozni, s ebben a tekintetben a jelenkor finn és magyar szakembereinek, amennyiben erre mód és alkalom kínálkozik, csak folytatni kell Rogov, Aminoff, Lytkin, Munkácsi Bernát, Wichmann György, Fokos Dávid megkezdett munkáját. A jövő feladata a gyűjtött anyag kiértékelése lesz. A votjákok is érzik, hogy a gazdasági rendszer jellegétől, s az állampolitikai szervezés módjától függetlenül, az ő népük sorsa is aszerint alakul — miként a legnagyobb nemzettől a legkisebb néptörmelékig minden finnugor nép sorsa is —, mennyire tud sajátosan nemzeti maradni s mennyiben képes beilleszkedni az egyetemes európai közösségbe, annak egyik kiiktathatatlan láncszemeként. A tatártól, orosztól évszázadokon át sanyargatott votják nép fölemelte fejét, s tekintete, jövőjében való rendíthetetlen hittel, magasabb eszmények felé irányul. Nemcsak finnugor, de egyetemes emberi kötelesség, nemcsak finnugor, de egyetemes európai érdek, hogy támogató kezet nyújtva a múlt sötétjéből előbotorkáló testvérünknek, kijuttassuk a nemzetek örök életének terére.

[1] Tanulságos ezt a felosztást összehasonlítani azokkal a törekvésekkel, amelyek Magyarországnak hasonló módon való átrendezését akarták megvalósítani. A magyar állam és az orosz birodalom történelmi fejlődését és a jövőben való kialakulását azonban nem lehet egy kaptafára húzni.

[2] T. S. V.: Kik a rokonaink és hol élnek? Magyar Nemzet, Budapest, 1941, ápr. 15, IV. évf. 84. sz.
Nyomtatható változat